Ne írj, ha nem lehet, csak gondolj rám, s ez elég - tudom, hogy megteszed - mert a gondolat ideér, a gondolat elér nincs idő, nincs messzeség, csak diadal a gondolat megvigasztal...
Ne írj, ha nem lehet, csak gondolj rám, mindig kedveset, szépeket, sötétet, napfényt, lépteket feléd, felém...
Egy téli éjszakán egy angyal jött hozzám, míg beszélt: kezeimet fogta, arcomat tekintette simogatta, lelkemet lelkével bátorította. Mondataiból egy bűvös szó csengett, s arra intett: ezt el ne felejtsem, életemben ez vezéreljen, utamon végigkísérjen.
Szeress, ha kínzó fájdalom gyötör, mert a remény hajnalán, az ébredező napsugár átvarázsolja azt mosollyá. Szeress akkor is, ha becsapják lelkedet, mert annak sóhaját az éteren, egy másik, rád váró lélek hallja meg.
Szeress, ha könnyed folyik arcodon, mert a szél azt elfújja, s esőként a földi életet azzal táplálja. És szeress akkor is, ha az élet súlyától térdre hullasz, mert jön egy segítő kéz, mely felsegít, amelyre nem számítasz.
Szeress, ha embernek sem néznek, hisz a levegő éltetőelem ebben a létben, s ott van létezésed minden másodpercben. Szeress...hallod hangomat?...az állandósulás üzenetével vigasztallak: ott vagy Te mindenhol, bízz önmagadban, itt leszek veled, s újra vigasztallak.
Sóhajod repül a szellők szárnyán, hangot adva a Földnek és az Égnek, nélküled csendes volna a minden, halott zenéje lenne a Mindenségnek. Süket füleknek hitt szívekben is ott vagy,nem kell szólnod,mert értik hangodat, a lelkek beszédéhez nem kell a szó, elég egy tekintet, mely sokszor simogató.
Karácsony ünnepén a Te illatod árad, a Szent estén körbeállják,könnyeddel öntözte fádat, ha szeretik-e fát, talán nem téged szeretnek ? Nem válogat a szél, ha elfújja könnyed, nem válogat az éter, ha viszi üzeneted, a szeretetet, ha adják Te se utasítsd el !
Mindenkiben ott van a szép és a jó, az igaz szemnek mindez látható, bízik benned a szél is: esőként éltető leszel, Te is adj esélyt a másik embernek. Az ébredező napsugár tudja: reményteli mosolyod mennyit ér, Te is halld és tanuld az angyal üzenetét.
Kell ott fenn egy ország Mely talán ránk is vár Kell ott fenn egy ország Amit senki nem talál Kell ott fenn egy ország Mely bárkit átölel Kell ott fenn egy ország Amit sosem rontunk el (Zorán, Chris Rea - Sztevanovity Dusán)
Ma szürke szálait az erdőn, Fonalait kelő nap aranyozta. Kisebb körök, nagyobb körök, Csodálatos körök... Körök közepén ült a pók maga. Mestere volt, királya volt, Istene volt a maga világának. S oly lenge-könnyű volt mégis a vára, Hozzá képest a tölgylevél hullása: Mintha tömör bronzlapok hullanának.
És jöttem én: Az ürbe lökött kóbor üstökös Az őszi erdőn által. Szegény mester, szegény kicsi király, Ma találkozott velem: a halállal. Nem is rohanva, csak csendesen jöttem, Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem. Ámde színektől mámoros szemem Az egész fényes erdőre tapadt. Széttéptem a lenge kis palotát Egy pillanat alatt.
Én nem éreztem mást, mint arcomon Leheletkönnyű kellemetlenséget, A mikrokozmosz Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.
"Ne szeress te jobban, mint ahogy én téged, Ne légy hűségesebb, mint hozzád én lennék. Őszintébb se légy, csak olyan, mint én vagyok, Csak annyit gondolj rám , amennyit én rád gondolok. Tudom jól, akkor nem fogsz elfeledni, Mert akkor nagyon fogsz szeretni."
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak, S hitted, hogy kell még elbocsáttatás, Százszor sujtottan dobom, im, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit egy férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-utján Milyen régen elbúcsúztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott diszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszúját, Ki áll dühödten bosszú-Hímmel lesben. Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek múlását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
És megismered, hogy a szerelem nem vonzalom, és egy társ nem biztonság.
...
