Nem gondolom, hogy a barátom lenne az, aki nekem minden kis hülyeségét, gyengeségét elmondhatja-megmutathatja, amivel szemben én megértő vagyok, de ha én osztok meg valamit vagy én vagyok gyenge vagy egyszerűen más, vagy csak önmagam, akkor az mások előtti vagy csak szimpla megszégyenítési kísérlet alapjául kell szolgáljon. Egy olyan emberrel kapcsolatban, akivel amúgy sincs túl sok közös bennünk. Ha én kérdezem, akkor semmi nem történt vele, harapófogóval kell kiszedni? Van nekem erre energiám? De ha ő akar valamit, akkor azonnal ugrani kéne? Minek nekem ez a beképzelt picsa az életembe?
Amúgy sem érdekel ez a harsány világuk, ez engem nem feltölt, hanem megfojt.
Időnként kullancsként kapaszkodik belém. Miért? Miközben lenéz. Ultragáz pasikat próbál a nyakamra küldeni? Miért? Amúgy sem kértem erre, amúgy sem keresek senkit. Én ehhez túlságosan más közegben nőttem fel, hogy ezt elviseljem.
Ez végülis igazolódott. Akár párkapcsolatról, akár családról, barátságról, egyéb kapcsolatokról van szó. Az ilyen ember keressen magához hasonlókat és legyen boldog velük, vagy a lehető legkisebb legyen az érintkezési felület, ha máshogy nem megy.
Az alig ismert nő húszszor megmutatja az unokáját. (egy barátságban a barátom örömének örülök, hogy unokája született) Egy másik kozmetikusnál volt. Megint, ezredjére, és ez egy hír. A harmadik megint műkörmösnél volt, és te nem vetted észre. Hogy te milyen szerencsétlen vagy! Nem tartod számon mindenki apró hülyeségét. Ettől függetlenül jó pofát vágsz, mert ez nekik fontos, nem akarsz bántó lenni. És mégis te vagy a rossz, te vagy a pária. Azért nem alkalmazkodsz, mert végtelenül untat, mert a tudat, hogy neked is olyannak kéne lenned, mint ezek, már önmagában öngyilkossági gondolatokat generál benned.
Borzasztó így egyedül lenni. Mert bárhová mész, ezek vannak. Az egész kibaszott világ egy baszottnagy baromfiudvar!
Tudni, hogy mit akarok kivenni egy helyzetből, "szorítani az őrangyalom kezét", amíg átmegyek a poklon... ennyi, amit tehetek. Nem fognak jobban szeretni, nem fognak kevésbé kirekeszteni, nem fognak kevésbé lenézni. Antiszociális vagyok? Érdekes módon mindig olyankor vagyok az, amikor másoknak kell valami belőlem, és valami olyat akarnak cserébe adni, ami nélkül én bőven elvagyok. Az én szükségleteim ne számítsanak, csak a mások igényei. Akkor inkább kitüntetésnek veszem a megjegyzéseket. Nem vagyok eléggé szociális, nem vagyok eléggé nő? Kérlek, ez tőletek kitüntetés.
Elképesztően szabad érzés azzal ellentétben, hogy akár meg is nyomoríthatnám magam mások instrukciói alapján. Mindezt miért? Egy öt percnyi illúzióért, hogy egy közösséghez tartozom? Mert öt percnél tovább senkit nem érdekel az áldozatom, amit a közösséghez tartozásért hozok. Ugyanúgy leszarnak, ugyanúgy elárulnak, ha nem jobban.
Ha nem láttam át ezerszer a kamu próbálkozásokat, akkor egyszer sem. Ennyire hülyék nem lehettek, de tényleg.
Sajnálom, hogy megpróbáltatok méltatlan helyzetekbe hozni, és utána még ti voltatok felháborodva. Az embereket tudni kell partnerként kezelni, nem lekezelni. Különben mit vártok? Ez az érthetetlen, hogy még nektek állt feljebb, akik semmibe vettetek.
