antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Február 12-én Lídia napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Sákovicsné Dömölky Lídia, olimpiai bajnok vívó, edző, szakíró. Boldog névnapot!
1953-tól 1970-ig szerepelt a magyar válogatottban. 1956 és 1968 között négy olimpián vett részt. 1964-be, Tokióban az Ágoston Judit, Dömölky Lídia, Juhász Katalin, Marosi Paula, Rejtő Ildikó összeállítású tőrcsapat tagjaként olimpiai bajnoki címet szerzett. Kétszer volt tagja ezüstérmes magyar tőrcsapatnak. Legjelentősebb egyéni sikereként 1955-ben, Rómában, tizenkilenc évesen világbajnoki címet szerzett. A melbournei olimpia után rövid időre az Egyesült Államokba utazott, de hazatért. Az aktív sportolástól 1970-ben vonult vissza.
Mire vársz még, jó öreg, egyetlen Ifjú lélek megvénült hazádban?! Mire vársz, talán, hogy számüzessél És sírod leld a hódolt Rómában? Kiégett már néped Aetna-lelke, S te égetted azt ki lantodon… Jer mihozzánk, ez a föld tehozzád A legméltóbb széles e világon.
Vagy talán van még reményed, – érzesz Új villámot lelked fenekében, Lángolóbbat, mint a régi, mely gyújt A halott tél hó-szemfödelében? Ó, ne hidd… bolygótűz lesz e láng is Örökálmú rideg sírokon… Jer mihozzánk, itt a föld, mely hozzád A legméltóbb széles e világon.
Kétszer ébresztéd föl a világot; Mind a kétszer elaludt, s te élsz még; Vár az isten odafenn, ki küldött, A hírrel: kiküzdve a népfelség! Ah, de rossz helyt vagy, még megfeszítnek… Új kereszt készül a Vaticánon… Jer mihozzánk, ez a föld, mely néked A legbiztosb széles e világon.
És ha a világ valóban oly rom, S oly erőtlen az emberi lélek, Hogy az álmodott világszabadság Belőle még vágyban is kivészend: Vannak itt, kik egy úton menendnek A megbántott isten zsámolyához, Jer mihozzánk halni… mert ez a föld Sírnak is legszentebb a világon…
Kellemes délutánt, szép hétvégét kívánok Mindenkinek!:-))
Simon Márton
A vámpír
Edward Cullennek szeretettel
Láthatatlan vagyok, mégis engem látsz, ha kinézel sötétedés után az ablakon. Engem látsz reggelenként az éjjelnappaliban, engem látsz hazafelé botorkáni hajnalonta. Mindenütt ott vagyok, mert az éjszaka az enyém. Az enyém a 906, a 907, a körút, a deák , a kazinczy. a gettó. meg a blaha.
Láthatatlan vagyok mégis engem látsz a volt-tűzraktér környékén – bár azt már én se tudom, hányszor akartátok bezárni a Sirályt. Én tudom, hogy a West balkán az nem a Nyugati pályaudvar, sőt, a Holdudvarról se a Margit-szigeten bespeedezve redbullozó 19 éves kretének jutnak eszembe elsőre. Én még tudom, hol volt a kultiplex. Én még hazudtam az igazi zöld pardonban egy 16 éves kiscsajnak Anima koncert közben, h a Ganxsta Zoli az apám – és elhitte.
Mert sötétedés után ez a város az enyém. Én ülök 10 éve a Gödörnél a fűben egy üveg 300 forintos borral, és az én fülembe énekli valami gitározó idióta, hogy a „rockandroll dugója”. És én ülök bent a teraszon is, én iszom a felvizezett, túlárazott söröket és én hugyozom ketté a bokrokat a tó partján, sőt, én tájrendeztem kacsaúsztatóvá sok évi vizeléssel a régi buszmegállót (éljen a Fröccsterasz).
Láthatatlan vagyok, mégis rám építenek a dohánygyártók és rövididtalcégek kampányai. A rohadt hoszteszek, akiktől minden nyáron beszopom, hogy minden szép lesz, ha veszek 8 unikumot, ha érted, hogy mondom. És én tartom el a Mcdonaldsot az Oktogonon, a sok kibaszott „2sajtburgerelvitelre” – viszont nem, még mindig nincsen Smart kártyám. És én tartom fenn a török büféket is, a hagymacsípős körúti hajnalokon lebegve, mint egy 4 színben villogó festményen a napot a Boszporusz.
