Hópelyhek
Hópelyhek az én álmaim, Fehérek, halaványak, Néha eltűnnek-foszlanak, Alighogy földreszálltak.
Hópelyhek az én álmaim, Fenn zizegve zenélnek, Szelíden, árván, félszegül - Meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen, Jőnek kemény fagyok S az ártatlan sok hópehely Vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak, Mint kísértetek nőnek S leplük végül elég a föld Felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük Örök párbajra hínák: A feneketlen mélybe lenn Döngenek a lavinák!
Ne szóljatok
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, Fojtsátok vissza lélekzetetek... Nézzétek: fa vagyok, Reszketnek rajtam a színes levelek. Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon, Életen túl, innen a halálon Még tartja őket valami csoda... Pedig elmult Halottak napja is, Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, - Egy pillantás, egy sóhajtás elég: És lehullnak a legutolsó álmok, És meghalnak az utolsó mesék. Ne szóljatok és ne mozduljatok, Egy nesztelen lépést se tegyetek, - Mi most nem hull le, nem hull le soha, Hátha örökké tart ez a csoda, Hátha nem hullnak le a levelek...
Kolozsvár, 1927 november 6
Szemben az örökméccselAnyámnak
Ég, - de azt, aki gyujtotta, nem láttam. És azt sem, aki szelíd olajával Táplálja, hogy ki ne húnyjon a lángja, Szent, személytelen járása-kelése, Művében dereng alázatossága, - Hajnalban jár, vagy éjnek idején, Meg nem foghatom s még nem láttam én.
Ó, égnek, égnek ilyen örökmécsek, Derengnek, - és nemcsak a templomokban, És vannak ilyen szolgáló-leányok, Suhanók, lengők, tűnők, mint az álmok, Művökben dereng alázatosságok.
Ilyen lélek szerettem volna lenni, Láthatatlanul munkálkodva menni Szürkületkor az élet templomába. Míg künt ragyognak reklám-fényjelek S lüktet a világ torkában a láva...
Pécs, 1928 november 22
Remenyik Sándor Másvilági vándor a kezemen
Fehér lepke felhőtlen ég alatt, Hagyd most egy percre a virágokat.
Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem, Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem.
Jer, telepedj meg a kezem fején, - Csupán te érintsd, - nem érintlek én.
Az érintésed mily finom, - ilyen Lehet egy túlvilági szerelem.
És most mesélj, - mondd el, hogy egykoron Itt ültél te is egy kerti padon.
Magadbaroskadtan és egyedül, Némán, bénán és tehetetlenül.
Emberként, kit a teste-lelke nyom, S tudja, nincs szabadító hatalom.
S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad: Fehér álom, nyugtató gondolat.
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem, Egy pillanatig maradj még velem.
És vigasztalj, hogy lepke leszek én, S lebegek, mint te, valaki kezén,
Ki majd, magába rogyva - egykoron, Ül itt, mint én most, egy kerti padon.
Nagyvárad, 1929 július 1
Akarom
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót.
Fekete gyémánt
Egy arc derűje lelkembe ivódott: Őserdő fáiba a napsugár. Tegnap volt, vagy százezer éve már: Én nem tudom. Én azt tudom csak, hogy lement a nap, Egemről egy mosoly leáldozott. Kihűlt és megkövült a rengeteg. - De mit most tárnamélyről felhozok: A fekete gyémántban napmeleg: Az a mosolygás lappangva remeg.
Nektek adom - hogy melegedjetek.
Kolozsvár, 1928 április 18
Ó kérlek, hidd el, lelkünk van nekünk És ez a lélek csupa fájdalom, Ó hogyha látnád, szived tán megesne.
