A cseh ě két szláv hangból származik ajak- (b, p, v, m) és foghangok után (d, t, n): 1. a rövid szótagban álló régi magas nazális hangból (ѧ, ę), ha nem követte eredetileg kemény mássalhangzó, valamint 2. a jaty (ѣ, ě) hangzóból. Ezek az ócsehben („ócsehszlovákban”) a ’ä /i̯ε/ kettőshangzóban estek egybe. Ez a diftongus eltérően fejlődött különböző fonetikai környezetekben. Ilyen jelenség nem játszódik le a régi mély jerből (ъ), magas jerből (ь) és az e hangból fejlődött cseh e esetén. Ráadásul ez utóbbi kettő (az ь és az e) eredetileg lágyított. Csak a csehben az /e/ előtti mássalhangzók megkeményedtek, de az ě ejtése/i̯ε/ volt, tehát nem szótagalkotó /i/-vel kezdődött, így tovább megmaradt a „lágyító” hatása. Amikor a mássalhangzók megkeményedtek, akkor a ě ajakhangok előtt továbbra is megmaradt kettőshangzónak, csak első eleme tovább zárult, és így /j/ mássalhangzó lett belőle.
Az eredeti lágy ajakhangok minden szláv nyelvben mutatnak némi specialitást. A fenti 1. pozícióhoz hasonló helyzetben az ajakhangok után pl. a szlovákban egy teljesen új hang fejlődött: a nyílt ä /ε/: vö. cseh pět ’5’ ~ szlovák päť, cseh měkký ’lágy’ ~ szlovák mäkký. A déli és keleti szláv nyelvekben a lágy ajakhangok után bizonyos körülmények közt lágy ľ (az ún. l epentheticum) jelenik meg: horvát zdravlje ~ szlovák zdravie.
> az /ó/ és az /é/ „tiltott” hangok voltak mire érv,hiszen pont az ilyen láncváltozásoknál teljes nyugalommal töltik fel a nyelvek a nem használt hangokat.
Éppen ezért feltűnő, hogy a cseh és a szlovák nem töltötte föl, és éppen ezért kell számolni ezzel a jelenséggel. Csak most a XX. sz.-ban kezd megkapaszkodni ezekben a nyelvekben az /ó/. A láncváltozás jelenthet bizonyos nyomást, de a nyelv konzervativizmusa ezzel szemben hat. és az ellenerőt csak elegendően nagy erő tudja „legyőzni”. Ebben az esetben láthatólag ez nem sikerült, sőt a láncváltozás is végbemehetett úgy, hogy az ellenálló elemet diftongálódással meg lehetett „kerülni”.
(Azonnal elolvastam, de csak most vettem a fáradságot, hogy válaszoljak.)
Azt hiszem, a lágy e/i-s kérdésem mellé ment, igyekszem máshogy megfogalmazni. Szóval mitől van az, hogy megvan a be-bě /bje/ szembenállás , de ugyanez nincs meg a bi - by esetében? Tudom, hogy mindez csak ortográfia, de biztosan van történeti magyarázata.
Marha érdekes amúgy ez a "helycserés" magánhangzóváltozás.
Mondjuk azt ki tudnád fejteni, hogy az /ó/ és az /é/ „tiltott” hangok voltak mire érv, hiszen pont az ilyen láncváltozásoknál teljes nyugalommal töltik fel a nyelvek a nem használt hangokat. Ha a diftongizálódás addigra végigfutott, akkor ez megtörténhetett volna, ha pedig még zajlott, akkor viszont lefuthatott volna azon is a diftongizálódás, így talán túl sok hang rántódott volna egybe, ez akadályozta meg?
Még az alábbival kiegészíteném magam, mert a kérdésnek egy aspektusára nem tértem ki. Az ö és ü a magyarban is a német helyesírási tradícióból ered, az oszmán-törökök inkább az utóbbiból merítettek, semmint a magyar úzusból. A német "umlautos" tradíció pedig a Husz János-i helyesírásreformban gyökerezik.
Ui. Paradox módon, egy örmény, Hagop Martayan adaptálta Ata Türk felkérésére a yeni yolt az oszmán-törökre. Jutalmul Atat Türk őt is átnevezte Agop Dilaçar-rá, azaz 'Nyelvnyitó Agop'-pá.
