Lenne egy nagyon fontos S.O.S. kérdésem: Volt már arra példa, hogy egy válás előtt álló házasságot családterápiával sikerült megmenteni? Mi a feltétele, hogy ez sikerüljön????
Kedves Istvan!
remelem, hogy elolvas. Legyen kedves, adjon cimet, ahol jelentkezhetnenk csaladterapias foglalkozasra.Budapesten elunk.
Jo volt olvasni, hogy mennyi mindent kideritett, ill. raerzett a kusza soraim kozott.
Koszonettel:
AZs
kezd lejárni a családterápiás vendégfórum két hete. Nekem (gyakorlatlan indexelőnek)szokatlan és izgalmas találkozás volt Veletek - szokatlan, mert a valóságos valóságban fizikai jelenlét, folyamatos kérdezz-felelek segíti az egymás-értést, amit itt, afféle vak tyúkként, fantáziával, beleérzéssel és ki tudja mivel próbáltam kiegészíteni - ti tudjátok, találtam-e "szemet".
Hát most búcsúzom. Karácsony után még be-be kukkantok ide, hogy válaszoljak annak, aki most netán lemaradt.
azzal vádol a majdnem-anyósod, hogy a fiát "meg akarod fogni".
Én akár meg is fordítanám a kérdést: mit gondolsz, a majdnem-anyósod fia "meg akar-e fogni" Téged?
Vagyis, hogy ne ilyen rosszindulatú hangnemben lehessen beszélni rólatok: mit gondolsz, hosszabb távon mik a szándékai veled a párodnak ? És neked mik a szándékaid ővele?
Azt gondolom, minden anyós-hármas tisztázó beszélgetés előtt ezt nektek kettőtöknek jó pontosan tisztázni. (Lehet, hogy ez nem is kérdés, a leveledből ez számomra nem derült ki - csak annyi, hogy pároddal két éve együtt éltek, együtt dolgoztok. De miként tervezitek a jövőt?)
Mert hogy majdnem-anyósod vagy bárki kb.annyit tud ártani nektek, amennyi rést talál köztetek. "Ártékonykodhat" persze továbbra is vagy ettől függetlenül, de ha ez nem talál termőtalajra, akkor előbb-utóbb csak neki kell "alkalmazkodnia".
Szóval, azt gondolom, ha egyáltalán, akkor a fián kívül még ti k e t t e n tudjátok megszelíditeni őt. De ennek csak akkor van alapja és értelme, ha csakugyan elhatározottan "együtt vagytok", együtt akartok maradni, és a párod akarja és vállalja ezt - akár a saját mamájával szemben is, ha kell.
Ha nem így volna, nem sok értelmét látom annak, hogy "megvívj" az anyósoddal a fiáért ...
Válaszolj, ha van mit, vagy ha félre értettem a problémádat!
Hát attól, hogy a gyerkőcöd (6 éves)pillanatnyilag tulságosan önfejű, a szófogadásban "válogatós" és általában nehézségeket okoz az ovónéniknek - nos, mindezek miatt én még nem aggódnék attól, hogy "elkallódik".
Amint írod, nem a képesség hiányzik belőle, hiszen - szükség esetén- képes és tud "viselkedni". Úgy tűnik viszont, elég gyakran a maga igényei szerint "átírja" a felnőttek által támasztott elvárásokat - teszi ezt otthon Veled (az apjával nem annyira?), az ovodában, nagyobb létszámú gyermekközösségben.
Mit gondolsz, otthon mitől van ez? Az apját nyilván "erősebbnek" érzi magánál. De Téged? Mi vagy ki által érezheti Nálad erősebbnek magát? Milyen "menlevele" lehet ahhoz, hogy fütyüljön arra, amit szeretnél vele elérni? És az apja mit szól ehhez? (Ti. hogy neki szót fogad, neked nem.)Hogyan reagál, mit szokott akkor csinálni, amikor Te (eredménytelenül) veszkődsz a gyerkőcötökkel?
Csupa kérdés ez, olyan megfejtendő "talány" (a gyermekek viselkedési problémáikkal szinte mindig ilyen talányok elé állítanak minket), amit - látod - csak valamennyieteknek feltéve, együtt lehetne eredményesen megfejteni, hogy hozzásegíthessétek a gyerkőcötöket ahhoz, hogy tudjon "jobb" lenni (senki nem szeret rossz gyerkőc lenni).