Ezzel így hülyeséget írtam, hogy az egyik természetes, a másik nem... olyan könnyű rámondani, hogy az elérendő cél a természetes. De mi erre a jó kifejezés? Ha azt mondjuk valamire, hogy természetes, az épp elég alibi, de ha azt mondjuk, az emberré válás a cél, akkor senki nem akar igazából emberré válni, mindenki inkább állat szeretne maradni (a megfelelő keretek között). És nem is igazán meghatározható, mindenki mást tart elérendő célnak.
Ma bebizonyosodott, hogy akik rosszindulatúnak tűntek, valóban azok, akiknek gondoltam őket. Nem én vagyok a paranoiás. Megkönnyebbülés?
Úgy tűnik, többen vannak. Úgy tűnik, soha nem kérdeznek, inkább áskálódnak. Ha igaz lenne, amit tesznek, nem a hátam mögött tennék. Én nem áskálódtam, nem terjesztettem senkiről semmit... úgy kell nekem. Ezen a világon annak hisznek, aki több rosszat tud mondani másokról. Az az igazság, hogy elég fárasztónak és ízléstelennek találom ezt a patkány mentalitást, még így kívülről nézve is. Még soha nem éreztem azt, hogy ezzel akarnék foglalkozni. Bármennyire is ilyenek ezek az emberek, engem nem érdekel az életük, nem érdekel, hogyan árthatnék nekik. Nem értem. Ez az egész érthetetlen.
A gravitációtól félünk. Minden egy pontból kifele kezd el nőni. Az ősrobbanás, a magvak, a megtermékenyített petesejt. Vagy önmagába zuhan, vagy kitör. Talán közhelyes... csak olyan szempontból nem mindegy, amikor azt hisszük, hogy a gravitáció egy direkt kibaszás, pedig csak egy természettörvény. Ja... akkor még borzalmasabb a gyengeség. Hiszen akkor senki nem tehet róla, hogy gyenge vagy, te voltál selejtes, te tehetsz róla, hogy nem élted túl. Igaz, hogy attól is függ a megmaradás, hogy mi az uralkodó "evolúciós trend". Ha közelebb áll hozzá a személyiséged, nagyobb eséllyel élsz túl. Ha viszont nem, akkor vagy meg kell tagadnod önmagad, vagy elpusztulsz, vagy a perifériára kerülsz. Ezt vállalni kell. Mert így is, úgy is szenvedni kell.
Érdekes ez a szextárgy dolog. Nem valamiféle elvakult erkölcsösség, és nem is a nő tárgyiasítása, amiről szó van, hanem, hogy az ösztönök korlátozásával váltunk emberré gyakorlatilag. Ha mindenhol, mindenhogy kiélhetnénk az ösztöneinket, akkor nem is tudnánk élvezni a kiélésüket. Az kell, hogy időről időre megvonják, és újra visszaadják, vagy megvonjuk és visszaadjuk magunknak vagy másoknak.
Pl. érdekes kérdés vagy kísérlet lenne a munkavégzéstől független alapjövedelem bevezetése. Milyen értéke lenne a munkának és a pénznek ez után? Persze lehet, hogy mégis kiderülne, hogy az emberek kreatívan el tudják tölteni a szabadidejüket, és több energia szabadulna fel, így önként többet tennének a társadalomért. (ez a naiv verzió, de azért jó egy kicsit hinni az emberben, pár másodpercig)
Szóval... az anya-gyermek, gyermekét tápláló anya az meg olyan archetipikus. Ennek ellenére meg lehet azt is érteni, ha valakinek ez sok, és azt hiszem, értem. Hogy az ösztönök (mindegy, milyen fajták) türemkednek kifelé egy olyan szituációban, amikor az nem megszokott, nem elég intim (nyilvános térben, mindenki siet a munkába, amúgy is túl sok az inger stb.), vissza kell őket tömködni. Akkor is, ha éppen nem szexuális kontextusban van jelen a "tárgy", ami kiváltotta őket.
XD Nem, én azt gondoltam inkább, hogy ha kulturáltan művelik, akkor még belefér. Ha a metrón mellettem cuppognak fél méterre, azt én sem nagyon tolerálom.
