Röviden: az arckifejezésed és a kezedben levő erő legyen KORRELÁLATLAN. (Ez egy jól definiált matematikai formula adott esetben.) Ha az arckifejezésed állandó, ez teljesül, viszont az ellenfél tudja. Ha nem, akkor is teljesülhet, de az ellenfeled nem jön rá olyan egyszerűen.
És persze az ember nem tökéletes: gyakran van valami, ami mégis korrelál. Arc, lélegzet, kézmozgás, pupilla, SZAG, reakcióidő, stb. Mindig van egy hajszál a levesben.
De a jó blöffarány kell, csak abban nem vagyok biztos, hogy ennek szükséges értéke független, a veled szembenülőtől. És ez nemcsak a pókerre, hanem a nemzetközi tárgyalásokra is igaz (bár ott már bejön a statisztika,, ha szervezettel tárgyalsz, az sosem egy ember)
Valamit nem veszel figyelembe. Hagyományos hadseregre MINDENKÉPP szükség van. Akármire hasonlít a hadügyminiszter arca, ill akármilyen színű a hadügym. inge... Tehát a rezsiben így is, úgy is benne van
Más kérdés, hogy mit valósítanak meg, a részletekben akár igazad is lehet. Tán még Izraelt tekintve is. 1948-ban kiáltották ki, s hiába jöttek mindenféle társ. rétegből és foglalkozásból, valsz. átestek a "forradalmi hadsereg" gyerekbetegségein, gondolom. Nem vagyok harcász, de egy békehadseregnek biztosan gondot okozna egy 10 éves konfliktusban edzett hadsereg., ha nem véreztették teljesen ki (az embereket). Tehát egy Irán-Svédo. meccs kétesélyes (az 1. 1-3 hónapban), mégha a svéd hadianyagellátás jobb is (az majd később dönt el a kérdést). Ja, és persze nem a sarkkörön kell játszani a meccset, az bazi nagy svéd előny lenne. (Iráni sielőkommandó...)
Ami az atombombát illeti. (Szigorúan a hadászatit) Sajnos megdőlt az a gondolatom, hogy egy szuperhatalom nélküle is biztosan győzhet, úgy, hogy a másiknak van. (Blöff és nemzetközi/melegháború-mentes stabilitás szempontból). A blöffnek tényleg hihetőnek kell lennie, ill. a másik beveti, ha végső eset (vezztés előtt) van, mégpedig nagyobb valószínűséggel, ha neked nincs. (Bár kétségtelenül ódzkodnak a bevetéstől) Ezt enyhíti, HA nem is kerül olyan sokba a dolog. Szóval nélküle nem mehet biztosra (bár azért talán érdemes próbálkozni...)
Viszont egy regionális (közép)hatalom esetén igaz lehet, amit gondolok. Az nem döntő szereplője egy blöffpartinak. Nem rúgja valagba a nála nagyságrenddel erősebbet, vagy ha igen, nem direkt módon. (Hallottam olyat is, hogy Szaddam Husszeint 1990-ben "lesre futtatták", ti. valamiféle zöld utat adtak neki Kuvait megszállására - nem tudom, mi igaz ebből) Egy középhatalom másképp mozog, mert véges a mozgástere, egy szuperhatalmat csak belső dolgok korlátoznak (nem lehet mindenhol EGYSZERRE, és neki is véges, bár igen nagy a kasszája). Igazából a legtöbb történelemben ismert ország max. középhatalom volt ebben az értelemben, kivéve az ókori Rómát, az ókor-középkori Kínát, TALÁN Angliát a XVIII. sz-ban a tengereken, és TALÁN Perzsiát. (Nagy Sándor, Batu Kán, Attila a hun nem játszanak; felfújt lufik voltak)
És ha ez igaz, Pakisztánnak el kéne gondolkodni, Indiának is, sőt az EU-nak is. Kínát értem, bár talán az is jobban járna bomba nélkül.
Ui. mindnyájan a kétpólusú világrendet elemeztük. Most egypólusú van. Nem biztos, hogy az USA-val szembeni érdekérvényesítés jó módja az ellenpólus szerepére pályázni. Az 1 pólus nem lehet mindenhol egyszerre. Tehát kicsit lehet "húzogatni a bajszát", de nagyon nem - minek is? Elég, ha (kalóz módon...) nem MS terméket használunk (a közigazgatásban), szarakodunk a vámszabályokkal és a MEO előírásokkal, sutyiban gyarmatosítunk KICSIT, titkos háborúzunk, és visszahúzódunk, ha nem tetszik a "pólusnak". Nem kell rögtön ICBM atomtöltettel Az EU ezt mintha értené (hiába, az évszázados gyarmatosító tapasztalat), talán a SzU is meg fogja.
Egyébként, az egésszel az a bajom, hogy abból, hogy kiválasztottak "egy katonailag meglehetősen gyenge, a jövőben potenciális veszélyforrást jelenthető (...), a nemzetközi közösséggel szemben álló országot," a világ diktátorai nem azt a következtetést fogják levonni, hogy mostantól nem szabad népirtani, még csak nem is azt, hogy mostantól nem szabad Amerikával szembeszállni, hanem - ahogy egy pakisztáni tábornok még a 91-es háború után megfogalmazta - hogy addig nem szabad az USA-val szembeszállni, amíg nincs atomfegyverük.
A sakkról olvastam, hogy ha a nagymester hendikeppel játszik az amatőr ellen, akkor sem kockáztat (mert vak tyúk is talál szemet, az amatőr véletlenül kihasználhatja a kockázatos pozíciót), hanem pontosan úgy játszik, mintha az amatőr is mester lenne. Az amatőr előbb-utóbb úgyis olyan súlyos hibákat vét, amikkel eljátsza, majd hátrányba fordítja előnyét.
