Bocsánat, mindjárt olvasom a tiédet is(ám, lehet: már olvastam), csak nem tudok belépni a honlapodra.
P. Györgyit én is nagyra becsülöm, de azt hiszem kihagy (a magánéleti dolgok, a lírai "én" fejlődése kedvéért?) egy fontos (nekem lényeges?) közelítést: belülről kifelé növünk (ez volna a fejlődés), világba (mint egyféle halmazállapotba) merülő személyiségek. Aztán ez megáll, az érés következik. (+ az Archimédés-tétel, ugye:-))
Néreusz, két dolgozat van ott, az egyik, Pécsi Györgyié a Parnasszusban jelent meg, de én Györgyitől kaptam, lusta voltam a Parnasszs linkjét előhalászni. A másik, az enyém (link) még Szervác életében jelent meg a Hitelben, de már kórházban volt.
Hogyan érted, hogy "érni"?
Az idő paravánszorog ma hűllő
Hiábaláb feszül vaságyba küllő
Nővérek zöld bugyrain a nyolc öt
Lázálmokból minden fiszt-feszt átlök
S alkatilag a helyzet oly'
hütyük
Vénádban s nem vénáddal lesz
ügyük
Deréktájt a zsák pirost leng hanyag
Kövér kacsák előttük álljanak
Régi műsort oszlopzörg az éter
Minden nap száz Mária meg Péter
Honnan e szervíz?
A kanál kanül, a kés hegyes
Fedetlen szuszog a húsleves
Ám légy nincs, a klíma is jó
Hogy visszataláljak
Sípjelet ad fülembe
Egy unott rádió
Elég a nyolc lámpafényből
Kérek most zsigersötétet
Átszűrődik bél a májon
Kicsit megáll gyomortájon:
Golyót vagy sörétet?
Cseresznyefánkon a kertben
szélhordta titkokra leltem.
Eső hullt, cseppekké áztam,
Nap szitált: fényporrá váltam.
Láthatsz ködtakaróban
égről a földre borultan,
szivárvány hídján járván,
szunnyadó felhőpárnán,
kékjén az égnek, tavaknak -
képzelhetsz százféle alaknak.
Valamikor jövőre várón
szél sodort messze a fánktól.
Mégis ott vagyok minden nyáron
Suhanok titkos emlékszárnyon.
Hamvait nem hozták haza...
Idegenek közt otthona.
Világ polgára, jó magyar
Testet idegen rög takar.
Így kell akarnunk, így derék:
Menj csak el, ifjú nemzedék!
Száműz a gazdaság: keress!
Idegenek közt élj, szeress!
Vissza se gondolj, minek is?
Itt minden s mindenki hamis -
Vagy mert mutatja: jót akar,
S közben mindent összezavar;
Vagy mert szándéka szép, nemes,
S tudja: hinni sem érdemes,
Teszi mégis, míg összedűl,
Mit épít rendületlenül.
Hamvaid nem hozzák haza,
Mért is akarnád? Ostoba!
(Kíváncsi tanítványaimnak üzenem: értsék is, ne csak olvassák!)
Az érintés.
Ahogy bőrünk töltései
Lezárva a világot, érintkeznek.
Az áramlás, mely erőt ad és véd,
Energia, mely éltet és táplál.
Merítek belőled.
Meleg, lágy folyadékot,
Hőt, fényt, létezést nyerek általad.
Extázison innen, kősziklákon túl
Ez az, ami számít köztünk.
Az érintés.
Hm. Ez a "befolyjon mindent" olyan, mintha elfáradtál volna és csak úgy meggyőződés nélkül odakented a tárgyat.
Nyilván tévedek, holnap még elolvasom...
Olvasgattam, és rájöttem, hogy ez a vers kvázi zérus a topicban szereplő sok más vershez képest, de nekem egy dolog miatt drága: kb. 4,5 éve ez az első vers, amit bírtam írni, ami könnyedén, izzadtságszag nélkül jött ki belőlem. És most örülök ennek az új felszabadulásnak, ezért osztottam meg ezzel a topiccal.:)
Az éjszaka - lágyan átölel, befog,
A tél - mint nyári éjjel zizzenése.
A fák - mint tóparti lágy susogás,
A levegő - mámorító, édes ízt hordoz.
Hogy miért e kéj, magam sem értem,
De érzem véremet röpülni ereimben,
Érzem, hogy bőröm nedves és befogadó,
És érzem, hogy szívem az éjszakába dobban.
Az kell, hogy megértsd - az éj te magad vagy,
Személytelenben személyedet lásd,
Hogy sejtjeid a meleg űrt hordozzák,
És lelked vízárként befolyjon mindent.
Akkor rádöbbensz, miért jöttél ide,
Hogy mit sem érnek szikla-határaid,
Hogy te magad vagy, akiért mindez él és lüktet...
Adj hálát. Oldódj. Semmi-súlyú legyél.