Ember, ne hidd, hogy csak magad gondolkodol világunkon, ahol mindenből zeng az élet! Erőket gyűrsz le s mégis szolgaság a béred s agyadra nem szorul a mindenség sehol.
Az állatból hozzád szellemek ajka szól és mindegyik virág kibomlott szirmu lélek; az örök szerelem titkát őrzik a fémek; "érez minden dolog" s mind lényedig hatol.
Félj: a világtalan fal szemmel tartja lépted, - igéket rejteget a holtnak hitt anyag: ne tartsd hát esztelen céljaid eszközének!
A sötét lényekben istenek alszanak; s mint szem, mit héj s a pillák rejtve tartanak: szűz szellem ég a kő kemény kérge alatt!
Alkonyodott, az esthomályban hosszúra nyúltak az árnyak. Emmaus felé a poros úton, két utas ballagott. Szavak és gondolatok özönét szólta az egyik, míg a másik tűnődve hallgatott. Tegnap még ünnepelt király, ma már halott! Nem lehet! Túl sok! Emmaus felé a poros úton, két utas szomorúan ballagott. Elfogták mint egy útonállót! Miért? Mivel vádolták?! Azt mondta, három nap alatt lerombolja és újjáépíti a templomot?! És a „Feszítsd meg”- et a nép Őrá kiáltotta, Aki gyógyított, kenyeret adott, holtat támasztott, vaknak szemet nyitott, ördöngőst megszabadított. Megáldotta a két halat s az öt kiscipót! Lábra állította a betesdai bénát! Nem tett semmi kárhoztatót! Akkor miért?! Emmaus felé a poros úton, miértek és hogyanok között vergődve, a két utas szomorúan ballagott. Mintegy az esthomályból nesztelenül, Valaki harmadiknak csatlakozott. Így mentek hárman Emmaus felé, a poros úton. Majd megszólalt az új utas: Miről beszéltek? Miféle szóváltás ez közöttetek? Hát te nem tudod?! Nem hallottad hogyan adták halálra a főpapok a Názáretit, aki próféta volt?! Pedig mi azt reméltük, megszünteti Izrael rabságát, és meghozza végre, az igazi szabadulást. Meghallgatta türelmesen, a két utast, az Idegen. Majd nyugodtan, bár kicsit szemrehányóan, beszélni kezdett. Mire a faluba értek, öreg este lett. „Maradj velünk, nézd már esteleg, a nap is lehanyatlott.” És bent, megtörték együtt a kenyeret.
Koltay Gergely:
Ki szívét osztja szét
Nincs szó, nincs jel, nincs rajzolt virág. Nem szállhat az égen szárnya tört madár.
Nincs jó, ami jó, nincs már, aki felel. Nincs hely, ahová visszatér, ki útra indul el.
Hol az arc, hol a kéz ? Akiért, s csak azért ? Hol a tér, ahol a fény hozzád még elér ?
Kell, te legyél, ki Nap lesz Éj után - te légy, aki megtalál egy régi balladát.
Ki szívét osztja szét, ő lesz a remény - Ki szívét osztja szét, az élet, csak övé - Ki szívét osztja szét, követik merre jár, hegyeken és tengereken túl értik majd szavát.
Így légy te a jel, ki új útra talál, ki elmeséli valamikor egy lázas éjszakán.
Ami volt, s amiért : - az minden a miénk ! - de szava lesz a megbocsátás, szava a szenvedély.
Az légy, ki sose fél, ki a szívek melegét összegyűjti két karjába, mit nem téphet senki szét
Választott, ki a múltat, magában oldja fel, őrző, ki érzi a hajnalt, tudja ébredni kell.
Ha félsz, gyere állj mellém - szívem, szívedhez ér…
Az igazán fontos embereket nem mobiltelefonokról, csillogó autócsodákról, újságok vezércikkeiből ismerhetjük meg. Az igazán fontos emberekről nem szólnak riportok, neveiket sem ismerjük mindig. Csak mellettünk vannak... elsuhannak az életünk lapjain át, és otthagynak maguk után néhány gondolatot, néhány mosolyt, néhány pontosan, a legjobb időben érkezett biztatást. Ők azok, akik mögötted álltak, mint beteg- vagy katonatársak. Betakargattak, szelíden, némán segítettek, amikor megköszönni se tudtad. Nem is vártak érte köszönetet. Ők azok, akiknek csupán egy-egy mondatára emlékszel, de amikor ezek a mondatok eszedbe jutnak, mindig elönt a meleg hála. Talán az arcukat sem tudod felidézni már, talán a hangjukat sem. Csak a lényüket, amely elkísér, és óvón körbevesz egész életen át. Fogódzol a jószándékukba, amikor nincs semmi más fogódzó, megkapaszkodsz abba a leheletnyi emlékbe, aminek már csak az ízére emlékszel, de mégis oly erősen él benned, hogy onnan soha, senki ki nem törölheti már. Az igazán fontos emberek nem is tudják, hogy mennyire fontosak. Soha nem is igyekeztek fontossá válni, csupán emberek maradtak embertelen helyzetekben, vagy csak szimplán nem fordították el a fejüket, amikor mindenki más azt tette. Az is lehet, hogy számukra te voltál a fontos, mert más senki sem volt, akivel jót tehettek volna, hiszen az igazán fontos emberek tudják: az élet egyik legnagyobb értelme, hogy örömet leljünk abban, ha adhatunk. De jó lenne megölelni őket, de jó lenne még egyszer találkozni velük, és elmondani: Köszönöm! De ők csak néznének értetlenül, hiszen mindez nekik teljesen természetes volt.
