FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
Szóval azért vagyok itt, mert meg akarok gyógyulni, s talán ha hasonszőrű emberekkel találkozom, konzultálok, több esélyem van rá... Talán....
27 éves vagyok, 11 éve bulímiás. Hol jobban, hol rosszabbul vagyok. Sok mindent tettem a betegségem ellen, de még mindig nem eleget, hogy külön tudjunk válni. A tudat, hogy beteg vagyok kb. 4 éve ütött gyökeret a fejemben. Azelőtt csak egy "jó móka" volt, amit bármikor abba tudok hagyni. Cööö. Na persze... Azóta rádöbbentem beteg vagyok és ez már nem móka! Érzem, fogytán az erőm, s a szervezetem is kimerült. Elég volt! Olyan embereket keresek, hasonlóan éreznek, vélekednek, és beszélgetnének velem...
korántsem vagyok szakértő, de amit leírtál, nagyon hasonlít arra, amivel én magam is küzdök: ez kényszeres evés, tehát nem bulímia, mert a zabálási rohamok - ill. nálam periódusok - után nem éhezetem magam, így jönnek fel a kilók is. szóval ha nem tornázol eszementen, nem hánysz-hashajtózol meg egyebek, akkor szerintem nem vagy bulimiás.
bár valami miatt úgy érzem, hogy nem a diagnózis megtalálása az igazi gond számodra:]
Sziasztok! Az is bulimia, ha nem hányok? Csak telezabálom magam, utálom érte magam, néha jól esne megszabadulni tőle, de nem folytatom. Ha rámjön, néha fél kiló csoki/egyéb édesség lemegy, aztán persze szarul vagyok... Nem is mondom, mennyit híztam :(
24 és fél éves vagyok. Másfél évig tartott a bulimia, az első H-próbától a végső leállásig. Az utolsó fél év szólt arról, hogy abba kell hagyni. Iszonyú akaraterő kell hozzá. Rosszul berögzült formája a feszültség levezetésének a bezabálás és hányás. Szinte remegtem, amikor direkt elterelő hadműveleteket csináltam a kaja-H helyett. Tv-zni próbáltam, olvasni, vedeltem kólát, tejeskávét, és markolásztam az ágy szélét, hogy bármit szabad, csak azt nem. Persze visszaesésekkel tele, de nem adtam fel. Aztán elköltöztem otthonról a páromhoz, és már eleve erre készítettem fel magam, hogy itt tilos hányni. Aztán amikor vizsgaidőszakban megint rosszabbul lettem lelkileg, sajnsos elő-előfordult a dolog, de nem túl gyakran, én meg mondtam magamnak, hogy ez nem ugyanaz, ebben hiszek is.
Lefogyni... depresszió. Még sose voltam ilyen sovány, és tudom, hogy ez nem normális. De már rendesen eszem mindenfélét, persze nem túl sokat, mert ha hirtelen hízni kezdenék, kezdődne elölről minden. De eszem ágában sincs tovább fogyni! Sőt, 45 kg szeretnék lenni, de csak lassan, 10 dekánként hetente mondjuk. Aztán majd ráérek távolabbi célokat kitűzni.
Én megőrülök az üresjáratoktól odabent. Délutánonként igyekszem kijárni a párom rendelőjébe dolgozni (állatorvos). Bent meg olvasom a National Geographicot, vagy sudokuzom, ilyesmi... Van egy jófej áter (EK), aki a kiscsoportot tartja, szerintem vele értem meg magam legjobban.
Még nincs időpontom, de szerintem rengeteget haladtam az elmúlt 2 hétben, remélem 3 hétnél tovább már nem tartanak bent!
A szobatársaimat nagyon csípem, szerintem ez hozzájárul, hogy nem érzem rosszul magam bent. 2. emelet, 3-as szoba :-) 8-an vagyunk egy pici szobában, de mindent megoldunk.
Írj még, bár ugye leghamarabb pénteken fogom tudni elolvasni, ha egyáltalán. Hétvégén mindkét nap dolgozunk reggeltől estig, úgyhogy lehet, hogy nem is ülök le a géphez.
