Másképp lenne minden, hogyha velünk lennél, Ha hozzánk szólnál, ha ránk nevetnél. Elvitted a fényt, a derűt, a meleget, Csak egy fénysugarat hagytál, az emlékedet. Ez a gyertya most Érted égjen, Ki fent laksz már a magas égben. Ki vigyázol ránk odafentről, s lelkünkhöz szólsz a végtelenből"
Én nem láttam ilyn hirtelen összemenést, de az tény, hogy a gerince szemmel láthatóan deformálódott. Egy hónap alatt egy hajdanán 80 kilós ember olyan lett mint a pihe. Az izmok pillanatok alatt tűntek el róla.
Én egyre jobban vagyok. Elintéztük a formaságokat a nővéremékkel és közben nagyokat nevettünk. A temetkezési vállalat irodája nagymamámnak a régi házában van. Halála után megvették. Örömmel láttuk, hogy nagyon sokminden eredeti maradt és csak újítottak rajta, de nem rombolták le. Nosztalgikus volt és bizarr ott intézni apunak a temetését ahol felnőtt és ahol mi is sok időt töltöttünk gyerekkorunkban. Az iroda dolgozók érdeklődéssel hallgatták a történeteket az ottlakókról. :) Nevetve jöttünk ki az irodából. Hát senki sem gondolta volna, hogy gyászolunk. Valahogy sok nevetéssel dolgozzuk föl.
Egyébként nekem nagy szükségem volt erre az ápolással töltött egy hónapra. Meg kellett bocsájtanom apunak és szeretetben elengedni. Sajnos soha nem volt egy felhőtlen apa-lánya kapcsolat köztünk. Engem soha nem akart és ezt éreztem is. Aztán az elmúlt hónap mindent megváltoztatott. Isten rendezte a dolgainkat.
Tudom, az érzés ugyanaz mindannyiunkban, de valahogy előre kell menned. Az utolsó előtti éjjelen befeküdtünk mellé az ágyba és elbúcsúztunk. Egész éjjel beszélgettünk, reggel már nem szólalt meg. Akkor mondtam neki, hogy talán jobb azoknak, akiket nem szeret ennyire az anyjuk, mert nem ismerik meg az elválás fájdalmát sem. Legyintett, hogy ne beszéljek hülyéket.
Ezt a 9 hónapot a 15 éves kislányommal csináltam végig, aki teljesen megváltozott anyu halála óta. Hónapokkal a temetés után mondta valamire: mindegy, én úgyis teljesen egyedül vagyok. Na, akkor tudtam, hogy lépnem kell. Fel kell állnom valahogy. Tudom, hogy dühös rám onnan fentről, hogy elengedtem magam, de a gyerek miatt erősnek kell lennem.
Én is sajnálom a szüleid, nagyon szomorú dolog ez. Én a psorttal, illetve sportmeccsek nzésével kapcsolom ki magam, de elveszett a lényegem, ma 11 hónapja, hogy meghalt anyu.
Nagyon üresnek érzem magam, mintha egy idegen bolygón kéne élnem, nem érzem magam még félembernek se, mintha valami száműzözött lennék.....
Én alapvetően egy jókedélyű, életvidám, optimista emberke voltam, 11 hónapja pedig csak egy szellem vagyok.
Én is mindig dühöngök, hogy miért kellett ilyen fiatalon elmenniük, de az olaszoknál van egy mondás, ami szerint a jó Isten a jókat fiatalon magához hívja, a rosszakat viszont itthagyja sokáig, mert ő sem szeretne bajlódni velük. :)
Sajnálom Andris, anyu is 67 éves volt, apu 52. Mindkettő kissejtes tüdőrák. Annyi különbséggel, hogy apu elment 1 hónap alatt, de az utolsó előtti napon még kiment a kórház wc-jébe, ott morgott, hogy milyen koszos, stb. Szóval élt. Anyu 9 hónapig harcolt és az utolsó 2 hónapban olyan rohamos volt a leépülése, hogy még most is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok. Pedig úgy szeretett volna élni. Napról-napra ment össze - a csontáttét miatt-,de az utolsó nap és nem csak én mondom, 15 cm-t zsugorodott a teste.
De tudom, hogy jó helyen van és nem rég újra ecsetet vettem a kezembe, 3 képet festettem. Nálam ez vált be.
Bárcsak mindenki olyan szerencsés lehetne, hogy csak nagyon idős korukban kéne elbúcsúznia a szüleitől, sajnos tőlünk a sors egy jó 20 évet elvett. Mindig megsajdul a szívem, anikor a Duna tv kívánságműsorában a betelefonálók a 86 év körüli anyukájukat köszöntik.