Nem azért, hogy ne legyen csend, mert engem a csend nem zavar. Hanem azt gondolom - kényszeresen - hogy egy kapcsolat alapja az egymás közötti beszéd. Egy ismerősöm szerint beszél(get)ni kell, valószínűleg azért, mert a feszültségnek vélt / képzelt csendet feloldja.
Jó a kérdésed, de nehezen megválaszolható, mivel már nem nagyon fordulok elő társaságban. Nem várom el, hogy bárki is figyeljen rám, vagy ott legyen körülöttem.
Más a helyzet olyan esetekben, amikor valakihez valamilyen kötődésem alakul ki.
Mert ilyen is előfordul, csak ez a kötődés furcsa lehet annak a számára, aki ennek a kötődésnek a "tárgya". Talán azért, mert egyoldalúnak látszódik.
Hogy amikor kérdezed a partneredet, akkor csak azért teszed, hogy ne legyetek csendben, vagy azért is, mert egyébként valóban érdekel? úgy gondolom ezt fontos magaddal tisztáznod.
Bizonyos mértékig én is befelé forduló vagyok, de az a néhány ember, akik körülvesznek érdekelnek. Érdekel a problémájuk, az örömük forrása, az, hogy mivel foglalkoznak, mi érdekli őket.... ebből gondoltam, hogy aki ilyen típusú, és sikerül kapcsolatot létesítenie, annak valódi, és mély kapcsolata tud kialakulni.... ami lehet egy nagyon szűk kör, akár egyetlen emberre redukálva.
Mwellesleg egy igazi társsal még csendben lenni is jó, és nem kínos. Mert megérti, hogy ez így jólesik, és ilyenkor valóban a "jelenlét" a lényeg. De tény, hogy ilyet a legnehezebb találni....
És ha mondjuk valaki képtelen mélyebb barátságot kötni? Lehet, hogy nem benne van a hiba, de ha nem nyitott senki irányába, mert ugye introvertáltak között még ez is előfordulhat, akkor mi van? Mi van, ha egy introvertált embernek csak a partner funkciójára van szüksége, nem pedig a partner személyiségére? Ezt viszont elég nehezen tolerálja a potenciális partner.
de a téma bár nehéz, mindamellett érdekes is. És sokkal távolabbra mutat szerintem, egész a mai társadalom problémája.
Két fontos kifejezés jut eszembe a témából kiindulva, az egyiket már leírtátok: felszínesség, a másik az elmagányosodás. És a kettő szerintem összefügg.
Egy beszélgetés alkalmával kezdetben valóban jó stratégia a kérdezés, és ha alkalmas rá a partner, akkor ez működik is. Viszont hosszabb távon szerintem fontos, hogy ez ne maradjon egyoldalú. És nem bennetek látom a hibát, hanem épphogy a partnernek kellene hogy fontos legyen, hogy megismerjen. És akkor itt lukadunk ki a "felszínesség" kérdésköréhez. Egyszerűen azt látom, hogy sokakat nem érdekel igazán a másik ember... talán ezért is jobb ma introvertráltnak lenni, mert a mély hosszantartó kapcsolat ezerszer többet ér, - nyilván előbb létre kell jöjjön - mint a sok felszínes. Úgy gondolom, nem nagy veszetség, ha kevés az ilyen semmitmondó kapcsolat.
És itt lép be a másik kifejezés is, az elmagányosodás. Míg némelyek bezárkóznak magukba, mások viszont mindenkinek beszélnek kelletlenül is.... Mert másoknak pedig arra van szükségük, hogy valaki meghallgassa őket. Manapság ilyen embereket is nehéz találni.
Viszont segítségnek szerintem a legjobb hely egy ilyen netes fórum, ahol valódi név, a kilét ismerete nélkül lehet ismerkedni, beszélgetni... Sőt tematikusan találni ismeretségeket, hiszen az érdeklődési körnek megfelelő helyeken tudsz beszélgetést kezdeményezni. Nem szükséges az embernek kiadnia magából mindnet, viszont, ha van egy témakör, ami legjobban érdekel, amiről tudsz megnyilvánulni, véleményt alkotni, akkor meg tudod találni azt a társaságot, akik szintén veled azonos érdeklődésűek, és máris van egy közös pont, egy vitatéma. Ezen pedig már jól lehet "edződni" .