Nagyon is ajánlanám tehát nektek a családterápiás utat - nem azért, mert "elrontottatok" valamit (a leveledből legalábbis semmi ilyenre utaló jelet nem találtam), hanem hogy aktív részesek tudjatok lenni gyerkőcötök viselkedési "talányának" a megfejtésében és befolyásolásában. (A családterápia egyébként sem "bűnkeresésben" utazik, hanem probléma-oldásban.)
Nem tudom, mit tudsz kezdeni mindezekkel? Ma este nyolcig itt elérsz.Üdvözlet, István.
pedig én ígéretemhez híven küldtem, (no nem sokat, de sok címmel), csakhogy néhány kanyar után az egész visszaérkezett hozzám össze-vissza zagyválva. (A dpg-n küldtem, de ez sem a reklám helye). Ma este (9 után) vagy holnap de. újra próbálkozom. (Erről a gépről, ahol most ülök, nem tudok, mert itt nincs emailom).
Egyszóval bocs - a hiba ez esetben azt hiszem nem az én készülékemben volt (vagyis a készülékemben lehetett, de szándékomban nem volt.
Nagyon örültem, hogy rátaláltam erre a fórumra, talán tudsz segíteni a barátom édesanyjával kapcsolatos problémám megoldásában.
A történethez hozzátartozik, hogy már több mint 2 éve együttélünk. 200 km-re élünk a családjainktól. Rendszeresen hazajárunk hétvégente. Azt, hogy a szüleim normálisan viszonyulnak a fiához úgy érelmezi, hogy meg akarják fogni, mert - szerinte - jó parti. Nem érti meg, hogy a szüleim mindenkihez pozitívan állnak hozzá, mert gyárilag ilyenek. Szóval a gond az, hogy még 2 év után is azon munkálkodik, hogy elszakítson minket egymástól és a fia költözzön haza. Azt maximálisan meg tudom érteni, hogy magányosan él, egyedül, de már többször ajánlotta neki a párom, hogy adják el az ottani házat és vegyenek itt egyet, és éljünk hárman együtt, de neki ez nem tetszik, mert ő abban a házban szeretne meghalni, ahol született. Engem már nagyon zavar ez a helyzet. Leginkább az, hogy a fiát piszkálja velem, a hátam mögött. A családi találkozásaik rendszerint veszekedésbe torkollanak és mindig én vagyok az, aki miatt veszekszenek. Eleinte a személyem ellen szólónak vettem ezeket a jeleneteket, de idővel rá kellett jönnöm, hogy akárki lehetne a helyemben, azzal ugyanúgy bánna, mert nem tudja elfogadni, hogy a fiának külön élete van. Minket a munkánk ideköt, nem szeretnénk hazamenni. Ő viszont nyugdíjas az érzelmi kötelékeken kívül (a hely ahol született és ahol meg akar halni) más nem köti a faluhoz. Persze tudom, hogy ezek igencsak erős kötelékek.
Azt hiszem, hogy valamilyen szinten nekem kell megtennem az első lépéseket, hogy normalizáljuk a viszonyunkat. A párom már nagyon sok mindent megpróbált, hogy elfogadtasson az anyukájával. Szerintem most egy 3-asban lefolytatott beszélgetésnek kellene következnie, csak ne tudom hogyan kezdjek bele, azt végképp nem szeretném, hogy mégjobban elmérgesedjen a viszonyunk.
Kedves Istvan!
a 6 eves fiamnak szeretnenk segiteni, mivel az ovono szerint sajnos eselye van arra, hogy ne mehessen szeptemberben iskolaba. Az edesapjan kivul nem nagyon akar szot fogadni senkinek. nyaron egy tanitononel nyaralt, aki szerint o is felnottnek erzi magat, s ezert merlegel, hogy most aki ker tole, annak szot fogadjon e, vagy sem. az ovono szerint kis letszamnal, (kb.10 gyerek) nagyon jol beilleszkedik, de amint teljes letszam van a csoportba, kezelhetetlen. igen borzaszto dolgokat meselnek az ovonenik.(ahol tud, art a tobbieknek, idonkent rajon a tombolhatnek, ami tart egy darabig, aztan megint jol viselkedik. olyan dolgokat tesz (pl. nagyon csunyan eszik, direkt sajnos,) amit nem is lathatott sehol sem) mar ket pszichologus is foglalkozott vele. mindegyikuk megallapitotta, hogy egyemberes gyerek, de mivel ok 1szemelyben foglalkoztak a kicsivel igy sosem szembesultek a csoportban lathato jelensegekkel. mindig visszakaptuk, mondtak, hogy mas mint a tobbi.
