Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett.
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redõ, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nõ s a fényes levegõbe villogó jeleket ír egy lustán hõsködõ gyémántos testü nagy szitakötõ.
Huszonkilenc év! most csütörtökön volt egy hete, hogy ennyi lettem; verset szoktam írni én ilyenkor, már évek óta verssel ünnepeltem e szörnyü fordulót, de aznap nem békitett meg semmisem, nem maradt meg semmisem vigasznak.
Számoltam és motyogtam hajnalig, ó jaj, utolsó huszas évem, húszon ím kilenc s utána ó jaj, utána: harminc. Mozdul év az éven: a szív ijedt, régóta kínzom, már évek óta élek így, vad bozótban, ártatlan Robinzon, ki békén tett-vett s közben tudta meg, nem védi semmi és a házat, melyet jó magasra épitett fel, ledöntik s harsogó vadászat kél ellene s az elbukó nap vérében ázva gyilkos és hallgatag vadászok hallgatóznak.
Álmatlanul feküdtem, szédülés hintáztatott, az égből fáradt fények hulldogáltak hunyt szememre; eső jött hirtelen, az éj megáradt, hüvös vize szobámba lomha lepkéket vert be s reszketeg csillagot sodort az ablakomra. Órákat élő lepke szállt le rám s időtlen éltü csillag nézett: mennyi az, amennyit eddig éltem? huszonkilenc év? hófehér enyészet dédelget, ringat s úgy emel fel, mint gyönge pelyhet lassu szél, lassan és borzalmas kényelemmel.
Fölkeltem, kinn a hajnal tétován járkált a púpos hegygerincen, ablakomhoz álltam és kinéztem: előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen? nem mindegy, mondd? - szóltam magamra, te nem szereztél semmit itt, drága holmi még nem ült a kamra hűsén sosem tenálad, semmi rossz nem él szivedben, mégis űznek, rák épülget benned, vagy leszúrnak, nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek hiányzik majd a költeményed, ha többé semmit már nem írsz, mert mi verssé lenne, füttybe téved?
A lepke meghal s lám az égi fény az vándorol időkön által, nagy folyók tünődve egyre folynak, s deltáiknál iszap zsong fodros háttal, víz álmodik a sűrü ringó nád közt s a fényben föllebeg a nap felé egy rózsaszín flamingó.
Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies;...
Vergilius
PÁSZTOR
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?
KÖLTŐ
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!
PÁSZTOR
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát, most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, - már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok. Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?
KÖLTŐ
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.
PÁSZTOR
Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt, s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan; asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa. Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd?
KÖLTŐ
Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.
PÁSZTOR
Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még! Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?
KÖLTŐ
Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának. Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.
PÁSZTOR
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? Nem menekült el a drága Atilla se, csak nemet intett folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult? Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?
KÖLTŐ
Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt? Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé, mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad. Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek, alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.
Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett, - az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szivvel és kezekkel űltem, - ave, ave! a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelíd galambok
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
"Hogy is kezdjem...A szobám falán három "családi kép" van, három fénymásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik "nem bennfentes" látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: "a nagybátyád?" vagy " a rokonod?" Igen,- felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst!
[.....]
Zsidóságomat sohasem tagadtam meg, "zsidó felekezetű " vagyok ma is [...], de nem érzem zsidónak magam, vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom.[...]
A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették az életkörülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, "életileg"), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek [...]
Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én "nemzetem" nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem."
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szivemben, s bordáid szép ivét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
1944. augusztus 30. A hegyek közt
2
Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.
Cservenka, 1944. október 6.
3
Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24.
4
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri.
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, agubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Barátaim, ha rövid a papír az ember akkor apró verset ír; higgyétek el, a rövid is elég, meghalok, s úgyis minden töredék.
HAJNAL
A szálló porban az úton még csak a hajnali szél kanyarog. Övig mezítlen férfiak állnak a fényben arany patakok partján s aranyban mosdanak. Csattan a víz, tele füttyel a táj s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
A HÁZ ELŐTT
A világot már nem érted, s nem tudod, hogy téged itt ki értett. Esni kezd s a sarkon egy kövér asszonnyal trécsel egy kisértet.
LAPSZÉLRE
Fejem fölött a vén tetőben szú gondolkodik, majd rágni kezd. S finom fehér fapor pereg a versre, melyhez ép egy-egy szállongó sort vetek.
GYERMEKKORI EMLÉK
Hogy kínáljanak itt, azt sose várd, jobbra a konyha, kérj magadnak, - bíztat rokonom, a jó Eduárd. S én kérek, ujra kérek s nagy kerek, zsírba mártogatott kenyerekkel settengek és a konyha-némberek szivét lágyítva hangosan nyelek.