Már tíz perce is elmúlt, hogy a forgalom semmit sem haladt előtte. Fülledt, nyári éjszaka volt. Az utcát elözönlötték a szórakozóhelyekről kiáramló emberek, részegek és drogosok csetlettek-botlottak az úttesten a veszteglő autók között. Idegesen dobolt a kormányon az ujjaival, halántékán kidagadtak az erek a melegtől. – Mi van? Mi lesz már? Meddig állunk még itt? - nézett körül egyre idegesebben. Bekapcsolta az autóban a rádiót, és egy régi kedvence szólalt meg: Temptations: Papa was a rollin’ stone. Körbenézett. A pár centire mellette álló autóban a férfi kedélyesen túrta az orrát, női utasa éppen egy jointot tekert. A másik oldalon fiatalok püfölték egymást. Hatalmas limuzin akart befordulni a kis utcába. Fehéren fénylett, fekete ablakai titkokat rejtettek. Mellette a sarkon, alvó kolduson lépkedtek át. A virágáruslány már ingyen osztogatta a rózsákat, egy fiatal fiú az autók tetején szaladt át a túloldalra. Utcalányok kóvályogtak a tömeg között üzletet remélve. Fiatalok voltak, és teljesen belőve. Valaki megkopogtatta az ablakot pénzt kéregetve. Csak intett a koldusnak az autóból, hogy ne reménykedjen, majd az csalódottan odébállt. Egyre jobban unta már a várakozást. Az előtte álló autókon át nem lehetett kivenni, hogy milyen hosszú a kocsisor. – Csapdában vagyok – gondolta. – Se előre, se hátra. Egyre fullasztóbb lett a levegő, egész teste izzadságban fürdött, haja csapzottan ragadt hátul a tarkójára. A rádióban felcsendült a következő szám. Take me to the river. Teljesen felhangosította, és lehúzta az ablakot. Mellette elhaladó fiatalok meghallották a zenét, táncolni kezdtek és bemosolyogtak az ablakon. Halványan visszamosolygott. – Fiatalok. Elővette a cigarettásdobozt és kihúzott egy szálat. Ajkai közé helyezte, és abban a pillanatban benyúlt egy kéz az ablakon egy meggyújtott öngyújtóval. – Nekem van gyújtóm, de nincs cigim. Adnál egyet? – nagy, széles mosoly követte a lángot, a tulajdonosa lila rasztahajával koronázva. A meglepetéstől felháborodni sem tudott, bátortalanul pislogott vissza, és odaadott egy szálat a kéregetőnek. Az ugyanolyan széles mosollyal megköszönte, és átadta a mellette kocsinak támaszkodva álló kis szőke lánynak, majd felkapta a lányt, mint egy pillét, és a karjaiban vitte tovább. Az szeretettel beletúrt a lila rasztásított hajba, átkarolta lovagját és megcsókolta. Csak állt a fiú az autók között, kezében tartva az apró lányt, és csókolóztak megfeledkezve mindenről és mindenkiről, aztán egy perc múlva haladtak tovább. Ahogy egyre távolabb értek, akkor látszódott, hogy a lánynak hiányzik az egyik lába. És a rádió elkezdte játszani a Shade of the pale-t. A forgalom megindult lassan haladva a sétáló tömeg mellett. A lila rasztahajú fiú nyakában az apró szőke lány kezével mosolyogva lépkedett a tömegben, mintha a világ legnagyobb kincset vinné. A visszapillantó tükörben hosszasan követte őket a szemével, és tudta, hogy a fiú valóban a világ legnagyobb kincsét birtokolja: szerelmes.
Fejezd be hát az utolsó dalt, és menjünk. Felejtsd el ezt az éjet, hiszen vége az éjnek. Kit akarok én karjaimba zárni? Az álmokat nem lehet bezárni. Mohó kezeim a semmit szorítják szívemre, s ez a semmi felsebzi a lelkem.