Egy idő után megismered, még a nap is megéget, ha túl sokat kérsz. Így virágoztasd csak fel saját kertedet, díszítsd csak fel saját lelkedet, és ne várd, hogy valaki más hozzon virágot neked.
És tanuld meg, hogy tudsz szívós lenni, és igenis erős vagy, és igenis vannak értékeid. És tanulj, csak tanulj, minden búcsúval csak tanulj. . .
A kertben olykor megállhat az ember és felnézhet mosolygós félelemmel a magasba, ha fent már ébred benne büszkélkedőn az ég nagy csillagterme.
Mi bánt, pontosan nem tudom, de mégis csak fáj belül minden, a messzeség is, a közel is, mely távolodik egyre, fáj a Nincsen, a Van, ami Lehetne,
fáj a kezem, míg a Mérleget tartom, s szívemben az a felvöröslő alkony, a hajnal is, a születés, sok vétkem, mely csak kinőtt, vétlenül, észrevétlen,
a félsötét, a sötét, holdak ezre, emlékezés búcsúzkodó szemekre, a csigaház-csend, mit enyémnek hittem, fáj a volt-hit és fáj a hihetetlen, fáj az Anyag, melytől pokol a Lélek, s a Lélek is, mely Anyagot eléget…
Bolond vers, ugye? Magam is úgy vélem. S mosolygok egykor-vágyott messzeségen, de a közelség sem hoz igaz békét, elrejti bár múlt-fények messzeségét.
A kert, az él...de ott vagyunk a Kertben? ...s van-e Kert békés csillagszeretetben? ...nyílik a Kertből út, szívet Megértő? Késedelmek közt immár itt a Késő?
A csigaház-csend, mit enyémnek hittem, ha az enyém, miért fáj a szívemben? Kőmerev bokrok, fészkek, csukott szárnyak... Boldogabbak a varázstalan vágyak? Kert, csillagok, tavacskák, holdak ezre, - mi villan rá végesre, végtelenre?
A kertben olykor meg-megáll az ember és mosolyog, szívében félelemmel, s a csillag-szépség fénye szívbe láttat, e gyönyörű és ijesztő varázslat.
A természet csupa ellentét: Nappali fény és éji sötét, Kopár hegyek és virágos völgyek, Piciny fűszálak, hatalmas tölgyek. A komor észak és a dalos dél, A tikkasztó nyár és a dermesztő tél. A chaos, a rend, A zaj és a csend, A föld és az ég, A kezdet és a vég.
És ellentmondás a történelem. Egyéni érdek és honszerelem, Viszálykodás és tömörülés, Az Isten nevében emberölés, Felszökő pálya és letört vonal, Bonyolult cselszövés, szakadt fonal. A szolga, az úr, Az angol, a búr, A tömlöc, az őr, A béke, a tőr.
És mind csupa hegy-völgy és mind csupa véglet, Az emberi lélek, az emberi élet. Lobogó érzések, lehiggadt ész, Feszülő tervek és remegő kéz. A tett és a szó, A rossz és a jó, A csonka, az ép, A rút és a szép. S a számtalan végletnek egy az ura Világot átfogó harmónia
A sorsod Élni, mint más - Élni másképp Másra vágyni S tenni másért Gyűrt arcok mélyén Csillogó könnyekben látni Mitől fájt az éj, Minden tiszta nevetést Meghallani, s benne tudni Holnapunk hitét.
A sorsod Édes álmokból Mindig felriadni, Megízlelt vágyakat Sírva mind feladni, Feléd nyújtott Kezek között Markolni a légbe, Ölelő karodat Kitárni, s könnyeid Emelni az égbe.
A sorsod Egyedül viselni mit Nem bírsz el magad, Kutatni a forrást, Hol megértés fakad. Mint megváltót Mindenben, s magadban Szerelmet keresve Ezerszer szegeződve Az áldott keresztre.
A sorsod Mindig játszani, És mindig veszíteni, De mindig Tudni Újból elkezdeni. Távoli tiszta Világra vágyva Elmenni akarni, - és kínok között, Emberré feszülve Mégis Maradni!
Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán? Hallgattad, amint az esőcseppek földet érnek tompán? Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét, Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét? Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan. Az idő rövid A zene elillan...
Átrepülsz szinte minden napodon? S mikor kérded: "Hogy s mint?" Meghallod a választ? Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel, Tennivalók százai cikáznak fejedben? Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan. Az idő rövid . A zene elillan...
Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"? És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat? Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihűlni a barátságot, Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"? Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan. Az idő rövid. A zene elillan.
Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj, Észre sem veszed az út örömét. Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz, Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék.. melyet eldobsz. Az Élet nem versenyfutás Lassíts, ne szaladj oly gyorsan Halld meg a zenét Mielőtt a dal elillan.
Hatvannyolc szó - Lírai levél egy ismeretlen ismerősnek
Rátaláltam a szemedre. A mosoly, az érzés átsuhant rajtam, tova is tűnt, mint egy sziklán megtört tengeri hullám szétrebbenő cseppjeiben visszatükröződő képmás. Minden pillantásoddal újjászületik bennem a remény, de a szenvedéseken túl nem marad más számomra csak az ábrándok ezerszínű, elvarázsolt kertje, amelyben vágyaimmal folyton Téged kereslek. Tudom, hogy az örök létezés hite sem feledtetheti el velem azt, amit hátralévő életem minden nélküled átélt percével el fogok veszíteni.
SJ.
Köszönöm Istenem az Édesanyámat! Amíg Ő véd engem,nem ér semmi bánat. Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell. Áldott teste, lelke csak érettem fárad, Köszönöm Istenem az Édesanyámat! Köszönöm a lelkét,melyből este,reggel imádság száll Hozzád,gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét,mely csak értem dobban, itt e földön senki sem szerethet jobban! Köszönöm a szemét,melyből jóság árad, Istenem köszönöm az Édesanyámat! Te tudod Istenem-milyen sok az árva, Aki oltalmadat,vigaszodat várja. Leborulva kérlek:gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen Édesanyájuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy -nagy bánatukat, takard el,temesd el! Áldd meg Édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullatását, álld meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat! Haldd meg jó Istenem legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönőm, az Édesanyámat!
Megérteni egymást örömben, szenvedésben, segíteni ha csak egy szóval, egy gondolattal is, nagyobb művészet, mint végig barangolni a világot, gazdagnak lenni és szórni a pénzt. Mert lelkeink kincse talán a legnagyobb ajándék és legszebb öröm, amit egymásnak adhatunk, s amiért nem tudjuk elégszer mondani, hogy...KÖSZÖNÖM
Tudom mit éltél át, tudom mennyire fájt. A fájdalom múló dolog, de a pillanat is, Amit nem szabad elszalasztanod sohasem. A pillanat, amikor tovább kell lépni és élni. De légy kegyes, ne ellenséges, merj bízni és hinni. Szegényebb lenne nélküled a világ, hiszen olyan vagy, Mint egy tavasszal nyíló gyönyörű virág. Érted bárki tűzbe menne, de ha nem engedsz közeledbe senkit Nem lesz olyan ki megmenthet és elveszhetsz. Sokan várnának rád éveket számolnák a perceket, Vajon erejük elég-e, bírják –e a sok türelmet, várakozást. Hányan állnák a sarat, hányan buknak el ? Megvárnád-e történéseket végignéznéd haláltusájukat ? Minden ember más nem oly ,mint hiszed hidd el és bízd , Van értékes ember, aki egy esélyt megérdemel. Ne légy konok, embertelen, hiszen eme világ ilyen. Legyél kegyes, tudom nehéz, de boldogság lesz jutalmad, Nem bánat, s bú, örömtelen kapcsolat. Tudom úgy érzed néha, mintha beszorítanának, gyötörnének, S nem találod helyed sodródsz az élettel kevés életkedvvel. Sokan űznek, hajtanak, de vannak akik csak az embert, Azon keresztül látják meg a csodálatos nőt benned. Ezek csak szavak, de te élettel töltheted meg-e sorokat. Te döntesz a felelősséged nagy! Hiszen aki érez, becsül, szeret, nőként kezel igen sérülékeny, Olyan ,mint egy csiga, aki ha veszélyt érez visszahúzódik,, S ki tudja mikor nyílik meg újra. Rohanó élet? A boldogság hajszolása mindenkit éltet? Talán, de mindenki máshogy éli meg. Van aki nem gázol át senkin, nem bánt meg senkit Csak szeretni akar boldogságot adni és viszont kapni. Ne tagadd meg eme embereket ismerd fel őket, mert Elszalasztod őket és megtagadod akkor belőlük erőtlen, Csalódott, elcsigázott szerencsétlenek lesznek. Merj bízni, merj hinni, merj szeretni, merj boldog lenni, Merj lépni a bizonytalan felé, hiszen nem tudhatod mikor Mit veszthetsz el, de mire feleszmélsz, lehet már késő lesz. Adj esélyt, légy bátor, mert boldog lehetsz bárhol!( Hollósi Norbert