Az enyém, mert én fosztogatom az éjszakát, mióta az eszemet tudom. Annyi telefonszámot szedtem már össze, hogy jó eséllyel anyádé is megvan. És én hívok mentőt a Blahára, hogy elvigyék azt az ismeretlen csajt detoxba, akiről először azt hittem, azért borult a nyakamba, mert szereti a verseim.
Ez az én városom. Én tévedek el rendszeresen 4 tájban az Instantban wc-re menet. Én próbálok évek óta tört angolsággal német turistlányokat felszedni a Szimplában. Én írtam a falra a Corvin tetőn a női vécében, hogy „I love Színész Bob”. Én aludtam el az Ellátó kertben úgy, hogy a Kőleves kertben ébredtem. Anyám neve Mika Tivadar. Apámé meg Gozsdu Manó. És ha valaki kérdezné, igen, én hánytam ki az éjszakai 6-os ablakán 2003 júliusának egyik különösen szép éjjelén.
Mert én vagyok, akinek a jövőjével húsz éve szórakoznak, és én vagyok, akit ez nem érdekel, mert baszik a jövőre. Én vagyok a romkocsmák félhomályában merengő állástalan hogyishívják, akiről egy közveszélyes elmebeteg (becenevén: politikus) hamarosan 100%-ra bejelenteti, hogy a szomszéd zsinagóga kipárolgásaitól lettem homoszexuális, és kéngőzös leheletemtől AIDS-esek lesznek az óvódások.
És ha tévednék, hát nem én tehetek róla – napról napra veszítem el az itt élő képességem. Azt mondom, ez az állam a lapítás ünnepe. Meg hogy tavaszi Moszkva vizet áraszt. Meg hogy ennek hosszú távon semmi jelentősége, mert ezek is eltakarodnak egyszer, ahogy az előzőek is mind eltakarodtak szépen. Csak én maradok, mert sötétedés után ez a város az enyém, az enyém volt és mindig is az enyém lesz.
Mert én az éjszaka gyermeke vagyok, egy láthatatlan, vámpír generáció. És én szívok minden utcasarkon, és könyöklök, és hallgatok.
Most adá virágom nekem bokrétáját, Magához hasonló szerelmes virágát, Kiben violáját kötötte rózsáját: Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.
Viola szép színe mutatja hívségét, Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét, Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét; Nézsze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!
De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti, Hanem viszont hogy én is oly legyek, kéri, Hív, tiszta, szerelmes legyen szívem, inti, Az minthogy ő magát is mondja hozzám lenni.
Azért e bokrétát, én édes szerelmem, Megszolgálom s egészségedért viselem, Mit parancsolsz véle nékem, így jól értem, Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nekem!
De te ne kövessed ez bokréta dolgát, Ki noha most ily szép, de estve elhervad, Virágja mind elhull, csak a töve marad, Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.
Gondolj miközöttünk való kötelezést, Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt, Mert bánja az isten fogadás szegését, Bünteti, héában aki vészi szent nevét.
Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben, Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben, Az adá virágát akkor én kezemben, Kit istentől kérek gyakran könyörgésemben.
Szép estét kívánok Mindenkinek a Szeretet napján!:-)
Szeretet himnusza
Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet "prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket. Ha szeretet nincs bennem mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözök közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul. Ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet: "türelmes"! A szeretet "jóságos"! A szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet "nem szűnik meg soha"!
lila-vörösén áthajolva, fel az égre, hol merev fényét a nap kihinti, s leszórja, hajnal óra ámulva, csábosan a szépre, kivált, életre hív és bűnébe beidéz...
reménységben ébred kócos és korai fény, lágy akarással ölel kórtalan őslegényt, ajtó nyílik, kilép,nincsen testén semmi ék, lány kartonruhában, s kontyában a büszkeség
Tegnapelőtt Bertold napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Bertolt Brecht (születési neve: Eugen Berthold Friedrich Brecht ), német drámaíró, költő, rendező, a 20. századi színház egyik megújítója.
Bertolt Brecht
1940
Kérdi a kisfiam: kell-e számtant tanulnom? Minek, akarnám mondani. Hogy két darab kenyér több egynél, azt amúgyis észreveszed majd.
Kérdi a kisfiam: kell-e franciául tanulnom? Minek, akarnám mondani. Az az ország hanyatlik. És simogasd csak a hasadat, nyöszörögj hozzá, és az emberek tüstént megértik.
Kérdi a kisfiam: kell-e történelmet tanulnom? Minek, akarnám mondani. Tanuld meg a fejedet a földbe dugni, és akkor talán megmaradsz.