Az oszmán-törökök hagyományosan arab betűkkel írtak, a latin betűs írást Kemal Atatürk vezettette be 1928-ban. Ennek a mintája az 1922-ben Bakuban kidolgozott ún. „egységes török ábécé”, avagy „yeni yol” (új út) volt. Ez lett a Szovjetunió kis népei számára ekkor kibontakozó latin írásreform alapja is (amelyet rövid idő után eltörölt a cirill írásmódra alapozott újabb reform).
A kiinduló változat tartalmazta már a ç és ş betűket és a c-t [dʒ] hangértékben. Ez utóbbit azért mert a tervezők kerülték a betűkapcsolatokat, és a „felesleges” latin betűkhöz (így a c-nek is) a török nyelvekben gyakori hangokat kapcsolták.
A kiinduló változat azonban több sajátságos betűmódosítványt is tartalmazott, amelyeket nehéz volt kiszedni (kimetszeni), ezért az Ata Türk-i reform keretében ezeket lecserélték már „importból” beszerezhető betűkre. Így lett az vízszintesen áthúzott ɵ betűből a német hatására ö. A magyar /zs/-nek megfelelő áthúzott ƶ-t is nehéz volt kiszedni, így francia módra a j-t használták, emiatt azonban elindított egy kaszkádot: az /j/ hangot e helyett a y-re kellett „átenni”, amelyik addig /ü/-t jelentett: így végül bekerült a németes ü betű is (az új ö mellé). Az egységes ábécé ƣ jele helyett a g-re tettek egy ficakot, a c ~ ç, ill. s ~ ş pár mintájára, csak fölülre: ebből lett a mai ğ. A mélyhangú ı-nak valamiért nem volt jele a yeni yolban, és az o ~ ö, u ~ ü ékezet nélküli mély ~ ékezetes magas betűpárok analógiájára az ékezetes i mellé megalkották az ékezet nélküli ı-t [vagy kölcsönözték a görög iótát (ι)].
Érdeklődnék affelől (most jöttem haza Törökországból) hogy az ékezetes betűk az ábécéjükben honnan és, hogyan került, mert a feliratokat olvasva a sok ü, ö betű használat kapcsán az jutott eszembe vajon tőlük került a mi nyelvünkbe vagy mi tőlünk az övéjükbe (tudom két nagyon eltérő nyelvcsalád)
De nem volt "megeröltető" kiejteni (magában olvasva az ember) a sok ü, ö betű szavakat
Tévedés ne essék: a cseh bít(i) ’üt’ és a být(i) ’van’ egyaránt [bi:t, bi:ci] ejtésű, csakúgy mint a szlovák megfelelői,a biť ~ byť [bic]. A b tehát fonetikailag mindig kemény. A különbség fonológiai, azaz, hogy hogyan kapcsolódik más hangzókkal, képzőkkel. És ez is igazából kb. a XV. sz.-ra vonatkozik, amikor kialakult a cseh helyesírás.
Megpróbálok analógiát bemutatni. A magyar köznyelvben csak egy /e/ magánhangzó van, míg nyelvjárásokban e helyett hol nyílt /ę/, hol zárt /ë/ hallik. Bizonyos esetekben mégis el tudjuk dönteni, hogy a fonetikailag egyetlen /e/ fonológiailag nyílt-e avagy zárt. Pl. a ti éltek igében biztos, hogy nyílt /éltęk/ van, mert a rag mély hangrendű párjában is nyílt a magánhangzó: vö. ti álltok. De az ők élnek alakban biztos, hogy zárt /élnëk/, van, mert a mély variáns is zárt: ők állnak.
Ugyanígy a cseh /b/ hang századokkal ezelőtti lágy vagy kemény voltának a következményei máig tükrözősnek a nyelvben. Ugyanígy az /s/ (= magyar sz) fonetikailag mindig kemény, és fonológiailag is, vö. sýkora ’cinege’, de a směs ’keverék’ szó végén fonológiailag lágy, mivel a lágy ragozási paradigma szerinti ragokat veszi fel.
Maccsos „alaposan kitárgyalhatnánk ezt az időrendhez kötött hangszabályosdit” megjegyzésén felbuzdulva megemlítendő, hogy sok nyelvnél találunk „hangváltozási dominót”, miszerint a hangrendszer egyik elemének a megbomlása magával rántja a többi elemet is, és a kaszkádváltozások után új egyensúly alakul ki. Sok ilyen van, pl. az I. germán hangeltolódás, vagy az angol nagy magánhangzó-eltolódás.
