Utánanéztem az idézeteknek, itt vannak, mire alapoztam azt, amit korábban mondtam:
(A dátumok elé, emlékeztetôül: az író 1998. február 17-én halt meg.)
– a "megfigyelésrôl":
Ha idegen jön, és egy boltban valahol utánam érdekllkôdik, még ma is elôbb fölhívnak engem, s megkérdik, mit tegyenek az idegennel: küldjék föl hozzám, vagy kergessék el?
(Wass. A interjúja 1984-bôl, In: Wass A.: Magyar örökségünk – Tanulmányok, novellák, hátrahagyott írások és riportok az íróval; Kráter Műhely Egyesület, 2001; 303. oldal)
– a haza (nem) menetelrôl:
Kérdés: Változás esetén hazamenne Erdélybe?
Az író válasza: Talán paradoxonként hangzik a válaszom, de mégis azt mondom: aligha. Emlékeimben úgy él Erdély, ahogy láttam és megéltem, és ez így szép. Fájna látni a változásokat (...) Úgy érezném magam, mint egy "utolsó bölény" egy változó világban.
(Uo, 304. old.)
Hívnak, menjek haza Magyarországra, s keressem föl Erdélyt is. De nem megyek. Meg akarom ôrizni emlékeimet úgy, ahogy megéltem azokat, s látni a változott világot nem lenne jó.
(Részlet az író 1995. májusában kelt levelébôl, In: Polísz, 2002. június-július, 25. old.)
– egészségi állapotáról:
A nyolcvanhatot taposom, s ha Isten is megsegít, nem leszek már itt sokáig. (...) Munkámat tehát befejeztem, ideje, hogy odébb álljak. Nem jó mergöregedni, még rosszabb nyomoréknak lenni.
(Részlet az író 1993. júliusában kelt levelébôl. In: Polísz, 65. szám, 24. old.)
Úgy tűnik, mióta betöltöttem a 87-et, az Úristen megelégelte a velem való bajlódást. Rám nehezedik a betegség-gyöngeség, s ha nem élnék itt az ôserdôben, azóta már rég abbahagytam volna ezt az életnek nevezett veszôdést.
(Részlet az író 1995. januárjában kelt levelébôl; Magyar örökségünk, 315. old.)
Nem az a baj, hogy átestem a kilencvenedik évemen, hanem az, hogy látásom meggyöngyült, s már járni is alig tudok.
(1998. január; Uo., 316. old.)
– a társaságáról:
Én bizony vénülök ügyesen itt az ôserdôben, ahol élek. Egyetlen szomszédaim a rókák, farkasok, vaddisznók, szarvasok és párducok, na meg a tó alligátorai
(1995. november, Uo., 26. old.)
És valami érdekes:
... újra megházasodtam. Rossz volt egyedül itt az ôserdôben. Új feleségem félig francia, félig ír. Zenész. Orgonával tölti meg a vén házat, orgona szavával. Nyolc unokája van már neki is. A "gyerekek" azonban sok gondot okoznak. De hát ez az élet!
(Részlet az író 1996. januárjában kelt levelébôl; In: Magyar örökségünk, 315. oldal.)
Hát, tényleg kíváncsi vagyok mit találsz. Legalább így is bővül majd az ismeretünk.
Egyébként Wass Albert haláláig nagyon sokat dolgozott az alapítványában. Ebben a munkában - ahogy az említett interjúban elmondta - felesége segítette támogatta, intézte az ügyeket.
Boldog és harmonikus házasság? Tudok az amerikai skót feleségérôl, aki sokáig tartotta benne a lelket, de úgy vettem ki, nem volt állandóan mellette, mert intézte a maga dolgait is, nekem legalábbis ez jött le. De ha még így igy is lett volna – t.i. hogy állandóan mellette van –, mit tudott volna segíteni? Vannak olyan problémák, amiket a társ jelenléte vagy mégoly hathatósnak tűnô segítsége sem képes megoldani: egészség, érzelmi tényezôk, satöbbi.