Kitartás, legyen akaraterőd annyi, mint nekem, hogy sikerüljön kimásznod a bulimiából! Ha az megvan, a többi szinte sétagalopp. Hihetetlen, hogy mennyire tönkre bírja ilyesmi tenni az ember életét. És kinek mer róla beszélni az ember?... senkinek. Én is csak utólag vallottam be a barátomnak.
Azt nem csodálom, hogy elfásultál.... sétálni nem igazán lehet alig van kert, kimenő csak 3 után, tehát a közeli hegyekben sem lehet túrázni, akiket meg erősebben nyugtatóznak, azoknak a napi programjuk a magazinolvasásban, cigizésben kimerül :-(
egyébként sikerült valamit megfejteni a terepeutákkal, hogy mi lehet a tünetek oka?
nekem se a bulimia a fő bajom,csak egy tünet, meg önbüntetés, menekülés szóval sok mindenre jó, azért nehéz elengednem régebben mindig azt gondoltam h ha lefogyok minden megy majd, minden jó lesz, ezt már nem gondolom Nagyon erős vagy, én is le akarom győzni a bulimiát, hisz így nincs értelme élni. A barátod nagyon rendes h így figyel rád. Hány éves vagy?és mennyi ideig szenvedtél miától? hogy kezdtél leállni róla? hogy fogytál le ennyire? én egyre csak hízok Először jó volt benn thegyen de aztán egyre türelmetlenebb lettem végül teljesen elfásultam( de ez miattam volt mert nem tudtam úgy intézni a kinti dolgaim ahogy akartam ). Nem tudom,nehéz volt elmenni de azér nem mennék vissza. Igazából az volt a legjobb h nagyon sok érdekes egyéniséget megismertem,a betegek meg az orvosok között is. közösen megbeszélt időontom volt, úgy mentem el És te hogy érzed ott magad? mi a véleményed a terapeutákról? tudod már h meddig maradsz?
azt nem írtam h azzal nem foglalkoztam:S de 6 hónap alatt hullámzó voltam,volt h erősebb voltam,volt h gyengébb egyszer egy hétig nem használtam hashajtót h hátha akko leszokok a zabálásról de nem ment,csak híztam és mindenki dicsért:jaj látom híztál de jól nézel ki! én meg kiakadtam bár azt még el bírtam volna viselni de a zabarohamok fojtatódtak és tovább híztam volna amitől rettegtem úgyh újra kezdődött A "gyógyulás" eleve egy megfoghatatlan dolog, az étkezési zavaraim csak tünetek, mondták az orvosok is h azzal nem tudnak mit kezdeni,majd enyhül ha jobban leszek egyelőre egyre rosszabb a helyzet
Nem értek teljesen egyet veled, 40 kilósan is lehet órákon keresztül tornázni.
Igaz hogy sok erőm nem volt, de pl azért is elmentem naponta iskolába, mert jópár kilóméterre van, s akkor is lehet mozogni, délután pedig 2 óra fitness, este 1 óra torna. S ez 40-42 kilósan.
Hát, nem tudom, nálunk sem a család sem a barátok igen akartak tudomást venni a problémáról, csak miután befektettek a kórházba. Mégsem kellene eljutni idáig :(
Ez a 6. hetem volt bent. Alapvetően nem az evészavarral mentem be, mert az csak része a komplex szir-szaromnak. Voltam bulimiás, magamtól jöttem ki belőle, fogalmam sincs, honnan volt annyi akaraterőm, hogy abbahagyjam. Illetve dehogynem tudom. Szerelmes vagyok, és rájöttem, hogy nem akarok így élni és gyorsan meghalni (mármint a bulimiában). Inkább a nehezebb utat választottam. Kínszenvedés volt kijönni a jól bevált mókuskerékből, hónapokig tartott, de megérte, mindenképp. Így már tudok a szerelmem szemébe nézni, sőt azóta el is mondtam neki, hogy milyen bajom volt. És nem utált meg érte. És soha nem cseszeget a kajálással. Sütizés előtt figyelmeztet csendben, hogy óvatosan, csak annyit, amennyit tényleg meg kívánok enni, hogy ne legyek rosszul.
Most, hogy 43,5 kg vagyok, már eszem rendesen, meleget is, csak gondolom, keveset, hogy nem hízom. De mivel a fél életem fogyózással töltöttem, félek, pánikba esnék, ha hízni kezdenék, és a bulimiától mindennél jobban félek. Célom, hogy elérjem a 45 kilót lassan, és baromira figyelek, hogy ne fogyjak tovább. Már nem esik rosszul az evés, nem utálom az egészet.
