"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Kürtőhang búg a mély, fekete éjbe, Panaszos búgás, ködben elhaló, A titokterhes ismeretlenségbe Lomhán indul az utolsó hajó. Egy piros kendő még lobog a szélben, Egy asszony a parton még integet, De búcsúszava elhal a vak éjben És zokogása, a szárnyaszegett!
Egykedvűn áll a kapitány a hídon. Vén, viharverte, vaskezű legény, Nem csillan könnyű a szemébe' titkon, Nem rejtezik vád szíve rejtekén! Pedig alant, a szűk hajófenéken, Magába fojtva gubbaszt száz sirám, Míg fönn egy távol viharnak szelében Új csillagon csügg a vén kapitány.
Mennek, sietnek. A bihari róna, Kúnság, Bánság pusztája elmaradt. Nem tart velük, csak egy rög és egy nóta, Mindent beföd a szürke alkonyat! Az égnek pásztortüzei lobognak, Aranymezőknek délibábja int S a fáradt, béna, néma magyaroknak Egy új világ harsogja dalait!
A költő is megy. Hisz viharmadár volt S jeges közönyben szárnya elfagyott. Ő is nézi a fedélzeten állva A hideg fényű, sarki csillagot. Könnyű az égen némán tündökölni, De dalos ajkkal lenn hallgatni fáj, És koldús Lázárként koncért pörölni, Mikor a lelkünk dús álmú király!
Hát menjenek! Hagyják el ezt a tájat, A lusta ködöt, a meddő avart, Ne hallják tar gally őszies sirámát, Ne lássák lassan tűnni a magyart, - Mint gyérül egyre, vad vízként kicsapva Szűk Európa irígy szigetén... Mint borul rája enyészet homokja És siratatlan' mint vesz el, szegény!
Az emberhez száll himnuszom ma, Hittel hadd harsogom dalom, Nagy ismeretlenek helyében, Dacos fejem meghajtva mélyen, Szelíden és örök reményben Ez ismerőst magasztalom.
Tudjátok-e, hogy mi az ember? A por s a végtelen fia, Istent teremtő földi szellem, Kemény pöröly vasvégzet ellen, Ezer fönséges küzdelemben Viaskodó harmónia!
Nézzétek: izzad tar mezőkön, Sarcol a rögből életet, Nap égeti és tüske marja, Tépázza ég és föld viharja S a jövendő útján haladva Csókolják fény és fellegek!
Nézzétek: napba törtetően Mint épít büszke kupolát, Egekbe lendül lelke, karja, Kőhomloka, ércakaratja Győzelmesen lendül magasba És mélységekbe száll tovább!
Ember! Hittel hiszek tebenned, Ember! Forrón szeretlek én. Te nyomorúságos, hatalmas, Te végzetes, te forradalmas, Te halálban is diadalmas Utód az Isten örökén!
Börtönbe dobtatok. Formátlan szürkeség Örökös árnya föd és testtelen magány. Lomhán szállong tova nagy, néma éjszakán, Míg künn szobraimon új nap szerelme ég.
A népem elhagyott. Vésőm már nincs velem, Karom meddőn lendül a szürkeségbe föl, Rá a rozsdás bilincs vasnevetésbe tör. Oda márvány, élet, teremtés, szerelem!
De az elefántcsont és arany remeke, Melyre ráragyogott az istenek ege, Az olimposzi fő derűsen él tovább.
S fenséges mása fenn a fényittas egen Rá visszamosolyog gyönyörűségesen S bámulja művemen kupolás homlokát!
Hatalmas izmú hős, víg isten, földre szálló, Mámor barátja te, az élet szeretője, Kinek királyi bot a termő szőlőtőke, Feléd cikáz e dal, elégiára váló.
Az volt a szép világ, az élet és a mámor, Az öröm himnuszát ujjongni szilajon, Szent táncot lejteni a nevető napon, Nem félni bánatok sápasztó alkonyától!
Pogány volt ősöm is, a barna tűzimádó, Pirosló hajnalon a nap felé kiáltó, Én is, a szomorú, én is pogány vagyok:
És bár köd és ború szürkén szívembe szállong És bár minden napom egy evoét temet, E dalt elsírom és benne - lelkemet!