...Öröm? Az is van. Ó megismerém! Kigyult hajómon színes sok tüze, Zászlódíszt öltött rengő árbocán S kötélzetén megülve, mint a fecske... Parázslott messze még a kikötő, Száz lámpásból, az éjnek száz sebéből Csurgott a vízbe izzó tűzpatak, Piros, arany, zöld gyöngyöző barázda... Szállt, szállt hajóm s ujjongva s ámulón Néztem fel én a csillagok rajára, Bolygó tüzemmel mely versenyt futott: Miriád szikra, mit repít a szél…
- De oly fájdalmas-csendes volt a tenger! Oly sápadtan csillant meg tűköre! Olyan nehéz mozgásu volt a hullám... - S megismerém: a környék óceánján Hajózok én! Százezrek sóhajából Támadt a szél, mely vásznaim dagasztja... Megismerém! S hajóm megállt, törött Bordáin át ömlött belé a hullám, A szél kioltott lámpát s csillagot S könnyem szakadt a zúgó óceánba.
...S a föld kering a nap körül, szünetlen Forgatván ősi pórázán a holdat, S napunk forgatja más nap s végtelen Világok lánca csak ködfolt az Űrben. S egy porszemen itt sír a pornál semmibb: Egy ember lelke. Kérdez s nem felelsz!
Te nem felelsz... De én valamit sejtek! A gondolat derengő ködfoltjában Minthogyha látnék tűnő csillagot... - Ó hátha hold vagy csak az istenek közt S van egy Nap-isten, lángoló, erős S ez is csak láncszem még a Szellemeknek Felfoghatatlan ős naprendszerében... Ó hogyha van, ki még feletted úr, Reszkess, ha jő az ítéletnek napja
S a Legnagyobb ül ködlő trónusán! A szívemet elviszem én tanúnak S ha nem tud szólni fojtó zokogástól, Bízón, mint gyermek, lábához teszem! S majd néz reá az élő Irgalom S kezével sírva elfödi szemét.
Reményik Sándor: Ne ítélj!
Istenem, add, hogy ne ítéljek – Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak – A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhozegyütt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek – Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
FOHÁSZ
Uram, mi ez? Bus tréfa csak talán? Ugye, most mindjárt könnyeink letörlöd És elcsigázott, meggyötört és fáradt Szivünk füröszti véghetetlen Jóság, Míg felragyog verőfény-mosolyod? Ó szinte hallom már szavad: "Bohók, Csak tréfa volt! Ne sírjatok tovább már! Hát elhinnétek ennyi rosszat rólam, Holott szivem napként sugárzó jóság, Kész megbocsátás, tiszta irgalom?" Ó mért nem szólsz hát, mért hagysz félni minket, Hogy tán valóság ez a gonosz álom? Ó jaj, csordúl, pereg, szakad a könny, Itt harmat még csak, ott langy permeteg, Zuhog mint zápor, zúg mint vizesés, Új vizözön már s nincs Nóé ki érne Vigasztalásnak zöldellő fokára!
Mi vagy? Mit gondolsz? Mit akarsz velünk? Bántottunk mi? Vagy hetykén, mint suhanc, Ki vesszejével sujt egy-egy kalászt le, Reánk se gondolsz, míg elvérezünk? Ó jaj, talán a mi szegény világunk Játékszerül egy gyermek-isten kapta És vergődünk most borzasztó kezében, Mint a bogár, amelynek szárnyát tépik, Mint fészkéből kivett puccos veréb, Melynek érzed kezedben szívverését.
Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértett, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyűléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör. -
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újra épül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.
