Bolyong az őszi szél a kertek alján, nyomába rőt levél lohol borúsan; fakóra vált a napnyaláb, ha túlnan egy hűs futamra már elúszik, csalfán.
A fák is úgy hajolnak, hogy megérzik, életük halálba tart, de lesz Tavasz, mi újra várt csodát csal, derűt fakaszt, mikor sziromra száll a kedv zenéin.
A Sors ilyen; úgy vesz el és ad nekünk világnyi pusztulásra puszta létet, hogy megannyi árnya néha fényre küld,
tüdőt szorít, de újra szít a lélek, és csak élni kell, csak győzni ott belül, hol őszbe tűnsz, s talán tavaszba tévedsz.
Nagyanyám gyengécske kezét idézi a szívemből eredő simogatás, amellyel szavak és hangok nélkül üzenek hajnali kék ködön át:
mindegy, bármilyen nyelv, amit értünk, ha a lényeg a bensőnkben életre kel, s bár néma a szánk, és a kék sajt a vágyunk, mondjunk el másokért egy halk imát!
Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.
A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok!”
Ó, milyen volt a mosolya! Akárcsak A kihűlt láva-táj szüret előtti, Kínálkozó, önfeledt ragyogása, A földi boldogság ígérete. Kérdő szeme, kérdőn kinyújtott ujja Sem volt már gyermeki, hanem a minden Titok előtt fájó kiváncsiság. Ha nem-et intett, maga a titok, A szerelem volt, az elérhetetlen, A nem-et mondva is fájdalmas, édes, Minden, amit az élet megtagad, A meg kell halni termékeny tudása. És az igen! Ahogy valakihez Odaszaladt, kezét kezembe adta, Tekintete, a nyílt, a védtelen, Ajándék volt, biztonság, bizalom, Hogy ember és ember közt van remény.
Katlan-homályban halott bükk hevert, szép volt, szent volt, olyan, mint az ember, akit a zúgó fergeteg levert. S bár csak halott volt, szú-kirágta, mállott, de büszke volt még így is: hegylakó; ember előtte szív-dobogva állott.
A templomba, így, oltárnak talál. A bükk-erdőben ő volt ott a Csend, a bükkerdőben ő volt a Halál.
Ekkor jöttél te. Te voltál az Élet, a holtakat két élő szemmel nézted, neked a nagy halott nem imponált, s egy kacagással leültél a tönkre.
Szellő osont a völgyön titkon át, s én néztem, néztem, néztem ezt a képet: ilyen gyönyörűt, különöset, szépet együtt talán először alkotott a Halál és az Élet.
Mikor rájöttem, mennyire esetlegesek az emlékeim, mennyire részlegesek, csonkák, torzak – nem akartam már emlékezni semmire.
Mikor rájöttem, a dolgokban az érzékeim korlátai munkálkodnak, hogy tapasztalataim örvényébe zuhanva kap lángra minden, ami elér – nem akartam már semmit látni, hallani, szagolni, ölelni.
Szavakból szövöm a hálót, hurkolom, csomózom a zsineget, saját mirigyeimből fakasztottam fel, ott tekereg a lábam előtt, elvarázsoltan követem, hogyan lesz a kezeim között belőle biztosan összefogó bog, tartós szerkezet. Mintha nem is én dolgoznék rajta, hanem maguktól kapcsolódnának össze a szálak, alakulnának ki a kötések. Kettős csomót kötök, halászcsomót, egyszerű kötést használok, míg feszes lesz a háló és erős, eltéphetetlen. Majd a kész hálót végighúzom az óceánok, a tengerek alján, a folyamok, a folyók medrében, felfelé a patakok, az erek kanyargós vájatain, s lélegzet-visszafojtva lesem, rettegve várom, hogy amikor kiemelem, lesz-e a valami más is benne, mint amit én helyeztem bele.
Létezik egy olyan odafigyelés, túlvilági fókuszálás, amitől a szavak vízcseppeknek kezdenek tűnni, a mondatok hullámoknak, az egész nyelv pedig óceánná változik, amelyben minden jelentés, utalás nélkül, értelmetlenül háborog a mélység.
Az élet a zsibárusok világa, Egy hangos vásár, melynek vége nincs. Nincs semmi tán, melynek ne volna ára, Megvehető akármi ritka kincs. Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak Kufár lélekkel hasznot, üzletet; Itt alkusznak, amott már áll a vásár, A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát, Eladó minden, hogyha van vevő: Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság, Rajongás, hit, eszmény és szerető. Aki bolond, holmiját olcsón adja, Az okos mindig többet nyer vele, A jelszó: egymást túl kell licitálni, Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya S eladják mégis minden szent hevét. Akad vevő rá, egymást licitálja, Hogy a holmit atomként szedje szét. Folyik a vásár harsogó zsivajban, Az egyik kínál, másik meg veszen, Csak néhol egy-egy végképpen kiárult, Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben, Bolondok bizton, balgák szerfelett, Eddig az ő példájukat követtem, Ezután én is másképpen teszek, Lelkem, szivem kitárom a piacra, Túladok én is minden kincsemen... ...De nincs erőm íly nyomorulttá válni, Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...