Tajtékzó paripák szaladnak át az égen, Szikrázó szekerén harsogva száll a Nap, Ösvényén kétfelől tűzrózsák hullanak, Ujjongó Phaethon gyeplőt ereszt merészen!
De íme: zökkenés, de hallga: a kaosz Föltámadt szörnyei dörögnek zúgva, bőgve, Megroppan a szekér örök mélységbe dőlve, A horkant paripák kantárja szakadoz!
És míg a szörnyű gömb vörös lángot dobálva Isteni ívet ír az égő Óceánba, Fiatal Phaethon alakja tündökölve Örök fény közt suhan a sötét semmi-ölbe.
Üdvözlégy, Alkonyat! Árnyak processziója Mélységes némaság, mely kérdez és felel, Üdvözlégy, titkokat megoldó boldog óra, Melyben fáradt szívem pihenni réved el.
Ó áldott pillanat, mely föllobbantja bennem Az elhunyt tüzeket, kiégett napokat, Máglyává lesz szívem, hol elhamvad szerelmem S fönixként ragyogón, fiatalon fogad.
Szent perc, köszöntelek. Most félre a világtól, Mely zaklat és zajong; enyém az a világ, Hol minden béke, csönd. A szürke Mája-fátyol Egy percre fölszakad és közel ér a távol, Hol élnek, amik itt csupán - melódiák!
A hindu bölcsesség nyugodtan így beszélt: Nirvána szent köde örök ölébe zár, Nirvána szent köde, mely minden lényre vár, Mely álommá teszi az Időt és a Tért!
Álomnak árnyai bolygunk mi idelenn, Hol minden változó, örök csak a mulás, Árnyak, kiket a lét Álmokkal fölruház, S ez Álmok: a remény, emlék és szerelem.
S a büszke tudomány, amely alázatos, Szomorún válaszol: Nirvána is mese, Vigasztalás neked, ember, nincs semmise, Sebedre örök írt az elmúlás se hoz.
Örök minden atom és minden fájdalom, Volt minden idelenn, mi ezután leszen; A gyász és a vigasz, halál és szerelem; Mindig föltámadás van mindenik napon.
Az örök haladás: dicső agyrém csupán, Örök forgás e lét; az állat visszatér, Vasketrecébe zár az Idő és a Tér, Agyad meddőn eseng a Nirvána után!
Meghalt a Cézár. Kongva-bongva búgott Nagy Róma tornyain a gyászharang, De a szorult bús szívek mégsem érték A ceremóniás és zagyva zajt. Gyászolt az udvar, ámde a szegény plebs Az őszfejű zsarnokért mégse sírt. S amíg örült a nép, őt eltemették Az ősi spanyol etikett szerint.
Meghalt a Cézár. A nagy kripta-ajtó Zörögve zárta el hűlt tetemét És lelke fölsuhant a kék magasba, Ahol a mennybolt gyémántfényben ég. Két szolga tárta föl aranykapuját, De szíve vert remegve és vadul És arca elsápadt, hogy föltekintett - A trónon ült a mennydörgő Hadúr.
Hadúr fehér szakállát símogatta, Szólt nyájasan: - Jőjj csak fiam közel, Adj számot a sáfárkodásaidról! Téged küldöttelek népemhez el... Adtál-e balzsamírt égő sebére, Mikor jogért emelt kevély szavat? Viselted-e gondját ama hazának, Mely megtörik, de akkor is szabad?
Beszélj, fiam! Vaj' röpköd-e honodban Az égre vijjongó kevély turul? Szerettek-é az árvák és szegények, Míg tégedet ismertek ott urul? Kezedben, mondd, igaz volt-e a mérték, Segítettél-e Róma nagy sebén? - Tisztelted-e a rómait, beszélj csak, Mert - tudd meg - ez a büszke nép enyém!
Nem szívtad-e ki a vérét, velőjét, Mikor remegve haladásra tört? Álnok mosollyal, kétszínű kacajjal Nem enkezed emelte rá a tőrt? Hogy kért a római nép milliomja S egy szent imádság sírt az ajkakon, Nem mondtad-e önhitt, üres beszéddel: "Dőlj porba Róma, mert én akarom"?
