igaz, baj tényleg nem lehet belőle, majd én is gondolkodom rajta, csak hát az olyan mint egy napló és nekem meg beszélgetésre van szükségem, másokkal, mert megőrülök különben, belefulladok a magányba teljesen. könnyedebb topikokkal próbálkoztam, de az nem megy, sajnos, hiába is erőltetetem. meg keddtől már lehetőségem sincs sokat netezni, de amikor meg feljövök, akkor más emberekhez kell szólnom... bírom én sokáig az egyedüllétet, de néha muszáj kilépnem belőle, korlátlan ideig nem tudom elviselni...
Igen van.Sappho.blog.hu.Én biztosan olvasnám a tiédet.De ezzel a kérdéssel én is így volltam.Vajon ki olvasná el,és külömben is mit szólnak majd az olvasotthoz?De végül is rászántam magam.Mert hát mégis mi bajom lehetne belőle?
van blogod? nem is tudtam. publikus a címe? én még sosem próbáltam, félek, senki sem olvasná, meg nem is szeretek sokat írni
a megnyílást illetően, hát nem tudom, hogy jó dolog-e kimondani vagy kimutatni, mások előtt én mindig próbáltam elfojtani az érzéseimet, nem kimutatni haragot, fájdalmat stb. ezért félreismertek sokan. nem tudom, hogy lenne jó, meg hát kinek mi. meg hát mint írtad, te sem beszélsz könnyen ilyesmiről...
Én sem tudok magamról könnyen beszéllni,ezért is csinálltam meg a blogomat.
Ami meg a megnyilást illeti,én valamiért autómatice ki mondtam hogy ezzel én igy vagyok.Legalább is amikor csordultig tellt a pohár.De ha nem is mondok semmit,akkor meg meg érzik rajtam.Vagy látják a visselkedésemen.Engem is ki szoktak nevetni,csak én ilyenkor valami csípőssel viszavágok.a volt kollégám is ilyen volt.Nem tudom hogy szándékos sértegetés volt-e,vagy csak bolondozott,bár az utóbbit időnként jelezte.
értem, köszi, a pozitív mosolygással nincs bajom, örülök neki. de ez élőben biztos átjött volna. más kérdés, hogy élőben meg nem hiszem, hogy tudnék ilyesmiről így beszélni... írásban sokkal könnyebb valóban azért írkálok ide, mert máshol, máshogy nem tudom elmondani, nem tudok beszélni róla. és érdekelnek más, hasonló problémákkal küzdő emberek is.
csak néha megsértődöm, olyanon is, amin nem kellene...
Az én mosolygásom pozítív szándékú volt,te meg gondolom a gúnyos kinevetésekre gondoltál.Ami meg a lógust illeti,nem állítottam hogy hülye vagy.Én is volltam lógusnál,most akkor én is hülye vagyok?Neeem,ez lelki jellegű és az sosem hülyeség. Hogy mit gondolok?Azt gondolom,hogy egy,számomra egyépként szimpatikus fiatal ember vagy,akinek vannak problémái,na dehát az kinek nincs.Csak van aki ezt egyedül kezeli,van akinek ehez segítség kell.És segítség alatt nem feltétlenül lógust értek,hanem valakit aki közel áll hozzád,akivel meg tudsz olyan dolgokat is beszéllni amiket egyépként mással nem.
igazából mindig attól féltem, félek, hogy ha bárkinek megnyílok, az kinevet, ha nem is előttem, hanem a hátam mögött... igazából máshol a stílusom is kicsit másmilyen, mert más az amikor elvekről, mindennapi életről, társadalmi témákról van szó, meg más az mikor magamról. arról írni sem megy olyan könnyen, szóban meg egyáltalán nem, ezért nem is mennék semmiféle áterhez. nincs nekik mondanivalóm, nem akarok, nem is tudok mit mondani.
a magánéletemről sincs másoknak mondanivalóm. az ember jobban teszi, ha szerepet játszik, persze a magányon ez nem segít, de túlélni igen.
hát nem tudom, miért nevetsz ki, lehet, hogy ezt nem kellett volna leírnom, de hát így van, ez az igazság. nem minden férfitól persze, meg hát nyilván bizonyos férfiak jobb beszélgetőpartnerek mint bizonyos nők, de azért van ilyen érzésem.
mindegy, nem esett jól, hogy azt írtad, lógushoz kellene mennem, most akkor hülyének tartasz te is? már nem úgy értem, mert írtál smiley-t meg minden csak most nem vagyok biztos abban, hogy mit is gondolsz.
