Japán haiku költőkJapán haiku versnaptár, fordította Tandori Dezső, Magyar Helikon, 1981.
Drága barátom, felhők választanak el: vadliba-búcsú.
[Matsuo Bashó]
Tavaszi eső. Darázsfészkeket önt el tető-szivárgás.
[Matsuo Bashó]
A bronzharangra pilangó telepedett; alussza álmát.
[Yosa Buson]
Vigyázz, hova lépsz! Szentjánosbogár fénylett tegnap este ott.
[Kobayashi Issa]
Csak lassan, szépen; gondosan mászd meg, csiga, a Fuji hegyét.
[Kobayashi Issa]
Szulák virága. Tölcsérébe egy kislány fújja az orrát.
[Kobayashi Issa]
A száraz ágon varjú telepedett meg. Ősz van, este van.
[Matsuo Bashó]
Ne sírj, kabóca. A szerelmes csillagok sorsa is válás.
[Kobayashi Issa
Remélni jót és alkotni szépet Boldognak látni minden népet Megetetni az összes éhezőt Virággal ültetni be tar mezőt És meglocsolni a sivatagot Ez - mit az élettől akarok
Békében nevelni sok gyermeket S ne legyen rémisztő a rengeteg Fény gyúljon fel az agyakban S az ember ne éljen akaratlan Csak az örömök legyenek nagyok Ez – mit az élettől akarok
Emlékezni arra mi régen volt Becsülve tisztelni az öregkort Mert tapasztalás tanít jövőt És erős oltalmazhat serdülőt Hogy városokat ne fedjen el homok Ez – mit az élettől akarok
A vérnek legyen végre értéke S nem kérdezve, hogy kérték-e Csak adni, magadból őszintén Hogy kísérjen a tudás, a fény S a gyermekek legyenek boldogok Ez – mit az élettől akarok
Kérem, legyen mindennap ünnep Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek Legyen hit, megértés, szeretet, béke Hisz az életnek van valódi értéke Így büszke lehetek, hogy ember vagyok Ez – mit az élettől akarok
"Vannak közöttetek, akik azért keresik a beszédeseket, mert félnek az egyedülléttõl.Az egyedüllét csöndje feltárja elõttük meztelen önmagukat, és szeretnének elmenekülni elõle.És vannak, akik beszélnek, és anélkül, hogy sejtenék vagy remélnék, olyan igazságot fednek fel, amelyet maguk sem értenek.És vannak olyanok, akik belül ismerik az igazságot, de szavakkal nem mondják el.Az ilyenek keblében lakik a csend, amelynek ritmusa van. Amikor az útfélen vagy a piactéren barátoddal találkozol, ajkadat a lélek mozgassa, nyelved õ irányítsa.A hangod hangja szóljon az õ fülének füléhez;Mert az õ lelke megõrzi szíved igazságát, miként a bor ízére emlékezünk.Amikor a színét már elfelejtettük, és a korsó sincs többé."(Kahlil Gibran
Vannak álmok, melyek valóra sosem válnak, Hisz csak egy tavasza van minden ibolyának. Lehet gyönyörű, napsugaras nyarunk, Az ibolya sosem virít ugyan úgy. De tudnunk kell még valamit róla, Könnycseppet sosem ejt a búban. Ha virágzásának hóvihar vet véget, Akkor sem szomorkodik egy pillanatnál többet. Mert hiszi, hogy néhány óra múlva, Az idő újabb lehetőséget nyújtva Biztosítja őneki az ujjá születést, S ha jön ismét a hóvihar, az újabb reményt.
Álmomban egy öreg állt elém, S megkérdezte, mi lennék, ha lehetnék. A kérdés meglepett S a válaszom hosszú perceket késett, S az öreg elindult a semmiségbe. Én kiabáltam, hogy maradjon, Futottam volna, de nem mozdult végtagom. Hiába kiabáltam, hogy várjon, Sajnos itt befejeződött az álom. Felébredve eszembe ötlött a kérdés: Mi lennék, ha lehetnék? Talán király, vagy báró, Ki nem lát a vagyonától? Vagy lennék oroszlán, ki oly erős, Király ő az állatok között. Vagy talán építmény, Mely dacol az idővel? Mi oly ékes mit kívánnom kéne? Így telt el a nap, Lassan, döcögve haladt S a várt éjjel újra rámszakadt. S az öreg újra rámakadt… Nem szólt semmit, Csak mélyen a szemembe nézett. Hegyek s völgyek suhantak szemében. Idők, régmúlt évek pörögtek halkan, S eszembe jutott a kívánság magamban. Felkiáltottam, mintha megcsíptek volna, Lennék bár felhő, mely suhan évezredek óta. Igen ez az, ez mi oly ékes, Mint egy drága, csillogó ékszer. Felhő lennék, ha lehetnék, Az égbolton vidáman suhannék, Távoli múltat látogatnék, S egy pillanat, s újra itthon lennék. Az öreg rámnézett, A tekintete szinte égetett És akkor újra kérdezett: Miért pont felhő? Kérésed meglepő! Válaszolni akartam, De az öreg halkan, Csendben távozott.