Ugyanígy szerintem a pókerjátékos sem veheti figyelembe ellenfelének a pókerarcban mutatkozó hiányosságait. Először, mivel ellentmond a sakkban is megismert elveknek (azaz, ha a profi pókeres az ellenfél reakciói alapján letér az egyébként használandó blöffölési és blöfflehívási arányról, akkor eltér a biztos nyerő stratégiától, és bukhat), másodszor, mivel vannak olyan profi pókeresek, akik a pókerarc egy különösen nehezen elsajátítható (mellesleg éppen ezért fölösleges erőfeszítésbe kerülő, tkp. túlbonyolított*) változatát alkalmazzák, miszerint látható jelét mutatják a bosszankodásnak vagy örömnek, amikor lapjaikat megtekintik - teljesen függetlenül attól, hogy milyen lapjuk van. Na, a pókeres sosem tudhatja, hogy nem véletlen egy ilyennel került-e szembe.
*Ennek az a kockázata, hogy nehéz megállni, hogy az ember ne pont inverz, vagy valamilyen egyéb, a lapjárásra mégiscsak utaló reakciókat mutasson - de vannak profi pókeresek, akik teljesen jól csinálják ezt is, és még túl sem ripacskodják. Egy gondterhelt sóhaj egyszer, egy örömmel felcsillanó szem máskor - mindez teljesen függetlenül a lapjárástól... Ha tényleg semmi információt nem árul el a lapjárásról, akkor éppen olyan jó (sőt az ellenfél reakcióit figyelő gyakorlott amatőrök ellen még jobb is), mint az igazi pókerarc. A legjobb egyébként ilyen szempontból az internetes póker, ahol csak pókerarc van - és a profi ott is éppúgy mindig nyer, pusztán hatékony blöffölési/lehívási arányának köszönhetően.
a vereség árnyékában a katona nem annyira motivált
Szerintem a jó hadsereg jó katonája akkor is kb. a korábbi színvonalon (vagy annál nem sokkal rosszabbul) harcol, ha minden elveszett. Második világháborús példák:
Nem is mondtam, hogy a harckocsi a semmiből építkezne, költői túlzásként említettem a Suzuki Swiftet, aminek az alapjain el lehetne kezdeni Merkava tankot építeni :-))) - a valóságban nyilván az Ikarus buszunk és Rába teherautónk motorját vennénk alapnak az 500-600 kW-os erőgéphez. Ami még így is irtó drága dolog lenne - és akkor az aktív páncélzatról (ami ugye rendes páncélzat nélkül nincs - ehhez kéne Diósgyőr), a szükséges elektronikáról, váltóműről, lövegről, lövegtoronyról, kommunikációs berendezésekről stb. nem is beszéltem. Szerintem ennél az atombombához közelebb vagyunk - van egy rakás atomfizikusunk (szerintem több, mint Iraknak), van Csillebércünk, vannak - legalább erőmű-üzemeltetésben járatos - mérnökeink, úgyhogy az infrastruktúra félig megvan. Mondom, pusztán abból kiindulva, hogy Izrael, meg Pakisztán, meg stb. már rég tudott atombombát, amikor még semmi mást se.
Atombombát - pont ez a lényeg - senki nem vásárol. Mindenki gyártani akarja - mert nem olyan nehéz, és mert működő atombombát amúgy sem lehet kapni a szabadpiacon (szükséges technikát viszont igen). Tehát jól látod: az arab (iszlám) államok minden fegyverből (ez túlzás, pl. Iránnak itt-ott van saját termelői bázisa*) importra szorulnak, de pont az atomfegyver az a terület, ahol esélyük van a saját termelés kiépítésére, és ezzel nemzetbiztonságuk külföldi forrásoktól való függetlenítésére.
Az üzemeltetés valóban más fogalom, de ebben még sokkal világosabb az atombomba előnye - sokkal könnyebb ennek rendszerbentartását, a megfelelő elrettentési stratégia, atomküszöb szcenáriók kidolgozását stb. elvégezni, mint egy hagyományos fegyverhez a megfelelő stratégiát kidolgozni és megfelelő személyzetet, tiszti-, tiszthelyettesi, tábornoki kart kiképezni. Az ilyen humán tőke a legtöbb ázsiai országban rettentő alacsony színvonalon áll, és egy iskolázott válogatott személyzettel is több évtizedbe telik kiépíteni. (Izrael pl. talán a hetvenes-nyolcvanas évekre rendelkezett megfelelő hadsereggel reguláris ellenfelek ellen - 73-ig viszonylag elavult és rossz doktrínájuk volt. Szerencséjükre ellenfeleik még rosszabbak voltak.)
Irán háborúja nem volt az igazi: egy szervezettségben (szervezetlenségben), tapasztalatban (tapasztalatlanságban) kb. vele egy szinten álló, kis területi nyereségek után azonnal bunkerszerű védelemre berendezkedett, bekerítő hadműveletekre nem, csupán frontális támadásra (de főleg statikus** védelemre) képes ellenséggel folytatott még annak színvonalánál is gyengébb "hadművészettel" háborút.
Összefoglalva:
- Sem hagyományos, sem atomfegyvert nem tudnak világszínvonalon gyártani.
- Atomfegyvert viszont tudnak világszínvonalon üzemeltetni, hagyományos fegyvernél ez még akkor sem menne, ha maga a fegyver csúcstechnika lenne.
- Fentiekből következik, hogy egy világszínvonalon üzemeltetett (kidolgozott atomküszöb szcenáriókkal, megfelelő blöff-aránnyal stb.) hirosimai technikai színvonalon álló atomarzenál sokkal többet ér, mint egy rosszul vezetett hadsereg által alacsony színvonalon használt, amúgy is elavult hagyományos fegyverzet.
