Az óra lüktet lassu percegéssel, Kimérve a megmérhetlen időt; Ébren a honfigond virasztva mécsel, Homlokra összébb gyűjti a redőt. Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató.
Jön, jön...egy istenkéz sem tartja vissza... Mint mélybe indult sziklagörgeteg: Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse... Ne még, ne még - az istenért! - megállj.
Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, A kockarázás kínját érzenünk; De nyújtanók a percet, míg vetetlen A szörnyü csont, ha rajta mindenünk. Egy lépés a gomolygó végtelenbe, Holott örvényzik a lét, a halál: És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!
Még egy kevéssé...De mely kishitűség! El,el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség, Bátorságot nekünk mindez nem ad? Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?... Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába' Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!
Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér - a szabadság kovásza - Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártir-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.
Nem mindig ember, aki sorsot intéz; Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz, A végzet tengelye harsog tovább; Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épűl, Feltűnik egy magasb hármónia.
És vissza nem foly az időnek árja, Előre duzzad, feltarthatlanúl; Csak szélein marad veszteg hinárja, S partján a holt-viz hátra kanyarúl. Bízvást!...mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közőlünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
Odabenn a mély vadonban, A csalános iharosban, Félreeső völgy ölében, Sűrü árnyak enyhelyében;
Oh milyen jó volna ottan, Abban a kis házikóban, Élni, éldegélni szépen, Békességben, csöndességben!... Nem törődni a világgal, A világ ezer bajával. Meggondolni háboritlan, Ami immár közelebb van...
Illatos hegy oldalában, A tavaszi napsugárban, Nézni illanó felhőkbe, Mult időkbe, jövendőkbe...
És azután, utóvégre, Észrevétlenül, megérve, Lehullani önmagától, A kiszáradt életfáról...
S ismeretlen sírgödörbe' Elalunni mindörökre... S ott egyebet mit se tenni, Csak pihenni, csak pihenni...
Sziasztok Elnezest a tolakodasert, nemi tanacsot szeretnek kerni. Kedvem lett ujra elolvasni Arany balladait (Zichy rajzaival :) ), de epp messze vagyok a sajat peldanyomtol. Elerhetoek ezek online?
Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Miként ha most látnák először... E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly -- Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békeség egy olajága, S amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál -- Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, He megzendűlnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának, Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány -- Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság -- Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja, Egy égbe-rontott képzelet Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli, De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek?
Gyermek valék s szerettem, Téged szerettelek; De néma volt a gyermek, S meg nem neveztelek. Oly édes volt, oly édes! A néma szerelem, S e néma szent szerelmet El sem feledhetem.
Epedve nézek egyre A szép vidék felé, Hol gyermek álmom éltét, S ez álmait lelé, Hol szép szemeid egéből, Csak üdvöt olvasék, S mondhatlan érzetemben Szerettem s - hallgaték.
Feléd nyulok karommal, Feléd ver a kebel, S mindennap uj szerelmet, Uj vágyakat nevel, A vágy dallá lesz ismét, Mint hajdan, ajkamon, De ah! sem vágy sem ének Közelb azért nem von!
A dal nem ér hozzádig, Árnyat tapint a kéz, A szív viszonláng nélkül, A szem könyűbe vész; A szép vidék közel van, És távol van nekem; S távolban és közelben Borús marad egem.
Ha eljövend a búcsúóra, Ha majd e szív végsőt dobog, A percben, mely létem kioltja, Majd akkor is rád gondolok.
És jól tudom, előre látom, Mi bú, öröm van itt ezen S az ismeretlen túlvilágon: Egyszerre mind átérezem. Eszembe jut majd minden átok, Mind, ami történt s ami nem; Mely felgyújtotta a világot, Mást üdvözítvén, az "igen".
Mit lelkem eddig félve sejtett, Előttem áll a nagy titok, Hogy csak az halt meg, ami nem lett, S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a múltban, s onnan Kivenni többé nem lehet?
A gondolat, hogy e mindenség Nem lesz se több, se kevesebb, S isten se törli azt le végkép, Mi egyszer itten megesett...