52.
Miért aludt ki a mécses? Köpenyemmel takartam, hogy a széltől óvjam, azért aludt ki a mécses.
Miért lankadt el a virág? Szerelmes vággyal szívemre szorítottam, azért lankadt el a virág.
Miért száradt ki a patak? Gátat emeltem rajta magamnak, azért száradt ki a patak.
Miért szakadt el a hárfa húrja? Egy dalt akartam, mely erejét meghaladta, azért szakadt el a hárfa húrja.
53.
Miért szégyenítesz meg tekinteteddel? Nem koldusként jöttem. Jegy röpke órája állok csupán a sövény mögött, udvarod végében. Miért szégyenítesz meg tekinteteddel?
Egy rózsát sem loptam kertedből, egy gyümölcsöt sem szakítottam le. Szerényen menedéket kerestem az árnyékos úton, ahol minden idegen vándor megpihenhet. Egy rózsát sem téptem.
Ó, igen, elfáradt a lábam, és zápor kerekedett. Szél süvített a himbálózó bambuszágak felett. Úgy rohantak a felhők az égen, mintha vesztett csatából menekülnének. Ó, igen, elfáradt a lábam.
Nem tudom, mit gondolsz felőlem vagy kire vársz az ajtónál állva. A hirtelen átcikázó villám elkápráztatja figyelő szemed. Honnan is tudnám, hogy a sötétben, ahol álltam, láttál-e engem? Nem tudom, mit gondolsz felőlem.
Vége a napnak, és az eső elállt egy pillanatra. Búcsúzom a fa árnyékától s ettől a kis helytől a kerted végében, a fűben, ahol ültem. Bealkonyodott: hajtsd be az ajtót; megyek utamra. Vége a napnak.
54.
Véget ért a vásár, hová sietsz hát kosaraddal a késő estébe? A többiek - rakománnyal terhelten - már mind megtértek; a hold kandikál csupán a fák felett. A sötét vízen át, a vadkacsák álmát ringató távoli mocsárhoz a komp után kiáltó hangok visszhangja száll. Véget ért a vásár, hová sietsz hát kosaraddal a késő estébe?
Az álom rátette ujjait a föld szemére. Csendesek a varjúfészkek, s a bambuszlevelek se zizzennek. A munkások hazajöttek a mezőről, szétteregették udvaraikban a gyékényszőnyeget. Véget ért a vásár, hová sietsz hát kosaraddal a késő estébe?
55.
Dél volt, mikor elmentél. A nap lángolt az égen. Befejeztem munkámat, s egyedül ültem erkélyemen, mikor elmentél.
Távoli szántóföldek illatát permetezve, szeszélyes szellők jöttek. A gerlék szünet nélkül turbékoltak az árnyékban, s egy szobámba tévedt méh a távoli szántóföldek híreit szórta zümmögve szerteszét.
A falu aludt a déli hőségben. Az országút elhagyatott. A levelek suhogása elhalt, és újraébredt a hirtelen támadt szélben. Az eget néztem, s egy név kezdőbetűit szőttem a kék felhőkre, míg a falu aludt a déli hőségben.
Elfelejtettem befonni a hajam. A lanyha szellő játékosan arcomba fújta. A folyó csendesen szaladt az árnyas part alatt. A lusta, fehér felhők nem mozdultak. Elfelejtettem befonni a hajam.
Dél volt, mikor elmentél. Átforrósodott az országút pora, s a földek ziháltak a hőségben. A gerlék a sűrű lombok között turbékoltak. Egyedül voltam erkélyemen, mikor elmentél.
Kovács Ákos
Berlioz szerelmi vallomása
Azt kérded, miért. Minek, mi végre. És én mondom: azért, hogy élj. Hogy legyen mit mesélned a pokol tornácán, a csillagszekéren, az Isten ölén. A játékért, az életedért: Szeress! Te Nő vagy, és nem vagy független. De elfelejted, hogy szabad vagy. Szabad vagy. És fiatal is. És szép. Momentán meghalok Érted. Nem vagyok független. És rajtam is függ a Világ. És erős hitem meg se rezdül a terheimtől. És elvontatnám magammal függőségeimet utam végéig, de akkor is: Szabad vagyok. És élek és halok. Szenvedélyem zenéje betölti a teret. És szeretlek. Már nem magamért. már nem magadért, nem az üdvösségért vagy a bűnért: az Életért. Maga a játék: Az az ajándék. Ne félj tőle, ne félj tőlem, ne. Olyan ritkán nyújtja ki az ember a kezét egy Nőért. Olyan ritkán jön el a mágikus perc, ami nem az állati vágyakozásé, a halálfélelemé, nem az éhségé csak. Az egyetlen, ami emberi: szerelemmel szeretni, értelem és remény nélkül, talán éppen a reménytelenséget űzni. A szerelem a költészet nyersanyaga, anyagi szavalat, ős-örömforrás, kínbokor, hűsítő jelbeszéd. A szemed, a szemed. A szád. Anyagtalan test, óhaj nélküli epekedés, álomtalan éjjel: egyszeri varázslat. Ritkán jön, hamar múlik, minden bölcsességet nélkülöz, vak és valódi, parttatlan és nehézkes. Bátortalan és követelőző. Szaténszalagok lobogása fogja össze, mámor fűszerezi és titkos zenét dúdol, merőleges az életre, párhuzamos a halállal. Mindig egyetlen, mindig igazi. Tétova szándék, veszélyes és tilos. És örök. Ahogy Te meg Én nem lehetünk. Csak egyetlen pillanatra. Most vagy soha.