*Persze messze nem világszínvonalú - Amerika ellen mit sem érnek a saját gyártmányú katyusák vagy PSZH-k.
**Kicsit is fejlett parancsnoki struktúrával és vezetési elvekkel rendelkező hadseregek már többnyire mozgékony védelemre is képesek - lásd Wehrmacht 1943-45.
Líbia, Szíria, Észak-Korea, Szudán és Irán is komolyabban veszi az Egyesült Államokat, mint azelőt
Líbia: Kadhafi már 2001. szeptember 11. után azt nyilatkozta, hogy Amerikának joga van bosszút állni stb. És már 99-ben elkezdett tárgyalni a Lockerbie-áldozatok kárpótlásáról. Gazdasági stb. problémái miatt már nagyon régóta szelídül, ennek semmi köze Irakhoz.
Észak-Korea: Annyira nem veszi komolyabban az USA-t, hogy épp azóta jelentette be atomfegyverének meglétét. (Ami vagy kamu, vagy nem - viszont állítólag kapott Pakisztánból komplett specifikációt, műszaki leírást atombomba készítéséhez, úgyhogy plutónium kérdése az egész, az meg valszeg van elég.)
Irán: Azóta fokozta atomfegyver megszerzésére irányuló erőfeszítéseit - bár Irak kapcsán konkrétan nem feltétlen ellenérdekelt az USA-val, mivel neki éppenséggel előnyös lenne egy síita dominanciájú Irak.
Szíria: Igen, közvetlen katonai fenyegetés alatt érzi magát. Ezt eddig is tudtuk, hogy közvetlen katonai fenyegetés hatására máshogy működnek az államok, de hát igazából ez iraki háború nélkül is így lenne. Másrészt én nem tartom a világbéke ügyében előrelépésnek a libanoni kivonulást - szerintem ez akár egy libanoni polgárháború bevezetője is lehet. Más eredményt eddig nemigen tudsz felmutatni, és az is kétséges, hogy iraki háború nélkül sokkal kevesebb pénzből nem lehetett volna-e ezt ugyanígy elérni.
Hagyományos fegyverzetüket több okból is fejlesztették. Először is, a biztonság nagyobb, ha több pilléren nyugszik. Ha nem csak az áll mögötte, hogy "ha támadsz, leatombombázlak," hanem az is, hogy "ha támadsz, nehéz dolgod lesz már a hagyományos erőimmel is..." Szerinted nem alakult volna ki seperc alatt nukleáris konfliktus, szerintem meg a háborúknak az a szokásuk, hogy eszkalálódnak. A hidegháborús (mondjuk, hetvenes évekbeli) hadseregek között nem lett volna lövészárok-háború, hanem mozgóháború lett volna. Ami pedig mozog, annak valamelyik irányba mozognia kell. Tehát az egyik fél (Európában; ugye a teljes koncepció Európáról szól, mivel a Távol-Keleten viszonylag jóval kisebb hagyományos erők álltak, ezért ott deklaráltan alacsonyabb is volt a nukleáris küszöb) győzelemre, a másik pedig vesztésre állt volna már viszonylag rövid idő (szerintem max két hét) elteltével. Akkor pedig ott is tartunk, hogy "az egyik fél súlyos hátrányba került volna, így utolsó lehetőségként felhasználta volna atomfegyvereit."
Szaddám akkor zavarta ki a fegyverzetellenőröket, amikor kiderült, hogy hírszerzői tevékenységet végeztek az Egyesült Államok részére - konkrétan nem a tiltott fegyverek után kutakodtak, mint az dolguk lett volna, hanem Szaddám tartózkodási helyei, bunkerei (értsd: célzott likvidálásának lehetősége) érdekelte őket. Szvsz ez is az ENSZ-határozatok megsértése volt (amennyiben az garantálta Irak függetlenségét, független államok vezetőit meg ugye nem szokták célzottan likvidálni a politikai rendszerük megváltoztatása végett), de ebbe most főként azért nem mennék bele (amellett, hogy erre ott polidilis topic, ahova néha mindketten szoktunk írni), mert ez a része nem is érdekel a dolognak:
A 2002-2003-as helyzetről beszélek, amikor Szaddámot akkor tanúsított maximális együttműködése sem mentette meg. Innentől Irán vezetői most nem hihetik (hacsaknem végtelenül naivak - nem azok), hogy őket bármitől megmentené, ha hirtelen elkezdenének maximálisan együttműködni. Annál is kevésbé, mert az Egyesült Államok nem ajánlott föl cserébe semmilyen garanciát arra, hogy "regime change" politikáján változtatni fog - sem egy megnemtámadási szerződést, sem a diplomáciai kapcsolatok felújítását, semmit.
A "racionális" szó értelmét láthatólag nem érted (vagy inkább nem akarod érteni): racionális lehet pl. ötmillió ember lemészárlása (bár morálisan helytelen), ha az elkövető érdekeit szolgálja. Na, akkor így tedd fel a kérdést: "Szolgálja-e Irán vezetésének érdekeit, hogy..."
Racionális politika-e atomfegyvert feljeszteni, amikor annak bevetése nyilvánvalóan Irán teljes pusztulásával járna a válaszcsapás esetén?
Helyettesítsd be az "Irán" szót "USA," "Franciaország," stb. szavakkal. Meglepő dolgokat fogsz tapasztalni.
Egyébként erről (blöffparti stb.) több hozzászóláson át folytattunk eszemecserét (és még mindig folytatjuk) rev251 olvtárssal, a lényeg, hogy atomfegyvert senki nem azért fejleszt, hogy bevesse, hanem hogy hihetően tudjon fenyegetni a bevetésével.
Szaddámra ugyanez a sors várt volna, ha nem blöfföl: egyébként ő sosem állította, hogy neki lennének atomfegyverei. Éppen ellenkezőleg, cáfolta egyfolytában.