Név nélkül a könnyebb kiadni magunkból a mélyebb érzéseinket is, olyanokat, amit inkább elfolyt az ember mások előtt (IRL)
Mert ez nem egy betegség, ami ellen küzdeni kell, hanem inkább adottság, amivel jó megtanulni együttélni, esetleg az előnyeit kihasználni, ha vannak egyáltalán. Tényleg ... vannak?
Az introverzióval úgy lehet szembemenni, hogy megerőszakolod magad. Társaságban kell jól érezni magad, megnyílni, oldottnak lenni. Szerintem ez a szembemenés. NEm tudom, hogy egy introvertáltnak mennyire van igénye társas kapcsolatokra ... vagy csak azért gondoljuk, mert úgy látjuk, hogy az extrovertáltak a "normálisak"? Részemről szeretem a társas tevékenységeket, mondjuk társasjáték, szerintem azért jó, mert nem közben nem kell érdeklődni a partner(ek) iránt. De azokat a társas tevékenységeket, ahol szerepelni kell, azt nem szeretem, gondolok pl. az activity nevű társasjátékra. Az túlságosan interaktív nekem.
És nem nézed irigykedve azokat az embereket, akik jól tudnak érvényesülni társas helyzetekben?
Hát... egy kicsit. Inkább arra gondolok, miért vagyok én más.
Mennyire erősíted vagy mész szembe az introvertáltságoddal?
Erősítem a hobbimmal, eléggé magányos hobbim van, meg erősítem a hülyeségeimmel (tétlenségemmel).
Próbáltam régebben szembe menni vele, pl. az egyik topikban tavaly felvetettem a topiktali ötletét, 70%-ban én szerveztem... fent vagyok társkereső oldalon, ott is ismertem már meg olyan nőt, aki szívesen barátkozott volna velem. IRL ismeretségek nem jönnek össze, pedig próbáltam, de valahogy nemigazán...
Nameg persze, ha vagyok valahol, próbálok részt venni a társalgásban.
És nem nézed irigykedve azokat az embereket, akik jól tudnak érvényesülni társas helyzetekben?
Mennyire erősíted vagy mész szembe az introvertáltságoddal?
Középiskolában még azt gondoltam, hogy jó másmilyennek lenni, mint az átlag és imponált saját magamnak, hogy engem amolyan furcsa csodabogárnak kezeltek. Még később is így gondoltam, most viszont már csak sodródok.
Az óvodában tisztes távolságból néztem, ahogy a többiek a szőnyegen fakockákból várat építenek.
Általános iskolában egy, majd később 3 emberrel beszélgettem csak néha-néha.
Középiskolában végig egy vagy két emberrel, az utolsó években már csak eggyel... később pedig volt egy négyes társaságunk, de közülük is csak egy számára voltam érdekes. Vele is megszakadt már a kapcsolat.
Részemről nagyon gyakori a "nincs mit mondanom" állapot, ez elég zavaró szokott lenni, és vannak ilyen kényszergondolataim, hogy ha nem beszélgetek, akkor egy idő után magamra hagynak, mert nem vagyok elég "érdekes".
Nálam is így van.
Én általában az illető szemébe nézek, bólogatok, hümmögök, és mosolygok, legalább ebből látja, hogy figyelek rá, és tényleg jó taktika az is, ha kérdezősködik az ember.
Néha (sokszor) nem merem kimondani vagy megkérdezni, amit valóban gondolok.
A bebaszunk és jár a szánk általában nem jó, mert bebaszunk, de akkor sem jár a szánk.
Én emlékszek rá, jó 10 évvel ezelőtt sokkal inkább társasági ember voltam, pontosabban volt néhány haverom, ha úgy tetszik. De akkor is az volt a lényeg, hogy kis csoportban együtt "ugattunk" egy irányba.
Nem hiszem, hogy az lenne a megoldas, hogy az ember elkezd panaszkodni rola, vagy ugy gondolja, hogy neki "jar ugyanaz, mint az extrovertaltaknak". Szerintem sokkal produktivabb pl sajat kis szokasokat kialakitani, hogy ne egjen nagyon be az ember, szocialisabbnak tunjon, esetleg egy kicsit konnyeben torje meg a csendet. Mondjuk erre is jo lenne ez a csoport, hogy pozitiv peldakat, otleteket osszeszedjuk a "jo' bebaszunk, es akkor aztan jar a szank" strategian tul.