dehogynem volt 3. út, a kereszténydemokraták, keresztényszocialisták. Mivel rendkívül vallásos latin-amerika népe ezért a keresztény alapú politizálás is erős - csak ez nem jött át a 80-as években a mi fekete-fehér sajtónkon, pl. San Salvador érseke, akit el is tettek láb alól...
A csodákat. Akkoriban több demokratikusan hatalomra jutott kormányzatot űzött el az elhibázott amerikai politika (aminél talán csak az akkori szovjet politika volt még elhibázottabb), élén az idióta CIA-val. Ennek nyomán radikálizálódott pl. Che Guevara is és akkoriban nem is nagyon volt más út, mindkét oldalon.
Mára ugyanezek a mozgalmak demokratikus úton jutnak hatalomra (Brazília, Venezuela, Bolívia stb.).
"Azért manapság már ritkaság az ilyen pofátlan és hazug csúsztatás. Egyben felháborító."
Mélyen megható, hogy mai, a jó erkölcsöket sajnálatosan nélkülöző világunkban akadnak nemes jellemek, akik igenis fel bírnak háborodni. Ilyen nemes jellem showtimes, akit nagyon, de nagyon felháborít a "pofátlan és hazug csúsztatás".
Gyűljünk oda showtimes lábaihoz - kb. a bokájáig érünk - , és kérjük őt, hogy részesítsen bennünket erkölcsformáló szentenciákban, meglátásokban. Néhány ilyet persze már ismerünk tőle, íme egy, ízelítőnek:
"Egyébként az OMM-ben sem törték általában össze magukat a zsidók azért, hogy a fronton harcoljanak. Ezt pl. Somogyvári Gyula frontregényeinek visszatérő témája (zsidókkal általában csak a hátországban vagy a gyengélkedőn találkozott), pedig nem vádolható elfogultsággal, lévén képviselőként előbb tiltakozott a zsidótörvény tervezete ellen"
/Mi van, ha Hitler győz? 2006.12.06 23:18:02 (1650)/
Nos, ilyesmiből táplálkozik az az erkölcsiség, amivel felvértezve itt showtimes kartárs annyira, de annyira fel bírt háborodni.
Mondhatnánk persze, hogy aki ilyesmivel egyetért - azzal, ami az idézetben olvasható - , az legkevesebb egy odvas lelkű erkölcsi nyomoronc, aki nyilvánvalóan képtelen megítélni, hogy mikor kell felháborodnia. De ne legyünk ilyen szigorúak showtimes kartárssal: hiszen amilyen érzékeny - mint valamennyi homo moralis - még meg talál sértődni: és akkor ne adj 'isten nem részesít bennünket meglátásai révén újabb morális feltöltődésben.
"Óvatosan szeretném megjegyezni, hogy Szent István (tudják, az a korai diktátor) olyan pacifikálást folytatott hazánkban, aminek következményeként az emberi jogokat semmibe véve, magyarokat ölt meg, csupán azért, mert élni akartak lelkiismereti és vallásszabadságukkal.
Az ő nézeteihez képest a kommunista Che kimondottan haladó szellemű és vállalható programot hirdetett, bár kétségtelenül nem találkoznak elképzeléseink, de nem értem, miért kell ennyire berosálni tőle. "
A Népszabi internetes oldalán található. Azért manapság már ritkaság az ilyen pofátlan és hazug csúsztatás. Egyben felháborító.
Világos. Mellesleg a turizmus jelentős Kubában, csak nem USA állampolgárok mennek. 1,5-2 turista/év. Szerinted ahoz, hogy USával normalizálódjanak a kapcsolatok Kubának nem kéne tennie valamit?
Igaza van mindkettőtöknek. USA elve adott. Ott van a szomszédban a szomszédság miatt adott a helyzet, hogy kereskedjenek egymással direktbe (Showtimesnak igaza van. Úgye kubai szivar amerikában :) ). A hivatalos propaganda nem igazán állja meg a helyét. Persze USA embargó alatt tartja, de a kubai rendszer se ártatlan ebben. Meghát mit tudna kuba Usába szállítani?! szivart (ez megy) meg cukrot, meg túristákat fogadni. A cukrot felvásárolja Kína, de a kubai gazdaság annyira maga alatt van, hogy nem tud annyi cukrot szállítani, mint amennyiről szerződést kötöttek. Így kénytelenek Brazíliából importálni cukrot, hogy teljesíteni tudják, amit vállaltak. Egyébként is a cukor termelés is visszaesett rendesen. Azt hiszem a HVG-ben írtak erről nem olyan rég. Venni meg bármit tud máshonnan, ha van mivel fizetnie, de nincs mivel. Ennyit a szocialista gazdaságról. Ez az ő nagy bajuk, az USA csak bónusz.
Ui.: 50év alatt kerestek ők más kereskedelmi partnert és találtak. Szu-t, de hol van már szoc blokk. Itthon is lehetett kapni kubai cukrot, ami eleve vicces volt mert magunk is cukor exportőrök voltunk.