Egy percre ma Úgy néztem fel a csillagokra én, Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel Legelőször tekinteném. Egy percre ma Gyöngyvirágillat szállt át a szobán. Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször Csodálkoznék el édes illatán. Egy percre ma Minden oly könnyű lett s oly egyszerű, S az élet a kezemben: Engedelmes, jól hangolt hegedű. Egy percre ma Megindultam - és nem tudtam: mi az. Messziről, mélyről intett elibém Egy elsüllyedt tavasz. Egy percre ma Mint szegény embert, nem húzott az ág, Halkan csengetyűzött a föld alatt Sok eltemetett csengetyűvirág. Egy percre ma Megpróbáltam a más lelkébe látni, Nem ítélve és el nem ítéltetve: Bocsánatot nyerni és megbocsátni. Egy percre ma Ragyogtak reám halvány testvér-arcok, Amelyek elé köd ereszkedett: Céltalan hajsza és megutált harcok. Egy percre ma, Ó tiszta, bölcs és boldog látomás: Elváltozott, mint Jézus a hegyen A mindenség, - s be más lett, ó be más! Egy percre ma... Nem lehet ezt a percet kibeszélni. Hogy is tudna szivárványglóriás Tündértörékeny teste rímbe férni! Egy percre ma Oly boldog voltam s oly boldogtalan, Tudva: e perc egy percig tart csupán - És aztán vége van. És én ki tudja meddig várhatok, Lesve zug-éltem kis part-szögletéből Míg újra fölbukkan egy ily vitorla Az örökkévalóság tengeréből.
E világon ha ütsz tanyát, hétszer szüljön meg az anyád! Egyszer szüljön égő házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondokházában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy!
Ellenség, ha elődbe áll, Hét legyen, kit előtalál. egy, ki kezdi szabadnapját, egy, ki végzi szolgálatját, egy, ki népet ingyen oktat egy, kit úszni vízbe dobtak, egy, ki magva erdőségnek, egy, kit őse bőgve védett, csellel, gánccsal mind nem elég,- A hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál, Hét legyen, ki lány után jár. Egy, ki szívet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért, egy, ki a merengőt adja, egy, ki a szoknyát kutatja, egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendőcskére tapos,- dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy!
Ha költenél, s van rá költség, ezt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szülték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettő vitéz és tudós négy,- A hetedik te magad légy!
S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvett üres edényt, egy, ki győzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra; Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy!
KIT NAGYON SZERETEK ...
Süss be tiszta napfény Az Én kis szobámba Hadd fürödjön minden sarka Fényes napsugárba.
Süss be lelki napfény Szívem közepébe Hadd ragyogjon lelkem mélyén KIKET NAGYON SZERETEK azoknak a képe.
Hadd legyek a képekneknek Én is egy sugára .. Tudjak Én is fényt derítni minden segítségre vágyó ember szép arcára...
Szeretném bús szívetek ..-enyhíteni Szeretném a könnyes szemetek letörölni.. Tudjátok mindig tiszta szívvel Gondolok rátok Számíthattok rám , Engem mindig megtaláltok..
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze, panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tűntén kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újúl szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szivemen.
Nagy az én utam, tudja egész világ, s nem apad soha: mert végtelen, azért nem apad soha. Hogyha fogyna, az időben már elfogyott volna. Három kincsemhez ragaszkodom: első a szeretet, második a mérték, harmadik a tartózkodás Szeretek, ezért bátor vagyok, mérték által hatalmas vagyok, visszavonulok, hát vezető vagyok. Manapság szeretet nélkül merészkednek, mérték nélkül vezérkednek, tartózkodás nélkül hatalmaskodnak: ezért elpusztulnak. Aki tapintattal vezet hadat, győzelmet arat; a szeretettel védekező legyőzhetetlen. A természet fegyverezi s a szeretet védelmezi.
Weöres Sándor fordítása
{Forrás: Lao-ce: Az út és az erény könyve}
Mondd,van olyan hogy bocsánat-raktár? Mondd,miért van,hogy nekem nem jut, mikor te az előbb kaptál? Mondd, van olyan,hogy elfogy a bocsánat? Mondd,mit kap az,aki csak ennyit kér magának? És mondd,van a bocsánatnak ára? Meg tudja fizetni,akinek nem telik ruhára cipőre,kenyérre,ételre,italra, -mondd,az ilyennek meg lesz-e bocsátva?