Pókerrel kapcsolatos elmefuttatásomat viszont tisztán elméleti síkon, azon mellékszál (de szerintem nagyon érdekes mellékszál) kapcsán említettem, hogy - a nyilvánvaló presztízsszempontokon túlmenően - vajon miért éri meg bármely országnak atomfegyvert kifejleszteni, illetve rendszerben tartani.
Pontosan. A politikai nyomásgyakorlásnak csak akkor van értelme, ha előzőleg bebizonyítottuk, nem rettennénk el a katonai eszközök bevetésétől sem. Irak megszállása pontosan ezt szolgálta. Ki kellett választani egy katonailag meglehetősen gyenge, a jövőben potenciális veszélyforrást jelenthető (még ha nem is voltak tömegpusztító-fegyverei, ugyan ki akadályozta meg volna, hogy legyenek, ennyire azért nem volt megbízható fickó Szaddám), a nemzetközi közösséggel szemben álló országot és végleges megoldás kellett találni, amit az első Öbölháború nem talált meg. Hiszen mivel a probléma alapja egy gigantomán, irracionálisan gondolkodó diktátor, ezért a diktátort el kellett távolítani. Ez lett volna a szövetségesek feladata, de elmulasztották. Szaddám túl sokat blöffölt és hazudott ahhoz, hogy adni lehessen a szavára. Nagy játékos volt, de vesztett.
Én az iraki invázió megindításának legfőbb okát tehát a WTC-merénylet után meghirdetett "megelőző csapás"-doktrínájának konkrét példán keresztül megvalósuló "reklámjának" tartom. Azóta látszik, hogy Líbia, Szíria, Észak-Korea, Szudán és Irán is komolyabban veszi az Egyesült Államokat, mint azelőt. Ezt politikai sikernek tartom.
Szaddam Husszein szerintem az 1. Öbölháborúban taktikázta el magát. A 2.-ban nemigen próbálkozott támadással. Egy állam normális védekező reakciójának tartom, hogy nem engedi azonnal és feltétel nélkül idegen hatalom. (pl.) fegyverellenőreit - végül beengedte. És norm. védekező reakció, hogy a hds. felveszi a harcot, ha mégoly kevés ideig (mert a siker esélye nélkül). Hosszú távon nem biztosan fizetődik ki a harc nélküli megadás.
Mo: nem a semmiből építkezne, bár kéne némi idő. Nézd meg az 1925-44 közötti fejlesztéseket (harckocsi, radar), ott is igaz volt volt, hogy el volt maradva, de be fogja hozni, HA... (amint felhalmozódnak a tapasztalatok
Kína: Némileg azt az utat járja, mint Japán 1910-1950. Kiküldi fiait TANULNI és dolgozni. Majd hazaviszik a technológiát. Először másolnak, azután megértik.
India: számomra sötét ló. Alábecsülni nem szabad, de kevesebbet várok tőle, mint Kínától. Nem hinném, hogy hitelből pénzeli sokrétű fegyverkezését Hindustan Ambassador: höhöhö. (A számomra legrondább autóépítési stílus/korszak szülötte. Előtte és utána is szebb, és talán műszakilag optimálisabb gk-k születtek, persze a kor lehetőségei szerint)
A fenti kettővel ellentétben az arab államk inkább vásárolni látszanak.
Viszont az üzemeltetés egy másik fogalomkör!!! Nem fejlesztés, nem gyártás, bár a berendezés más jellegű (esetenként tán mélyebb) értését igényli.
És egy kézifegyver (löveg, páncélos, elektronikai felderítő rendszer) üzemeltetését (kezelését) nem szabad összekeverni egy hadsereg üzemeltetésével (szervezésével, ha úgy tetszik). Nehezen hinném, hogy Irán 10 év aktív háború (1980-90) után ne tudna hds-t szervezni. Persze ennek szinteji vannak, és a vereség árnyékában a katona nem annyira motivált (hogy finom legyek). Ha az USa kerülne szembe egy nála 5-10x erősebb sereggel (egyelőre nem fog), ott is volna valami,hiába a felsőbbrendű management-módszerek gyűjteménye. Nincsenek csodák, viszont vannak elit alakulatok
A szélsőséges csoportok támogatása a titkos (értsd: nem nyílt) háború része. A hidegháború tele van ilyenekkel, de akár az É-Amerikai függetlenségi háborúig is vissza lehetne menni.
Tehát, ha korlátozottan is, de racionális.Értsd: elfogadjuk, hogy a nemzetek közötti kommunikáció része/eleme a hírszerzés, befolyásszerzés, vagy akár a korlátozott fegyveres összetűzés. Ezt nem feltétlen kell elfogadni, mert nem nyilvánvaló (az egzakt bizonyítással még adós a tudomány); De HA elfogadjuk, akkor egy eszköz, amit Irán (is) használ. Csak ő nem demokráciaközpontnak hívja, mert más a szóhasználata (ideológiája)
A pókerhez (szerintem, mint sosem pókerezett ember):
A blöffparti mellett még lényeges lehet: Olyan reakciók felismerése (a másik lelki folyamatai, és a belőlük következő fizikai apróságok), melyek együtt mozognak a kezedben levő erővel (valamiképp arányosak vele pl.)
És egy mondás (szerintem kicsit sánta, de elgondolkodtató): A póker és sakk között az a különbség, hogy a pókerben az erő rejtett, a sakkban a szándék. Értsd: a sakkban "minden" az asztalon van, látszik (ti. a lehetőségek). Csak a stratégia nem
Akkor szerinted miért feljesztették olyan mértékben a hagyományos fegyverzetüket? Ha nem számítottak rá fegyveres konfliktusban, akkor mireföl csináltak uránmagos lövedékű Abrahms tankokat, tankelhárító Apache-okat stb? Pontosan azért, mert rájöttek, hogy a nukleáris arzenál nem elég elrettentő. Egyébként tévedsz, serperc alatt nem alakult volna ki nukleáris konfliktus, ennek a veszélye kizárólag akkor állt volna fenn, ha a harcok során az egyik fél súlyos hátrányba került volna, így utolsó lehetőségként felhasználta volna atomfegyvereit.