Talan olyan pszichologus kellene, aki csoportos foglalkozasokat tart. Ha tudna segiteni, orommel vennem.
Az ovonok nagyon szeretik, mert ragaszkodo, okos, ertelmes, de attol meg, ha nem tud viselkedni, nem fogjak engedni normal iskolaba.
Mi mar nagyon sokszor beszeltunk vele, hogy szot
kell fogadni, meg kell csinalni, amit az ovonok kernek, de megsem megy neki. Az a furcsa, hogy olyan dolgokat mondogatunk mindig, amirol tudom, hogy tokeletesen tisztaban van vele.
Lehet, hogy nem csak a kicsinek kellene, hanem egyutt, mint csalad kellene elmennunk, mert biztos miattunk, a szulok miatt lett ilyen. Nem tudom, csak azt, hogy nem szeretnem, hogy elkallodjon, mert okos gyerkoc, es a mienk.
AZs
Boldog Karacsonyt!
hát egy k i c s i t igaz, hogy nem csak a párunkat, hanem -ha tetszik, ha nem- a családját is "megkapjuk", ha összeházasodtunk ...
Azért hangsúlyozom, hogy egy k i c s i t igaz ez, mert természetesen rajtatok (elsősorban rajtatok) múlik, hogy hogyan "szabályozzátok" a rokonokkal való közelséget-távolságot. Nem-venni-róluk-tudomást, ez sajnos nem szokott jól elsülni. És ráadásul nem is miattuk gondolom ezt; hanem a párod miatt, és így közvetve mindkettőtök miatt.
Mert még ha az embernek sok baja is kerekedett a saját szüleivel-hozzátartozóival, a szíve mélyén vágyik rá, hogy bár csak elfogadhatóak volnának. És nagyon-nagyon jól esik neki, ha mások - különösen a számára fontos emberek - mégiscsak képesek valahogy elfogadni őket, elviselni a kellemetlenségeiket. Az ember ilyenkor úgy érezheti, hogy egy mélyebb értelemben, összes jó és rossz tulajdonságával, adottságaival (amelyekről személyesen nem tehet - a rokonok is ilyenek), egyszóval "mindenestül" befogadják őt.
Egyszóval: a párod szülei felé irányuló erőfeszítésed, úgy gondolom, nem csak a velük való együttlevésben, hanem házasságodban, a pároddal való jókapcsolatban fog majd igazán kamatozni - a fenti egyszerű összefüggés miatt.
Mindazonáltal nem arra biztatlak, hogy "számításból" vagy akármi ok folytán tűrjél csak mindent - egyszerűen csak fel próbáltam hívni a figyelmedet egy ilyen összefüggésre. Tán még azt is megkockáztatnám: az un. anyós-viszályok háterében nem annyira a rettenetes anyósok és apósok, sokkal inkább a fiatalok egymással való együttműködési bizonytalansága szokott meghúzódni.
Ami pedig a konkrét karácsonyi dilemmát illeti: mondom, szerintem jogotok van elkülönülni, még ha nehéz is ezt "megorganizálni". Sajnos az igaz, hogy egy idő után megfordul a dolog: amíg gyermekek voltunk, nekünk "csinálták" a karácsonyt, aztán egyre inkább mi leszünk azok, akik csináljuk, másoknak: gyerekeknek, nagypapáknak, nagymamáknak ...
Hát, amennyire lehet (mert úgy látszik, nem lehet minden tökéletes) - mégiscsak kellemes ünnepeket...
Téma továbbra is (most 11-13 óráig közvetlen kapcsolattal): A CSALÁD.