Vagy hogy nem halt meg voltakép itt Csak az a perc, mely elrepült; A bimbó, mely nekem ki nem nyílt, A vágy, amely nem teljesült?
Nem ruházta még fel a szép kikelet Lomb- s virággal a bús halmot s völgyeket; Hóval fedve, fagyva a jó földkebel, Most a napsugár is jégcsapot nevel.
A mulandó nyárral együtt hagytak itt, S a tavasszal térnek vissza társaid, De te nem búcsúzol, se be nem köszönsz, Télen-nyáron itt vagy, kedves kis különc!
Más madárka fészken s párosan pihen, Te kerékvágásban s a rög enyhiben; S mint az özvegyasszony, hálsz magánosan, S mint a koldus-gyermek: ahol este van.
Megfogyott az étek, puszta asztalod, És mégis magad csak eltáplálgatod!- A földhöz közel vagy, mocska mégse fed. Hangod is sajátos, milyen életed!
A pacsirta fénylő légben énekel, Szárny és dal hatalma együtt víve fel; Isten áldja! - ő a legfőbb énekes, Szent dalára szívünk hálától repes.
Lombok árnya rejti a kis fülmilét, Annyi bú dalában, mégis annyi éd! Ízli, félti, vallja a szerelmet ő. Mindez énekéből olyan érthető!
Fecskének kedélye nem borús, se mély, Maga a vidorság, az örök szeszély; Ki- s beszáll: s a hangok olyan kedvesek, Ha párjának pajkos titkokról fecseg.
Te nem vagy pacsirta, fecske, fülmile, Fenn se jársz, a porba szoktál ülni le; Mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad, S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd.
A kiáltás, melyet ajkad kiszalaszt: Örömet, reményt-e? vagy jelent panaszt? S tenmagadra szól, vagy érthetjük mi is? Mert azt egyre halljuk tőled, jó pipis!
Ha egy ölnyi kunyhót, aki bujdosó, Puszta, félre zugban kínnal összeró: Más nem lenne társa, mint nyomor magány... De te ott vagy, ott ülsz már a szarufán!
Ott vagy a küszöbnél, ahol születünk, A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk, Hol futunk rohanva: jól ösmér az út, S a temető halma, mely reánk borult.
Sorsod így mihozzánk vajon mért kötöd? Nem lakozhatnál-e zöld bokrok között? S illatos mezőn, hol ömlik a patak...! - Óh én messze mennék, szárnyam volna csak!
Itt, örök vívódás, kétség, félelem... Bú, vagy bűn a szíven, könnycsepp a szemen, Annyi vérző seb, sok nyavalya s szenny... - Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!
De ha kedves itten, nem kérdem: miért? S tenálad se lenne szómra felelet! E tér: mit hazádul a végzet kimért... S nem szeret az, aki számít, mért szeret.
Lakjál hát közöttünk! - csak hadd lássanak Tiszta, szent hűségben itt az emberek! S hol mindenki verseng, avagy hallgatag: Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg!
Odabenn a mély vadonban, A csalános iharosban, Félreeső völgy ölében, Sűrü árnyak enyhelyében;
Oh milyen jó volna ottan, Abban a kis házikóban, Élni, éldegélni szépen, Békességben, csöndességben!... Nem törődni a világgal, A világ ezer bajával. Meggondolni háboritlan, Ami immár közelebb van...
Illatos hegy oldalában, A tavaszi napsugárban, Nézni illanó felhőkbe, Mult időkbe, jövendőkbe...
És azután, utóvégre, Észrevétlenül, megérve, Lehullani önmagától, A kiszáradt életfáról...
S ismeretlen sírgödörbe' Elalunni mindörökre... S ott egyebet mit se tenni, Csak pihenni, csak pihenni...