Farkas István
Csapda
Valamikor azt mondták nekem,hogy egyedül rajtam múlik,én alakítom az életem.Csak akarni kell és győzhetek,megvalósíthatom álmaim,és ha még a szerencse is segít,nincs akadály.Az enyém a világ.
Ma már tudom,ez nem igaz.
Mindenki alakitja az életem - mint csaholó kutyák vagy sompolygó rókák -,ismerős vagy idegen,hatással van a jövőmre.Hiába gondolom,hogy az én döntésem,mely válasz-reakció az ő döntéseikre,változtat valamin,ez hazugság.Nincs jó döntés,csak kompromisszum,ami másoknak jó.Vágyak és álmok vannak,de csak azért,hogy jobban fájjon a mindennapi lét,hogy szembesülhessek azzal:tehetetlen vagyok.
Mások döntik el,mennyit keressek,mennyit fizetek.Mindennek ára van,magas ára.Szabadságom csak illúzió,szükebb börtön,mint egy egérlyuk.
A szerencse?Szajha.Egyszer mosolyog rám,csalókán hív,s aztán egy lépés:szakadék,ahol minden sötétebb,mint addig,s mert jobbat várt az ember,hát erősebben fáj.A szerencse pedig már mással kacérkodik,mást kényeztet s csak gúnyosan mosolyog rám.
Sokat tapasztaltam már,hát sokat is öregedtem.Megtanultam, a tanulás csak arra jó,hogy tudjam,semmit sem tudok.
Most - a látszat ellenére nincs bennem keserüség,csupán kijózanodtam.Megbékélek az életemmel,mindennapjaimmal,a fölösleges mozdulatokkal,dolgokkal,amiket egyszerűen munkának hívnak,a jövés-menéssel,amiről sokan azt hiszik,tesznek valamit.Próbálok tenni valami jót.Nem osztok tévedhetetlen tanácsokat,ha kérdeznek válaszolok,de leszögezem:csak az én véleményem ez,szóra sem érdemes.Igyekszem nem útban lenni,nem eltakarni mások elől a fényt.
Töprengek,bámulom a csapdát,mibe önként léptem vagy mások vezettek bele?Életem vasfogú zárja a lábaim szorítja.Vajon melyik lábam rágjam le?És sántán hova is botladozhatnék?
Azt hiszem,a farkas büszkébb annál,minthogy egy kutyával vagy rókával
versengjen:az életért.
Ma Blanka az esti "női dumapartin" a fürdőszobában egyszercsak elhallgatott hirtelen, csak ült, és nézett rám nagy kerek szemekkel... Megkérdeztem, hogy mi jár a kis fejében, mire keresve a szavakat elmélázva elkezdi: Bevillant neki egy érzés, amikor tavaly ilyenkor, amikor pontosan ugyanígy együtt beszélgettünk, nagyon boldog volt, talán mert jókat nevettünk, talán valami más miatt . Nem emlékszik mindenre, nem emlékszik, hogy min derültünk olyan nagyokat, csak "érzi", milyen jó volt, de akkor azt nem tudta, csak most utólag. - Csak úgy beleborzongsz, igaz? - firtattam mosolyogva, és hirtelen úgy éreztem, hogy szétszakít minden emlék, ahogyan a szemébe néztem - ezek a pillanatok azok, amelyektől boldogok vagyunk. Folytattam: - Nagyon régen, talán akkora lehettem mint te, sétáltunk apámmal, és eleredt az eső. Apu ravaszul rámnézett, és hirtelen ötlettől vezérelve bejött velem egy boltba, hogy nyomban vegyünk két esernyőt. Drága holmi volt az akkoriban, nem ilyen újmódi, eldobható fajtákat árultak. Valahogy annyira felszabadult lettem, hogy apám nevetve, mintha valami csintalanságot csinálnánk, adta ezt elő, majd büszkén tartva új esernyőnket, ballagtunk hazafele. Érzem ma is a tenyerét a tenyerem körül... - mondtam a lányomnak - csak azt bánom - fűztem hozzá -, hogy nem mondtam akkor neki meg, hogy milyen boldog voltam abban a pár órában.
