A Grimming déli lábánál, az Enns folyó partján, stratégiai fontosságú helyen terül el Trautenfels vára, amelynek alapvető feladata régen az Enns-völgyi kereskedem útvonalak ellenőrzése volt.
Másrészt uradalmi központ is volt.
Az eredeti középkori vár 1260-1262 körül épült Neuhaus néven, de 1670 - 1673 között teljesen átépítették barokk stílusú várkastéllyá, csak ekkor kapta a Trautenfels nevet a tulajdonos család, a stájer főnemesi Trautmannsdorfok után.
Ennek a festői szépségű kis felső-stájerországi falunak a lakossága az utóbbi 3-4 évtizedben sajnos enyhén csökkenő tendenciát mutat.
Az 1869. évi ausztriai népszámlálás szerint a falunak 692 lakosa volt, aztán 1880 és 1939 között 630 és 712 fő között alakult a lakosságszám, nagyjából stagnáló tendenciát mutatva.
Az idegenforgalom fellendülésével, meg talán a kisebb tanyák beolvadása révén az 1960-as évektől nőtt a lakosság, a csúcsot 1971-ben érte el 1.096 fővel.
Azóta enyhe csökkenés figyelhető meg, a 2018. január 1-jei hivatalos lélekszám 998 fő volt.
A II. vh. előtt a falu főként állattenyésztésből (almgazdálkodás) élt, később azonban megvetette a lábát itt a turizmus, elsősorban a síturizmus, ma már ez és az ehhez kapcsolódó vendéglátás számít a vezető gazdasági tevékenységnek.
Mint mondtam, festői szépségű falu, de ha valaki már ott van, akkor érdemes rászánni az időt és felmenni az almra, az ún. Tauplitzalmra, ahonnan fenséges panoráma nyílik szinte minden irányba, de főképpen a Totesgebirge és a Dachstein irányába.
Sajnos a község politikailag már nem önálló, a 2015. január 1-jei stájer közigazgatási reform óta Bad Mittendorf község résztelepülése, de ez a szépségéből és a turisztikai értékéből mit sem von le.
"A bécsi udvar 1751. december 13-án kapta meg a kitelepítendő személyek első listáját, amelyen 10 felnőtt és 10 gyerek neve szerepelt. Az összehívott transzmigránsok azonban tiltakoztak amiatt, hogy a gyermekek ilyen hosszú utazást télvíz idején biztosan nem viselnének el, így Mária Terézia rendeletét további intézkedéséig visszavonta."
A történet vége az 1752 és 1753 évi kitelepítések voltak, majd ha sikerül beszereznem az anyagot, írok ezekről is röviden.
Az 1752 évi csoport került hartai kitérővel 1753. tavaszán a Pest megyei Ikladra, a református Ráday I. Gedeon gróf birtokára.
Eredetileg ők is Erdélybe voltak szánva, de miután a tél folyamán a szintén Ráday-birtok Hartán ragadtak, az ottani evangélikus lelkész, Daniel Quirsfeld közbenjárására Ráday gróf befogadta őket az előző évben újratelepített ikladi birtokára.
Az 1753 évben kitelepített csoportról nekem nincs adatom, annyit tudok róluk, hogy Erdélybe kerültek.
A pürggi plébánia területén csak azok maradhattak, akik hűséget esküdtek a katolikus egyháznak.
Én most a héten raktam a sajátomhoz egy újabb kis ágat, csak 4 generáció, de a 1570-es évekig vezet vissza. Azért irigylem a Németországban élőket, ők levéltári kutatást is tudnak végezni, szerencsés esetben a 1300-as évig visszavezetve a családfát, ha polgárok is voltak az őseik közt.
Itt egy ilyen, neki volt egy törvénytelen nemeslány az ősei közt és a 1200-as évekig jutott.
Nálunk a régi sváb-stájer családokban az emberek a nagyszüleiken túl sok esetben a dédszüleikről vagy ükszüleikről is tudták a közelebbi rokoni kapcsolatait vagy ha más nem legalább a nevüket, persze ez nem volt mindenkire igaz, de sok esetben igen.
Amióta meg ki van adva a családkönyv, szinte minden családnak ott van a könyvespolcán, egy rövid, célzott kereséssel bárminek utána lehet nézni.