Egy nagy kék nevetés az ég. A fájdalmas, hegyes távol opálos, Fehér és színes házakkal a város Hideg napfényben: ez a messzeség. Oly messze látni, oly jó messze nézni; A befagyott folyón csillog a jég, S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne, A szívem, ez a hű özvegy cseléd. Túl a hegyen most vonatok sietnek, Fehér mezőkön, fényes sineken, A kerekek dalolnak és nevetnek És csábitón izengetnek nekem. Csak ne volna a levegő oly tiszta, Csak ne égne minden szin oly nagyon, A kocsinyom oly különös ne volna A mint barnán fut a fehér havon. S a miket máskor még csak megse látok, Ne rikoltoznának úgy a plakátok, Mily szép sárgák a villamos kocsik, Mily kékek, barnák, szürkék a szemek! Egy tábornok agg lábán a vörös stráf Ifjan, szépen a világba nevet. Jó volna most egy pejlovon ügetni, Távol pusztákon vígan, egy magam; A déli napban a lovam ragyogna S ha nevetnék villogna a fogam. Ó szép volna a korai sötétben Nézni a kék füstöt a házam felett, És hallgatni a hosszú néma éjben, Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek. Gyertya égne fehér meszelt szobámban, Nagy árnyékom feküdne a falon, Mint a hogy egy agyon zaklatott élet, Némán fekszik a lágy ravatalon. Sokat lennék egyedül a sötétben, És végtelen szép téli éjeken Félve emlékeznék; lustán tünődnék A messzi, messzi, messzi életen.
Tsminda Sameba kolostor, a 14. században épült, Kazbek hegy
Alekszandr Puskin
Kolostor a Kazbeken
Vad hegyek fölött, Kazbekem, királyi sátrad ékesen tündöklik örök fénybe mártva. Kolostorod, mint égi bárka, felhők közt a magasba tart: alig sejtett a suhanása.
Távoli-messzi az a part! Fel! fel! oda kell végre mennem! Ott várnak a szabad hegyek! Felhőkön túli cella rejtsen, hol Isten szomszédja leszek!
Tegnapelőtt múlt 183 éve, hogy Moszkvában (Oroszország) elhunyt Alekszandr Szergejevics Puskin, orosz író, költő.
Alekszandr Szergejevics Puskin
ANYEGIN
Fordította Áprily Lajos
(folytatás)
2
Komoly kastély, a törzse régi, Időt állót rakott a múlt, Csendjét tömör fal féltve védi, Stílust a bölcs múlttól tanult. Magas terem minden szobája, Bennük sokszínű csempekályha, Cárok képmása több falon, Selyemtapétás, vén szalon. Ma már ez mind halott kor őre, Avult, s nem is tudom, miért. Anyeginnak sokat nem ért, Neki nem sok kellett belőle, Mindegy volt, hogy hová nyitott: Újban s óban csak ásított.
3
Hol kulcsárnéjával előde Pörölt jó negyven éven át, És ablakán a legyet ölte, Magának ott fogott szobát. Szerény, tölgypadlós otthonában Két szekrény, egy asztal s dívány van, Tintának nincsen foltja itt. Anyegin a szekrénybe nyit: Itt költségnaplót rejt a polca, Ott pálinkákból hosszú sort, Több korsó édes almabort, Ott naptárt - ezernyolcszáznyolcra -; A bácsi sűrű gondban élt, Más könyvbe nézni rá sem ért.
4
Így földesúrkodott magában, S csak időtöltésszámba ment, Hogy eltervezte: birtokában Reformál, új rendet teremt. S a puszta bölcs gondolkodója A robot-súlyt könnyebb adóra, Obrokra változtatja át, A jobbágy áldja jobb sorát. Úri fészkén dúl-fúl miatta S romlást orront a nagyokos, Számító szomszéd birtokos, Másutt a hírt mosoly fogadta. S minden szomszédja súgja már: Veszedelmes csodabogár.
5
Kezdetben jöttek nyakra-főre, De a hátsó lépcső bevált, Lovásza felkészült előre, S a doni mén nyergelten állt, Ha úti porban, úti sárban Jöttek családi nagy batárban - Ez már önérzetükbe mar, S a barátság meghal hamar, "Bolond szomszéd, nem ért a szóból. Szabadkőmíves. Bajt akar. Szólóban vörös bort nyakal, Asszonynépnek kezet se csókol, Igen-t mond pusztán és nem-et, És nem tesz hozzá kérem-et."