Erre a hivatalos válasz úgy tudom az, hogy a gazdasági problémák elsődleges oka az USA szankciója (ami nem véletlen, hiszen minden USA tulajdont államosítottak). És a vicc, hogy ebben van is valami: egy demokratikus Kuba is tönkrement volna gazdaságilag a szankciókba, hiszen minden kereskedelem, szolgáltatás (turizmus) stb USA - lenne - függő, csakúgy mint a térség más országaiban. A vezetők és plebs egyenlőtlensége igaz. Az is igaz, hogy nem ismerek olyan társadalmat, ahol ez nincs így.
Egyvalaki viszont biztosan volt, aki szinte teljes egyenlősdit akart, az éppen Che volt.
Che kilépett abból a rendszerből vagy ha jobban tetszik a rendszer dobta ki magából, valahol azért csak nem azonosult azzal ami lett.
Hitler nem jó példa hiszen Kubában nincs fajüldöző rezsim, nem ölnek meg milliókat és a sort lehetne folytatni, de valóban nincs demokrácia.
Che a lázadó és kompromisszumképtelen ember archetípusa, az örök forradalmár stb. csak ő jobban néz ki leninnél (lenin meg okosabb volt Che-nél heheh)...
Válaszolva a kérdésedre, nem tudom, mert az se túl jó ha valaki az utcán fordul fel, vagy soha nem tanul meg írni-olvasni és nem kap rendes orvosi ellátást vagy tényleg kizsákmányolják valami bányában, ahol ugyancsak felfordul stb. ellenben szabad és választhat(na). Nyilván a kettő (demokrácia és normális élet) együtt jó, miért kellene egyikről lemondani a másik javára?!
Így van, azonban én egy jelentéktelen létszámú, egészségmániás és abból is egy radikálisabb csoportról írtam, nem a többségről. Ez egy speciális diéta: ők nem simán koplalnak, hiszen a koplalásnak akkor van értelme, hogy ha véget ér utána eszel. Ők azonban tudatosan kevesebb kalóriát visznek be, mint amennyi a testsúly/magasság/nem/kor stb. mutatók alapján egy egészséges embernek kellene, nem is kövérek, de valljuk be ez nem egy túl élvezetes életforma, kevesen is követik, pedig egereken bevált, megduplázta (!) az élettartamukat.
Off az amerikaiak annyira koplalnak, hogy a világ legelhízottabb népe. Külföldön találkozol USA egyetemistákkal, meg se kell szólalniuk, ránézésre ki lehet szúrni, a legkövérebb banda... ( cola, hamburger, hot-dog, chips, WC-re is kocsival mennek)
Vannak más mutatók is pl. az átlagéletkor kiugróan magas, azt meg a kívülálló is látja, hogy sok a magát jól tartó vén trottyos :)) De ez lehet, hogy a szivartól van!!!:)
De komolyan a dolog még ennél is bonyolultabb. Abszurd, de igaz: a kevés, de éppen elegendő és kiegyensúlyozott táplálék magasabb életkort eredmélnyez. Ez tényleg így van, sok amerikai effektive éhezik, hogy egészségesebb legyen. Igaz ez az ő döntésük.. ;) én inkább eszem.
A kubai orvosok már Fidelék előtt is jók voltak, úgy hallottam. Egy ügyes orvos még mostoha körülmények között is tud jól gyógyítani, lásd pl. Albert Schweitzer, akinek olyan (kiemelkedően sikeres) műtéti statisztikái voltak, hogy az európai és amerikai orvosok csak néztek.
A kubai statisztikák átszabásáról én nem tudok, de abszolút elképzelhetőnek tartom, így valószínűleg ebben is igazad lehet, a kérdés az, hogy ez milyen mértékű, mennyivel torzít.
Hasonlóan érdekes személyiség volt Martin Bormann vagy Féliksz Dzserzsinszkij is :)
Mindkettőnek vannak rajongói manapság is... ettől a tevékenységük megítélése igen sötét. A tettek számítanak első sorban, nem az indítékok, a személyiség színessége valaki történelmi megítélésénél.
Csak halkan jegyezném meg az itt folyó vitában, hogy két diktátor rendszerét összehasonlítva én akkor is csak arra jutok, hogy a diktatúra az csak diktatúra.
Az viszont egy érdekes felvetés, hogy Kubában az oktatás és az egészségügy az egyik legjobb a térségben (statisztikailag - a környezet amiben megy feltételezem hogy lepusztult). Tehát több vívmánya több is van a rendszernek, főleg amíg az oroszok ellátták olajjal és a többi szocialista ország is támogatta
De ahol nincs demokrácia ott szerintem nem jó élni.
És egy biztos, hogy a szocializmus mint gazdasági rendszer elbukott: ennek elméleti megalapozása és magyarázata éppen egy magyar közgazdászhoz fűződik-> Kornai: A hiány...
Egyúttal Che naplója engem nagyon érdekel, ugyanígy mint történelmi szerepe, személyisége stb. a világ egyik legizgalmasabb alakja lehetett és én továbbra sem hiszem, hogy a világ csak fekete vagy fehér.
Engem semmi érdek nem fűz Kubához. Engem kizárólag történelmi szempontból érdekeltek világ életemben az ott történt események. Számomra ugyan olyan, mintha éppen Mexicóval foglalkoznék, vagy - mondjuk - a Boxer-lázadással.