Az öreg eltűnt, S vele az álom is. Gondolkoztam egész nap, Miért pont felhő az akarat? Délután kaptam egy levelet Üres lap volt benne. Tudtam, hogy ez a válasz helye Fogtam a tollat s így írtam: A felhő szent és sérthetetlen, Elpusztítani lehetetlen. A menny és a föld között Vígan közlekedhet, Isten és ember között közvetíthet. Többet írni nem tudtam, A toll lehullt, s elaludtam. Sehol sem voltam, vagy mindenhol, Élet és halál között félúton. Elmondani nem lehet, leírni végképp nem… Voltam ott, hol csillog az ég kékje, Voltam, hol vörösek a tengerek, S a lényeg, hogy nincsenek emberek. Így lettem felhő, szállok az égen, Versemet írom könnycseppjeimmel, S vigyázok arra a helyre, ami még jó, Ahol még nincs gonosz, s ártó. Versem lassan végefelé járok, Búcsúzom, te gyönyörű, vígasztaló álom
"Hideg, unalmas őszben borús eső esik nagy szomorú-szükre felhő mélyéből, de nézz a gyönyörű, csillogó-átlátszó, ezerszínű, vidáman szépséges vízcseppbe, és gondolj csak jobban bele: Honnan veszed, hogy az eső, a színes-sárga avarra cseppenő, gyönyörű vízcsepp-kavalkád szomorú?"
Orthmayr Flóra (Metaflora) Keserv
Ó, hála neked, könnyek Istene:hogy adtál nekem két síró szemet,és fájdalmat, és bánatot is hozzá,s egy lelket, aki sohasem nevet.Te tettél az ősz rokonává engem,adtál magától omló könnyket,hogy megsirassak minden hantra hulló,reszketve hulló őszi levelet.Ó, hála neked könnyek Istene,hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,s megengedéd, hogy mindent eldaloljakegyetlen húrra hangolt lelkemen.Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,hogy húromat másra hangoljam át,hálátlan voltomon haragra kelve,Isten-kezeddel leszakítanád.(Wass Albert)
Azt mondják, hogy pénzért mindent meg lehet kapni, de ez nem igaz. Ételt vehetsz pénzért, de étvágyat nem; orvosságot igen, de egészséget nem; csillogást igen, de szépséget nem; jókedvet igen, de örömet nem; szolgákat igen, de hűséget nem; szabadidőt igen, de békességet nem. Pénzért csak a kérgét kapod meg mindennek, nem a magvát." (Arne Garbort)
John Heinder
A természet ereje
Az ég tisztasága
A föld vonzása.
Az űr végtelen je
A gondolatok fénye
Nélkülük a nap elsötétül,
A föld összeomlik,
Az égbolt összeszűkül
A gondolat szét esik.
Ezért a bölcs:
Vágy és túlzás nélküli
Szabad, mert a törvényt követi,
Független, mert szolgál,
Ereje a természeté.
John Heider
A csend
A felhő széle:
a zápor vége,
Kevés szó:
A lét békéje
A szó elveszti az erőt,
A hallgatás növeli az erőt.
A bölcs tudja ezt,
ezért bírja viselni mások terhét
A csend hatalmát mutatja tanítványainak
a gyertya fényét, a talmi csillogás helyet.
Ha majd fűszál leszek, Mert az leszek, Igénytelen, egyetlen-egy fűszál, Egy a sok-sok közül, ahogyan most A hó alól kibukva sorba áll, - Ha majd fűszál leszek, Lesz-e emlékem régi életemről, A fájdalmasról, torzról, tévedettről?
Ó, voltak itt is fűszál-perceim Igénytelenek, tiszták, szabadok, Az egész réttel együtt-zizzenők, Nem nagyzolók, és nem hitegetők, - Ó, néha itt is hajnal ragyogott.
A hajnal harmatot is hullatott: Részvét esője csókolta fejem, És tündöklött az álom-kék magasság A lelkembe hullt harmatcseppeken. E ritka, drága fűszál-perceket, Amikor nyitva láttam az eget: Ezeket nem hagyom a sírverembe.
Nézz fel az esti égre, ha a nehéz napnak vége és rád mosolyog egy csillag örül neked hogy itt vagy Szíved ajtaján dörömböl, meríts te is az erőmböl Gondtalan most csak így lehetsz, tiéd minden amit szeretsz
Minden egyes napunk csak egyszeri csoda Használd ki minden percét, többé át nem élheted soha
Becsüld meg napjaid, nyisd ki bezárt ajtaid Engedj be minden érzést, érezd a pillanatféltést Nézz fel az esti égre ha a nehéz napnak vége és rád mosolyog egy csillag örül neked hogy itt vagy.