Egy kicsit tévedsz Irakkal kapcsolatban. A fegyverzetellenőröket 1998-ban kizavarta Szaddám, és egészen 2002 végéig nem volt hajlandó visszaengedni őket, amikorra a majdani amerikai-brit inváziós erők csaknem fele már felvonult az iraki határra, és nyilvánvalóvá vált, hogy Clintonnal ellentétben (aki 98-ban csak megbombázta Irakot, de egyebet nem tett) Bush jr. komolyan gondolja a dolgot. Amikor aztán végre beengedték az ellenőröket, azok laza egy hónapos tartózkodás után (mivel Szaddám ennyit engedélyezett és természetesen csak olyan helyeken, amiről egyeztettek vele) kijelentették, hogy Irak egészt területén nincsenek tömegpusztító-fegyverek. Érdekes módon, az invázió után egy újabb nemzetközi vizsgálócsoport kijelentette, hogy találtak nyomokat, amelyek ABC-fegyverek feljesztési törekvéseire utalnak. Falludzsa tavaly novemberi elfoglalása után komplett vegyifegyvergyártó üzemegységeket találtak Zarkavi bűvóhelyén, amit valszínűleg nem csak úgy a semmiből dobtak össze, hanem iraki laborokból, gyárakból megszerzett, erre alkalmas eszközökből.
Hogy Irán politikai vezetése racionális? Racionális politika szándékosan destabilizálni a Közel-Keletet szélsőséges fegyveres iszlám csoportok támogatásával (Izraelben a Hamasz, Libanonban a Hezbollah, Irakban a Mahdi Hadserege stb.), amelyek alig burkoltan akarják megakadályozni a békefolyamatokat? Racionális politika-e atomfegyvert feljeszteni, amikor annak bevetése nyilvánvalóan Irán teljes pusztulásával járna a válaszcsapás esetén? Racionális politika-e mártíromságra heccelni a tömegeket, hogy öngyilkos merénylőnek menjenek Izraelbe? Akkor más fogalmaink vannak a racionalitásról, sajnálom.
A szembenálló felek a hidegháborúban a hagyományos katonai erőre sem számítottak egyáltalán a másikkal szemben - pont azért, mert tisztában voltak vele, hogy a hagyományos háború seperc alatt nukleárissá válna. Éppen ezért a hidegháború alatt mindig elkerülték, hogy katonáik nyíltan egymás ellen harcoljanak - bár közismerten Koreában és talán Vietnamban is harcoltak orosz pilóták, és talán Afganisztánban is vettek részt néhányan a harcokban is. De a nyílt hagyományos konfliktust mindig gondosan elkerülték.
Irán nem csak azért akarhat bombát, hogy elkerüljön egy amerikai támadást (ami azért gyanús, mivel elvileg Amerika pont az atomfejlesztés miatt akarná megtámadni Iránt)
Amerika Irakban megmutatta, hogy mindenféle komolyan vehető ok nélkül is megtámadhat neki nem tetsző rezsimeket. Miután Irán - Szaddám azóta már legyőzött Irakjával és Észak-Koreával együtt - a "gonosz tengelye" tagjának lett nyilvánítva, továbbá az USA-nak félig-meddig deklarált célja az iráni "regime change", ezért az iráni kormány ilyen helyzetben - ha kicsit is racionális - mindent meg kell hogy tegyen az amerikai fenyegetés elrettentése érdekében. Irak 2002 őszétől teljes mértékben együttműködött az ENSZ-szel és a fegyverzetellenőrökkel, de ez sem mentette meg.
Egyébként Irán az elmúlt tizenöt évben semmi jelét nem adta annak, hogy vezetői irracionálisak lennének - a magam részéről a demokrácia-terjesztő keresztes lovagok racionáléját sokkal nehezebben tudom megérteni (sőt egyáltalán nem értem), mint az iráni teokratikus vezetők sokkal egyszerűbb és érthetőbb szempontjait.
3. Én sem pókereztem sosem (bár egyébként pont most elkezdtem fontolgatni, hogy elkezdek - persze ahhoz meg kéne ismerkednem a szabályokkal... :-))) Ami most következik, az szekunder forrásokból (játékelmélettel ismeretterjesztés szinten foglalkozó munkákból) származik. Tehát, egy-egy pókerjátszma eredménye többnyire a szerencsén és a véletlenen múlik, de az egész parti már gyakorlatilag sosem. A jó pókeresnek két dologra van szüksége: pókerarcra (hogy az ellenfél sose tudja kitalálni, milyen lapjaink vannak, azaz ne legyen képes a blöfföt megkülönböztetni az igazitó) és a helyes blöffölési arány betartására. Ha sosem (vagy túl keveset) blöffölsz, akkor kiismerhetővé válsz, az ellenfél rájön, hogy ha úgy viselkedsz, mintha jó lapjaid lennének, akkor tényleg jó lapjaid vannak, és vice versa, és nem fog kockáztatni - azaz ha rossz lapjaid vannak, mindig a maximálisat veszted, jó lapokkal pedig mindig a minimálisat nyered. Ha mindig (vagy túl sokat) blöffölsz, akkor viszont túl nagy lesz a kísértés, hogy lehívják a blöfföt - így rengeteget fogsz veszíteni, és ezt nem fogják ellensúlyozni azok a helyzetek, amikor tényleg jó lapjaid vannak. Lényegében mind a túl sok, mind a túl kevés blöffnek az az eredménye, hogy lemondasz a blöffel elérhető nyereségről - túl kevés blöff ab ovo túl kevés blöffel elérhető nyereség, a túl sok blöfföt pedig mindig lehívják. Az atompókerben éppen ezért valószínűleg van blöff is, de a fenyegetésnek túlnyomórészt igazinak kell lennie - nehogy lehívják.