Tegnapelőtt múlt 98 éve, hogy Budapesten megszületett Göncz Árpád, József Attila-díjas író, műfordító,
politikus, a harmadik magyar köztársaság 1. köztársasági elnöke.
Göncz Árpád
Hazaérkezés
Az örökség
(folytatás)
Hát nem muris? Épp amikor törődött velem, mikor azt hitte, hogy megtud rólam valamit, akkor tudott a legkevesebbet... ilyenkor már szinte szabad voltam, pedig ugráltatott, aggódott értem, faggatott, hogy hol jártam, és miért, és még azt is megkérdezte, hogy... és én elvörösödtem, helyette, mert azt hittem, úgyis tudja... és ez, nem mondom, néha nagyon jó volt, csak épp hogy ilyenkor nem tudtam, mit kezdjek vele, pedig, azt hiszem, kárpótolni szeretett volna... miért?... én meg szégyelltem magam, most miatta, előtte, hogy olyan anyuka... NE VEDD EL A KEZED! Most miért veszed el?... Úgy. Jó... Szóval kérdezett, érted? Ő, mintha nem tudná, épp ő, hogy igazi választ csak föl nem tett kérdésre kap. Hogy az maga a kérdezetlen kérdés. A kő, a fa... a fia: én. A kőül, fául, emberül mondott válasz. Nem a szó; az nem igaz, azt meghurcolták mindenféle pocsolyákban. De ő tudott kőül is, fául is. És emberül. Nem hiszed? Menj oda a sarokba, nézd meg azt a szürke kis szobrot... Azt, azt... azt a hatalmas kis szobrot. Mit gondolsz, mi az? Ördögöt Hableány!... Forradalom. Mert Zsó azt mondta, a mosoly a forradalom; mikor már az egész világmindenség vicsorít, mikor ez már elviselhetetlen, megszületik a mosoly... és az a forradalom. Az igazi. Most miért nézel így? Mert nem így tanultad? Talán azt hiszed, ha rohan valaki, ordít és ráz valamit, az az? Vagy éppen a lámpavas? Az a forradalom szobra? Kint volt egy nap Visegrádon, cekkerben cipelte haza ezt a követ. Akkor még zöld volt a szeme, s csak mondta-mondta volna, hogy milyen volt a part... a színét - azt a mosolyszínt, mondta - és a víz hangját a kövek körül, és a belehulló kavics nyomán a víz gyűrűző mozgását, amit valamiféle bonyolult kinetikai képlettel talán le lehet írni, bár kétlem, de szóval biztos, hogy nem... amikor a gyűrű kezd már elsimulni, s nem töri szilánkokra, hanem hintáztatja a visszatükrözött, színét váltó valóságot. És amit láttat, az valóság is, nem is... valami változó valóság, a valóság sokszorosan determinált hasonmása. Majdhogy el nem sírta magát, annyira igyekezett. Tudtuk, és igazunk lett: másnap már szürke volt a szeme, s mi apával berendezkedtünk a tartós önellátásra, neki meg... igen: megkezdődött a kőkorszaka. Mert Zsónak volt kőkorszaka, bronzkorszaka, vaskorszaka, sőt... fakorszaka is. Mint az emberiségnek. Vagy ez nagyképűség? Hisz a sejtjeiben mindenki ott hordozza az egész földtörténetet. Mindegy: akkor kezdődött, ezzel, mert el kellett mondania egy színt, s mert szava nem volt rá, kénytelen volt egy gyerekfejnyi szürke kővel elmondani, amihez alig nyúlt hozzá. Nézd meg jobban, mi ez a mosoly? Egy csík fehér zárvány, egy csöppet fodros, amit elnyel a kő szürke és tömör kristályszerkezete. Emlékszem, a kő csupa moszat volt, s ő csak annyit csiszolt rajta, hogy a mosolylény pórusokba ágyazott zöld hajzata megmaradjon. És a szeme tája, látod, a szája vonala tükörfényes, ott, ahol... hogy is mondjam?... fölfénylik a... Belefogyott, amíg azt a szemerke-rengeteg mondanivalót a kőből kikönyörögte, de ez legalább egyértelmű, pedig szavakkal mérve maga a bukás: megfogalmazhatatlan. A mosoly? A mosoly születése? Forradalom? Vízilány? És ezzel kezdődött az életem legkeservesebb három éve. Mert addig még csak rám-rám nézett, mondott valamit, de attól kezdve amit mondott, azt akár ne is... mert attól kezdve amit igazán mondott, azt kővel mondta. Úristen! Annyira más volt, s ettől én is annyira más, hogy mint a kaméleon, igyekeztem... A világhoz. Fociztam, végeztem az iskolát, nem is rosszul, látod. Lehet, hogy úgy csiszolt