Hallottam olyat is, nem is egyről, hogy hosszú téli estéken órákon át bújják a könyvet és elemzik az adatait. :-)
A szűkebb családban csak nagyon érintőlegesen, de azért ott is szóba került.
Viszont több régi öreget is hallottam anno büszkén nyilatkozni, hogy "őseink nyakas protestánsok voltak, azért telepítette ki őket Mária Terézia Ausztriából."
Az ilyen szóbeli hagyományok néha meglepően tartósak tudnak maradni.
Ez téma volt nálatok a családban ? A mi családunkban senki nem foglalkozott ilyesmivel, engem érdekel egyedül az őseim története, a nagyszüleikről még tudtak, azon túl semmi.
Az ősök néhány nemzedék alatt megszerették a Galgamentét és akkor már ahhoz kezdtek kötődni, nem az őshazához.
Aki még ott született, annak nyilván nagyon nehéz volt lelkileg földolgoznia a történteket, de akik már ideát születtek, azok más történet.
Ők a kitelepítés történetét max. a szüleik, nagyszüleik elbeszéléséből ismerték meg, majd ahogy kihalt az első telepes generáció, a történetek már csak másodkézből, szájhagyomány útján terjedtek tovább és idővel a jelentőségüket kezdték elveszíteni.
Erdélyben eredetileg a felső-ausztriai Landl régióból érkezetteket hívták landlernek, de később ez a landler kifejezés valamennyi, Ausztriából érkezett protestáns telepesre átragadt.
Van egy osztrák-délnémet néptáncfajta, a ländler, végső soron ennek a neve is a Landl régió nevéből származtatható.
Az ausztriai protestánsok "transzmigrációjáról" nagyon röviden csak a puszta évszámok és számadatok:
1734 - 1737: az ún. Karolingische Transmigration VI. Károly alatt: 3.960 fő került Erdélybe kitelepítésre.
1752 - 1757 és 1773 - 1776: transzmigrációk Mária Terézia alatt: 3.000 fő "titkos protestáns" került kitelepítésre, túlnyomó részük Erdélybe.
A kitelepített "titkos protestánsok" legnagyobb része a felső-ausztriai Landl régióból, Nyugat-Stájerországból (a Grimming-hegység, Oberennstal, Totesgebirge, Dachsteingebirge térsége), ill. Karintiából került kitelepítésre.
1777: Mária Terézia további 10 ezer (!!!) protestánst akart Morvaországból kitelepíteni, de fia, a későbbi II. József leállította a folyamatot.
1781: II. József türelmi rendelete.
1837: 427 protestáns vándorol ki vallási okokból a tiroli Zillertalból a csehországi Óriás-hegységbe (Riesengebirge).
Érdekes kis sztori, mondhatni helyi vagy max. mikrorégiós jelentőségű, habár nekem nem annyira, mert a szülőfalumba érkező telepesek egy része épp az ebből a térségből kitelepített protestánsok közül került ki. :-)
Persze lehet ezt a kérdést szélesebb földrajzi régióban, mondjuk egész Ausztriát tekintve vizsgálni, a 18. századi protestáns kivándorlás és kitelepítések kérdéskörét.
Titkos protestantizmus az Enns völgyében III. rész (1748- 1752):
1748-1752: A fenyegetéstől a kitelepítésig I.
Mint előző számunkban említettük, 1748-ban Georg Hubmann került a pürggi egyházi hivatal élére. Buzgó ellenreformátorként kész volt arra, hogy " vérét az utolsó cseppig feláldozza a lutheránusok gyökeres kiirtásáért". Már egy évvel később, 1749-ben megérkezett első feljelentése az admonti apáton keresztül a grazi jezsuita rendfőnökhöz, miszerint Balthasar és Josef Mayer nyíltan bevallották, hogy az evangélikus hitre tértek. A két ifjút fogságba vetették, a királynő 1750. március 14-én hozta meg döntését a sorsukról. A bátor fiúk azonban március 18-án megszöktek.
Szüleiket kihallgatták, s további gyanusítottak neve merült fel. Bertholdi, a grazi városi lelkész azt javasolta, küldjenek még több misszionáriust az Enns völgyébe, hogy a népet a katolikus hitre oktassák, hittankönyveket jutassanak el. Míg a beadvány a hosszú hivatali utat megjárta, Georg Hubmann újabb szentségtörő cselekedettel szembesült. 1751 nyarán szénszállító munkásokkal találkozott papi hivatása gyakorlása közben. Az utolsó kenetet vitte egy haldoklónak. A szénszállító munkások nem térdeltek le Krisztus jelképes teste előtt, sőt keresztet sem vetettek. Amikor Hubmann kérdőre vonta őket, azt felelték, az csak egy darab kenyér, ami előtt nem kell letérdelni.