A csehben is egy ilyet lehet a kérdés kapcsán felfedni. Fonetikailag a szlovák az archaikusabb, tehát közelebb áll a cseh és a szlovák közös ősének a nyelvállapotához (a nyelvtant illetően fordítva van). A kiindulási nyelvállapotban tehát volt emelkedő /wo/ és /je/ kettőshangzó, volt hosszú /ú/ és /í/, de nem volt /ó/ és /é/ (ezek máig nincsenek a centrális szlovák nyelvjárásokban, /ó/ pedig a csehben sem).
A folyamat azzal kezdődhetett, hogy a /wo/ és a /je/ kettőshangzók félhangzós tagjai nyíltabbá váltak, és így diftongus két eleme közti kontraszt szinte megszűnt, ezáltal az /ú/ és /í/ magánhangzókhoz hasonlatossá váltak. Hogy megmaradjon a különbség, a régi /ú/ és /í/ is elkezdett nyíltabbá válni, de az /ó/ és az /é/ „tiltott” hangok voltak, így záródó /ow/ és /ej/ diftongusok lettek belőlük.
Figy, a helyzet az, hogy itt LvT és mások ilyesmi szakkört tartanak önszorgalomból. Lehet tőlük kérdezni, és egy darabig türelmesen válaszolnak. Nyilván én is elsősorban azok válaszaira vagyok kíváncsi, aki legalább alapszinten ért hozzá, és nem képzeli azt, hogy ha két szóban három betű hasonlít, akkor az közös eredetű... Én is csak nagyon felületes hobbiszinten ismerem a dolgot, de annyit látok, hogy a hangváltozások rekonstruálása aprólékos detektívmunka, sok-sok adat figyelembevételével rajzolódnak ki a folyamatok, és igen komoly ismeretanyag kell ahhoz, hogy valaki két konkurens elképzelés közül ki tudja választani a valószínűbbet.
A nyelvi változások a beszélt nyelvben történnek. Az írás nagyon fontos dolog, amennyiben egy adott nyelv adott korból származó _lenyomata_. Azon túl, hogy hibák, lejegyzési konvenciók torzíthatják, számos dolog világosan kiderül belőlük. Még a hibák is beszédesek: egy XXX. századi nyelvész a csevely~csevej alakok gyakorlatilag véletlenszerű váltakozásából meg fogja tudni mondani, hogy a XXI. században a _beszélt_ magyar nyelv legtöbb nyelvjárása már nem különböztette meg az ly-t és a j-t. Az időrendiséget is ilyen apróságok árulhatják el, mint ez a vozík /vozejk/ szó is. Ha úgy történt volna, ahogy én feltételeztem, ez a szó ma nem létezne.
Tehát ha jól értelek, az í/ý váltakozása és a diftongizálódás csak annyiban függ össze, hogy mindkettő a történeti lágysággal függ össze, de a vozík példája mutatja, hogy ezek egymástól függetlenül, időben is elkülönülve mentek végbe.
A következő kérdésem az lett volna, hogy mindez hogyan függ össze a szlovák ie-zéssel, de ezekszerint sehogy. Két ellentétes folyamat volt, ami különböző mértékben ment végbe az egyes dialektusokban. (Bár azt nagyjából éreztem a többi szláv nyelv alapján, hogy az ie>í lehetett az irány.)
Az utolsó gondolatodat úgy kell érteni, hogy ez a magyarázat arra, hogy az i az y-nal szemben nem "lágyítja" bj-vé a b-t, pedig a "lágy" (hácsekes) e a "kemény" e-vel szemben igen? (Mert azért alkalmilag előfordul "by" is a csehben, mondjuk a být szóban...)
Szerintem ez teljesen ontopik, mert a Magyarulez az Index nyelvészeti fórumcsoportja, nemcsak a magyar nyelvészeté, hanem bármelyik nyelvé. A plenáris pedig olyan témákra való, amelyeknek nincs külön topikja.
-----
A tárgyra térve. Nem keverném ide a cseh „lágy” i és „kemény” y történelmi minőségeit, mert bár ez érdekes téma, de a kérdéshez nincs köze. Ekkor már azonos minőséggel számolhatunk.
A válasz az, hogy a csehben a XIV. sz.-tól a hosszú zárt (felső nyelvállású) magánhangzók elkezdtek nyíltabb kettőshangzóvá válni: tekintet nélkül a minőségükre. A lényeg az, hogy kemény mássalhangzónak kellett előtte állni: ennek során az /ú/-ból /ou/ lett, az /í/-ből /ej/.