4. Természetesen minden költséget figyelembe vettek. Gondolj bele, Pakisztánban vagy Iránban belsőégésű motort sem tudnak mondjuk a BMW 4.4 V8 színvonalán gyártani, nekik ahhoz is egy teljesen új iparágat kellene megteremteniük - plusz acélkohászatot, és nem olyan színvonalon, ami a Hindustan Ambassadorba még elmegy, hanem igazán magas szinten, "hart wie Kruppstahl", ami a 120 mm-es ágyúcsőnek és az aktív páncélzatnak kell. Továbbá szükség van egy elektronikai és számítástechnikai ipar, éjjellátó berendezések stb. stb. gyártására, mindezek integrálására, speciális ötvözetekre stb. (Ezek jelentős része persze az atombombához is kell - csak nem feltétlen 2005-ös csúcstechnikával, hanem elég az 1945-ös csúcstechnika is.) Mindez olyan ipari képességet feltételez, amit mondjuk India, vagy talán inkább Kína pár évtizeden belül meg fog szerezni - na de mikor tesz majd szert ilyen képességre Pakisztán vagy Irán, vagy épp a Szaddám alatti Irak?
Ezzel szemben nyilván pl. Magyarországon az atombombához ugyan elképzelhetetlen nehézségeket kéne leküzdeni, és sokezermilliárd forintba kerülne egy atombomba-program, de azért mégsem lenne szükség teljesen új iparág megteremtésére a semmiből: van Paks, meg Csillebérc, meg talán még a Műegyetemnek is van valamije. Ehhez képest a harckocsigyártáshoz újra kéne üzemelni Diósgyőrt, az esztergomi (Suzuki 1.3...) és győri autó- és motorgyártás alapjain kéne egy 5-600 kW-os (!) erőgépet kifejleszteni, hozzá való váltóval és meghajtással... (A Merkava azt hiszem 560 kW-os motorral rendelkezik... Szerinted a Németországból, ill. Japánból készen kapott tervek alapján dolgozó, csupán nevetségesen kicsi és kis teljesítményű motorokkal tapasztalatot gyűjtő magyar mérnökök mennyiben rendelkeznek a szükséges tudással egy harckocsi egészen más igénybevételnek kitett, nagyságrenddel nagyobb teljesítményű motorjának a világszínvonalú megtervezéséhez?) Az elektronikai ipar stb. igényeiről nem is beszélve.
Egyébként, az empíria is az atomfegyver olcsóságát mutatja, mert miközben Kína már elég régóta hiába (illetve nem hiába, az látszik, hogy még negyven-ötven év, és...) próbálja hagyományos fegyverzetét világszínvonalra hozni, aközben atombombát már negyven éve képes volt előállítani.
Még egy dolog: a hagyományos fegyvert kezelni is nehezebb. Ahhoz megfelelő katonai doktrínára, kiképzett hadseregre, jól képzett és esetleg néhány kisebb konfliktusban már tapasztalatot is szerzett tiszti- és tiszthelyettesi karra, elszánt legénységre van szükség. Akik akár utolsó csepp vérükig harcolnak hazájuk és politikai elitjük érdekében, főparancsnokuk és az általa kinevezett elöljáróik parancsainak mindig híven engedelmeskedve. Na, az ilyet aztán végképp több évtizedbe telik kiépíteni - ez a fajta humán tőke fájóan hiányzik szinte az összes harmadik világbeli országnak. Talán az oroszok, az európai országok egy része, Izrael, az ázsiai kistigrisek közül mondjuk Tajvan és Dél-Korea, a japánok, és még pár ország rendelkezik ilyesféle humán tőkével. Esetleg bizonyos fokig még Észak-Korea is. Irán vagy Pakisztán viszont biztosan nem.
Ellenben az atomfegyver kezelését viszonylag kis létszámú kezelőszemélyzet is el tudja látni.
3. A lokalizálhatóság és az, hogy ki mit gondol róla (akár a saját, akár az ellenséges fegyverről) Ez az ami a játékelméleti számolgatásokat (kockázat- költség-haszon, ahogy tetszik) képlékennyé teszi, nem a blöffparti természete (hajlok arr, hogy a póker NEM szerencsejáték, bár nem pókereztem sosem, valsz nem is fogok)
4. Ez viszont érdekes, nem gondoltam volna, hogy így is lehet. De az atombombánál ugye nemcsak a közvetlen költséeggekkel számolnak? (adott tömegű urán, dúsítva, vagy ami kell, összeszerelés, üzembeállítás)
Az egész "szakmakultúrát" létre kell hozni. Atom esetén a semmiből. Hagyományos fegyvereknél ált. nem, mert a kézifegyverek, és a belsőégésű motor kultúrája-infrastruktúrája megvan amúgy is, tengeri országoknál a hajózásé is. A repülésre (legalább az üzemeltetés) és az elektronikára ez szintén igaz (A tengeralattjáró kultúra viszont részben új - VOLT, ha úgy tetszik, sok eleme a semmiből kellett, hogy létrejöjjön, a rakéták szintén új, bár nem talán annyira eltérő, mint az atom)
Tehát mások az állandó költségek (amit egy /1/ db atombomba estén uuúgy ki kell fizetni, mint a teljes szovjet arzenálhoz).
És a költségszámítás egy "kreatív" dolog általában. Amit a b. megrendelő látni óhajt...