Ránéztem a lányomra, a néma, fénylő arcára, és úgy éreztem, valamit még mondanom kell neki, mert ekkor, ott, vele kettesben beszélgetve értettem meg azt, amit már régen meg kellett volna értenem: - De ezt nem fontos feltétlen mindig megmondani. Nem baj, ha nem mondjuk, mert én is nagyon boldog vagyok veled, és mi, szülők is ugyanazt érezzük, és ugyanilyen boldog volt akkor ott az apám is, csak amikor átéljük, még nem tudjuk. De benne a pillanatban, és őrizzük örökkön örökké.
Szeretem nézni az izzó hajnalokat, mikor a lángfelhők alatt a táj kigyúl, hallgatni, mint rikolt egy korai vonat, míg elül a hangja, s a pillanatba fúl.
Ahogy a vén háztetők narancsba bújnak, s arany fény feszül a város homlokára, íze, s illata lesz az ébredő mának, mikor a világ a virradatot várja.
És szeretem nézni az alkony parazsát, ahogy hamvad a táj a lángfelhők alatt. A szökevény napot az est öleli át, s a hegyek lábainál bíbor fény fakad.
Életre lobbannak a kandeláberek, s míg sárga szemük a parkokat vigyázza, hozzám bújik az éj, mint árva kisgyerek, ki minden nőben az édesanyát látja.
Ha az ember szeretettel él, nincs idő. Időtlenség van. Csend és nyugalom. Ahol nincs meghitt szeretet, ott semmi sincs. Az élet sohasem adja fel, az egyedüli valóság maga az Élet! A tudat bármely pillanatban, amikor úgy tetszik neki, emlékezhet, kicsoda is valójában, emlékezhet a valóságra, emlékezhet a szeretetre. Ösztönösen tudom: mi mindannyian az élet gyermekei vagyunk, az életé, és a szereteté. Ki előbb, ki később rájön erre az örök igazságra... Az élet állandóan jelenlevő. Nem kezdődik és nem ér véget. Fogantatás, születés, halál csak bekezdések, amelyek egy mindig folyamatosan létező individualizmusnak újabb és újabb létformáit vezetik be. A valóság sohasem törődik az emberi megítéléssel. Az ember életcéllal rendelkezik, ha nem ismeri célját, akkor sorsszerű események hozzák tudatára. Egyszerűen ezért írok. Talán nem tudatosan. Valaki vagy valami erre ösztönöz, itt legbelül. Vannak gördülékeny mondatok, vannak kevésbé gördülékenyek. Mindegyik őszinte. Vannak nagy-nagy csendek. Kifogyhatatlan erő bennem a szeretet. Ezt a meleget és harmóniát szeretném kisugározni.
"Ami könnyen elérhető, az a felszinen csillog. Ami érték, olykor fénytelen és a mélyre kell ásni érte. Amiben a sokaság élvezetét leli, az sivár és illanó. Ezért, hát: szórd szét, ami csillog és az igazi jóra vesd tekinteted! Azt keresd!" / Seneca /
Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép, hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain, utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain. Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe öltözik az ég, s a Napot magába ölelve, mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér. Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére. Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet, hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.
Umberto Saba: Majdnem tanmese
A verebek nem félnek tőlem.Egyre
jönnek-mennek az ablakban,s nem űzi
el őket nyugalmas szöszmötölésem,
kölest,morzsát találnak:bőkezüen
szórta ki egy rokon,én megtetéztem,
és most csendesdeden figyelem őket,
(cseppet se félnek)s úgy tűnik:szemükben,
(mindegy:képzelgés vagy való)sötétlő
tekintetükben,hogyha rám figyelnek,
valamiféle hála van.
Fiacskám,
vagy bárki légy,ki hallasz,s élj nyomorban
vagy boldogságban(sőt:nyomorban inkább)
tanuld meg tőlem,ki sok kínt kiálltam:
hogy van jóság,s mindenkinek e földön
- MINDENKINEK - szüksége van barátra.
"Azt tartom, aki megért, az nem haragszik. Amit megértettem, azt nem nézem többet indulattal. Megértés után tenni kell. Vagy segíteni, vagy javítani, vagy nevelni, vagy inteni legalább... S aki látja az okokat, az tudja a gyógyítás módját. Nem haragudni, ez a fő. Soha nem hinni, hogy valami végképp meg rontatott. Mindig a jót remélni. El nem csüggedni... S még egy: nem hinni, hogy azért vagyunk a világban, hogy boldogok legyünk, kedvünk teljék s jó dolgunk legyen... Ez a kő, melyben a legtöbb láb botlik meg!"
