Én úgy vagyok ezzel, ha racionálisan tisztázok valamit, hogy nem lehettet volna másképp, akkor mindig találok más pontot, ami miatt marcangolom magam. És teszem ezt azért, mert anyukámról van szó, aki a világot jelentette nekem.
Próbálj olyan kapcsolódási pontokat találni, ahol a legboldogabb voltál a szüleiddel. Ha ezek megvannak, akkor könnyebben előjön a megtisztító sírás is. Nekem az ilyán sírás 1 hétre elég erőt tud adni.
Értelek, bizonyos napokon annyira fáj a létezés is, hogy legszívesebben csak egy droid lennék. Sokszor gondolkoztam azon, hogy irigylem az intézetis gyerekeket egy picit, hogy nem szenvednek annyit ilyen szempontból, de semmiért nem adnám oda az eddigi életem, még ha beleszakadok is a fájdalomba néha. Nemsokára leírom az egész történetem részletesen, így teljesen érthetővé válik, hogy miért nem tudok előre lépni.
Most ment el az ápoló. Törlöm a száját apunak, hogy ne száradjon ki, bár ahogy megérzi a nedves vattát a szája szorosra záródik. Bement az infúzió. Most már azon múlik, hogy a szíve meddig bírja. A ápoló még az ajtóból vagy kétszer visszafordult, hogy megnézze, még szóljon egy szót. Ő is tudja, én is tudom, közeleg a végállomás. Erőt kívánt nekem, mosolygott, majdnem megölelt. Nagyon jó, hogy van. Jó, hogy a háziorvos hozzá irányított.
Azt érzem, hogy a "legnagyobb" probléma nálam az, hogy úgy szívem mélyéből igazán nem tudtam sem aput, sem anyut megsiratni.
Alapjában mindig igyekeztem humorosan hozzáállni mindenhez, ezt talán aputól örököltem. De mostanában többször azt veszem észre magamon, hogy ez sem működik.
A címből adódóan gondolom tényleg azok jönnek, akik elvesztették a hozzátartozójukat de ha más jön, őt is szívesen látjuk majd. Remélem, ezt MINDENKI nevében írhattam :)
Többször láttam már az édesanyádról szóló hozzászólásaidat, és mindig az jut róla eszembe: milyen jó neked, és milyen szerencsés vagy, hogy olyan édesanyád volt, akit így lehet gyászolni. Akitől életében annyit kaptál, hogy ilyen nyomot hagyott.
Sokaknak nem jutnak ilyen szülők.
Ezt nem vigasztalásnak szánom, fogalmam sincs, hogy van-e vigasztalás a gyászban. Csak gondoltam, egyszer már leírom, hogy bár nyilvánvalóan nagyon-nagyon fájdalmas a gyászod, de ebből a szempontból ez a gyász bizony irígylésre méltó.
Van egy öcsém és egy idős apukám. Az öcsémmel nagyon sokat segítünk egymásnak, apukám előtt nem tudok beszélni erről, nagyon megviseli a fájdalom, ő a munkába menekül.
26 múltam, nincs házastárs, gyerek, az egyetem befejezése óta szinte minden napomat annak szenteltem, hogy anyukámra vigyázzak. Majd leírom a teljes történetet, így jobban érthető lesz, hogy miért vagyok ebben a helyzetben.
Annyit tudok, hogyha minél jobban megpróbálsz szembenézni a legmélyebb bánatoddal, akkor egy szívből jövő sírás után több napig is enyhülés várható. Próbáld sok apró dologgal elterelni a figyelmed, ha nagyon mélyen van, az tud segíteni.
Lassan 1 éve, hogy anyukám meghalt, most nyáron újra átélek minden tavalyi napot, szinte órára pontosan tudom, hogy egy 1 évvel ezelőtt mi volt ilyenkor. Nagyon erős a vizuális memóriám, megőrülök, hogy a múlt egybefolyik a jelennel, bárcsak vissza tudnám forgatni az idő kerekét és megmenteni anyukámat. Az idő semmit sem segít, maximum topmpítja a fájdalmat. A napi rutin dolgok segítenek elterelni a figyelmet, de nem tudom, hogy mi a célom, amikor a LEGNAGYOBB JÓT elvette tőlem a sors.