A hidegháború 80-as éveinek amerikai és orosz fegyverkezése remek példa azzal kapcsolatban, hogy egy nukleáris hatalom a gyakorlatban mennyire számítana saját atomfegyvereire. Konkrétan minimálisan. A cél az, hogy a háborút hagyományos eszközökkel vívják és nyerjék meg, hogy ne kerülhessen sor atomfegyverek bevetésére. Ezért (is) kezdett a Reagan-kormányzat a 60-70-es években a nukleáris fegyverkezés miatt elhanyagolt hagyományos fegyverzet fejlesztésébe, amelynek végeredménye napjaink szupertechnológiájú amerikai hadserege lett. A 80-as évekre az hadászati rakétaelhárítórendszerek feljesztését tiltó orosz-amerikai AMD szerződés nyilvánvalóvá tette, hogy a két szuperhatalom tisztában van azzal, hogy még még akkor is képes lenne totálisan megsemmisíteni ellenfelét, ha az mérné az első csapást rá, mert így is maradna elegendő ereje a válaszcsapásra, ezért a béke zálogaként egymás kölcsönös fenyegetettségét határozták meg, a földi telepítésű rakétaelhárítórendszerek kikapcsolásával. Ez viszont gyakorlatilag szabad kezet adott a Szovjetuniónak befolyási övezetének terjesztésében, hiszen Amerika gyakorlatilag nem élhetett a fenyegetés erejével sem Afganisztán, sem Angola, sem Szomália esetében, mivel ezzel önmagát veszélyeztette. Vagyis ha a szovjet terjeszkedés megállításának módja kizárólag katonai lehet, akkor azt csak a hagyományos fegyverzet révén lehet véghezvinni. Ha ugyanis nukleáris fegyverekkel védekezünk, akár taktikai töltetekkel is, akkor az ellenség, amely szinte ugyanakkora nukleáris erőkkel bír, szintén beveti azokat, a kölcsönös válaszcsapásokból pedig elóbb-utóbb totális atomháború fejlődne ki, mivel a felek már csak nukleáris fegyverzetüket látnák érdemesnek alkalmazni egy nukleáris fegyverekkel támadó ellenséggel szemben.
Ha viszont az amerikai haderő képes hagyományos fegyverekkel céljait elérni (ami lehet a szovjet támadás megállítása vagy egy lerohant "baráti" ország felszabadítása, semmi esetre se az ellenség kapitulációra kényszerítése, mivel akkor az ellenség a végveszélyt látva nem félne bevetni atomfegyvereit), akkor az ellenség sem fog pl. taktikai atomfegyvereket bevetni, a már említett kölcsönösségi elv miatt.
Az atomfegyver csak akkor biztosít békét két ország között, ha nukleáris potenciáljuk nagyjából azonos. Egy gyengébb állam, amely hagyományos eszközökkel képtelen lenne megvédeni magát, hamarabb bevetné atomfegyvereit, akár támadó, akár védekező háborút vívna. Irán nem csak azért akarhat bombát, hogy elkerüljön egy amerikai támadást (ami azért gyanús, mivel elvileg Amerika pont az atomfejlesztés miatt akarná megtámadni Iránt), hanem hogy egy katonai agresszió indítása esetén, pl. Irak ellen, fedezze magát egy esetleges beavatkozással szemben (pl. Amerika részéről). Az atomfegyver nem alkalmas háború megvívására, ezt minden racionális politikai és katonai vezető tudja. Csakhogy mi van, ha irracionális politikai vezetők kezébe kerülnek atombombák, mint amilyen Irán lehet, vagy Szaddám lehetett volna?
2. Itt is. Én egy kicsit nagyobb hangsúlyt helyezek arra, hogy a blöffparti akkor működik igazán, ha nem blöffparti. Jó példa a póker: a pókerben nem lehet jól játszani, ha valaki sohasem blöfföl. Viszont a legtöbb játékossal nem az a baj, hogy túl keveset, hanem hogy túl sokat blöfföl. A blöff akkor hatásos, ha túlnyomórészt igazi fenyegetéssel kombinálunk néha-néha egy-egy blöfföt. Tehát a blöffparti azt jelenti: 9x%-ban tényleg bevetjük az atomfegyvert, néha nem. De te sosem fogod megtudni, hogy mikor nem - amíg le nem hívod a blöfföt. Ne csodálkozz, ha 9x%-ban atompörköltet kapsz a fejedre...
3. A lokalizálható hatású atombombával kapcsolatban én olyan tekintetben szkeptikus vagyok, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a pszichológiai hatását. Azaz, szerintem létezik lokalizálható hatású atombomba (a neutronbomba pl. azt hiszem kifejezetten ilyennek készült), de ha egy ilyet bevetnek, arra az ellenfél (már az 1-1 esetben) valószínűleg szintén atombombával válaszol. Pl. Irán ha véletlen meg tud semmisíteni egy amerikai támaszpontot (vagy hordozó-flottillát) atombomával, akkor Teherán és Qom szent városa is kapna egy-egy töltetet - szerencsés esetben. Szerencsétlen esetben az összes iráni nagyváros tíz-tíz töltetet kapna...
Tehát szerintem bölcs politikus nem számol lokalizálható hatású atombombával - bár az 1. pontbeli álláspontomat erősíti, hogy elképzelhető, hogy az első atomfegyver bevetői a maguk bombáját lokalizálhatónak tartják és éppen ezért nem veszik annyira komolyan. A válasz után pedig a bosszú ("az asszonyokért és gyerekekért, elpusztult városainkért") motivációja igen erős lehet.