Um. Te, a párod(ha van), a szerelmed(ha netán ilyened is van), a külső és belső bonyodalmak, amikről, noha oly gyakoriak és mindennaposak, nemigen szoktunk nyíltan beszélni;
aztán a papád, a mamád, az anyósod, az apósod, akik hol túlságosan közel vannak, hol meg tulságosan távol; fütyülnek rád, vagy tűrhetetlen módon belédavatkoznak; vagy egyszerűen csak rájuk szorulsz, vagy ők rád szorulnak; vagy (még az is lehet) minden OK velük
aztán a gyerekek, az épp-hogy-megszületettek vagy már nagyocskák, az egyre nehezebb természetű kamaszok, akikkel már alig lehet szót érteni, a "nehezen kezelhetőek", a tulságosan rossszul tanulók, az elcsatangolók és elcsavargók, a narkóba keveredők, a még meg sem születettek vagy már soha meg nem születők ...
aztán a nagyik és nagypapák, magányos nagynénik közeli és távoli rokonok, akiket alig ismersz, de akik így karácsony-tájt az idők és távolságok homályából valahogy felmerülnek:
tudod-e, akarod-e, mindegy: közülük való, általuk való lettél, őket folytatod gyermekeidben és unokáidban: ezek mind TE vagy.
Én is nagyon szeretem a nagy összejöveteleket. Szerencsére az én családom tagjai azonnal beleegyeztek, hogy nálunk jöjjenek össze, még örültek is a lehetőségnek, mert nálunk van hely.
Az anyósomnak meg gyakorlatilag ultimátumot adott a férjem (;-)) - így kénytelenek eljönni hozzánk, ha találkozni akarnak velünk. Inkább az zavar, hogy nálunk ha összejön a család (szüleim, testvéreim), mindenki örül egymásnak, ugratjuk egymást, a sok gyerek játszik, mindenki az én babámat szórakoztatja.
Míg anyósom főleg azzal van elfoglalva, hogy akkor ő most nekiáll leszedni a tányérokat, elmosogatni, és végig az ő hangját hallani, egy halotti tor kellemesebb élmény. És nem lehet neki megmondani, hogy nem ezért vagyunk együtt. Apósom dettó, csak ő politizál, és megsértődik, ha mi ezek után hosszú 10 perceket hallgatunk. Hozza a nemnormális lányát (5 öngyilkossági kísérlet) - szal muszáj ezt elviselni karácsonykor?
24-én természetesen csak magunk leszünk, 25 és 26-án két ebédre, egy uzsonnára hozzánk jönnek.
Csak olyan jó lenne karácsonykor semmit nem csinálni, csak kinyúlni egy kicsit!
bekapcsolódni ebbe a beszélgetésbe nincs más mód, mint hogy bekapcsolódsz. Amit ezen kívül tudok nyujtani (nem tudom, erre gondoltál-e?), azok nevek, címek, ahol-akik csinálnak családterápiát. De jelezd pontosabban, mi érdekelne.
Hát mára akkor sajnos vége az onlájnnak. Azért várlak titeket, és szerintem egymásra is érdemes reagálni. Az igazság is, meg a segítőerő is mindannyiunkban ott rejtezik, még ha nem is tudunk róla...
ha a mondandó semmiképp nem passzol ide, irhatok neked budapesti címeket (ezeket ismerem); csak nem tudom, egyedül akarnál-e menni - vagy mondjuk férjeddel (nem írtad, hogy van, de kikövetkeztettem az anyósodból). Kérlek, jelezd, hogy milyen fajta segítségre gondolsz.
nem látom világosan a karácsonyi zsákutcád természetét. V a g y elmenni nektek minden egyes rokonhoz (vannak bőven), v a g y meghívni egyszerre mindet?
Nem lehetne valahogy kisebb "csomagokban" megoldani?
Én magam, így 5o év felé, egészen megkedveltem a "nagy" családi összejöveteleket (nem volt mindig így); nagyon is belátom, hogy ez izléstől, szokástól, no meg a tarka rokonság "természetétől" is függ. Aztán meg: neked (a férjeddel, babátokkal) még nem volt "saját" karácsonyotok. Ha vágytok rá -rokonság ide-oda - ez nektek "kijár". Akár (kiválasztott, meghívott) másokkal, akár csak így, hármasban. A karácsony végülis intim családi ünnep.
Szóval nem lehet valahogy elosztani a karácsonyi napokra a"rokonosodást"? Elmenni ide vagy oda, meghívni ezeket vagy azokat...
Kedves Istvan!
Mar alig vartam, hogy pentek legyen! A hazassag reszemrol semmikeppen sem "belemenekules", es segitsegeddel raleptem arra az utra, ami segit levalni, legfokepp mar nem azzal foglalkozom, anyu mit gondol, hanem a sajat gondolataimra, erzelmeimre koncentralok,termeszetesen nem onzo modon. Biztos erted, mire gondolok.