Vannak helyek, ahol élőbb a föld, útak, melyek lángolnak, vagy sajognak s akárhol leszel, mindig visszahoznak, tájak, melyek már túlvilági kört zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld: a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat s annál a fánál erősebben ott vagy, mint bárki bárhol: delet és gyönyört őrzöl, s az téged. Igy szövődsz bele a Mindenségbe, élet és mese: nem is hiányzol sehol sohase. Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat: örök jelenlét, noha képzelet csak… Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?!
Őri István
A világ legszebb mondata
Egyszer azt írtam Neked:
Amikor a tengerparton vagyok, néha eljátszom a gondolattal, hogy ha beleteszem a kezemet a vízbe, lehet, hogy egy cseppjét valaki szintén megérintette valahol Japánban, több tízezer kilóméterre innen. Vajon ki lehetett az, hol van most és mit csinál?
S Te válaszodban nekem adtad a világ legszebb mondatát:
Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le...
A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is tudna mondani valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: "Szeretlek!", szebb annál, hogy "Féltelek", hogy "Hiányzol", hogy "Te vagy minden nekem!". Szebb annál, hogy "Szép vagy és erős!", szebb annál, hogy "Jó veled!"
Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké.
Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső és a napfény élteti. Én adom a vizet,
Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad:
"Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le... "
Ez volt a kezdet és ez a folytatás is. Befejezés pedig nincs, mert ami szép, erős és egy, az örökké tart.
Csávás Viktória
Angyaltoll
Hófehér toll hullott lágyan a vértől áztatott földre. Egy kéz nyúlt érte. Felemelte, nézegette. Majd egy hanyag mozdulattal elengedte, s a pihe újra szállt. A szél belekapott, s tovarepítette. A fiú már nem is törődött vele, baktatott tovább a szürke, füstbe burkolódzott utcán. Furcsán érezte magát. Mintha nem tudná hová, merre tart. Hirtelen gyanakodni kezdett, nem követi-e valaki. Hátra tekintett, ám a kihalt utcán a szél morajlásán kívül, ahogy a megszáradt faleveleket hordta, mást nem lehetett hallani. De egy újabb tollpihét pillantott meg a földön. Lehajolt érte. Felettébb érdekesnek találta most már a dolgot. A toll melyet a kezében tartott nem hasonlított egyetlen madár tollára se. Kérdőn nézegette a pihét. - Angyaltoll – hangzott a fel nem tett kérdésre a válasz a háta mögül. A fiú hirtelen hátrakapta a fejét. Egy öregember állt mögötte. A hangja olyan ismerős volt, de az arcát nem látta. Hatalmas szürke ballonkabátot viselt, melyet végig begombolt. A decemberi szelek ilyenkor már nagyon csípősek. - Nagyapa! Hogy kerülsz Te ide? És… - Nem az a fontos, hanem az, hogy sajnos találkoznunk kell. - Nem értem. Nem értem hol vagyok, és nem értem, hogy Te mit keresel itt. És nem értem miféle angyalokról beszélsz. - Angyaltollról. Arról, ami a kezedben tartasz. - Nagyapa, angyalok nem léteznek! Csak a mesében, az emberek fantáziájában. - Az angyalok nemcsak a mesék és a fantázia szülöttei. Az angyalok ott élnek fenn – mutatott az ég felé. Keze meglepően fiatal volt, mintha nem is 78 éves lenne. Mert már nem 78 éves volt. Két évvel ezelőtt meghalt. Nyár volt. Rekkenő hőség. Szívroham. - Mind angyalok leszünk, mikor meghalunk. - Nem, ha meghalunk, nem leszünk Semmik. Eltemetnek minket, és egy idő után testünk lebomlik, és újra a föld része lesz, hogy aztán újjászülethessen. - Testünk lehet, hogy elenyészik, de lelkünk angyallá változik, és felköltözik a Mennyek Országába – szinte mosolygott, ahogy ezeket a szavakat mondta. Hangja ugyanolyan megnyugtató volt, mint annak idején. – Én is angyal vagyok, és… - folytatta. - Te nem lehetsz angyal, hisz látlak. Még ha léteznének is angyalok, akkor sem látnánk őket. S ez nem angyaltoll. Valószínű egy elhagyott madárfészekből kihullott pihe – szállt szembe a nagyapjával a fiú. Még mindig nem hitte, amit lát. És még mindig nem tudta mivel magyarázni a körülötte zajló eseményeket. De kamaszos dac villant a szemében. Ragaszkodott hitéhez. Pontosabban „nemhitéhez”. Hite régen elhagyta már, s ésszerű magyarázatra lelt helyette a könyvekben, az élet örök körforgására. Nem hitt se istent, se eszmét. Viszont annál erősebb volt hite a tizenhét éves fiúnak