És mondd,mennyi időre kapod,hogyha kéred? Örökké tied lesz,vagy csak egy időre bérled? És mondd,mi van ha lejár az időd? Hogy állsz meg majd akkor az emberek előtt? Vagy ha végtelen a bocsánat joga: minden bűnöd meg van bocsátva? Mondd,a bocsánatot kitől kell kérni? És aki adja,mindenkinek egyforma mértékkel méri?
Mondd,miért nehéz megbocsátani? Mondd,kitől lehet az ilyet tanulni? Mondd,a megbocsátást ő hol tanulta? S mondd,nem felejthette el már régen azóta?
Mondd,a bocsánatot elveszteni lehet? S,ha találtam,továbbadhatom neked? És,ha én valaha elvesztem,ha kaptam, kérhetek megint,vagy örökre elhagytam? Mondd,lehet-e több adagot kérni, hogyha tőlem kérnek,én is tudjak adni? Mondd,egy embernek hányszor jár bocsánat? Mondd,a bocsánattal véget ér a bánat?
Mondd,-és bocsáss meg,hogy ennyit kérdezek-: ez tényleg ilyen nehéz,vagy én vagyok gyerek?
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyűlhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tud tokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
Ha itt volnál
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
1929. V. 23.
Szeretnék
Szeretnék: kimenni messze, a víz partjára s a lemenő nappal szembenézve nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve hallgatni a halk szúnyogdongást, meg a zsongó, csobogó vizet, mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni, míg feljönnek a csillagok és simogató ezüst fényüket fejemre hintik.
...Először egy napig maradni ott azután két napig, azután három napig, azután mindig...
Szatmár, 1925. július 10-én
Dsida jenő Súgás az ősznekŐsz, te sokat tudsz: mert sétálsz furcsán és hallgatagon, s hervasztó, irgalmatlan szomorú szemeiddel befigyelsz minden ablakon. Ősz, te sokat tudsz, s tudásod soha el-nem-vehető, mert a halottak nagy-erősek és tanítód a temető. Ősz, te sokat tudsz és ajtómat ha titkon benyitod, mellém lopózva böngészed ki, miket szitálón, csöndesen a papírra írok. Ősz, te sokat tudsz, de most nyílik a szám s oly valamit súgok, mit te se tudsz talán: Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan köd-váraktól köd-várakig, van egy búsongó kis fiú, van egy sóvárgó kis fiú, - - ki ibolyákat álmodik. Szatmár, 1924. szeptember 15-én
VágyvirágokSzeretném ha szeretnél Velem együtt nevetnél Mosolyomat neked adnám Reményeid megváltanám… Szeretnélek megcsókolni Boldogságot nem álmodni Arcod lágyan simogatnám Szemed csillogását látnám… Szeretnélek átölelni Sötét éjjel veled lenni Együtt gyújtani a lángot Mint a szerelemvirágot… Szeretnélek úgy szeretni Végre boldogságban élni Oly nagy kérés ez tudom Mégis errol álmodom…
ElkísérlekHallgasd! Hallgasd a csendet, ott van, benned. Mélyen, ősi egészben. Hallgasd és érezd, ahogy áramlik ereidben a véred. Az élet, színei szépek, s a fények, mint sugárzó utak, fekete lyukak. Spirális rendszerek - űrben bolyongó magányos szellemek. Lépek feléd, vezetsz? Engedd meg, hogy elkísérjelek
ott, ahol a tenger-szem csillogva hullámzik, s madarak röppennek fel, fel az égig, ott, ahol a hegyek havas csúcsukkal a magasba törnek, ott, ahol az alpesi réten az anemonák szirmai zenélnek, ott, ahol a fenyok közt álmosan bújik a napsugár, ott a selymes fuben fekve a kék eget nézem már, arcod látom felhok közt, árnyakat a fényben, s ha szél borzolja hajam, mint kezed simítása, elképzelem milyen lenne szíved dobbanása,
s látom repülni a türkizkék madarat ott, ahol egy árnyas lombú fa alatt ülök és rád gondolok, rád gondolok, könnyeim erednek' ott a pipacsok közt, végre, csodás álmok jönnek…
