Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Ki lehet mutatni szövegkritikai elemzéssel, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád mennyire hatottak rá. Azt is el lehet magyarázni, hogy költészetének java része jelentéktelen apróságokról szól. De... de miközben az ember Dsida-verseket olvas, nem is jutnak eszébe esztétikai vagy irodalomtudományi kérdések, hanem a lélek együtt hullámzik a sorok dallamával, érzéki örömmel hallgatja az összecsengő rímeket, legszívesebben a maga szerelmének mondaná el azokat a szavakat, amelyeket Dsida Jenő Violának vagy Violáról mondott, vele együtt ténfereg erdőben-mezőben, és eljátszogatna a költő kutyájával. Szigorú, szakszerű kritikus azt is mondhatná, hogy ez a vitathatatlanul nagyon tehetséges és sajnálatosan fiatalkorban meghalt erdélyi költő világéletében közhelyekről írt. Igen ám, de ezek a közhelyek: szerelem, természet, együttérzés a szenvedőkkel, öröm olyan jelentéktelen kellemetességek miatt, mint üldögélni egy havasi vendéglőben, sétálgatni egy kutyával, nézni egy rügyező faágat. Ezek a közhelyek: maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is. Petőfitől tudjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. És az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.
Ó-ó nem kritika volt, látod, egy betűt én is elrontottam! Csak annyira szép az eredeti!
Nekem olyan háklis magyar irodalomtanárom volt, hogy hála a jó istennek, még mai napig is kb. 40-50 verset tudok fejből kb. ennyire pontosan (18 éve érettségiztem). Amikor számonkérte őket, ordított mint a sakál, ha bármit tévesztettünk, hogy "Nem a tartalomra vagyok kíváncsi fiam!!! (lányoknak is), hanem a versre úgy, ahogy a költő megírta!" És túrta a haját idegességében, ami elég érdekes fejet eredményezett, tekintve, hogy felülről fülig kopasz volt, alatta viszont vállig érő lisztferenc-frizura:)
Ugyanígy, ami a tankönyvben szerepelt, arról egy szót nem volt hajlandó beszélni, közölte, hogy szerinte olvasni tudunk mi is, ő nem papagáj. Így rengeteg mást is tanított nekünk, ill. jobb szerette, ha mindenki részt vesz a dolgokon való gondolkodásban. Tananyagban szereplő verset se kaptunk soha elemezni a dolgozatokban, mindig izgatottan vártuk, milyen különlegességet talál nekünk.
Hozok persze verset, hiányolom már innen Violát :) de ennél is jobban hiányolom szinte az összes költő topicjából a résztvevők saját élményeit. Szerintem kevés az, ha csak úgy működünk, mint egy szöveggyűjtemény.
Jaj, percek végtelen sora! Jaj, végtelenség percei! Meddig megy így? Meddig fog így az isteneknek tetszeni? E barnazöld ólomfolyó kanyargó medre merre visz? Csak hömpölyög: ki sem apad s tengerbe sem szakad a víz. És merre fut e furcsa út, e gyomfölverte csöndes út, hol a vándor csak vándorol, de soha sehová se jut?
Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa virághullása alatt, a méhek bódító zümmögésében, mert megfáradtam és szédít az álom és ég a szemem. Vándortarisznyám mellettem nyugszik, minden ág meghajlott és letört alatta, felsebezte vállamat, most itt pihen oldalam mellett és nézem sokáig: Nem tudom, mi van benne, valami megbízatás, világokat rendítő titok lezárva s lepecsételve hét pecséttel. Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb, talán csak ólom és fekete szikla, mit tudom én, - nekem el kell vinnem és át kell adnom fáradtságos vándor-útam végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak pihenőre és soha, soha sem tudom meg: mit hurcoltam egy életen keresztül.