Most is vannak páran bent T-hegyen, akik naponta többször hánytatnak, és élvezik, hogy zabálhatnak. Szó szerint falra hányt borsó velük beszélni erről... de nem az én feladatom megmenteni őket, hanem az orvosoké.
Na mindegy.
A saját célomat nem adom fel, egyszerűen csak normális ember szeretnék lenni, normális önbizalommal, terhelhetőséggel, satöbbi.
Neked milyen volt bent? Önként jöttél el, vagy elengedtek? Evészavarral voltál bent alapvetően? Mesélj!
Ugye, azért nem mindegy, hogy mit eszik az ember jó étvággyal. Lehet csomó finomságot is, aminek a neve mondjuk nem cukros pacallal kezdődik.
Mozgáshoz erő kell, szóval egy bizonyos súly alá eleve nem lehet kerülni.
Megj. én is voltam 47 kiló, de nem trendből, meg kurvajódolgomtól, hanem mert meghalt sz öcsém 18 évesen leukémiában 13 év kezelés és szenvedés után. Kurva hosszú ideig nem ettem szilárdat, mer a szomorúság lecsomózta a gyomromat, viszont cserébe leszartam, hogy hány kiló vagyok.
Néha beleolvasok ebbe a topikba, kíválóan felhozza az alacsony vérnyomásom az optimális mezőbe. Nem mondom meg, hogy miért.
További kellemes koplalást és okádást.
ui. csomó képem volt a huszon 47 kilóval is, senki nem anorexiásozott le, csak a kövérkedvelők. Genetikailag szép és feszes a bőröm (még most vénen is), szerencsére.
Nem 45-50, hanem 40-45, ugye kedves Solar. ??? De nem akarok most ezen szőrőzni. Nem tudok mást írni a hozzászólásodra, gúnyos véleményre igazán nincs szükségem, és nem fogok belemenni egy szócsatába, nem ezért vagyok itt.
Igen. A problémájukhoz tartozik, hogy másképp látják, bár azon reálisan nem nagyon van mit másképp látni, amikor a tinédzser rendelésre megérkezik a delikvens, természetesen szülői hozzájárulással, hiszen az kötelező, akkor anyuka/nagymama halálsápadtan vár a sorsára, apuka pedig az esetek többségében nincs ott. (Tisztelet a kivételnek.)
akik itt vannak a topikon, azok szerintem kicsit másként látják ezt.... leginkább magukra számíthatnak, ha meg akarnak gyógyulni. illetve közeli barátra. valahogy a család, mintha nem mindig akarná észrevenni ezt a betegséget
Az anyák védelmében hadd mondjam el, hogy a terápiák túlnyomó többségét is az anyák kezdeményezik és szinte csodaszámba megy, ha apuka is megjelenik rajta.
Ennek tükrében nem sok csodálkozni való van azon, hogy ha az anya kezdeményezi a terápiát és az apa meg sem jelenik, vagy csak ímmel ámmal, akkor a statisztika szerint az anyák is szakítják meg... ;)
"... kb. 10 kg-ot fogyhatott, 50-55 között volt .."
Tehát most 40-45 kg. Ekkora (teljesen normális) súlyról 10 kg-ot fogyni önmagában is megkülönböztett figyelmet igényel. Ha esetleg tényleg 40 kg, akkor a testömeg indexe 15.625 ... ami szintén egyértelműen önmagában is kóros. Egyetlen anorexia sem úgy kezdődött, hogy egy szempillantás alatt 25kg lett valaki, hanem először 1 kg-ot, majd 2-őt majd 10-et ... stb. Aki képes megkülönböztetni az anorexiát az egyebektől, az a szakember.
nem tisztem beleszólni, mert az itt levő érintettek is elég jól meg tudják magukat védeni. DE nem is az általad leírtakról van lényegébern szó.
ha jó étvággyal eszel, és nem hízol tőle, illetve ha normális mennyiségű (szerintem heti 2-3Xkét három óra) intenzív testmozgással éred ezt el, akkor tényleg semmi baj. /persze a versenysport az más/ most gondolj úgy magadra, hogy ez az 52 SOK! és jobb volna, ha 50, vagy inkább 48 lennél. és szinte tudod is, hogyha eléred, akkor mégkevesebb akarnál lenni. illetve, ha úgy érnéd el az 52 kilód, hogy naponta 4-5 órát tornázol, vagy inkább nem eszel, csak, hogy ki ne hányd, mert mi van ha 20 dekával több lennél?