Nem kimagyarázni akarom magamat, én tényleg így érzem, de utána fogok nézni, mire alapoztam, amit írtam. Addig is: ezek csak emlékeimbôl visszaidézett töredékek.
nightwish ezt írod:
"...öreg volt, magányos, megrokkant az egészsége. Ha valaki ilyen állapotban van, nagyon is könnyen elképzelhetô, hogy maga ellen fordítja a fegyvert."
A dolgozatban pedig ez áll:
"Tényleg, kinek az érdeke, hogy orvos feleségével boldog és harmonikus házasságban élő és alkotó ... ne foghasson többé tollat a kezébe" (Ezt pl. mármint a boldog és harmónikus házasságot skót feleségével egy rádió interjúban is elmondta)
Szóval tény, hogy idős volt, de sem magyányos, sem pedig megrokkant nem.
Engem megdöbbentett a hír, hogy öngyilkos lett, mégpedig pont a karaktere miatt.
Amennyire ismerem a történteket: annyi tudható, hogy a vadászfegyverével oltotta ki az életét, tehát "vadászbaleset" áldozata lett, távolról sem csendesen aludt el.
Szvsz amúgy Wass nem tudta volna bevárni, míg a természetes halál eljön érte.
Teljesen egyet értek.
A kérdésem csupán arra vonatkozik, hogy miért lehet még egy halál körül is ilyen ködösítést csinálni? Az csak tudható, hogy egy pisztoly oltotta ki életét, vagy csendesen elaludt, ahogy itt áll.
De valóban egyik verzió sem változtat az írói megítélésen. Csak mégis jobb érzés lenne arra gondolni, hogy természetes halállal halt.
De úgy látszik Amerika messze van, ebből a szempontból legalábbis.
Igen, visszaolvasva láttam, hogy kicsit félreérthetô. Nem arra gondolok, hogy szuicid vagy önsorsrontó hajlamai lettek volna – ha így lett volna, valószínűleg más életpályát fut be, elsôsorban rövidebbet, hogy mást ne is említsünk –, hanem arra, amit a késôbbiekben részlezetek: öreg volt, magányos, megrokkant az egészsége. Ha valaki ilyen állapotban van, nagyon is könnyen elképzelhetô, hogy maga ellen fordítja a fegyvert. Fôleg, hogy hangsúlyozottan nem akart hazamenni, tehát nem várt arra, hogy visszafogadják (errôl a levelei árulkodnak), és hogy úgy érezte: munkáját lényegében elvégezte, tehát nincs már semmi igazán lényeges, ami "maradásra" bírhatta volna.
Nem tudhatom száz százalékos biztonsággal, mert nem voltam ott, ugye – mint ahogy egyikünk sem –, de szerintem tökéletesen illeszkedik Wass karakteréhez az öngyilkossági verzió. Ez egyáltalán nem az emigráns léttel függ össze szvsz, hanem az öregedéssel, az elmagányosodással, és a szellemi-fizikai kondíció gyengülésével – aminek következményei emigrációban fokozottan jelentkezhetnek, de a tüneteket az otthonlét sem tünteti el. Állapotának romlásáról Wass A. panaszkodik is az Erdélybe írott leveleiben. Amit akart, lényegében elvégezte. Sem emberi, sem írói nagyságát nem csökkenti az, hogy megölte magát.
Arról nem is beszélve, hogy unalmas, hogy ha bárki egy kicsit is tisztázatlan körülmények között hal meg, rögtön elkezdôdik a spekuláció: nem is lett önygilkos, satöbbi. Persze, Széchenyi sem lett öngyilkos, tudjuk. Nem arról van szó, hogy nem lehet felvetni ezt a kérdést, de ha már megtesszük, tényekkel, nyomozati vagy magánnyomozati adatokkal kéne igazolni. Ez a cikk nem csinál egyebet, mint a levegôbe beszél, és általánosságokat vonultat fel. Mi értelme lett volna megölni egy kilencven éves öregembert, akit x évig nem sikerült eltenni láb alól, aki elvonultan, vidéki magányában élt, és már csak meghalni akart? Többek között erre a kérdésre sem válaszol. És körbejárta e a tett színhelyét, belenézett a rendôrségi jegyzôkönyvekbe, az orvosi papírokba, beszélt azokkal, akik utoljára látták életben, bejárta a környékbeli településeket, hogy kiket láttak mozogni a halála napján, megvizsgálta a diplomácia csatornákat, hányan tartózkodtak diplomata útlevéllel az országban román részrôl? Ez idôbe, pénzbe, rendôrségi, politikai és titkosszolgálati kapcsolatok létesítésébe került volna, de szerintem csak ezek után lehetett volna bármit is felelôsséggel és érdemben nyilatkozni az önmgylkosság vs. gyilkosság kérdésében.