A fűz a vizen áthajolt. Szép zöldhajú szűz mátka volt, vállán veréb ült, néha tíz. Alant suhant, rohant a víz, mint egy bolondos, bő regény, hűtlen, makrancos vőlegény. A felhő könnyű, ritka volt, s az ég sötétkék tintafolt, és csók a szél, mely átoson a füstbe süppedt városon. És akkor lopva jöttem én a nyári lanka szőnyegén - de sarkantyúm volt, rézveret, az pengett s minden észrevett. Egyszerre metsző lett a szél, mint a süvöltő, fent acél, az ég szuroksötétre vált, a fűz letört, a víz megállt...
Hegytetőre szállok kedvesemmel. Szárnyaink vannak. Ölelem derekát.
Már itt sem érzem a nagy összefüggést, megszüntem a porszem-milliárd egyetlen porszeme lenni, aki forgószelekben forog s lehull. Nem érzem a világ-nagyság iszonyú súlyát vállamon: a csillag-titkok, csillag-dalok, fogamzás, keletkezés, halál: nem érdekelnek.
Megnőtt az életem. Minden eltörpült. Szeretek: én vagyok fontos és ő. Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket. Fehérek vagyunk, tiszták és ostobák, mint az ostya. Lengő szakállú, öreg szikár pap mutat fel minket a hegytetőn:
Kedves Thor, örülök, hogy örülsz és remélem hozol sok szép verset, képet is... Bízom benne, hogy Te egyetlen hibát sem ejtesz. Valóban sajnálatos. Dsida sírhelye számomra sok-sok éve zarándokhely, köszönöm a kiigazítást! :)
Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Most elmondom, kicsim, az úgy volt: mikor a halk sík bársonyán kihúnyt a nap és már sovány arccal fölkelt a szép, hazug hold, nagyon vágytam hozzád beszélni - Ó, nem bohón és nem bolondul, de mélyen, mint harang ha kondul s ahogy csak férfi tud beszélni.
Kezembe fogtam kezedet s felpillantottam, - fel a fára, melynek tar ágán furcsa, árva levél-sziluett reszketett, úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten, mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony pilla szélén, vagy illanékony pernye, ha percig áll a füstben.
Mint bús leány, kit lassu méreg naponta mart s félig megölt, de menyasszonyi fátylat ölt, bár tudja, több napot nem ér meg és révedezve haboz és vár, tétovázik a hajdani mérget ma is felhajtani: maradna is még, hullna is már.
Társai, sárga, hullt szerelmek, halomban hevernek alul s éreztem, jaj, ez is lehull, ha szavaim most rálehelnek, nem bírja ki e halk, finom lény, ha holdsugárnál tömörebben csak egy hang is feléje rebben... És én hallgattam, mint a holdfény.
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben, e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt, itt érik lassudan őszre nyarunk. Nem megyünk vissza. Itt maradunk. Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és remete nője, szentek, az egymás két szeretője. Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent sugaras pihenésbe borul össze az őslombok pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket, kéklő szemedet karikára mereszted. Festeni is fogok. Csodaszép lesz! Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott lepled a part porában s cuppan alattad a kék aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto, tested mását a lelkem sugarában. Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot s napkihúnyáskor - távoli hívásodra feleletül - megnyúlt árnyam a völgybe vetül. Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot. Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt simulok hozzád a lágy mohára... Zsongó gallyak közt, angyalok közt készülünk a kedves halálra.
Ó, virrasztások évszaka! Vastagon fog a tinta, zordul. A rozsdalevű éjszaka már hatkor a kertekre csordul: Reves fák nyirka folydogál s te arra gondolsz: mennyi éved van hátra még? Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved. ...Mondd, kissé mártottál-e már hófehér cukrot barna lébe, egy feketekávés pohár keserű, nyirkos éjjelébe? S figyelted-e: a sűrű lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben? Így szívódik az éjszaka beléd is, fölfelé eredve, az éjszaka, a sír szaga minden rostodba és eredbe, mígnem egy lucskos, barna esten az olvadásig itat át, hogy édesítsd valamely isten sötét keserű italát.