A hazassag reszemrol szent dolog, semmikepp sem hasznalnam fel arra, hogy valamit bizonyitsak altala. A hazassagunk csakis rolunk, paromrol es rolam szol, no meg a csaladalapitasrol. Kulonben, az, hogy most meg nem vagyok feleseg,semmit sem befolyasol,ha kezunkben lenne a hazassaglevel, akkor is igy szeretnenk egymast,es akkor is ugy gondolnank, hogy egy eletre szol.
Viszont egy eljegyzesi gyuru pompas karacsonyi ajandek lenne :-)
Udv:Bismillah
hosszú és fájdalmas történetet írsz le, melynek végére, úgy érezteted, szétesett a családod ... hát igen; de úgy tűnik, leginkább az apa-formák (a te papád, a féltestvéreid papája), akik "eltűntek" a család életéből, és főként a mamád életéből. (Mert hogy veletek, a gyerekekkel, ha pontosan értem, egészen jó kapcsolatot tart a papátok.) Szóval nem csak a családnak (gyerekeknek) hiányozhat/ott/ újra-meg újra egy "apa", hanem a mamádnak is - egy társ. Mert egyébként, ha sok-sok problémával is küszködve, de egészben, sőt talán túl is "családon belül" vagytok: te már 22 évesen, öcséd 20 évesen ... Vajon mi nem teszi lehetővé, hogy a s a j á t utatokat járjátok ?
csak ilyen kósza fantázia-kérdéseket tudok felvetni, mert nem hiszem, hogy ez a levelezősdi forma alkalmas lenne olyasminek a körbejárására, amivel -mint mondod- párhuzamosan több pszichológus is foglalkozik. Egy valamit kétségtelenül gondolok: legalább meg kellene próbálni egyszer összeszedni a családot (akik ott együtt éltek), és leülni e g y ü tt, megpróbálni beszélgetni e g y ü tt az égető problémákról - mondjuk egy családterapeuta segítségével. (Érdemes ezt persze előzetesen tisztázni a pszichológusoddal - hiszen nincs értelme egyszerre többfelé járni.) Minthogy ez neked jutott eszedbe, nem látok mást, aki kezdeményezhetne egy ilyen folyamatot, mint Téged. Az sem baj, ha első lépésben úgy látszik, a család erre rábeszélhetetlen. Kezdheted Te is egyedül, szövetkezhetsz egy családterapeutával - hátha sikerül közös erővel a többieket is meggyőzni.
Én látnám értelmét egy ilyen kezdeményezésnek, hiszen valamilyen formában már mindannyian az erőtök végén jártok ...
hosszú és fájdalmas történetet írsz le, melynek végére, úgy érezteted, szétesett a családod ... hát igen; de úgy tűnik, leginkább az apa-formák (a te papád, a féltestvéreid papája), akik "eltűntek" a család életéből, és főként a mamád életéből. (Mert hogy veletek, a gyerekekkel, ha pontosan értem, egészen jó kapcsolatot tart a papátok.) Szóval nem csak a családnak (gyerekeknek) hiányozhat/ott/ újra-meg újra egy "apa", hanem a mamádnak is - egy társ. Mert egyébként, ha sok-sok problémával is küszködve, de egészben, sőt talán túl is "családon belül" vagytok: te már 22 évesen, öcséd 20 évesen ... Vajon mi nem teszi lehetővé, hogy a s a j á t utatokat járjátok ?
csak ilyen kósza fantázia-kérdéseket tudok felvetni, mert nem hiszem, hogy ez a levelezősdi forma alkalmas lenne olyasminek a körbejárására, amivel -mint mondod- párhuzamosan több pszichológus is foglalkozik. Egy valamit kétségtelenül gondolok: legalább meg kellene próbálni egyszer összeszedni a családot (akik ott együtt éltek), és leülni e g y ü tt, megpróbálni beszélgetni e g y ü tt az égető problémákról - mondjuk egy családterapeuta segítségével. (Érdemes ezt persze előzetesen tisztázni a pszichológusoddal - hiszen nincs értelme egyszerre többfelé járni.) Minthogy ez neked jutott eszedbe, nem látok mást, aki kezdeményezhetne egy ilyen folyamatot, mint Téged. Az sem baj, ha első lépésben úgy látszik, a család erre rábeszélhetetlen. Kezdheted Te is egyedül, szövetkezhetsz egy családterapeutával - hátha sikerül közös erővel a többieket is meggyőzni.