Lágy mássalhangzó után az eredeti hangzó megmaradt, mivel lágy mássalhangzó után í-t írunk, egyébként ý-t: a felszínen ez í ~ ý kérdésnek látszik. De nem az: egyes mássalhangzók a csehben (és a szlovákban) fonológiailag lágynak számítanak akkor is, ha páratlanok (és fonetikailag kemények). Bizonyos cseh nyelvjárásokban ezek „megkeményedtek”, így ott pl. c, s, és z után is van /í/ >/ej/, pl. vozík /vozejk/ ’kis kocsi’. Maradt az /ú/ a szó elején is, vö. únor ’február’ (ilyen pozícióban történeti/í/ nincs).
A jelenség az /ú/ > /ou/ változással kezdődött, és a XV. sz.-ra országos méretű lett. Ekkor kezdődött a huszitizmus, vele a bibliafordítás, és a bibliafordítással a „szakralizált” nyelvállapot. Mivel ekkor az /ú/ > /ou/ már elfogadott volt az egész nyelvterületen, de az /í/ > /ej/ még nem, a bibliai cseh az /ou/-t felvette au-ként írva, de az /ej/-t nem, ott j (ez a hosszú í hagyományos jele a cseh fraktúrában) betűt írtak.
Az ej-ezés tovább terjedt, és mára már ez a de facto beszélt norma (a prágaiak Starej Procházká-nak hívták Ferenc Józsefet). A Habsburg-államban a cseh nyelvhasználat el volt nyomva, így nem alakult ki széles körű írásos gyakorlat, ha kellett, akkor a bibliai nyelven írtak. A XIX. sz. közepén a csehben is volt nyelvújítás, és akkor ők úgy döntöttek, hogy nem a népnyelvek kodifikálják, hanem egy modernizált bibliai nyelvet: ezért maradt az ý máig ahol /ej/-t ejtenek. — Ez utóbbi probléma egyébként a magyarban sem ismeretlen: a magyar nyelvjárásokban is általános a diftongizáció, de az írott nyelv ezt sosem fogadta be. Az emberek /jou/-t, /jau/-t mondanak, de jó-t írnak.
Ui. Ez a cseh diftongizáció azért is érdekes, mert ezt megelőzőleg éppen monoftongizáció lépett fel: ez volt az első lépések egyike, amelyik a csehet fonetikailag eltávolította a szlováktól, vö. szlk. kôň [ku̯oɲ] ~ cs. kůň [ku:ɲ] ’ló’, szlk. bieda ['bi̯eda] ~ cs. bída ['bi:da] ’nyomor’. Ez utóbbi magyarázza azt a helyesírási furcsaságot, hogy a kemény b után lágy í-t ír a cseh. Fonológiailag ui. ez a b lágy, mert előtte lágy /i̯/ félhangzó volt (fonetikailag persze nem lágy).
Nem tudom, mennyire illetlenség itt idegen nyelvi kérdést föltenni, de van egy olyan érzésem, hogy tőletek fogok használható választ kapni.
A cseh i,í,y,y' hangokról kérdeznék. (És nocs, hogy nem szerencsétlenkedek most cseh/ipa karakterekkel).
Ahogy tudom, eredetileg az oroszhoz hasonlóan volt a lágy i, meg volt a kemény jer i (y), plusz ettől függetlenül a hossz szerinti szembenállás, de a kétféle szembenállás elkezdett "párban járni", és most van rövid i (i,y), valamint hosszú i: (í,y') . Ezzel viszont az i hang előtti lágyulás lexikális jeggyé vált, és elegybeesett a gyakori -í illetve -y' végződés, amelyek teljesen más paradigma részei. Viszont ez csak az irodalmi nyelvben van teljesen így, mert a köznyelv (a középbohémiai) a kettő szembenállását megkülönbözteti, -y' helyett -ei végződéssel. A kérdésem az volna, hogy ez utóbbi pontosan hogyan történt, miben áll, és mennyire jellemző a használata? Csak a melléknévi /i:/ végződésre áll, vagy általában a hosszú kemény i:-re? És ha az előbbi, volt-e "egybeesett" állapot, vagy a köznyelv mindvégig megőrizte a kétféle szembenállást?
egy angoltanár értelemszerűen az angol nyelv történetét tanulja, nem magyarét
meg kéne érteni, hogy egy fordító nem egy szakirodalmat jól olvasó ember (legyen az akár nyelvész) módján a érti/fordítja szöveget, tolmács meg megint másféle nyelvi készségek birtokában lesz valaki
előfordul, hogy valaki két vagy akár mindhárom területen is jó, de csak annyira gyakori, mint metropoliszban a sárgarigó
Ne is haragudj, de tudsz olvasni? Érted, ami le van írva? Akkor milyen okból adsz más szájába ötödször is egy soha ki nem mondott állítást, miután már négyszer kiigazítottak? Azt hiszem, LvT-nek igaza van...