De azért a kettőnek teljesen más az élvezeti értéke. Az egyik orális, a másik anális. :))) Na jó, meg általában nyilván máshogy értékeljük a kettőt. Bármibe lefogadom, hogy pl. a nyilvános szoptatással is hadilábon állsz. (én úgy vagyok vele, hogy a női mell nem szextárgyként van jelen, hanem táplálóként, egy természetes dolognak tartom)
Vagy, bevállalósan és kacagva fingjuk telibe a tömött 7-es buszt, egymásra kacsintva, na, ez jó kis erős volt!
Vajon a mellettem smacizókat zavarná, ha 1 méreteset eresztenék el mellettük? Melyiket nem illik inkább nyilvános helyen, fingani, vagy smacizni?
Engem nem zavarba hoz a nyilvános csókolózás, hanem taszít. Pont annyira, mint mikor vki leveszi a cipőjét a vonaton, vagy nekiáll zabálni büdös hagymát, kolbászt, stb.
Tulajdonképpen, ha őket nem zavarja, hogy nyilvánosan cuppognak, akkor oda is mehetnék és nézhetném őket 5 centiről... Vajon az őket zavarná? Ha csókolózni lehet a fejemtől fél méterre, akkor már baszhatnának is, nem?
Ha csak a bevállalás a szempont, akkor miért ne?
Csak elméleti szinten, tudom, hogy azt már büntetik.
Ezt egyébként nagyszájúbb pasiknál már megfigyeltem, hogy a nyilvános csókolózás(most első sorban hetero) bármely formája vagy akár a light-os tapizás zavarba tudja hozni őket. Amíg nem túl undorító módon művelik a felek, és nem magamutogatás vagy birtoklás (férfiban és nőben is zavar) áll mögötte, addig egy cool dolognak tartom. Örülök az örömüknek. Te miért találod zavarónak? A nyilvános érintkezés alapból zavar, vagy ezek az intimnek tartott dolgok? Mintha szégyellni kéne... A te csókolózásodat se láthatja más, vagy ilyenkor azért elveszted egy kicsit a fejed?
Nem próbálkozok leszbizéssel, de az írásaidból nekem úgy jön le, mintha inkább pasiként élnél és viselkednél, ezért kérdeztem. Sok nő nem tud hüvelyi orgazmust elérni az életében, vagy csak nagyon ritkán, az orális kielégítést meg mind2 nem tudja produkálni. Nekem soha nem volt kétségem a saját nemi identitásomról, már az óvodában vetkőztettem a kislányokat, tapiztam a fiatal óvonénit, de a homoszexuálisokat nem ítélem el. Magánügyük. Az zavar, ha pl nyilvánosan csókolóznak. Nem azért mert latens homokos vagyok, -a heteró nyilvános csókolozás ua idegesít-, hanem azért, mert olyan mű az egész, bizonyítani akarnak, pedig nem kell. Érdekes, a leszbi szex tetszik, a férfiak buzulása nem. Ez is egy kielégítő válasz, szerintem
Ja, te most megint a leszbizéssel próbálkoztál. XD Sajnos az a helyzet, hogy nincs meg a polaritás két nő esetén. Lehet akármilyen domináns az egyik, attól nem nő ki a farka, nem lesz soha olyan erős, mint egy férfi, nem lesz olyan férfias, mint egy férfi. Két nő legjobb esetben is csak maszatol... a pettingelést ugyanis nem tudom igazi szexként értékelni. Ennél még két férfinak is jobb a helyzete, azok legalább meg tudják dugni egymást. Ha homoszexuális férfi lennék, akkor az aktív és a passzív oldallal is tudnék azonosulni. Ebben van valami irigylendő, hogy mindkét oldalon tudnak állni. Erre mondhatnád, hogy egy nő is megdughat egy férfit vagy egy nőt eszközökkel, de az nyilván nem hasonlítható ahhoz, amikor a saját, élvezni képes testrészeddel bele tudsz hatolni egy másik emberbe.
A mondat első felére a válasz az, hogy hetero vagyok, férfiakkal érzem jól magam az ágyban.