Hubmann az eset fölött érzett felháborodásában egyenesen a bécsi udvarnak, a királynőnek tett feljelentést, aki el is rendelte a vallási viszonyok alapos kivizsgálását az Enns völgyében. A kihallgatás során 200, más forrás szerint azonban 300 ember evangélikusnak vallotta magát, beismerésük után énekelve és ünnepelve tértek haza.
A vizsgálat során kiderült, hogy az "eretnekek" fészke Pürgg, s hogy a Tauplitz környékén élő kiskorúak is jórészt megfertőződtek az eretnek tanoktól.
Mária Terézia "nagy nemtetszéssel " fogadta a vizsgálati jelentést, különösen, mivel korábban meghozott intézkedései nem hozták meg a kívánt eredményt. Abban bízott azonban, hogy a megtévedtek jó része buzgóbb hittérítői munkával jobb belátásra bírható. Azokat pedig, akik ragaszkodnak evangélikus hitükhöz, a Magyarországra való kitelepítéssel fenyegette meg. A terület hirtelen elnéptelenedését elkerülendő, először csupán 10-12 személy kitelepítése került szóba, azoké, akiktől a legkisebb javulás sem volt várható. Javaikat el kellett adniuk, abból adóikat és adósságaikat kifizetniük, s a maradékot letelepedésük után megkaphatták. A gyerekek vonatkozásában így szólt a királynő rendelete: a nagyobbakat, akik a hittant már értik, meg kell kérdezni, el akarnak-e költözni avagy felveszik a katolikus hitet, s így az országban maradhatnak. Ugyanezen rendeletében elvetette, hogy a protestáns férfiakat kényszer sorozás alá vessék, megparancsolta az ő kitelepítésüket is.
Eközben Tauplitz környékén a hittérítők ravasz intézkedéseket hoztak. Drasztikusan megemelték a protestáns könyvek becsempészéséért és a titkos összejövetelek szervezéséért kiszabható büntetés összegét, s e pénznek felét annak adták, aki ilyen eseteket beárult. A tauplitziak által különösen gyűlölt jezsuita hittérítő, Haymerle még külön "besúgókasszával" is rendelkezett. Ezek az intézkedések sajnos megtörni látszottak az egyszerű nép eddig oly példás összefogását.
1751. december 4-én Mária Terézia megváltoztatta addigi döntését, s a kitelepítettek úticéljának Magyarország helyett Erdélyt jelölte meg, mivel itt hitüket német nyelven gyakorolhatták volna. Különösen a fiatal férfiak voltak ettől elkeseredve, mert semmit nem tudtak az ottani viszonyokról, ám semmi jót nem várhattak. Így előbb tizenhárman, majd még ketten Ortenburg felé menekültek. Elfogták és Linzbe szállították, s a jezsuita hittérítők kezére adták őket.
A bécsi udvar 1751. december 13-án kapta meg a kitelepítendő személyek első listáját, amelyen 10 felnőtt és 10 gyerek neve szerepelt. Az összehívott transzmigránsok azonban tiltakoztak amiatt, hogy a gyermekek ilyen hosszú utazást télvíz idején biztosan nem viselnének el, így Mária Terézia rendeletét további intézkedéséig visszavonta.
Titkos protestantizmus az Enns völgyében II. rész (1710- 1748):
A 18. sz. első felére általános vallási ébredés volt jellemző, amely a protestantizmusnak is új lendületet adott. A "lutheránus szekta" mind gyakrabban lépett nyíltan színre, szakítva az eddigi titkos vallásgyakorlással.
A protestánsok hitükben megerősödve egyre jobban bíztak a világi hatalmak toleranciájában, sőt segítséget is vártak a porosz evangélikusoktól illetve a Corpus Evangelicorumtól, ami Regensburg tartományának evangélikus egyházait képviselte. Olyannyira, hogy 1731-ben Salzburgban az evangélikusok, nyíltan megvallva hitüket, a vallásszabadságot követelték. Válaszul a hercegérsek rendeletére húszezer protestánst toloncoltak ki hazájukból, akik rövid stájerországi pihenő után Poroszországban telepedtek le, néhányan közülük azonban Hollandiában illetve Amerikában leltek új hazára.