talán még benézel ide. Kedden este (amikor leveleket váltottunk), már fáradt voltam, és elfelejtettem egy utolsó gondolatot. Ez ahhoz kapcsolódik, amikor azon meditálsz, a legjobb az lenne, ha megházasodnál, akkor talán el tudnának engedni, tudomásul vennék a szüleid végre a leválásodat (így értettem legalábbis a meditációdat.) - Nos, én azt gondolom, ezt a két dolgot (leválás-megházasodás) érdemes külön választani, külön ügyként kezelni. "Belemenekülni" egy házasságba, csak azért, hogy (gyermeki) láncainkat levessük - akkor ez a házasság már fogantatásában nem rólunk (az új, egymásra talált párról), hanem eredeti családunkról fog megintcsak szólni...
üdvözlet, péntek kora du van, az ígérthez képest némi késéssel tudok ide ülni.
Szóval, amit kérdeztél még kedden: hogyan lehet (és kell-e) egyáltalán "rávenni" valakit, egy családot, a családterápiára?
Elsősorban az ilyesmit nem "kell", ez egy lehetőség, egy ajánlat arra, hogy bizonyos bajokat hogyan lehet hatékonyan (szerintem: a szokásosnál hatékonyabban) megoldani. Minthogy szokatlan forma ez, tényleg nem mindennapos (de nem is ritka), hogy egy család -értsd: férj, feleség, szülő- ilyen segítséghez fordul. Sokszor (pl. egy házas konfliktusban,vagy gyermek-problémában) csak egyvalaki (mondjuk a feleség, vagy a papa, esetleg a gyerek tanárnője) keres pszichológiai segítséget, és a beszélgetés során derül ki, hogy a legjobb megoldás az volna, hogy "mindenki" eljönne a családból. Ez nem egy orvosi "ítélet" a család felett, inkább egy ajánlat, meghívás - hiszen elsősorban az ő ügyükről van szó, amivel ők élnek együtt, és végső soron ők tudják (és őnekik is kell) megoldani. A terapeuta - ha "beengedik" őt a család problémavilágába - csak átmeneti utitárs az életükben... Én egyébként azt tapasztalom, hogy rövid meglepődés után nagyon is szívesen vállalkoznak az emberek egy ilyen családi beszélgetésre.
Az én problémám, azt hiszem, elég hosszú és bonyolult, szeretnélek megkérdezni, hogy a fórumon kivül megirhatnám-e Neked, vagy esetleg inkább cimet adsz, ahová fordulhatok. A majdnem anyósommal vannak elég komoly problémáim...
Előre is köszönöm!
Itt a karácsony, de lyó! Vagy mégsem? Én nagyon várom már, de ez az alkalom az összes rokonynak arra szolgál, hogy bejelentse, mikor várnak minket ebédre-vacsorára.
Mi 5 éve ismerjük egymást a férjemmel, van egy 9 hónapos babánk. Tavaly megbeszéltük, hogy idén nem megyünk sehova, inkább mi hívunk másokat. Bár annyi embert nem tudom hova tudok majd leültetni. Az első meghívás már be is futott.
Van: anyós+élettárs, nagyi, elvált após, anyukámék, testvéreim, testvére (asszem 15 személyt kellene meghívnunk - ha egyáltalán eljönnének).
Kétsébeesésemben fordulok ide.
Nagyon örültem mikor megláttam ezt a fórumot.
Az én családomból már mindenki járt pszihológusnál,a kerületi családsegítő szolgálatnál.
Édesanyám jelenleg is rendszeresen jár.
Igazából az a baj,hogy nálunk nem működne úgyérzem egy olyan dolog,hogy családostul elmennénk egy ilyen beszélgetésre.
Lehet,hogy éppen ezért járunk külön külön.
Akárhányszor átgondolom a dolgot,mindíg arra jutok,hogy a problémáinkat nekünk kell megoldanunk,de sajnos ez már évek óta tart,és sokszor megpróbáltunk már tiszta vizet önteni a pohárba,de a családi állapotunk csak romlik,és romlik.Egyre rosszabb minden,és kétségbe vagyok esve,mert senki nem segít nekünk.A pszihológusaink segítsége is csak ideig óráig működik,de mihelyst újra jelentkeznek a problémák,fáradtan összecsuklunk,és feladjuk.
Attól félek nincs már erőnk javítani a helyzeten.Nem tud egyikőnk sem miből meríteni.