4. A blöffparti sokkal olcsóbb, mint a hagyományos fegyverzet. Iránnak pl. nem az az érdeke, hogy képes legyen megvédeni magát az amerikai támadástól, mivel arra úgysem képes (a fokozódó amerikai veszteségekre egy reguláris ellenféllel szemben Amerika a történelemben mindig fölhergelődéssel és erejének fokozásával válaszolt), hanem hogy Amerika eleve meg se támadja. Elrettentő ereje pedig az atombombának - különösen árához képest - sokkal nagyobb, mint akár ezer tanknak. Különösen, hogy a hagyományos fegyverzetben sokkal nehezebb behozni a fejlett országok (különösen az USA) fölényét. Hadd utaljak itt arra a tényre, amire többek között Martin van Creveld hadtörténész is rámutatott (én legalábbis nála olvastam, és mellbevágó volt), hogy Izrael első komoly hagyományos fegyverrendszerét (a Merkava tankot) később fejlesztette ki, mint atomfegyverét. Sok ország úgy fejlesztett ki önerőből atomfegyvert, hogy egyetlen, a mai kor színvonalán álló hagyományos fegyvert sem volt képes kifejleszteni. Ez - van Creveld és az én véleményem szerint is - arra utal, hogy manapság egy atomfegyvert olcsóbb kifejleszteni, mint a hagyományos hadsereget fejleszteni. Valószínűleg ez még fegyverimport esetén is így van, arról már nem beszélve, hogy egy kicsit is komoly középhatalom már nem engedheti meg magának, hogy nemzetbiztonsága teljes egészében import fegyvereken alapuljon.
5. Én úgy tudom, hogy Iraknak volt biológiai fegyverprogramja (nem 2002-ben persze, de ez más kérdés), és elő is került a 2002-2003-ban hangoztatott vádak között. Majd utánanézek.
A biológiai fegyverek elég nagy részben szaporodásra képtelen baktériumtörzsekből (vagy talán vírustörzsekből) állnak. Ezek az oltáshoz hasonlóan nem fertőznek, de attól eltérően súlyosan (akár halálosan - ez nem feltétlen cél, egy sebesült rosszabb, mint egy halott) megbetegítenek. Én legalábbis így tudom, hogy főleg ilyeneket igyekeznek kifejleszteni.
Szerintem a szírek (és talán az irániak is) már most rendelkeznek olyan ideggázzal (orosz import, nem saját fejlesztés), ami ellen nagyon nehéz védekezni, és amivel súlyos veszteségeket okozhatnak Izraelnek. (Főként a polgári lakosságnak, és nem a hadseregnek, persze.) Az atomfegyverrel szembeni elrettentő erőnek tartják, bár nyilván nem olyan hatásos, mint egy szír atombomba lenne - amihez viszont Szíria közel sem rendelkezik megfelelő tudományos-technikai bázissal.
Olyasmit hallottam, mint pletykát, hogy Forythe egy saját fedett akcióját írja le (egy sziget elfoglalásának kísérletét, zsoldosokkal). Hogy magánakció-e (könyveiből meggazdagodott, majd kipróbálta a gyakorlatban is, amiről annyit írt), vagy vmelyik állam (alkalmasint a Brit) háttérből támogatta-e, ez az egyik kérdés. A másik kérdés, hogy ez a pletyka nem csak az eladások segítésére volt kitalálva, mit afféle "suttogó propaganda".
Ezeket segítHET eldöntni a könyv olvasása. Kár hogy unalmas. Bár Forsythe a részletek mestere; A 'Sakál napja' sem tartalmazott sok akciót, annál több érdekes részletet. Szívesen olvasnék arról is (ilyen stílusban, akár tőle), hogy miképp lehet az újfajta okmányokból "másodpéldányhoz" hozzájutni
Itt is van egy hiba (szétszórt vagyok, úgy látszik):
Egész hozzászólás helyesen:
Azt a meggyőződést, hogy a nemzetközi konfliktusok katonai fenyegetés nélkül, pusztán diplomáciai tárgyalások és újabb nemzetközi szerződések útján megoldhatók.
Az én véleményem az, hogy a tárgyalások, a fenyegetéssel kombinált tárgyalások, és (itt megint a blöff szerepe jön: a fenyegetésnek elég gyakran kell igazinak lennie) néha a valódi "meleg" háborúk jelentik a konfliktusok megoldási útját, sem a katonai fenyegetést, sem - néha - a háborút nem lehet mellőzni.
Azt a meggyőződést, hogy a nemzetközi konfliktusok katonai fenyegetés nélkül, pusztán diplomáciai tárgyalások és újabb nemzetközi szerződések útján megoldhatók.
Az én véleményem az, hogy a tárgyalások, a fenyegetéssel kombinált támadások, és (itt megint a blöff szerepe jön: a fenyegetésnek elég gyakran kell igazinak lennie) néha a valódi "meleg" háborúk jelentik a konfliktusok megoldási útját, sem a katonai fenyegetést, sem - néha - a háborút nem lehet mellőzni.
Én olvastam a Háború kutyáit. meg is vettem de el is adtam hamar.
Nem éri meg. Az alapsztori ugye hogy puccsot akarnak egy afrikai országban az ásványkincsek miatt.
Nos vagy száz odlal az elején arról szól (igen alaposan és unalmasan) hogy miként is találta meg az a kóbor geológus az ásványok nyomait, és hogyan vizsgálta meg. 100 oldal.
Aztán a hosszú szervezőmunka zsoldosok megtalálása, azok fegyvervásárlásai, egy száműzött afrikai nép bemutatása, kik nagyon tehetségesek de szülőföldjükről elmenekülniük kellett, és most szétszórt elit értelmiség Afrikában...
Nem igazán jött be, valahogy az érződött hogy a sikereket akarta meglovagolni ezzel Forythe.
Azt a meggyőződést, hogy a nemzetközi konfliktusok katonai fenyegetés nélkül, pusztán diplomáciai tárgyalások és újabb nemzetközi szerződések nélkül megoldhatók.