Küszöbről küszöbre járok, hol be, hol ki... Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki, Ne uszítsátok az ebet, hogy letépjen, Annyi kezem nincsen, hogy magamat védjen Szegény honvéd jövök, kérni egy falatot. - Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Sokat táboroztam, meg is nyűttem, látszik; Versectől Szolnokig, Izsaszegtől Vácig. Ott maradt a jobbkéz, mankót hordoz a bal, Mankóstul sem ér föl régi ép lábammal: Oh, e rongyokat már hogy is nem hagytam ott! - Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Ne pirongassatok, hogy koldulni szégyen, Koldusbotom miatt más piruljon, én nem! Ha tisztét mindenki tette volna, mint én, Falatomhoz e sós könnyet nem vegyítném: Sántán is, bénán is, töltenék víg napot. - Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér! Hozzáfoghatót a történet nem ösmér. Mi haszna! az erőt ásta benső féreg: Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek; Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott. - Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Egy szelet kenyérkét, alamizsna fillért...! Valami pénz csak kell, s nem tagadom, hogy mért: Majd, ha eltikkadtam,... a déli nap éget, Kocsmaházba térek egy ital bor végett; Jó hely az, legalább nyujt egy kemény padot. - Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Megitél a világ, hogy részeges vagyok, Pedig, ha én iszom, hej! van arra nagy ok: Magam sorsa is bánt... de az mind csak semmi, Megszokná az ember végre föl se venni: Más seb az, amelyre nem lelek balzsamot!... - Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Oh! mikor ez a seb idebent megsajdul, Lelkem minden húrja átrezeg a jajtul; "Húzd rá cigány, mondom, egy keservest, ingyen", És a cigány húzza, áldja meg az Isten; Könnye pergi át a barna ábrázatot... - Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Nyomorú egy élet... magamért nem bánnám, Ha a holnapot már hozzá nem számlálnám; Ám e szakadt könyvet ti csak foltozzátok: Majd olvas belőle egykor unokátok Dicsőségetekről egy-két igaz lapot. - Adjatok, adjatok amit Isten adott.
Azt mondák, mikor a harcban ömlött vérem, Tíz holdnyi örökség lesz valaha bérem. Tíz arasz is jó lesz, gondolám magamban, Korántsem gyanítva, milyen igazam van: Oh, ha megtaláltok egykor az útfélen, Adjatok egy szűk sirt hazám szent földjében.
Évek, ti még jövendő évek, Kiket reményem megtagad, Előlegezni mért siettek Hajam közé ősz szálakat? Miért vegyülget ily korán e Lombok közé sápadt levél, Emlékeztetni a vidor fát, Hogy majd kiszárad és - nem él!
Nem evvel tartoztok ti nékem: Kaján elődötök, a mult, Adós maradt sok szép örömmel, Míg szerfölött is oszta bút; Ennek kamatját, jó reményül, Fizessétek le most nekem; Ki tudja, úgyis: érem én azt, Hogy a tőkét fölvehetem?
Vagy épen azt jelenti e hó, Fürtömre mely szállongni kezd, Hogy bár rövid volt, vége! vége Nyaramnak s a tél berekeszt? - S hogy meg ne essék szíve rajtam, Ha jókor meglep a halál, Azért kell, mint az ősz kalásznak, Megérnem a sarló alá?
Úgy van. Nem évek száma hozza - Nem mindig - a vén kort elé: Kevés esztendők súlya szintúgy Legörnyeszt a mély sír felé. És nékem e földön teherből, Bánatból rész jutott elég: Azzal fölérő boldogságot Hiába is reménylenék.
Ah! vén vagyok: tapasztalásom Tárháza megtelt gazdagon: Ott van, romok közt, életemnek Vezére, széttört csillagom; Ott egy szakadt fonál: ez a hit; Egy csonka horgony: a remény; Ily gyüjteménynek birtokában Az ifju hogyne volna vén!
Szétnézek és többé körültem Nincs a nehány kedves barát, - Aggódtatóan rám függeszti Szemét egy könnyező család. Eleget éltem, hogy utánam Emlék maradjon itt alant: Emlékül inséget hagyok s e Két vagy három boldogtalant!
Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív! Bűnöd csak egy volt: az erény. Ha veszteség ennek jutalma, Jajgassák-é, hogy megnyerém? Vigasztalásul, annyi szenved, És szenved nálam annyi jobb; Miért ne én is... porszem: akit A sorskerék hurcol s ledob!