Mivel Salzburg közel van az Enns völgyéhez, nem csoda, ha Trautenfels grófja némi félelemmel szemlélte az eseményeket. Mária Terézia apja, VI. Károly is tartott attól, hogy a salzburgi események tovaterjednek. 1730-ban egész sor megelőző intézkedést vezetett be, melyek több, mint tíz évre meghatározták a vallási életet Belső-Ausztriában, így a pürggi lelkészségben is. Elrendelte a fokozott misszionáriusi munkát, a gyermekek gyakoribb hittan-oktatását, egységesítette és csökkentette az egyházi adókat, korlátozta a búcsújárásokat és egyéb processziókat, a prédikációt a szentmisében a Credo után illesztették be, hogy a fiatalok ne tudjanak a prédikáció előtt távozni a templomból.
Az általános irányvonal a szerénység, a türelem, a kesztyűs kéz volt. De a különösen makacsokat büntetésből katonának sorozták be és elkobozták a vagyonukat. Az elkobzott vagyontárgyakat később csak azok szerezhették meg, akik bizonyították a katolikus egyházhoz való hűségüket.
Végül VI. Károly hatályon kívül helyezte az augsburgi és westfaliai béke azon cikkelyét, amely a protestánsok számára lehetővé teszi, hogy maguk határozzák meg, hová emigrálnak. Előírta, hogy az eretnekeket a vegyes vallású Erdélybe kell kitelepíteni. Ausztriában kevés információval bírtak a távoli birodalomrészről, ezért a protestánsok nem szívesen vállalták hazájuk elhagyását, így VI. Károly elkerülhette birodalmában a lakosság nagymértékű megfogyatkozását.
Mindezek az intézkedések Tauplitzot is érintették. 1734-ben és 1737-ben új misszionáriusok kezdték meg munkájukat. Az egyre fokozódó ellenőrzés mindenféle tilalmak formájában is megnyilvánult: a táncmulatságokon felügyelő vigyázott az erkölcsökre, amellett, hogy korlátozták is azokat.
Vasár- és ünnepnapokon tilos volt a szentmise idején a Grimming-patakban halászni és a kocsmákban bort kimérni, hogy semmi se akadályozza a fiatalokat a templomba járásban. Mivel mégis egyre többen maradtak távol, hamarosan a bírósági szolgát állították a templomajtóba ellenőrzésül. A mise ideje alatt a házakat átkutatták, hogy rajtaüssenek a zugiskolákon, a titkos összejöveteleken, a Bibliát olvasókon.
Ha valaki olyan bejelentést tett, amely a protestánsok leleplezéséhez vezetett, megkapta "szokásos jutalmát". Így számolták fel Tauplitzban Gustenhuber vulgo Holzknecht zugiskoláját is.
1740. január 13-án a vallási bizottság azt jelenthette, hogy Tauplitzban, Zlemben és Wörschachwaldban érezhető a javulás, de "az eretnek könyvek becsempészésének veszélye" még mindig fennáll.
1740-ben trónra került Mária Terézia, de még hosszú időn át folytak az örökösödési harcok. Az aacheni békével azonban 1748-ban lezárultak ezek a küzdelmek, s ez megadta Mária Terézia számára azt a lehetőséget, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen országa vallási viszonyainak. Ugyanebben az évben Pürggbe új lelkész került, s ezzel új időszámítás kezdődött, amit Georg Hubmann nevével fémjelezhetünk. A királynő és a pürggi lelkész egyaránt a protestantizmus felszámolását tekintették fő céljuknak, így négy év múlva már sor is került az első deportálásokra.
Köszi, de nem én fordítottam, hanem egy német szakos tanár.
Lesz még 2 epizód, azokat holnap teszem be.
Az anyag egy eléggé szűk földrajzi régióra koncentrál, a pürggi plébánia 1753 előtti területére, de az vagy 10 falut és számos kis tanyát jelentett az Enns-völgy középső részén, a Grimming térségében.
Az 1752. évi stájer transzmigráció szempontjából fontos terület, számomra különösen az. :-)