Nem tudom le tudom-e írni a problémát,de megpróbálom.
A történet a következő:
A szüleim kicsi koromban elváltak,én még megbirkóztam a dologgal,de a nálam kétévvel fiatalabb öcsém,aki akkor 4 éves volt,azóta nem találja a helyét.
Édesanyámmal maradtunk,és boldogan éltünk,akkor még az öcsémmel sem volt gond,bár mindíg is szeleburdi volt,és belekeveredett dolgokba.
Tudni kell,hogy édesapámmal ma is tartjuk a kapcsolatot,és jó a viszony köztünk,édesanyámmal is jóban vannak.
Aztán lett egy egy nevelőapánk,és még mindíg rendben volt úgyérzem minden.
12 és 14 évesek voltunk,mikor édesanyánk megkérdezte tőlünk,szeretnénk-e kistestvért.
Mi persze,örömmel fogadtuk a dolgot,és így megszülettek a féltestvéreink,mert ikrek lettek.
Nagyon szerettük őket mindannyian,de sajnos ahogy telt múlt az idő,azt vettük észre,hogy kezd szétesni a családunk.Így is történt.
Öcsém is,és én is,annak ellenére,hogy szerettek bennünket is,és a kicsik nevelése mellett is foglalkoztak velünk,elkezdünk elszakadozni a családtól.
Kamaszodtunk ugye,és mostmár azthiszem ez pont ezért a legrosszabkor történt.
Egy kamasznak szerintem ebben a korszakban van a legnagyobb szüksége az édesanya,édesapa bölcs élettapasztalataira,és tanácsaira.
Ezeket pedig sajnos csak ritkán kaptuk meg,főleg akkor,ha már kész volt a baj.
Évek teltek el,és most egy olyan családban élek,ahol az öcsém miatt édesanyám már teljesen ideggyenge,emiatt a most 7 éves kistestvéreim sem élvezhetik azt,hogy milyen jó anyuval és apuval sokat játszani,mert leggtöbször fáradtak,de inkább idegesek.
Az öcsém már többször kísérelt meg öngyilkosságot,egyszer összeverekedett a nevelő apánkal,amit ma sem tettem helyre magamban,többször került összetűzésbe a hatóságokkal,és az ivásba is belefogott,de hála istennek azt már abbahagyta.
Most ő 18 éves,iskolába nem jár,nem is dolgozik.
Anyám ezek miatt a dolgok miatt mára teljesen tönkrement,és ugye én sem bírom már sokáig.
Leggtöbször a barátomhoz menekülök,félig vele élek,félig otthon.
Nem merem anyámat egyedül hagyni,mert a családban,ahogy ő is mondta csak én maradtam neki.(Nevelőapámmal megromlott a házassága).
Szeretjük az öcsémet,még mindíg,mindezek ellenére.Legtöbben aztmondják,már rég kirakták volna anyám helyében,de egy anya ilyenre képtelen.
Már nagyon ritkán beszélgetünk,mert anyu csak az öcsémet szidja,ha öcsém is ott van,akkor veszekednek,és mondanom sem kell,hogy az öcsém rettenetesen nagy igazságtalanság áldozatának érzi magát.
Néha belátja,hogy sok rosszat tett velünk,és akkor csak magát szidja,hogy mer ő hülye,egy senki,de azután újra történik valami,vagy megint a rendőrségről jön haza,vagy egy csekk jön,amit nekünk kell kifizetni,mert ő ugye nem dolgozik.
Nem bírom tovább lassan...
Karácsonykor anyu el akar menni a szüleihez,azmondja köztünk már nincs szeretet ünnepe,sajnál engem,hogy én is öcsém miatt kell,hogy így éljek,de nem tud már mit tenni.
Soxor már velem is veszekszik,persze megértem,mert ideges,és kétségbeesett ő is.
Nem tudom,mennyire tudtam vázolni a családi helyzetünket,de ezek lennének sajnos.
Mondja meg nekem őszintén,lehet ezen még segíteni?
Sikerülhet még nekünk újra családnak lenni?
Van esetleg valami javaslata?
Minden tanácsot nagy örömmel fogadnék.
Előre is köszönöm.
Kedves Istvan!
Ki sem tudom fejezni,mennyire jo erzes,hogy tudom,megertesz,minden ugy van,ahogy megfogalmaztad! Apuval feltetlenul beszelni fogok,biztosan lesz alkalmas pillanat otthon letem alatt.