saját magában. - Egyébiránt sokkal fontosabb dolgon kell gondolkoznom: hogy kerültem ide. Az ésszerű magyarázat, hogy valószínű csak álmodok… Hisz az imént még a városba tartottunk. Valószínű elaludtam a hátsó ülésen, s most csupán álmodok. - Ahogy gondolod… - hagyta rá a nagyapja. Azzal sarkon fordult, és beleveszett a szél által kavart porfelhőbe. - Hé, várj! Mit akar ez jelenteni? De csak a levegőbe kiáltott szavak voltak. Válasz nem érkezett. Hirtelen a sötét fellegekből elkezdett esni a hó. Sűrű pelyhekben hullott, és lassan mindent hó-fehér réteg lepett el. A fiú csak állt. Kezében a tollal. Nézte, nézte a hó-táncot, s nem értett semmit. Majd lerázta magáról a havat, és bizonytalan léptekkel elindult az egyik irányba. De mivel maga sem tudta, hogy miért, és mi végett, így megállt, és visszafordult. Ekkor érte a legnagyobb meglepetés. A földön nem egy hanem tucatnyi tollpihe hevert. „Angyaltoll” – hallotta nagyapja válaszát a fejében. „Nem lehet angyaltoll. Angyalok nem léteznek…” - Mit keresel fiú? – hallatszott egy éles hang a szürke-hóhomályból. Majd egy pillanattal később a hang tulajdonosa ott állt a fiú előtt. Éles-vörös szempár villant. Szinte szúrta, és megigézte a fiú tekintetét. - Magamat, az Utamat – hangzott a bizonytalan felelet. - Ez esetben ne keress tovább. Amott mindenki megtalálja önmagát – mutatott a fátyolos homályba, amerről fény derengett, s hangos muzsika hangját hozta a szél. „Ezt eddig mért nem hallottam?” – csodálkozott a fiú. - Mert túlságosan el voltál foglalva az angyalaiddal – gúnyos csengése volt ezeknek a szavaknak. Döbbent csend. Erre nem számított. Egyre furcsább dolgok történnek itt. „Kezd nem tetszeni ez az álom”. Ám az embernek többek között az álmai felett sincs hatalma. Ahogy sok egyéb dolog felett sem. Mint születés és halál. A körforgás részei ezek, melyeket nem befolyásolhatunk. „De mi van, ha ez mégsem álom…” – erre az eshetőségre gondolni se mert, hisz akkor reménytelenül elveszett volna. Nem tudta volna megmondani, hogy hol van, mit csinál itt, és mért nem értek már be a városba, mikor annyi ideje elindultak. Inkább úgy döntött nem gondolkozik tovább, és elindult az idegen által mutatott irányba. A ház hatalmas volt. Vad, orgia-zene szólt, és látni lehetett az ablakban lógó emberek tébolyult arcát. - Ne menj be oda! – hallotta ismét nagyapja hangját, mely most határozottan szólt. - Mért ne menjek be??? – dac szólt a fiúból. - Ha bemész elveszted a lehetőséget, hogy angyal lehess. - És mi van, ha én nem akarok angyal lenni. Mi van, ha én nem hiszek az angyalokban? - Megtagadnád az én létezésemet is? - Te nem vagy angyal. Te az összekuszált elmém fantáziaképe vagy. Hagyj mennem! - Nem mehetsz be oda! Ez nem kérés. Ez tiltás. - Nekem senki nem mondhatja meg mit csinálok… - mintha elvesztette volna a fejét, úgy válaszolt. S tett egy lépést előre. Erre az öregember félreállt, és csalódottan megjegyezte: - Ez esetben csak magadra számíthatsz. Nem hiszem, hogy valaha is találkozunk ezek után. Az angyalok se vigyázhatnak Rád odabenn… A fiú kezéből kihullott az angyaltoll, és emelt fővel lépett be a házba. A hangulat pokoli volt. Meztelen és félig meztelen emberek táncoltak önfeledten. A vörös fények mindenhol észbontóan villództak. Nem volt benne biztos, hogy mégiscsak akarja-e. Ám a kíváncsiság erősebb volt benne, mint bármiféle félelem, vagy tiltás. Körbenézett, és egyből az érdekesen kanyargó lépcső felé indult el. Ám ahogy egyre beljebb haladt a házban, égett szag csapta meg az orrát. Mintha a hátát égetnék. Látta, ahogy perzselt angyaltoll hullik a vérvörös padlóra. Meggondolta magát, minél messzebb akart innen kerülni. Elindult a kijárat felé, ám az ajtóban az idegen állt. Szeme szinte lángolt. - Nem mész innen sehová, Angyal! A fiú a lépcső felé kezdett futni. Átvágott a tömegen, a meztelen, közösülő párokon, a füstön, az alkoholtól és más bódító szerektől megrészegült, és magukat teljesen elvesztettek sokaságán, és a révületben táncolók hadán. Senki nem akarta megállítani. Senki nem vette észre. Csupán vendéglátója volt a sarkában. Bőrén érezte a veszélyt. Felérve az emeletre, hirtelen nem tudta mitévő legyen. A folyosó végén meglátott egy ablakot. Hirtelen semmi nem számított, csak menekülni innen. Nekifutásból ugrott. Az ablak szilánkokra tört. S az éles üvegdarabokon ottmaradt egy-egy angyaltoll.