Téged viszont túlfűt a teljes mértékben vakbuzgalom. Méghozzá úgy, hogy még azt a fáradságot sem vetted, hogy utánnaolvas olyan alapmunkáknak, melyek ismerete nélkül NEM LEHET megítélni az akkori (1956-59) eseményeket.
Eddig az össze hozzászólalásodban megjelent ,,idézetek" a kubai emigráció tollából származtak, méghozzá a komcsik könyveire adott idézetek gyakran ferdítve voltak megadva.
Ezután már önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy kettőnk közül ki nyal kinek segget.
Látom ,,lelkipásztornak" gyenge voltál, most átcsaptál polgárjogi aktivistának. Jóval becsületesebb lenne, ha elmennél Kubára és ott próbálnál rendet tenni, ha már annyira kedved van hozzá. Tőlem aztán akár marad a jelenlegi rendszer ott (amit nem hiszek), vagy Castro feldobja a talpát - baromira nem érdekel. Egészen addig, míg nem lesz belőle fegyveres konfliktus. Tőlem akár megetethetik vele a halakat - hidegen hagy.
De ez had legyen már a kubai nép dolga, és nem az olyan önjelölt messiásoknak és megmentőknek mint te.
Továbbiakban szintén hanyagolom a veled kapcsolatos kommunikációt, mert fölösleges. Csak a marhaság kirívó eseteire fogok reagálni.
Itt elég világosan meg van fogalmazva, hogy mennyire voltak ,,kommunisták" 1961-ben Castróék.
Emészd.
.................................
Több, mint egy év telt el azóta, hogy a kubai nép hosszú-távú polgári fegyveres küzdelme után a diktátor elmenekült az országból. A kormányunk szociális, gazdasági és politikai szinteken elért eredményei nagyok. És mégis analízisnek vessük alá ezeket, hogy méltó módon tudjuk értékelni minden egyes véghezvitt eredményünket, és megmutassuk a népnek a Kubai forradalom valódi méreteit. A mi nemzeti - lényegében agrár - forradalmunk, bár benne részt vettek a munkások és a középosztály (és az utóbbi időben az iparosok is támogatják), nem csak Latin-Amerika számára bír egyre nagyobb jelentőséggel, hanem az egész világ számára is. A kubai nép megingathatatlan akaratára épül. Az előtte álló célokból merítenek ihletet. Nem áll szándékunkban még rövid felsorolás szintjén sem ecsetelni az általunk hozott törvényeket, bár mindegyik, kétségtelenül, a nép érdekeit szolgálják. Mi csak néhányat említünk meg közülük, és egyben végigkövetjük az eseményeket, ami lehetőséget ad megismerkedni az állam egyre nagyobb, a kubai nép igényeit kielégítő gondoskodásával. Az ország parazita osztályainak számításainak dacára a forradalmi hatalom már a legelején fellépett egy sor konkrét intézkedéssel. Egymást követték a lakbér csökkentéséről, az áramellátás árának csökkentéséről, a telefontársaságok tevékenysége fölött gyakorolt ellenőrzésről, és a folyamatosan csökkenő telefon használati díjról szóló törvények. Azok az emberek, akik úgy fogadták Fidel Castrót és mindazokat, akik véghezvitték ezt a forradalmat, mint a régi mintájú politikusokat vagy ostoba báboknak, akiknek csak egy megkülönböztető jelük van - a szakáll, megértették, hogy valami jóval komolyabb történik, ami a kubai nép mélyéről fakad, és hogy az előjogaik ideje hamarosan véget ér. Ekkor kezdték el ráaggatni a győzedelmes partizánmozgalom vezetőire a kommunizmus címkéjét, és az ,,antikommunista" szó kezdte el egységbe tömöríteni mindazokat, akik ,,károsultakká" váltak és elvesztették igazságtalan jövedelmüket. A megműveletlen földek Törvénye és a föld részletre történő eladásáról szóló Törvény nagy nyugtalanságot váltott ki az uzsora-kamatokból élő osztályból. De ezek mindössze a reakcióval történő kisebb összetűzések voltak; a reakciósok azt hitték, hogy minden rendben lesz, minden visszatér köreire, hogy ez ,,az őrült srác", Fidel Castro, meghallgatva Debua vagy Porter [1] tanácsait, majd ,,a helyes, demokratikus utat" fogja választani. Mindössze ki kell várni a megfelelő időt. Az agrár-reformról szóló törvény erőteljes csapás volt a reakció számára. Most már a ,,károsultak" mindent értettek. De még előtte a reakció vő szócsöve, Gaston Bacero, előre látta az események további fejlődését, és eltakarodott az országból, menedéket találva a spanyol diktátornál. Voltak olyanok, akik még abban reménykedtek, hogy a reformokról szóló törvény elfogadásán kívül nem lépünk tovább, mivel addig más kormányok is támogatták szavakban a különböző törvények elfogadását, melyek a nép érdekeit szolgálták. Viszont ezek megvalósítása már egészen más