engem is, mint a követ? Látod, ez eddig eszembe se jutott, pedig... pedig lehet. Gondolod, hogy tudta? Biztos, hogy tudta... de ezt se fogalmazta meg, önmagának sem; úgy tudott mindent, hogy csak kővel és kőben mondta ki, szóval nem. Mindent! Mint azzal az utolsóval, a Mérleggel. Tudod, amivel a kőkorszakot lezárta. Hogy nem ismered? Nem is láttad soha? Miért nem tudsz te semmit? Ha ő egyszer tudhatott, akkor te... Neked is mindent... Jó, jó. Elmondom. Persze így szóban úgysem ér semmit, de mindegy; képzelj el egy tűhegyes acélrúd csúcsán nyugvó, szabadon körbeforgó, egyenlő karú mérleget: az egyik kar végéről acélhúron hófehér márványtojás, a másikéról koromfekete márványkocka lóg, hajszálnyira azonos súlyú. Érzékeny volt: a lépést is megérezte, de megpördíthetted, kibillenthetted, kettőt-hármat ingott, és visszanyerte az egyensúlyát... Igen, az is: születés és halál. Meg nappal és éjszaka. Meg jó és rossz, menny és pokol, hideg és meleg, szerves és szervetlen. De én azt hiszen, elsősorban kint és bent, kérdés és felelet. Nekem az: kimondatlan kérdés és el nem hangzott felelet. És... talán portré. Önarckép. S talán az enyém is: kettős önarckép. Ő és én. Eladta. Most New Yorkban van: megvette egy magángyűjtemény. Mert Zsó akkor már világhírű volt; már amennyire innét valaki világhírű lehet; akkor - a zöld szemű pillanataiban - már az enyém-tiedről is tudta, hogy mi az. A kelleténél jobban. A Mérlegnek is megkérte az árát; mintha bazári áru lenne. Elvette tőlem: most már a másé: de nem ő. És nem én. Kapott érte egy rakás személytelen, mocskos pénzt, amin... Mindegy. Ezzel is csiszolt rajtam. Elmondta a világ egységét... nem ő teremtette, de ő mondta el... s kettőnkét... és ő is bontotta meg. Zsó a világé lett. Világhírű. Zöld szemű.
Tegnapelőtt múlt 129 éve, hogy Moszkvában (Oroszország) megszületett Borisz Leonyidovics Paszternak, Nobel-díjas orosz költő, író.
Borisz Paszternak
FÖLD
Moszkvai házak nyugalmába Hirtelen betör a tavasz: Szekrény mögül röppen a moly, Mászik nyári kalapokon, S mehet a bunda a ládába.
A fából való felső házban Tele virággal sok csupor: Sárga, meg lila violával. Levegő árad a szobákba, Míg a padlásról zsong a por.
Barátságot köt most az utca A vaksi ablakkal és újra Összesimul a folyóparton A fehér éjszaka s az alkony.
S kinn, a folyosón, hallani Mind, ami történik, s amit Összefecseg és elcseveg Cseperészgető április. A bánatról akár ezer Történetet mondhatna el; S a palánknál ezüst mese-
fonalat húz a hűvös est.
Lánggal vegyül a félelem Szabadban, s meghitt tűzhelyen; Szinte lüktet a levegő. Ugyanazok a barka-ágak, S fehér rügyek sok báb-virága ablakban, utak hajlatában, s az utcán, műhelyek előtt.
Mért sír a messzeség a ködben, mért keserű a föld szaga? Hisz a világra azért jöttem, Hogy megvigasztaljam köröttem A vidéket, s a kies föld sem Szomorkodhassék egymaga.
Ezért aztán így tavasztájon Eljön hozzám néhány barát, S ezek az esték — búcsúzások, Végrendelkező-vigasságok, Hogy szenvedésünk, titkos áram, Felolvassza a lét fagyát.
Gömöri György fordítása
Orosz izba - tradicionális orosz faház, régen (száz éve) Moszkva nagy része is ilyenekből állt.
Saját fotó? Az ablakodból csodálhatod a galambokat? Gyerekkoromban otthon nekünk is sok galambunk volt...
Szabó Lőrinc
Ébredés
Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal az égen át: azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyűlt volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden ígérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos húsát s egész testében az egymásba ringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem a szememet…Ő ép fölnézett rám: A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: szénaszag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing.