NYOLC ÓRA
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz s máris jön a hold. Hintázik az alma sötéten az ágon, szél söpri a port. Készülj. Egyedül, egyedül esel át a halálon.
KÉSŐBB (SÍRFELIRAT)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran, míg végül elástak ide. Sosem feledtem el, hogy meghalok: ime.
S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és előre tudtam, eltemetnek végül itt, s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő, hogy lenn a test megárad és a férges, hűs sötétben fázik majd a csont is meztelen. Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt, mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?
ESTE LETT
Este lett, a vén tető aszú fájában alszik most a szú. S a ringató homályban ringó virágon dongat még a dongó. Szárnyukba rejtik csőrük a libák, szagosat fú felém egy jázminág.
BŰNTUDAT Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek felnézni most. Csak várok és sunyítok; kezemre ütnek-é a régi mesterek?
ÉJI MOZGOLÓDÁS
Halálra rémiti a rég alvó fasort egy felriadt kuvik. A tócsa loccsan és a hold a víz alá bukik.
ÉJFÉLI VIHAR
Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás felhallik egészen a házig. Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas gyorslábu kis őzre vadászik.
Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
Huszonkilenc év! most csütörtökön volt egy hete, hogy ennyi lettem; verset szoktam írni én ilyenkor, már évek óta verssel ünnepeltem e szörnyü fordulót, de aznap nem békitett meg semmisem, nem maradt meg semmisem vigasznak.
Számoltam és motyogtam hajnalig, ó jaj, utolsó huszas évem, húszon ím kilenc s utána ó jaj, utána: harminc. Mozdul év az éven: a szív ijedt, régóta kínzom, már évek óta élek így, vad bozótban, ártatlan Robinzon, ki békén tett-vett s közben tudta meg, nem védi semmi és a házat, melyet jó magasra épitett fel, ledöntik s harsogó vadászat kél ellene s az elbukó nap vérében ázva gyilkos és hallgatag vadászok hallgatóznak.
Álmatlanul feküdtem, szédülés hintáztatott, az égből fáradt fények hulldogáltak hunyt szememre; eső jött hirtelen, az éj megáradt, hüvös vize szobámba lomha lepkéket vert be s reszketeg csillagot sodort az ablakomra. Órákat élő lepke szállt le rám s időtlen éltü csillag nézett: mennyi az, amennyit eddig éltem? huszonkilenc év? hófehér enyészet dédelget, ringat s úgy emel fel, mint gyönge pelyhet lassu szél, lassan és borzalmas kényelemmel.
Fölkeltem, kinn a hajnal tétován járkált a púpos hegygerincen, ablakomhoz álltam és kinéztem: előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen? nem mindegy, mondd? - szóltam magamra, te nem szereztél semmit itt, drága holmi még nem ült a kamra hűsén sosem tenálad, semmi rossz nem él szivedben, mégis űznek, rák épülget benned, vagy leszúrnak, nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek hiányzik majd a költeményed, ha többé semmit már nem írsz, mert mi verssé lenne, füttybe téved?
A lepke meghal s lám az égi fény az vándorol időkön által, nagy folyók tünődve egyre folynak, s deltáiknál iszap zsong fodros háttal, víz álmodik a sűrü ringó nád közt s a fényben föllebeg a nap felé egy rózsaszín flamingó.
Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett, - az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szivvel és kezekkel űltem, - ave, ave! a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelíd galambok
Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött, hány éve már? hisz akkor ép a Kingen hősködött! Vörösborunk világitott az asztalon, feljött a hold. A vízre csillagok csorogtak, mert este volt.
"Matróz lehetnél" - szólt, "szélfútta, tiszta szív, s élhetnél ott az alkonyok s a tenger kék között!" Az is vagyok, - nevettem, ó a költő minden lehet! és minden is, mit szónokolsz, mindjárt varázsolok: huhh! s azt sem tudod hol kél a nap, hogy merre van kelet!
"Jó, jó, tudom. De tudod-é?" Tudom! "Dehogy tudod!" - nézett rám megvetőn s kezét fölemelé: "ott arra távol, - még távolabb, a Kettős Zátonyok felé szigetek ringatóznak, fényes bóbiták. S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!
"Odamegyünk!" - Hörpintett. "Jössz velünk? olyat se láttál még, te zöld varázsló!" Borát kiissza, pohara talpa csattan. Elképzelem, - feleltem és maradtam.
Elment s szigetek intettek feléje a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták. És intenek azóta folyton, s mint egy sötét virág, közöttük Borneo is integet.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