Én egyébként a kedves LvT vagyok és nem a kedves vrobee.
> miért kell ragaszkodni a latívuszhoz (grammatikailag megszilárdultan szófajhoz), pláne akkor mikor az is egy megszilárdult ragos alakulat. öszve -> össze. Az -e elem egy érdekes toldalék hang
Azért kell ragaszkodni a latívuszhoz, mert ez az -e elem (melynek van -é mellékalakja, illetve mély hangrendű formája az -a ~ -á) ez az érdekes toldalékhang éppen a latívuszi rag. Hová? ~ Hova? – bele, ide, mögé, felé ~ -fele, össze, fölé ~ oda, vissza, haza, alá stb. Az igekötők (a nyelvújításkoriak kivételével) eredetileg latívuszi határozók, márpedig az össze- igekötő.
Én innentől kiszállok: meg kell mondjam, lehetetlennek találom a veled való diskurzust.
> szóhasadás elég gyakori jelenség, és nem feltétlenül mutathatóak ki a közbenső lépcsőfokok.
Már a Kárpát-medencében lett domináns a magyarok közt a földműves életforma. A köztes lépcsőfok pedig ehhez a kultúrához kötődik. Ebből következik, hogy meg kellett volna jelennie, sőt meg kellett volna jelennie a következő lépcsőfoknak az „öszvér állat” kifejezésnek is, amelyből ugye jelentéstapadással lett volna az öszvér főnév. De az öszvér szó melléknévi használatát az EWUng nem is adatolja, nemhogy elsődlegesnek tartaná.
egyébként én se értelek téged: fogalmam sincs, miért gondolod, hogy egy nyelvtörténész elmehetne tolmácsnak vagy fordítónak. ez utóbbi kettő nemcsak teljesen más szakma, de egész más képességek, illetve más ismeretek kellenek hozzá
> Mindenesetre ez a gyenge jelentés, most egy új infó. Ez eddig nem volt.
Hmm, idézném magamat a 10528-ösből: „Több gond is van viszont [az ösztövér és az öszvér összekapcsolásával]: az ösztövér feltételezhető eredeti jelentése nem ’meddő’, hanem ’sovány, gyenge’.”
> Mellesleg sajnálom nagyon ezt a merev elutasítást belső fejlemény és szóösszetétellel szemben.
Hasonló merev elutasítást találsz egy komoly fizikus fórumon a nullponti energiával szemben, vagy egy biológus fórumon a Loch Ness-i szörnnyel kapcsolatban. Már féltucadjára írom: nosza keress hasonló struktúrájú (latívuszi határozó + névszó) ősi összetételt: ha találsz, akkor jelezni fog a echolokátor, és akkor megbeszélhetjük, hogy az a Nessiet jelzi-e, avagy sem. De addig már abbahagyhatnánk a gitt rágását.
Itt jegyzem meg, hogy az ösztövér eredeti jelentése ’gyenge’. A ’gyenge’ és a ’meddő’ jelentés pedig csak a termőföld kapcsán kötődik egymáshoz: állat esetén nem. Ha tehát az ösztövérből vezetnénk le az öszvért, akkor kellene olya szókapcsolatot találnunk, hogy *öszvér föld. De ilyet nem találhatni, ezért úgy gondolom, a két szó között nincs kapcsolat.
Kedves LvT,
Nyilvánvalóan nem vagyok a kérdés megítéléséhez szükséges adatok birtokában, nem tudom pl., hogy Magyarországon mióta elterjedt az öszvér fogalma és volt-e rá esetleg más szó, de pillanatnyi tudásom tükrében nem látom az ellentmondást. A szóhasadás elég gyakori jelenség, és nem feltétlenül mutathatóak ki a közbenső lépcsőfokok.