A másodikra az, hogy nem gondolkodom igazán szerepekben, de a női szerep egy alternatív formájában érzem magam jól, ha már más nem lehetek, mint nő, arról nem tudok beszélni, férfiként milyen lenne, legfeljebb próbálom elképzelni. Lehetséges, hogy férfiként is a férfiakhoz vonzódnék. És ez még mindig csak ágybeli szerep. Azon túl nem látok semmi vonzót a nőiséggel való azonosulásban. A saját gyengeségemtől is szenvedek, így is túl érzékeny vagyok.
Háborúskodás jön, éhínség, forróság, pusztulat. Az egyén egy kis, elsöpörhető pont lesz az új kor térképén. Új rabszolgák milliói élnek majd a technológiai fáraó uralma alatt.
Vajon nem lenne jobb most kiszállni? Semmi sem ugyanaz, felborultak az egyensúlyok. Putyin és Kína zsebre fognak tenni mindent és mindenkit. Talán Dél-Amerika kiemelkedik majd, ki tudja. Az ENSZ felháborodik, na és? X vagy y európai ország, esetleg az USA elfogadhatatlannak tart egy-egy közel-, vagy távol-keleti kisebb népirtást, jogfosztást, megállapodás felrúgását? Ugyan, kit érdekel ez? Már csak szerepet játszanak egy színpadon, de még nem akarják bevallani, hogy nincs többé valós hatalmuk.
Nem tudom sokáig nőnek képzelni magam. Annyira megterhelő, annyira gejl, annyira mesterkéltnek érzem. Néha undorodom ettől az egésztől. Hogy' tudnék ebben a cukorszirupban létezni a nap 24 órájában? Egyedül a szexben lennének kellemes mellékhatásai a dolognak. De az emberek elkezdik elvárni az összes nőkre jellemző tulajdonságot. Nem veszik észre, hogy nem vagyok olyan, vagy erőszakosan át akarnak formálni.
Olyan érzés, mint beleragadni egy mocsárba, ahonnan, ha ki akarnék mászni, sarat dobálnának rám. És ezt női szerepelvárásnak nevezik. Engem nem érdekel, mások hogyan tudnak ebben létezni, miközben én szenvedek tőle.
Annak, ami örökkévaló bennünk, nincs neme. A testnek van neme, amit el kell viselni. Hogyan lehetne egy kibillent állapotban jól lenni?
Például azt a pénzt, amit a nőciskedésre költenék, félreteszem. (enélkül is szoktak nőnek nézni a férfiak.) Nem keresek egy palit csak azért, hogy legyen mellettem valaki, és anyagilag nagyobb biztonságban legyek. Szexpartnerkeresésnél félek a beteg állatoktól és a nemi betegségektől. Szerintem jogosan. XD Ugyanis a szexpartnerkeresőre a legalja kerül nagy százalékban. Ez egy fájó pont...
Baromi jó érzés, hogy magamnak teremtek meg dolgokat, keveset ugyan, de ahogy egyre előrébb haladok, egyre jobb lesz. Most még csak én vagyok az a csóró, fura, zárkózott csaj, aki "viszonyítási pont" a birkáknak, érzem a sajnálkozásukat. De mivel soha nem volt az életük vonzó számomra, nem éreztem, hogy igazodnom kellene, ezért némi önvizsgálat után megkönnyebbülten hátradőlök; én már tudom, hova tartok, nem érdekel, hogy ezek, a szüleim, vagy bárki a világon látja-e ezt. Azok az emberek, akiknek nem számítok, nekem sem fognak számítani.
Kozmetikumok közé rejtett lelkizés, műkörömmel kikapart szerencse, agresszívan mosolygó rúzsos száj gyilkol, de megfoghatatlan minden. Mintha történne valami, de valójában semmi nem lényeges, ami itt zajlik a sminkek, vásárlások, pillanatnyi szeszélyek, apró lélekgyilkolások közepette. Nem értem, de azt hiszem, nem is akarom érteni. Pedig ha érteném, talán jobban fel lennék vértezve ellene.
Mindaddig nem kerül ez felszínre, amíg a pillanatnyi szeszély az elfogadás. Azt nem tudom elfogadni, aki engem nem fogad el.