kérdés. Erre az igen élénk és nehezen nevelhető gyermekre, amit rövidítve csak INRA-nak [2] neveztünk, eleinte apai gondoskodással és kedvesen nézték különböző szociális doktrínák és népi tökéről szóló elméletek atyái, amik - véleményük szerint - túl magas léc a műveletlen partizánok számára. De az INRA tovább mozgott előre, mint egy tank vagy traktor (mivel egyszerre mindkettő), elsöpörve útjából a latifundiumok kerítéseit, biztosítva a földbirtoklás új elveit. A kubai agrár-reform olyan jellemvonásokkal rendelkezik, ami kizárólagos fontossággal bír földrészünkön. Valóban, feudalizmus-ellenes vonásokkal bír, mivel megsemmisítve Kubán a latifundiumokat, semmissé teszi mindazokat a szerződéseket, amik pénzbeli kifizetéseket várnak a földbérleményekért, megsemmisíti a jobbágyságot, ami mindaddig megmaradt olyan mezőgazdasági termelő szakágakban, mint amilyenek a dohány- és kávé-ültetvények. Mindemellett az agrár-reform kapitalista viszonyok mellett kerül megvalósításra. Arra irányul, hogy egyes parasztokat, és egész kollektívákat szabadítson fel a monopóliumok elnyomása alól, hogy lehetőséget adjon nekik földjük becsületes megmunkálására, és, hogy félelem nélkül termeljenek anélkül, hogy tartaniuk kelljen a hitelezőtől vagy gazdától. A reform sajátossága abban rejlett, hogy már a végrehajtása első napjaiban a parasztok és mezőgazdasági munkások, átvéve földjüket, megkapták a szükséges segítséget szakértőkben, gépekben, és, ezenkívül, pénzügyi hitelt kaptak az INRA-tól, vagy más állami intézményektől. Óriási segítséget nyújtott a parasztoknak a Népi Boltok Nemzeti szövetsége. Eleinte ez a szövetség, működése első időszakában, az Oriente tartományban terjedt el a legjobban, és jelenleg sikeresen tevékenykedik a többi tartományban is, ahol az állami boltok, ésszerű árakat szabva a termésre, és igazságos kompenzációkat fizetve ki a parasztoknak, kezdik kiszorítani az uzsorásokat és nagykereskedőket. Véleményünk szerint, a Kubán végrehajtott agrár-reform legnagyobb különbsége más, közelmúltban Mexikóban, Guatemalában és Bolíviában végrehajtott hasonló agrár-reformokkal szemben az, hogy mi a be is fogjuk azt fejezni, mindenféle engedmény vagy kompromisszum nélkül. A mi agrár-reformunk csak is a nép jogaival számol, nem irányul sem egy konkrét osztály, sem valamely konkrét ország ellen. A mi, agrár-reformunkról szóló törvényünk egyformán fellép, mint a ,,United fruit company" és a ,,King ranch" ellen, úgy a helyi latifundisták ellen is. Ilyen viszonyok között intenzíven beindult az ország számára nélkülözhetetlen termékek termelése, az olyanoké, mint amilyen a rizs, olajbogyók és a gyapot. Ez alapot biztosít a tervezés számára. Viszont az ország nem ragad le ennél: vissza akarja szerezni mindazt, amit elvettek tőle. A föld mélyében rejlő kincsek - a fösvény monopolisták veszekedéseinek és összecsapásainak fő kiváltó oka - miután elfogadtuk a kőolaj államosításáról szóló törvényt, ismét a nép tulajdonát képezik. Ez a törvény, mint ahogyan az agrár-reformról szóló, és egyéb más törvények is, Kuba veleszületett érdekeit szolgálja, a nép nélkülözhetetlen szükségleteit, amely szabad akar lenni, fel akarja virágoztatni hazáját, és fejlődése során egyre magasztosabb célokat kíván elérni. Éppen ezért, a kőolaj államosításáról szóló törvény példaértékű az egész kontinens számára, éppen ez az, ami rettenetes félelmet ébreszt a monopolistákra. És mindezt nem azért teszi, merthogy Kuba komoly vesztességeket okozna ezeknek a monopóliumoknak. Senkinek sincs oka arra, hogy országunkat olyan komoly energia-tartalékok birtokosának tartsa, mint, például, amilyen a kőolaj - bár azért van ilyenünk, és reméljük, hogy ez képes lesz kielégíteni a saját olaj-szükségleteinket. Viszont ez a törvény példaértékű Latin-Amerika testvéri népei számára, amelyek közül egyesek a monopóliumok bevételeit gyarapítják, mások pedig közben acsarkodnak szomszédaikra, ezzel is az egymással versengő trösztök kezére játszva. Ezzel egy időben ez a törvény bemutatja, mennyire reális megvalósítása bármely latin-amerikai országban a történelem bizonyos pillanatában. A nagy monopóliumok feszülten figyelik Kubát. Még szép! A Karib-tengeren lévő kis sziget támadást mert intézni Foster Dalles öröksége ellen - az ,,United fruit company"-ra, és a Rockefeller birodalom más birtokaira. A kubai