és ha valakinél az ember azt veszi észre, hogy korábban normálisnak tűnt úgy étkezésileg, mint külsőleg, súlyilag, akkor a mostani "divattrendekre" gondol, hogy vajon az ő ismerőse, rokona is esetleg ennek a betegésgnek az áldozatává vált.. ne vitasd el mástól az aggódáshoz, (odafigyeléstől) való "jogot". remélhetőleg, nincs semmi baj, de ha mégis, akkor esetelg egy beszélgetéssel hamarabb kiderülhet valakiről, hogy beteg és így korábban kerülhet orvoshoz, és talán könnyebben gyógyulhat meg
/Ui.: gyere vissza huszozni. nem emlékszem, hogy láttalak volna valamelyik képes topikba, pedig ilyen alkattal.... :-DDD /
Ja, én 174 centi vagyok 57 kiló. A versenysúlyom 52 (sosem voltam anorexiás, csak éppen nem szeretem a hájat magamon. Most is jó vagyok szerintem +5 kiló izom), de mindenki más szerint "jó húsban vagyok".
Tehát most 160 centi és 45-50 kg. Ez azért messze van a kóros soványságtól.
Este 6 után nem egészséges enni egész pontosan.
16 évesen még gyerek is az ember lánya.. nem értem, hogy az ember nagy százaléka miért keveri a normális testalkatot a soványsággal. Nem is csoda, hogy ennyi kövérkés gyerek van. A szülő/rokon már be van szarva, ha kihagy egy étkezést a gyerek vagy nem tolja le a kaját az utolsó falatig :-/
Ezekről az első hetekben történő eseményekről nagyon szegényes tapasztalatom van, hiszen velem is csak egyszer történt meg, és minden eset más. Az anyai ellenállás tipikus - rosszul hangzik, de jóformán ki kell menteni a lányokat az anya gondoskodó kezei közül, hogy önállóan fel tudjanak nőni. A kimentést persze pszichológiai értelemben értem, de vannak külföldi szak-klinikák, ahol ez tényleges, és akár 1-2 évre is fizikailag megszűnik a kapcsolat a szülőkkel. A már folyó terápiákat is nagy részben az anya szakítja meg, míg egy aktívabb (aktivizálódó) apa sokat tud segíteni. Azt érezheted, hogy az ilyen irányú terápia nem tanácsadás szinten történik, hanem gyakorlott szak-terapeutával - ehhez érdemes valahogy eljutni .... az egész családnak. Talán tapintatosan, de előmozdítaná a dolgokat egy megfelelő könyv - egy könyvvel szemben a szülőnek is kevésbé vannak indulatai, és felismeri, hogy olyan dolog történik vele mint többszáz más családdal, és ugyanolyan esélyei - jó és rossz - is vannak mint bárkinek. Amit indulásként javaslok: Túry Ferenc - Anorexia és bulímia (Önsegítő és családsegítő kalauz) 2005 ... megrendelhető az alábbi emailon: terjesztes@print-x.hu .. de ha gond van ezzel, akkor szívesen nektek ajándékozom a saját példányomat - már csak abban az értelemben van rá szükségem, hogy valakinek segíteni tudjak vele ...
Elég ijesztően hangzik ez a dolog. Függetlenül az unokahúgommal való viszonyomtól, szerintem nem sokat tudok tenni azon kívül, amit eddig is tettem. A nővéremnek is említettem, hogy ő se fogyjon már többet, erre mutatja a majdnem befelé növő hasát, hogy de hát ez... rögtön csípőből jött a letorkolás hogy ezzel a hülye hozzáállásával erősíti a saját lányában, hogy tovább kell fogynia. Kicsit megtorpant, de most először nem lett ideges a témától, remélem kezd elgondolkodni, mert egyedül én sem vagyok képes csodákra. Most kicsit kivárok, addig is gondolkozom hogyan szólhatnék én ebbe bele jobban.