mi marad amit hazavihetnénk előre csomagolt mozdulatainkból az arcunkra festett nevetésből az illendőség határain belül rekedt kíváncsiságból a túlöltöztetett vágy nevetséges kitakarózásaiból a járt utak járhatatlanságából a csavargó boldogság kiéhezett tekintetéből néhány őszintének látszó villanás a szánalom ügyetlen szómorzsái pár ujjbeggyel felszedett érintés egy madár se látta ölelés
Ha majd mezítláb elmegyek felhőingben a tér felett, Az óbudai fák alatt ha megfordul az út velem, S lábam alá mint fű simul a tejúton a végtelen, Hogy odaát is jó legyen. Ne szánjatok, hogy ennyi volt, Hogy csak ez volt az életem. Láttam fázni egy csillagot és boldognak a gyöngyvirágot.
Évek telnek, s én még kereslek, kereslek a Napját vesztett hajnalokban, kereslek az elhagyott paloták mélyén, ahol denevérszárnyak ütlegelik a levegőt, kutatok utánad a véghetetlen álmokban. És kérdem akkor a folyót, mi a boldogság, s a folyó azt mondja, bennem csak a víz sodródik. És kérdem akkor a hegytől, mi a boldogság, s a hegy azt mondja: én csak az a hely vagyok, ahol vagyok. És kérdem akkor az emberektől, mi a boldogság, s ők nem felelnek, a szem öbléből az arcuk dombjain sodró- dik át a víz.
Ne sírj kedvesem, egyszer minden elmúlik, hisz oly rövid a lét, egy nap már se öröm, se bánat nem ér, fű lesz a takarónk, nem dobban bennünk szív, nem lüktet bennünk vér, s kezünkkel nem keressük egymás kezét.
De addig maradj, kedvesem! Maradj, míg fénybe foszlik a holdas éj, hallgasd az éji világ ezer neszét, elhal az egyik épp, míg a másik születik, látod a porból mászik elő, ki tudja meddig, de él.
Nézem a szemed, tükör, ott vagyok benne. Lecsukod a szemed, ott maradtam benned. Csak téged látlak, én beléd vesztem. Mi marad ebből a nyárból, a kert sarka, virágok, egy esőn felejtett szék, nagymama hófehér haja, az ablak mögül ő néz, s a szemet vakító napsütés.
Az életünkben vannak olyan órák, Mikor balsorsunk vészharangja kong, Mikor fekete arcú gyász hajol reánk És messze, messze süllyedő hajók, Amelyeken reményünk kincse süllyed, Szemek, miket ajkunk csókolni vágy S melyek örök álomba szenderülnek. Oly kurta az üdv, oly tág a világ!
- S valaha majd aranyos naptüzésben Megyünk egy tájon boldogan tova, Egünk biztatva mosolyog le kéken, Érezzük, szép perc, nem térsz meg soha És váratlan szívünkbe tör egy álom, Ólmos, kormos, kegyetlen, kusza gond: Valaki végsőt sóhajtott e tájon
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
Felhők, vándorfelhők szállnak, szállnak Egy határból a másik határnak. Csend van. A nap leáldoz mögöttök. "Felhők, vándorfelhők, honnan jöttök?" ,Napnyugatról, szabad magyar földről, Ahol az ég kékebben tündököl, S illata most édesb a virágnak.' "S merre szálltok felhők, milyen tájnak? Örök vándorárnyak, merre mentek?" ,Napkeletnek mindíg napkeletnek, Hol a lelkek rabságban remegnek, S honnan százezer szív el-kivágyik. Megmondjuk, hogy nem tart már sokáig.'
Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed, Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedből, ez érző, élő fából Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának Észrevétlen ezer új hangja támad, Süvít, sikolt, S az emlékezés keresztfáira Téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt, Ki rab hazában élni nem tudott De vállán égett az örök kereszt S egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok Fürödni a Márvány-tengerbe jártak, Meglátogatták az itthoni árnyak, Szelíd emlékek: eszeveszett hordák, A szívét kitépték. S hegyeken, tengereken túlra hordták... Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett: Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod; Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben leszek a méreg, Miazma, láz, lappangó rút féreg, De itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe eseng És lázít: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyujtózsinór, A kanóc része, lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér És akkor...!!
Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok.
Köszönt egy ember: "Egészséggel járjon". "Adjon Isten",... feleltem halkan én. Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon, S szürke varjak egy száraz jegenyén.
Mint valami fogadás, esküvés, A ködben úgy koppant tompán a szó, Aztán két összedobbant szívverés, Elvált, mint óceánon két hajó.
Először látott - utoljára tán, Először, tán utolszor láttam én, A varjak e szürke nap hajnalán Jajgattak a ködben, a jegenyén.
A szemünk összevillant hirtelen, A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk, Pedig nem történt semmi, semmi sem. Csak jól esett, hogy magyarul beszéltünk.