Valami ilyesmire gondolok: Egy adott területen az "ösztövér" jelzőt elkezdték földre alkalmazni sovány, illetve terméketlen értelemben, majd utóbbi mellékjelentés átkerült a hasonló tulajdonságú állatra. Ezután a szó megindult az egyszerűsödés lejtőjén, ezzel párhuzamosan főnevesülve jelentéshasadást szenvedett el, és az egyszerűsödött forma kizárólag az állat jelzője lett. Ezután a főnevesült változat elterjedt a teljes nyelvterületen. Ha az átmenet pl. kis területen vagy viszonylag gyorsan zajlott, nem biztos, hogy bármi emlék maradt az "ingadozás" korából, és az sem biztos, hogy a szó rövidült formája bármikor is hordozta az eredeti jelentést.
Te olvasási zavarokkal küzdesz, vagy direkt trollkodsz, vagy esetleg valami politikai pályát céloztál meg?
Akkor elmagyarázom, én hogy értem.
Itt jegyzem meg, hogy az ösztövér eredeti jelentése ’gyenge’. A ’gyenge’ ÉS a ’meddő’ jelentés pedig csak a termőföld kapcsán kötődik egymáshoz: állat esetén nem.
> Az írások alapján. De sosem tudhatjuk, mi volt az élő nyelvben. Tudom hogy ez egyfajta háklisság
Az adatolásnak az a szerepe a nyelvészetben, ami pl. a kísérleteknek a fizikában. Bajban is Viszont a fizikusok is következtetnek olyan korra vonatkozóan, amikor nem tudtak kísérletezni. Vannak olyan merészek, és megmondják, hogy miben tért el a földről nézve a csillagok helyzete akkor, amikor még a dinoszauruszok uralták a földet. De megmondják azt is, mi történt az ősrobbanást követő első másodperc után.
Ugyanakkor őket is látszólag tetemre lehet hívni, hiszen számos kísérlet ellentmond azt állításaiknak. Reggel ugye láthatólag a nap kél fel keleten, s nem a földgolyó forog körülötte. De befürdünk Galilei kísérletével akkor is, ha egy kalapácsot és egy madártollat egyszerre ejtünk le, mert nem egyszerre fognak földet érni, holott ideális esetben annak kellene történnie.
Azonban a fizikusok nemcsak tapasztalnak, hanem a tapasztalatok alapján modellt alkotnak, a modellüket újra és újra ütköztetik a tapasztalatokkal, majd újratervezik és így tovább. Ezzel a modell olyan dolgokra is tud választ adni, ami éppen nem kivitelezhető, és meg tudja magyarázni, hogy a tapasztalat miért térhet el a várakozásoktól.
Az empirikus tapasztalat és a modell kölcsönösen tételezik egymást: az egyik nincs meg a másik nélkül.
A nyelvészeknek is van modelljük, amely a tapasztalatból építkezik és visszavetül rá. A modell birtokában már kevés szerepe van annak, hogy tudjuk-e „mi volt az élő nyelvben” anno. Öszve + vér biztos nem volt: ahogy az elektron nem kerül az atommagba, úgy latívuszi* határozó nem alkot főnévi utótaggal összetett szót, összeg sem volt, mert latívuszi* határozó nem vesz fel denominális** képzőt. és így tovább. Továbbá morfémák nem szúródtak be magyar szavak közepébe, mert ha igen, akkor azt a szorgalmatos grammatikusok már Sylvester János idején felvették volna ezt a magyar nyelvtankönyvekbe (pl. így: „vagynak szavak az kiket közepütt is ejtegetünk”).
Aki persze nem tanult annyi fizikát, hogy a kurrens modell keretében tudja értelmezni a tapasztalatait, az humbugnak fogja tartani azt az állítást, hogy a kalapácsnak és a madártollnak egyszerre kellene leesnie: és azt, hogy az ellentétes mindennapi tapasztalás kapcsán a fizikusok a közegellenállásra hivatkoznak, puszta magyarázkodásnak fogja tartani.
A fenti antifizikus ellenvetése nem háklisság, hanem a diszciplínában való járatlanságból adódó értetlenség.
-----
* latívuszi: hová? kérdésre felelő
** denominális: névszóhoz járuló
======
Itt jegyzem meg, hogy az ösztövér eredeti jelentése ’gyenge’. A ’gyenge’ és a ’meddő’ jelentés pedig csak a termőföld kapcsán kötődik egymáshoz: állat esetén nem. Ha tehát az ösztövérből vezetnénk le az öszvért, akkor kellene olya szókapcsolatot találnunk, hogy *öszvér föld. De ilyet nem találhatni, ezért úgy gondolom, a két szó között nincs kapcsolat.