A cikk szerzôje mindezt elmulasztotta, így nem látom kellôképpen alátámasztva az álláspontját. Továbbra is úgy hiszem, hogy Wass A. öngyilkos lett, és még egyszer: sem emberi, sem írói nagyságát vagy hitelét nem csorbítja ez a tény. Sôt, az a csodálatos és elismerésre méltó, hogy ilyen sokáig bírta töretlen erôvel, hittel, lendülettel.
Nekem a Halálos köd ugyan már a második, de szerintem én is jóval tovább fogok jutni...
Akkor eddig a Funtineli-nél azelőny, de még van néhány nap a decemberi fizuig, úgyhogy meglátom :)
off
nightwish!
Egy hete hallgatom a "Century Child" lemezt - FANTASZTIKUS!
Hétvégén sikerült szert tennem a "Halálos köd..." regényre, s majdnem egy szuszra el is olvastam. Letehetetlennek bizonyult, csakhát hajnalban már nem olyan friss az ember... Szvsz nagyon jól megirt izgalmas mű, gyönyörű tájleirásokkal, a csúcspont -természetesen- az a rész, amikor az erdélyi események kerülnek elő. Itt talán kicsit túlzottan is meséssé válik a sztori (a kincsek csak megmozgatják az ember fantáziáját), amit aztán a végkifejlet hoz vissza a valóságosabb mederbe.
Az erdélyi háborús eseményeket elmesélő résznél egyébként furcsa érzésem támadt. Meglepett és szokatlannak bizonyult számomra az a nyilt stilus, ahogyan -teljesen élethűen- irta le az iró a román hadsereg visszatérésének "módját". Pedig olvastam már erről máshol is, de ilyen mellbevágóan érzékletes és fájdalmas bemutatást na meg az erre épülő érzésvilág leirást -noha terjedelemben relative nem sok- nem tapasztaltam eddig.
Nagyon látszik egyébként, hogy az amerikai közönségnek készült a könyv, de szvsz jól lett megoldva, amit a könyv végi rövid életrajz is megerősit.
El is tudom hinni, hogy sok olvasó számára nagyon furcsa lehet ez a stilus, hiszen 1990 előtt legfeljebb néhány elrejtett, hasonló témájú könyvet lehetett forgatni, hiszen betiltás alatt voltak. Nekünk otthon egy ilyen regényünk volt, "Viszokai hős fiúk" cimmel, ennek az olvasása közben éreztem hasonlóan mint most. Az irójára már nem emlékszem, a könyv meg elkallódott sajnos. Eseteg ha ismeri valaki, irja meg legyen szives a szerző nevét.
Most egy kicsit gondban vagyok, melyik regényével folytassam. Gondolkodom a Funtineli-n, meg a Kard és kasza ciműn.
Ti talán tudtok tanácsot adni...
/Bár gyanitom, hogy a legjobb lenne mindkettőt beszerezni :)/
1943 március:
"Két hét múlva édesapám régi barátja Veres Lajos tábornok üzent, hogy a németek "keresnek" engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veres tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza."
Igen, "A vádlott neve Wass Albert" könyvecske rövid önéletrajz fejezetében olvashatsz erről. Egyébként ténylegesen nem harcoló alakulatnál volt. 1944 januártól először kommunikációs tiszt volt, majd pedig áprilistól Veres Lajos tábornok szárnysegéde.