népi forradalom erejét megtapasztalhatta a ,,Royal Dutch Shell" is. A kőolaj államosításáról szóló törvény, mint ahogyan a bányák és érclelőhelyek államosításáról szóló törvények is, a nép válasza azoknak, akik erődemonstrációval, légitámadásokkal és különböző fenyegetésekkel próbálják megtörni. Egyesek azt állítják, hogy a bányák és érclelőhelyek államosításáról szóló törvény ugyan olyan jelentőséggel bír, mint az agrár-reformról szóló törvény. Véleményem szerint az ország gazdasága számára nem bír annyira nagy jelentőséggel. De nem ez a lényeg. Az összes export-cikk eladásából származó pénzösszegek 25%-ka - amiket ki kell, hogy fizessék a termékeinket eladó vállalatok - , nem csak elősegítik a kubaiak életszínvonalának növekedését, de részben megerősítik a kanadai monopóliumok pozícióit azokkal szembeni küzdelmében, akik a mi nikkel-tartalékaink kiaknázásával foglalkoznak. A kubai forradalom, megsemmisítve a latifundiumokat, ezzel korlátozza a külföldi monopóliumok és közvetítők pénzbevételeit, és parazita tőkéjüket, ami az importon hízik, ezzel is bemutatva a világnak a latin-amerikai kontinens új politikáját, el meri vetni a legnagyobb bányász monopóliumok egyeduralmát és státuszát, legalább is az egyiket igen nehéz helyzetbe hozva reformjaival. Ez egy új vészterhes figyelmeztetés a szomszédoknak egy olyan országból - ami a legnagyobb monopóliumok hazája. Vízhang-ként söpör végig egész Latin-Amerikán. A kubai forradalom elsöpör minden akadályt, amit az információs társaságok állítanak fel, mint egy gyorsvizű hegyi folyó, igazságot visz Latin-Amerika népeinek, akik jobb életről álmodnak. Kuba - egy új ország szimbóluma, Fidel Castro - a felszabadulás szimbóluma. A vonzás egyszerű törvényének megfelelően a mindössze 114 négyzetkilométernyi területű sziget, amit 6,5 millió ember lak, a Latin-Amerikában dúló gyarmatosítás-ellenes küzdelem élére állt. Kuba elfoglalta az előőrs heroikus, dicsőséges és veszélyes helyét. A gyarmati Latin-Amerika gazdaságilag gyengén fejlett országai, ahol a nemzeti kapitalizmus egyenetlenül fejlődik, állandó, és gyakran veszélyes harcban a külföldi monopóliumokkal szemben, fokozatosan átadják vezető szerepüket ebben a gyarmatosítás-elleni küzdelemben ennek a kicsiny, szabad államnak, mivel kormányaik nem rendelkeznek elegendő erővel egy ilyen harc folytatásához. A küzdelmünk nem egyszerű. Nem hiányoznak belőle a veszélyek és nehézségek. Latin-Amerikában ez egyedül mi folytatjuk. Ezért nagyon fontos számunkra a nép támogatása, elszántsága, hogy minden kész megtenni. Ezt a vezető szerepet próbálták megtartani a kicsiny országok: ketcatl Guatemalája - egy olyan madáré, amely a szabadságot szimbolizálja, amely nem tud fogságban élni és elpusztul, ha kalitkába zárják; Tekum Umana Guatemalája - egy indiáné, amely a gyarmatosítók közvetlen támadásának lett áldozatává; Morilo Bolíviája - aki a latin-amerikai függetlenségi harc egyik első hőse volt, egy ország, amely nem tudott megbirkózni a küzdelem nagy nehézségeivel, pedig eleinte szintén példát mutatott, ami jelentős szerepet játszott a kubai forradalomban: likvidálta régi hadseregét, elfogadta az agrár-reformról szóló törvényt és államosította a bányákat és nyersanyag-kincseket. Három olyan példát mutatott, amelyek egyben minket is emlékeztetnek a megszámlálhatatlan kincsekre, és a határtalan szenvedésekre. Kuba ismeri a múlt példáit, nem idegenek számára a nehézségek és a kudarcok. De azt is tudja, hogy a világ új éráját kezdi el. A nemzeti függetlenségükért küzdő népek nyomása alatt összeomlanak a kolonializmus alapjai Ázsiában és Afrikában. Most már nem a közös vallás és szokásjog, és nem az etnikai egység egyesíti a népeket, hanem a gazdasági és társadalmi elvárásaik hasonlósága egyesíti őket, annak közös elhatározása, hogy kiharcolják a fejlődést és helyreállítják jogaikat. Ázsia és Afrika kezet fogtak Bandungban, miközben Havannában Ázsia és Afrika találkozott a gyarmatosított indián Amerikával, és itt fogtak kezet három kontinens népei. A népek elleni harcukban a hatalmas gyarmat-birodalmak kénytelenek voltak visszalépni. Belgium és Hollandia most már sajnálatraméltó paródiái a hajdan volt birodalmaknak; Németorszád és Olaszország elvesztették gyarmataikat; Franciaország a háború satujában vergődik, amit - és ez kétségtelen - el fog veszíteni. A