"Hiszen a fájdalmat nem TE okozod neki, hanem az a helyzet, hogy felnővén el kellene eresztenie téged. Ami egy fájdalmas dolog, és amire (úgy tűnik)nincsen eléggé felkészülve. De ez mind nem Te vagy, nem Te "csinálod" a mamád érzéseit, a fájdalmát sem Te csinálod"
Ez mind igaz,tudom,nem akarja megvaltoztatni az erzeseit,pedig ezt csak onmaga tudna megtenni,de nem teszi,vegulis amig hozzaidomulok,addig nincs is "rakenyszeritve". Nem lehet "megsporolni" a levalas okozta fajdalmat,csak ismerem annyira,tudom,hogy fog reagalni,viszont ha elkezdem,akkor vegig is kell csinalnom kovetkezetesen!
Oceannyi koszonet a Segitsegedert!
Udv:Bismillah
Kedves Istvan!
Sajnos keson kapcsolodtam be, meg nincs is modom rendesen itt lenni ahogy szeretnek. Van valami mas modja esetleg ennek? Emlitette az elo megoldast...? Erdekel
Bismillah,
én azért megpróbálnék beszélni a helyedben a papá
mmal. Hátha tudna segíteni meggyőzni anyut, még némi konfrontáció árán is (ez belefér szerintem 3o évnyi házasságba, ne féltsd őket).
Úgy tűnik nekem, sok esetben annyira az anyura vagy "hangolva", hogy szinte az ő szempontjából, az ő fejével gondolod el a saját dolgaidat. Ez nagy érzékenységre vall - dehát Te mégsem vagy az anyu. Az, hogy különfélék vagyunk,már ö n m a g á b a n hordoz valamiféle konfrontációs helyzeteket. Egy olcsó bölcsesség: nem az a baj, hogy van konfrontáció (ez szükségszerű és elkerülhetetlen), hanem ha nem lehet erről beszélni és nem lehet kiegyezni.
Mit tehetnél azért, hogy anyukád ne legyen meggyőződve arról, hogy egy életre elveszített ? Hát, azon kívül, hogy kifejezed ezt (ti. hogy te nem akarod őt megtagadni, "elhagyni" stb.), h e l y e t t e nem tudod megváltoztatni az ő érzéseit, és nem is gondolom, hogy a feladatod volna ez. (Merthogy mindenki a saját érzéseinek lehet csak a felelőse, ez már csak így van.) -
A leválás (bármilyen fontos kapcsolatról), bizony, fájdalmas dolog. Nem hiszem, hogy ezt meg tudnád Te a mamádnak spórolni - ha csak nem azon az áron, hogy nem válsz le. (De ez túl nagy ár, amivel ráadásul senki sem járna igazában jól, és nem hiszem, hogy akár a mamád, akár a papád ezt kívánhatná tőled.)
"ha mondjuk vállalnám, hogy fájdalmat okozok neki, akkor megoldódna ez a probléma?" Látod, itt "kevered" össze magad az anyud érzéseivel. Hiszen a fájdalmat nem TE okozod neki, hanem az a helyzet, hogy felnővén el kellene eresztenie téged. Ami egy fájdalmas dolog, és amire (úgy tűnik)nincsen eléggé felkészülve. De ez mind nem Te vagy, nem Te "csinálod" a mamád érzéseit, a fájdalmát sem Te csinálod - amit Te vállalhatsz, amiért felelős vagy, azok a Te saját érzésed és a saját leválásod. (Különben -ha erre gondolsz - én egy cseppet sem tartok attól, hogy egyébként ne lennél tekintettel a mamádra - ahogyan ez csak egy elég jó embertől, elég jó gyerektől elvárható.) - Gondolj rá: úgy lehettél Te, hogy ők ketten egymásra találtak, és külön családot alapítottak ...
Most késő van már, búcsú mára Neked is, mindenkinek! István
Én egyelőre a lányával próbálom elfogadtatni, hogy neki egy új családja van. Őgy látom, sikerem lesz...
Úgy kezdődött, hogy amikor bejelentettük, hogy összeházasodunk, a beszélgetés során felmerült, hogy "milyen jó, akkor a lányunk mellé ezentül lesz egy fiunk is...".
Azt hiszem, ez kisért végig minden olyan eseten, ahol konfliktusaink voltak...