Mezítelen testét két hatalmas, hófehér szárnya takarta. Így feküdt meghitten, melegen, fénytől övezve – megtörten – egy sziklán. Nagyapja állt mellette. Nem ballonkabátot viselt. Szárnyai látszottak csupán. Látta őket, ahogy kinyitotta a szemét. És látta a sajátjait is. Meghalt. Angyallá vált.
(Jászai Mari levele Plesch Jánosnak - részlet) "Kell szólnom hozzád, Te édes csodám! Bocsáss meg, nem bírok nevet találni számodra, János - de most értem - mint annyi mást általad, rajtad keresztül -, hogy a "hívő", mikor nem bírt az Istennek nevet találni, elnevezte "szentek szentjének", "misztériumnak", "üdvözülésnek" és végre nagy áhítatában nem merte többé nevén nevezni a legszentebbet. Én is úgy érzem már, János, hogy Téged megnevezni minden szó profán - mi és ki vagy Te? És mi történt énvelem? Hiszen én teáltalad jutottam létem tudatára. Most nézek körül a földön, melyen eddig mindig idegen voltam; csak most találtam egy helyet, ahol úgy érzem, hogy otthon vagyok, ahol a szívem azt mondja: látod, ezért születtél, hogy ideérj. Itt vagy végre az Otthonodban - ez Te vagy!"
Kartal Zsuzsa: Vallomas az ifjuságroó
1. Napkeresőnek indultunk még mi is. Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer. Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált, a halált, - amelyben pedig nem hittünk. Emeletes ágyakban beszéltük meg. És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet. Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt. És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk, hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk, hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb. Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk, és senkinek sem kapott görcsöt a szíve, és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp, mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást. Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást. Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk, nem voltak titkaink. És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett. És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük, nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét. Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét, és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt. Igent és nemet mondtunk.
2. Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük aki ellenünk szólni mert. A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami az éhezo emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk. Nem mondtuk a fonöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem volt az, mondtuk, had örüljön. És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek. Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz, meg piros, meg sárga. És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.
3. Mikor kezdődött? Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell ellene napszemüveggel meg napolajjal? Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől? Mióta vagyunk elárulhatóak? Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni, és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit. És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert kerülgetni kell a malteros ládákat. Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni. Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők, akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma, mint amilyenek mi leszünk nemsokára, de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemu egyedülléte. Ilyenkor elmegyünk. Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.
4. A szerelemről irónikus mosollyal beszélünk, és folyton arról beszélünk, pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják. És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz. Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis, meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni. s ha zenét hallgatunk egyedül tesszük, mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat. És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét, csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akol meleg. Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől nem félünk és csodálkozunk, hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni, mint napevő mohóságunkat. És egyes szám első személyben beszélünk mindig, a többes számot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem, pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.
Szonett egy mesekönyv elé E könyv elvisz a látható valóság határán túl: az ólomkatonának kigyúl a szíve; tündérek a rózsák és lámpásával Aladdin csodákat teremt. Mi itt történik, sose történt s nem avul el mint a regények, másnap. Kik ezt írták, magasabb, ősi törvényt követtek és mélyebb rétegbe ástak. Míg gyermek voltál, hallottad a fákat s az őzeket beszélni. Egynek láttad a mindenséget. Ki lopta el tőled az összhangot? Meg akarod keresni? Indulj el lelked ős-vizén evezni. Tekints a mélybe. Dobd el eveződet.
Részlet Saint-Exupéry Citadella-jából
“… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő. Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alíg éreszhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja: - Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák… illatukat neked gyűjtik a rét virágai… jöttödet lesi az ösvény… jöjj, siess…! Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok. Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig. Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó. Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között. És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív. Így. Most aludj jól, a mese véget ért. A fák is alszanak már odakint. “
Szép jó reggelt ! Szép napot kívánok Mindenkinek ! : ))
Fátyol:
Fátyol:
Rabindranath Tagore
Fátyol:
Gligorics Teréz
Szép jó éjszakát kívánok mindenkinek ! : ))