diplomácia szintén mindig is találékony és ügyes Anglia elveszíti politikai erejét, bár, és ez hozzátartozik az igazsághoz, még képes megtartani gazdasági pozícióit. Az észak-amerikai kapitalizmus kiszorította a régi kapitalista gyarmatosító államokat azokból az országokból, amelyek függetlenné váltak. Viszont tisztában van azzal, hogy mindez - ideiglenes állapot, mivel nem érzi biztonságban ezeken a területeken saját gazdasági machinációit. Mint ahogyan a polip, úgy ő is rátapadhat egy országra, de nem képes szilárdan megkapaszkodni tapadó-korongjain. A birodalmi sas lába megcsonkult. A kolonializmus halott a világ összes országában, vagy pedig éppen haláltusáját vívja. Teljesen más helyzetben van Latin-Amerika. Sok idő telt el azóta, hogy a brit oroszlán elfordította tőle falánk pofáját, és az egyre nagyobb erőre kapó ifjú amerikai kapitalisták, megteremtve az angol klubok ,,demokratikusabb" formáit, ráerőszakolták határtalan uralmukat a húsz köztársaság mindegyikére. Latin-Amerika az észak-amerikai monopóliumok gyarmatává vált, ,,saját házuk hátsó udvarává", jelenlegi életük értelmévé, és egyetlen lehetőséggé, hogy azt fenntartsák. Ha az összes latin-amerikai nép felemelné a küzdelem zászlaját saját önbecsülésük védelmének érdekében, mint ahogyan az Kuba tette, akkor meginognának a monopóliumok alapjai; kénytelenek lennének beletörődni az új politikai és gazdasági helyzetbe, és örökre búcsút inthetnének jövedelmük jelentős részének. De a monopóliumok nem kívánnak ezektől megválni, és a kubai példa - a nemzeti és internacionalista önbecsülés eme ,,rossz" példája - kezd kiterjedni Latin-Amerika más államaira. Minden egyes alkalommal, amikor egy agyongyötört ország hallatja szabadság-hangját, - Kubát vádolják. És egy bizonyos szintig Kuba valóban vétkes ebben, mivel ő mutatott utat - a fegyveres nép úgymond ,,legyőzhetetlen" hadseregek elleni küzdelmének útját, a vidéken folytatott harc útján, melynek köszönhetően ki lehet fárasztani és meg lehet semmisíteni az ellenséget, távol bázisaitól, röviden szólva, megmutatta az utat, hogyan kell megvédeni saját becsületüket és méltóságukat. Nos, mit mondhatnánk - ,,rossz", nagyon ,,rossz" példát mutat Kuba! A monopóliumok nem tudnak nyugodtan aludni amíg ez a ,,rossz" példa fennáll és, minden veszély dacára, jobb jövőre hív. ,,Ezt a példát meg kell szüntetni!" - üvöltözik a monopóliumok szócsövei. ,,Intervenciót kell szervezni a kommunizmus eme bástyája ellen!" - kiabálják a monopóliumok bérencei, akik parlamenti képviselők álcája mögé bújnak. ,,A kubai helyzet komoly aggodalmakra ad okot", - mondogatják a trösztök legveszélyesebb védelmezői. De mindannyian tudjuk, hogy mit akarnak mondani valójában: ,,Kubát meg kell semmisíteni". De milyenek egy ilyen agresszió lehetőségei, ami ennek a ,,rossz" példának a megszüntetésére irányulna? Ezek közül az egyiket tisztán gazdaságinak neveznénk. Ez a lehetőség akkor veszi kezdetét, amikor elkezdődik az észak-amerikai bankok kölcsöneinek korlátozása, amit azok a kubai kereskedőknek, bankjainknak folyósítanak, beleértve magát a Kubai Nemzeti bankot is. Hasonló munka folyik az észak-amerikai részvényesek segítségével Nyugat-Európa országaiban. De ez az egy módszer nem lenne elegendő önmagában. A banki kölcsönök befagyasztása lesz az első erőteljes, gazdaságunkra mért csapás. De ez azonnal helyreáll, a kereskedelmi egyenleg helyrebillen, és az országunk elkezd hozzászokni ahhoz, hogy így kell élnie, a kialakult helyzethez alkalmazkodva. A nyomás közben nem csökken. Elkezdi őrült táncát a cukor-kvóta: igen - nem, nem - igen. A monopóliumok ügynökeinek számítógépei különböző műveleteket hajtanak végre, és a monopóliumok végső következtetésre jutnak: a cukor-kvóta csökkentése - igen veszélyes dolog, megszüntetni pedig lehetetlen. Miért? Azért, mert egy ilyen lépés politikai szempontból nem lenne ésszerű, és ezenkívül, ez felébresztené a tíz-tizenöt szállító állam étvágyát, ami az adott országok közötti konfliktushoz vezetne, mivel ezek mindig valami többre számítanak. A cukor-kvótát azért lehetetlen megsemmisíteni, mert Kuba az Egyesült Államok legnagyobb, leghatékonyabb és legolcsóbb cukorszállítója, továbbá azért, mivel a cukor gyártásába és eladásába befektetett tőke 60%-ka az USA tulajdonát képezi. Ezenkívül, a mi külkereskedelmi balanszunk is az Amerikai