"általában nem szeretem a férfiakat...félek tőlük" :) Ez nagyon ari.Bocs hogy megmosolyogtalak,de ez nagyon édi. Nekem nem szokásom kinevetni másokat a lelkiállapotuk miatt,Én a leki dolgokat amúgy is nagyon komolyan veszem.Lehet hogy azért is mert magamból indulok ki.De szerintem azért elkéne menned egy lógushoz,próba cseresznye alpon,végtére is egy lógus nem nevethet ki és elvileg lenéznie sem volna szabad.
tegnap végülis én is hibás voltam egy konfliktusban, nem csak a másik fél. biztosan haragszik most rám, de csak részben jogos, ő is hibás volt, nem csak én
borzasztóan utálom én is az efféle sztereotípiákat, de hát ez van... a gyengeséget jobban elfogadják egy nőtől, neki legalább nem kell magyarázkodnia...
ugyanakkor pl. én egy nőnek tudnék csak megnyílni, férfinak soha. pl.férfi pszichiáterhez nem szívesen mennék (máshoz se, de az most mindegy), meg általában nem szeretem a férfiakat...félek tőlük a nőktől meg inkább azért, hogy kinevetnek, lenéznek... nehéz így orvosolni a magányt.
lehet, hogy így van, nem tudom. talán csak azért gondolom így, mert még sosem voltam nő. de szerintem egy nővel toleránsabbak, jobban elnézik neki a gátlásosságot, jobban segítenek feloldani neki.
Nos szerintem ez leginkább alkati kérdés.Én pl.rendkívül gátlásos típus vagyok.Nem hinném hogy csak mert nőből vagyok ennyire kükömböznöm kéne egy férfitől.
értem:) szerintem egy nőnek könnyebb a helyzete, könnyebben talál párt, jobban kiadhatja magából a feszültséget, pl. sírással, stb. kevesebb gátlása van, stb. lehet, hogy tévedek.
Volt idő amikor nekem sem ment.Meg is mondta a v.osztály társam hogy a feszültségem abból is adódhat hogy nem sírok.Igaz én mondjuk mindent meg is tettem azért hogy ne sírjak,mert utálok sirni,és amúgy is mindíg olyankor jött rám amikor nem kellett volna.
örülök, hogy így látod, tényleg elcseszett, de nálam az a baj, hogy most már nem megy. fojtogat, szeretnék néha de nem bírok. pedig tudom, hogy néha mennyit segítene egy jó bőgés...
Nem tudom hogy kinek az agyából pattant ki először,ez az alapvetően elcseszett hiedelem,miszerint a férfiak nem sirhatnak,de nekem azért lenne hozzá néhány keresetlen szavam.
nekem is volt ilyen, csak én nem bírtam sírni, csak szerettem volna, elvégre férfi lennék, vagy mi, de nekem is estek rosszul dolgok, hát mindegy, igazából a net is csak korlátozottan oldja a magányt, nekem meg amúgy is bizonytalan, lesz-e egyáltalán hosszabb távon. egyébként a magány már önmagában fájdalom, általában.
Nekem barátnőm ilyen.Bármi rossz történik velem,amit megszenvedek,ő is ugyanúgy szenved.Ez nekem hihetetlenül jól esik,mert tudom,hogy szeret és törődik velem.
Én egyszer azért bőgtem egy órán keresztül a gép előtt,mert épp egy nagyon kedves ismerősömmel msn-ezgettem,aki súlyosan depressziós és az életkörülményei miatt a halálon kívül nem látott más kiutat.Nem is tudom hogy mikor fályt ezt megelőzően utoljára valakiért ennyire a szivem.
Emlékszem egy-két esetre,mikor ültem a gép előtt,halálosan szar kedvem volt,írtak valamit és akkor.... szóval öt percig csak zokogtam a gép előtt.Utána még egy-két hétig nagyon fájt az egész.Ha visszagondolok rá,akkor is egy kis szomorúság,szorongás költözik belém.
Látom nem nagyon megy ez a topik,pedig a címe alapján lehetne mit irni ide is.Én ugyan is mindkettőt át éltem kb.két hónapja.Bár tény hogy akkor még internetem nem volt.Lehet hogy ha lett volna,másképp lett volna.Történt velem pár dolog amin talán könnyített volna,ha megtudom beszéllni a hozzám hasonlókkal.Nem volt egyszerű a történet.De talán már túl vagyok rajta.