Beszélj, fiam! A héroszok hazáját, A büszke Rómát megbecsülted-e? Mi volt előtted szentebb: a lakáj-nép Vagy a nagy millióknak élete? Hizlaltad-e a gyávák légióját, Megbüntetted-e a tányérnyalót, Szeretted-e a büszkét, a nemest, jót És nemcsak azt, ki gyáván meghajolt?
Nem állt-e így előtted Róma egykor, Ki büszke arccal kérte a jogát? Hallgattad-e fájó panaszszavuk, te Cézár valál, vagy aljas porkoláb? Törtél-e nemzetemnek életére, Féltél-e, hogyha rácsapott veszély? Nagy népbíró úr, nemzetek vezére, Mi jót tettél, míg úr valál? Beszélj!
Várt, várt Hadúr, de Cézár szótalan volt, Remegve összekulcsolá kezét, Fehér színű ajkán ijedt zavarban Félelmesen vonaglott a beszéd. Hadúr dühödten toppantott a lépcsőn S csak a szemével mondá meg neki, Hogy hallgatása szótalan ítélet S ne védekezzék - úgyis ismeri.
S villámhajító ujjával sötéten Kimutatott a csarnokok felé, Hol rőt bíborban állt a tűzkemence, Amely az elkárhozott lelkeké; S teremrázó léptekkel elhagyá őt... S magába' volt a cézárok fia. Ő is körültekintett, majd elindult - És véget ért az audiencia...
Ma, mikor leszáll a nyárutói éjjel, Sírból is kiszálló szilaj szenvedéllyel, Álmodó gárdája kirobban a rögnek, A Kossuth sírjához őrt állani jönnek.
Vértanúk, honvédek, a piros sipkások, Megszegik egy éjre örök álmodásuk, Mind előrobognak, szárnyain a szélnek, Tisztelegni híven a nagy népvezérnek!
És a síri gárda hadvezető lelke, Egy haloványarcú, fiatal levente. Csillagos dicsőség hinti fényét rája: A világszabadság költő katonája.
És ama szent sírnál, körülfonva büszkén, Föllobog a lelkük, a holt lelke üszkén, S mint tavaszi szélben dúdolgat a nyárfa, Rákezdenek hévvel arra a nótára.
Mikor elhal a dal, az az ifjú ember Odalép a sírhoz boldog szerelemmel. És az áldott rögre szilaj gyásszal hullva, Bűvölőn zokog föl eltemetett búja.
"Népvezér eljöttem! Én vagyok a költő, Magyarság hírének örök szárnyat öltő - Nem tudok pihenni! Valami fáj, éget: A legszebb dalomat nem mondtam el néked!"
Dalba fog. Hallgatja a föld is, az ég is, Üdvösségben reszket a nagy mindenség is. Lenn a nagy halottnak porló szive dobban, Fiatal gyönyörben, tavaszi mámorban.
És a nagyszerű dal átszáll a világon, Zsarnokok szívébe mint lidérces álom. Igaz lelkek látják, büszkén mint dereng Ő, Az Ember új napja: a szabad jövendő!
A Cézár ellen írt költeménye alkalmából Horatius is Cézárról dalolt, Művészi hévvel, hittel, lelkesedve, De Cézár akkor népe sarja volt, Népével egy volt óhajtása, kedve! - Nem Róma ez! Cézár dícséretére A vértanúkról mond itt dalt a bárd, Horatius, ha már kevés az óda, Philippinél hal, áldva a hazát!
Ó nagyszerű kép Róma hősisége, Egész világ lábánál haldokol, De nékem szebb vagy, vértelen szabadság, Mely nagy szívekben, ott uralkodol! Bitor hódítás nem tapadt reánk még, Csak egyet kért e nép: az igazát! A haladás lengette lobogónkat; Világot védtünk: védve e hazát!
A haldokló Cézárok ünnepén A lángoló költőnek gratulálok, Eszmék után szomjúzó nép szivén A költők lesznek mostan a királyok! Remegő cárok a népnek rikoltják Az "Ave Caesar" búskomor dalát, A fenséges nép visszavívja végre A Cézároktól bitorolt hazát!