Egyesült Államoknak kedvez. Ha nem leszünk képesek eladni, akkor venni sem tudunk. Ez a szerződések megsemmisüléséhez vezetne. Engedjék meg, hogy még egy mementót kiemeljünk. Az észak-amerikaiak által nekünk ,,ajándékozott" három centavo a cukor világpiaci árához csak arról tanúskodik, hogy képtelenek olcsó cukor előállítására. Az USA mezőgazdasági dolgozóinak magas keresete, és a föld alacsony produktivitása nem teszi lehetővé, hogy a nagyhatalom cukrot gyártson kubai árfekvésben. Ezzel a magasabb árral takarózva - amit az USA termékeinkért fizet - súlyos szerződéseket erőszakolnak rá nem csak Kubára, hanem az összes gyártóra. Nem hisszük, hogy a bombázásaikkal és a cukornád ültetvények felgyújtásával a monopóliumok nyomást tudnának gyakorolni a gazdaságra, hogy ezzel is aláássák országunkban a cukorgyártást. Ezek az akciók egy célt szolgálnak - bizonytalanságok szítani a forradalmi kormány iránt. Ebben benne van az észak-amerikai zsoldos megcsonkított hullája, akinek a vére a kubai házán szárad és azok politikáján, akik elküldték; ebben benne van a hosszú-távú politika is; ebben benne van a szörnyű robbanás azon a hajón, amely a Felkelő hadseregnek szánt fegyvereket szállította. A kubai gazdaságra a nyersanyag-ellátás terén is lehet nyomást gyakorolni, például a gyapot-szállítás esetében. Viszont az is köztudott, hogy a világon gyapot túltermelés észlelhető, ezért a gyapot terén észlelhető nehézségeink ideiglenesek lennének. Nos, akkor mi újság üzemanyag-ellátás terén? Ez a kérdés külön figyelmet érdemel. Üzemanyag nélkül az ország gazdasági élete megbénulna. Kuba nagyon kevés kőolajat termel. Rendelkezik bizonyos üzemanyag-fajtákkal, amelyek végeredményben mozgásba hozhatják a gépeket és a különböző szállítási eszközöket. De a világon sok az olaj. Ezt eladhatják nekünk Egyiptom, a Szovjetunió, és, elképzelhető, hogy hamarosan Irak is. A várható agresszióról beszélve, megjegyeznénk, hogy amennyiben a velünk szemben alkalmazott gazdasági szankciókon kívül valami provokáció következik valamely ,,zseb-nagyhatalom" részéről, mondjuk a Dominikai Köztársaság részéről, akkor ebben az esetben a helyzet kiéleződik. De végeredményben kénytelen lesz beavatkozni az Egyesült Nemzetek Szövetsége, és ez a provokáció sem fog sikerrel járni. Az új út, amit az OAG követ, veszélyes precedenst teremt az intervencióra. Állandóan takarózva az agyoncsépelt mondattal, hogy az országunk agressziót indított Truhilo magángyarmatára, a monopóliumok csendben trambulint építenek egy agresszió számára. Csak sajnálkozhatunk afelől, hogy Venezuela rendkívül nehéz helyzetbe hozott minket azzal, hogy nem leplezte le a truhilói rágalmakat Kuba Dominikai Köztársaság ellen elkövetett úgynevezett agressziójáról. Milyen kegyes szolgálatot tettek ezzel a kontinensünk kalózainak! Az új agresszív tervekbe még ,,az őrült srác", Fidel Castro fizikai likvidálását is bekalkulálták, mivel a monopóliumok különleges gyűlöletét váltotta ki maga iránt. Természetesen gondoskodni kéne két másik ,,nemzetközi ügynök" megsemmisítéséről is - Raul Castrora, és ezen sorok írójára gondolok. Mit is mondhatnánk, a gondolat több mint vonzó! És ha elfogadható eredményt sikerülne elérni mindhárom esetben, vagy legalább az egyikben (ezalatt a vezérünk megsemmisítését értjük), ez csak a reakciónak kedvezne. De ne feledkezzenek meg a népről, monopolista urak, és ezek helyi lakájai! Ne feledkezzenek meg a mindenható népről, amely egy ilyen bűncselekmény esetén megsemmisíti és széttapossa mindazokat, akik közvetlenül vagy közvetve részt vesznek a forradalom vezérei elleni merényletben! Ezt a bűntető kart semmi sem tudja majd megállítani. A monopóliumok agresszív terveiben figyelembe vehetik a guatemalai verzió egyik aspektusát. Teljesen elképzelhető, hogy Kubától megtagadják a fegyverszállításokat. Ez kikényszeríti azt, hogy kénytelen lesz fegyvert vásárolni a kommunista országoktól, ami természeten sárözönt fog kiváltani, és alapot ad több rágalomnak. Mindennek az eredményét könnyű megjósolni. ,,Lehet, hogy úgy támadnak ránk, mint ,,kommunistákra", de minket nem sikerül megsemmisíteni, mint ostobákat", - mondta kormányunk egyik tagja. Ekkor kezd majd formát ölteni a monopóliumok közvetlen agressziójának tervei; hiszen sok más lehetőség is létezik, amiket majd megvitatnak és áttanulmányoznak, különböző