Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...
"a hangod akkor legszebb ha kerete a csöndnek, a hajad akkor legszebb ha cseléde a napsugárnak, az arcod akkor legszebb ha emlékszem rája sírva, a sorsod akkor legszebb ha elszáll mint az ének."
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Szeretnélek kibontani a hús ruhájából egészen, s meglesni, új gyönyörűségben, milyenek tested csontjai. Mert egész tested szeretem, és mind, ami építi kint s bent, szeretnék megismerni mindent, ami benned oly jó nekem. Szeretem a fogaidat s az ujjaidat, ízről-ízre, csókodban bujdosik az íze gerinced csigolyáinak. Két lábad futárként hozott, csuklóid forogtak, emeltek, bordáid kínálták a melled, mint az ölelést a karod, s ezek a csontok rám hajoltak, megszerettek és gyönyörű óráknak mindig drága, hű szolgái és dajkái voltak: hogyne szeretném hát, ami csak vagy, s mind, ami láthatatlan, ami a külső lét mögött van és már isteni rejtelem? Szeretnélek kibontani, s vigyázva összerakni ujra, aztán, ha van, lelkedbe bújva álmodni, mint még sohasem.
"Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit,s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott,ahol a felejtésre van szükség,megróni máskor azt,akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás,mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is,legfőképpen talán alázatos." /Jelenits István/
Lelke legmélyén mindenki szeret. És mégis: attól vagyunk boldogtalanok, szorongók, gyűlölködők
és közönyösek, attól vagyunk magánosak és zaklatottak, attól
betegszünk bele az értelmetlen életbe, mert vágtató éveink
során alig vannak perceink, amikor lelkünk mélye megszólalna."
(Müller Péter)
A boldogság nem könnyű dolog: nehéz azt megtalálni önmagunkban, ...Másutt pedig lehetetlen.
A sorsod Élni, mint más - Élni másképp Másra vágyni S tenni másért Gyűrt arcok mélyén Csillogó könnyekben látni Mitől fájt az éj, Minden tiszta nevetést Meghallani, s benne tudni Holnapunk hitét.
A sorsod Édes álmokból Mindig felriadni, Megízlelt vágyakat Sírva mind feladni, Feléd nyújtott Kezek között Markolni a légbe, Ölelő karodat Kitárni, s könnyeid Emelni az égbe.
A sorsod Egyedül viselni mit Nem bírsz el magad, Kutatni a forrást, Hol megértés fakad. Mint megváltót Mindenben, s magadban Szerelmet keresve Ezerszer szegeződve Az áldott keresztre.
A sorsod Mindig játszani, És mindig veszíteni, De mindig Tudni Újból elkezdeni. Távoli tiszta Világra vágyva Elmenni akarni, - és kínok között, Emberré feszülve Mégis Maradni!
Nem érdekel, hogy miből élsz. Azt akarom tudni, hogy mire vágysz, és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával, Nem érdekel, hogy hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.
Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal. Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal, az enyémmel vagy a tiéddel, Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.
Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelen létéből ered-e az életed. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal, az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy Igen!
Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel. Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?
Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. . Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál. Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban....
Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok. És én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsingat és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok. Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja, a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog holt mámorok tört ívén át az éjbe: s én vagyok az a sápadtság, amit éjfél után, ha a bálból jössz haza, rád lehel a sarki lámpa fénye
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, Amelytől fénylik a szirom, Amelyből felszökik, kévéjében a napnak, Szivárvány-szikra, milliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, Ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - Mi távolabbról: mint a gyémánt Az közelebbről: mint a könny
Abban, hogy a rossz mellett ott áll a jó is. Azért van jó, mert rossz is van: mindkettő a szabad ítélet, a szabad akaratunkból származó döntés következtében jön e világra. Másfelől: amiként fenn van, úgy lenn is van. Megnyugtató, nem? Vagy talán nem is olyan megnyugtató. De így igaz. Ha van balra, akkor van jobbra is. Ha van kicsi, létezik a nagy is. A jóság, éppúgy mint a rosszaság, az emberi világban mindenütt jelen van. Ámbár kiszámíthatatlan időközönként, de mindenkiben van jóság. Igaz, nem úgy, mint amire a másiknak eleve számítania lehet. Hanem úgy, mint amiben szabad reménykedni. Esetleg igen, esetleg nem. Az ember rosszaságára bízvást számíthatunk minden helyzetben, magad felől és más irányából egyaránt. Viszont, ha bajba kerülve, a másik jóságára is okvetlenül számítasz, alighanem csalódni fogsz. Meg is érdemled. Minden egyébtől függetlenül, mondd: te mindig, minden körülmények között jó vagy? Biztosan lehet rád számítani mindenkinek? De reménykedni szabad a másik jóságában.
Sétáltam, mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén, s egyszer csak egy sor, egy sereg aranyliliom tűnt elém, a tó partján, a fák alatt ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút ragyog s hunyorog mindenütt, a szikrázó kis öblöt úgy körüllobogta ünnepük; lángszirom, táncos, büszke fej hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők túltündökölték a vizet, - költő ily társaság előtt csak boldog s vidám lehetett! Néztem, - néztem, - nem tudva még, hogy mily gazdaggá tett a kép;
Mert ha merengő éjeken lelkem most önmagába néz, gyakran kigyúl belső szemem, mely a magány áldása, és megint veletek lobogok, táncoló tűzliliomok.
Jól figyelj rám kicsi lélek, Elmondom,hogy mi az élet.
Egy nap csendben megszületve, Kicsiből nagyra nőve. Járni tanulni óvakodva, Még a bölcsőbe kapaszkodva.
Lassan,lassan cseperedve Játékot már mellőzve, Könyvet rakva a táskába Tanulni az iskolába Tudás gyümölcsét aratva Nőni egyre nagyobbra Tanulni sok éven át Majd dolgozni ez vár ránk.
Az első csókot megízlelve, Mindig újat és újat keresve. Valakit nagyon megszeretni, Majd mindent elfeledni.
Ismét lassan járni óvakodva, De már botra támaszkodva. Szépen lassan megőszülve, Elmenni,de nagyon messze.
Ne sírj drága kicsi lélek, De hidd el,hogy ez az élet.
Folytatom, mert az előbbi keresőm kissé hiányosan működik.
Szóval nem lehet kihagyni a cukrászdát.
El kellene megint oda menni. Szervezzetek talit a süti-paradicsomban!!