· Milyen Ő
Hogy milyen a tested melege, hogy milyen ölelésed ereje, hogy milyen a szerelmed íze NEKED, hogy milyen az éjszakák varázsa, hogy milyen a reggelek harmatos ölelése, hogy milyen a nappalok boldog hömpölygése VELED, ezt nem mondom el senkinek. DE elmondom, milyen a szemed: őbennük élnek a tengerek. Elmondom, milyen a szád: a legszebb rózsák őt utánozzák. Elmondom, milyen a hajad: Ő előttük az érett búzamezők mélyen meghajlanak. Elmondom, milyen a lényed: A létező legszebb fény, melyben élek.
:)
Ha én dalolni indulok
Dalom az égig száll
Ha én sírni indulok
Könnyeim pokla vár
Ha én dalolni indulok
Szép mosolyod látom
Ha én sírni indulok
Már várom a halálom
Ha én dalolni indulok
Eszemben te jársz
Ha én sírni indulok
Sohasem találsz
Ha én dalolni indulok
Halk szavad ölel
Ha én sírni indulok
Konok kéztől el
Ha én dalolni indulok ű
Virágos réten lépkedünk
Ha én sírni indulok
Szétszakad, széthull életünk
Ha én dalolni indulok
Patikám te vagy
ha én sírni indulok
Már nem vagy tenmagad
Add nékem Istenem, utam dalolva járni
Egy angyal szólt: ennyi volt! S nem várt a világ határán, csak gyöngéden karjába zárt. Egy perc sem volt, s egy hűvös csókkal elragadott, Kértem őt, de búcsúzni sem hagyott... Voltam valaki köztetek,
egy a sok között, S most hirtelen lelkem a mennybe költözött.
"Lennék ezernyi szín és illat, hogy elvihess magaddal az útra. Virág lennék, hogy szerethess és a titkokat súgjam. Lennék a csendhez társad, ha nem unnád. Nyári kék zápor, hogy veled legyek "
Szerettem a nyári ég áttetsző kék színét, a barkázó füveket, a szivárványt a magas hegyek fölött s a havas, mély csöndű rengeteget. Jólesett a nagy pusztákon olykor délibábot látnom, gyönyörködnöm a sziklákba csapó villám játékába; az elhúzó darvakat, szerettem a hallgatag hegyek csendjét, fenyvesek fölött a telt felleget.
És szerettem a szerelmet, a rózsát, mely ajkon termett s a szívben az égedelmet, a tekintet tisztaságát, a szív csöndes suttogását. Borzongatott engemet, mit az elme szövöget: fehér lapok mezein gyorsuló-lassuló tánca, és a gondolat íjára feszített gyors eszme-nyíl... S öröktől fogva e sok szépség mibennünk ragyog...
én leszek...én leszek a vágy a szemedben ha kell magaddal is megverekszelén leszek a sóhaj a szádban amikor erőd elhagy a kéjes lázbanén leszek elűzött szemérmed a tegnapot ölöd meg értemén leszek elveszett csókod a magányban ha majd ajkad reszket a rád zuhanó homálybanén leszek vadul lüktető szíved ha már senki sem, én ott leszek veledén leszek sivatagban a gyöngyöző harmat amikor Neked már senkik, semmit nem adnakén leszek kínod egy álmatlan éjjelen ha hiányzó örömök csordulnak ki szemedenén leszek könnyed egy összegyűrt ágyban amikor elmerülsz az egyedül-maradt vágybanén leszek a szivárvány-híd a semmi felett amikor majd lemondón nyújtod a kezedetén leszek rémítő álmaid gyilkosa a hazug hit, hogy nem hagysz el sohaén leszek fel nem tett kérdés helyett a felelet ha hangtalan, csak magadnak súgsz neveketén leszek halott virágok mosolya a szerető, az édes és a mostohaén leszek nevetésed a csendben a váratlan lázadás a rendbenén leszek a bőr íze a szádban tegnapi emlék a holnapi lázbanén leszek a viasz, amikor cseppen pillangó szárnya amikor lebbenén leszek a sikoly a beteljesült vágyban fájdalom az értelmetlen lázbanén leszek a nyugalom a gondolatban az örök körforgásban a mozdulatlan
én leszek majd a Te helyedben és Te élsz majd én helyettem
· Az istenek könnyei (Mia könnyei)
Némán és szerelmesen bámulom az arcodat, Az életem eddig nem volt más... Csak egy alkonyat.
A szemedben könny ragyog, és a karjaid hívnak, S érzem, ha léteznek... Az istenek sírnak.
Gyengéden olvasom szívednek csókjait, És nem vagyok már egyedül... Sem odabent, sem idekint.
Fekszem melletted, és a világ eltörpül, Mert Te leszel a világ... A szívemen belül.
Szemedben könny ragyog, rám visszamosolyognak, Hűséged töretlen... Lelked halhatatlan.
A szívem boldog már, ha látom a szemeit, A lányét, ki örökölte... Az istenek könnyeit.