forgatókönyvek szerint, az ,,Internathional busines mashin's corporathionban". Az agresszió spanyol mintája is elképzelhető. Ebben az esetben felhasználják majd az országból kiutasított embereket, akiket majd az úgynevezett önkéntesek fognak támogatni - pontosabban zsoldosok, vagy az egyik külföldi nagyhatalom katonái. És hogy nagyobb legyen a segítség, tevékenységüket majd támogatja a légierő és flotta. Számítani lehet, ezenkívül, valamely állam közvetlen agressziójára is, például a Dominikai Köztársaságéra, amely majd elküldi alattvalóit - saját testvéreinket, és velük együtt a zsoldos katonákat meghalni partjainkra, hogy kiprovokáljanak egy háborút. Amikor ez elkezdődik, a monopóliumok valószínűleg kijelentik, hogy nekik a legkevésbé sincs kedvük beavatkozni ebbe a ,,szerencsétlen" testvérháborúba, és hogy ők mindössze megakadályozzák, hogy az ne csússzon ki a keretekből. Nekik, úgymond, ezt sikerül megvalósítani csatahajóik, cirkálóik, rombolóik, repülő-hordozóik, tengeralattjáróik, aknaszedőik, torpedó naszádaik és repülőgépeik segítségével, amelyek majd ellenőrzésük alá vonják Latin-Amerika eme területét. Megtörténhet az is, hogy a bősz ,,békeharcosok" az amerikai kontinensen nem engednek majd át egyetlen egy hajót, egyetlen egy szállítógőzöst sem, amik árut szállítanának Kubára. Mindeközben egyes, de az is lehet, hogy az összes hajók, amik Truhilo országának partjaihoz igyekeznek majd, majd ki tudják játszani a ,,békepártiak acéléberségét". Az intervenciót, ezenkívül, végrehajthatják valamely ,,tekintélyes" pánamerikai szervezet segítségével, hogy véget vessenek az ,,esztelen háborúnak", amit úgymond a szigeten uralkodó ,,kommunisták" kezdtek el. Ha pedig ennek a ,,tekintélyes" amerikai szervezetnek a gépezete csütörtököt mond, az intervenciót maguk a ,,béke hírnökei" fogják elkövetni, amelyek majd saját alattvalóik védelmének ürügyén lépnek közbe - azaz, ez egy koreai változat lesz. Lehet, hogy az agresszió első lépése nem ellenünk fog irányulni, hanem Venezuela alkotmányos kormánya ellen, hogy likvidálják utolsó hídfőnket a kontinensen. Ha ez megtörténik, akkor elképzelhető, hogy a kolonializmus elleni küzdelem központja Kubáról átkerül Simon Bolivár hazájába. Venezuela népe felkel majd szabadsága védelmében teljes odaadással, mivel tudatában lesz annak, hogy ez lesz a döntő csata, amelyben a vereség a legsötétebb önkényuralomhoz fog vezetni, miközben a győzelem - Amerika fényes jövőjéhez. A népek küzdelme megzavarja majd a monopóliumok nyugodt életét a testvéri, rabságban tartott országokban. Képesek vagyunk felhozni több érvet is annak alátámasztására, hogy elképzelhetetlen az ellenség győzelme. Ebből kettőt a legfontosabbnak tartunk. Az első érv - külső jellegű - abból indul ki, hogy az 1960-as esztendő - a gazdaságilag gyengén fejlett országok és felszabadult népek éve, az az év, amikor végre a több-millió ember, megszabadulva a ,,boldogságtól", hogy a halálos fegyverek és tőke tulajdonosainak hatalma alatt éljenek, kikövetelik a maguk iránti tiszteletet. Felhozhatunk egy másik, nem kevésbé nyomós, belülről fakadó érvet: a veszély pillanatában 6 millió kubai fog fegyvert fogni egyszerre, hogy saját hazájuk és forradalmuk védelmére keljenek. Ez lesz a mi nemzeti hadseregünk. Kuba ekkor a háború arénájává fog válni, miközben hadserege - a fegyveres nép részévé. Ha vereséget fog szenvedni a hagyományos háborúban, több-száz partizáncsoport fog létrejönni, önálló irányítással, és központi vezetéssel, amik majd az ország egész területén fognak harcolni. A városokban a munkások mindhalálig küzdeni fognak a gyárak és üzemek falánál, vidéken halál fog leselkedni a megszállókra minden egyes pálma mögül, minden talpalatnyi területén, amit traktor szántott fel, é amit a forradalom adott a parasztoknak!
Én a helyedben megszűrném a szövegedet, mert rendkívül irritáló kezd lenni a köpködésed.
Egy könyvnek az anyaga attól még nem változik meg, hogy hol adták ki. Mint ahogyan más dokumentumok sem. Ezt szép lenne megjegyezni. Mint ahogyan azt is, hogy ez itt nem a PoliDili, ha nem vetted volna észre, hanem történelemmel foglalkozó fórum. A ,,kommunistázó" és egyébb jelzőkkel tarkított dumát hagyd meg családtagjaidnak és a kubai emigrációnak (ugyan úgy szarok rájuk, mint Castróékra).
Che Guevarát népszerűsítő kampányba kezdett