Szabadon szállni mint a madárszeretnék veled,magasabban a fényes Napnála felhők felett,a korlátlan kék óceánban,ahol képzeletemúszik a kristálytiszta boldogságban,s nincs lehetetlen,nem háborítja semmi a békétnyugalmat és csendet,nincs féltékenység, nem ontja életétegymásnak sok-sok ember. Szabadon szállni mint a madárott ahol szép minden,szerelmes szívvel minden napján
Paul Eluard: Omló narancs hajad
Omló narancs hajad a világ nagy űrében, Mély csöndtől súlyos és homályos lomha tükrök Űrében, hol pucér kezem képed kutatja.
Szíved formája képzeletbeli, S szerelmed elveszett vágyaimra hasonlít. Ó, ámbra sóhajok, álmok, tekintetek.
De nem voltál mindig velem. Emlékezetem még ködös Attól, hogy láttalak, amint jössz s távozol. Az idő is szavakkal szól, mint a szerelem.
( Rónay György fordítása )
Paul Verlaine: Költészettan
Zenét minékünk, csak zenét, ezért a versed lebegőben ragadd meg a lágy levegőben, amint cikázik szerteszét.
Ha szókat írsz, csak légy hanyag, és megvetőn dobd a zenének, mert édes a tétova ének, s a kétes olvadó anyag.
Fátylak mögött tüzes szemek és déli, reszkető verőfény, s a langyos őszi ég merő fény, kék csillagok tündöklenek.
Mert csak te kellesz, Árnyalat, és semmi Szín, koldusi ékül, ó, fuvola s kürt összebékül, e síma álomszárny alatt.
A gyilkos Csattanó gaz úr, baj lenne ha versedbe hagynád, az ötletet, e durva hagymát, melytől könnyez a szent Azúr.
Szónoklat? Törd ki a nyakát és jó, ha izmod megfeszíted, pórázra szoktatván a Rímet. Mi volna, ha nem volna gát?
Ó jaj, a Rím silány kolomp, sükez gyerek, oktondi néger, babrál olcsó játékszerével s kongatja a szegény bolond.
Zenét minékünk, muzsikát ! Legyen a vers egy meg nem álló lélek, mindig új vágyba szálló, mely új egekbe ugrik át.
Egy jó kaland legyen dalom, hajnalban, az ideges szélben mentákra üljön észrevétlen...
Hallom Amerika dalát, hallom sokféle szent énekét, A kézművesekét, mindegyik aszerint dalolja a magáét, hogy jókedvű-e vagy komoly, A magáét dalolja az ács, miközben a deszkáját vagy a gerendáját méri, Azt dalolja a kőműves, amikor munkájához készülődik vagy abbahagyja a munkáját, Azt a révész, ami az életéhez vagy a csónakjához tartozik, dalol a fedélzeti matróz a gőzhajón, Dalol a cipész, miközben a munkaszékén ül, a kalapos, miközben áll, Hallom a favágó dalát, a szántó béreslegényt, ahogy reggel elindul, vagy ahogy délben megpihen, vagy amikor lemegy a nap, Az anya gyönyörű dalát, vagy a dolgozó fiatal asszonyét, vagy a leányét, aki varr vagy mos, Mindegyik azt dalolja, ha férfi, ha nő, amihez köze van, és nem egyebet, Napközben azt, ami a nappalé - és éjjel hallom a robusztus, vidám sihederek csapatát: Erőteljes, zengő dalaikat dalolják, ahogy csak a torkukon kifér.
Kell egy tiszta vízű tó, egy óriási rét, ahol a gondolat nincs gúzsba kötve, hol sárkányt fúj a szél.
Kell egy sűrű lombú erdő, sok énekes madár, ott rejtőzhetsz a bánatoddal, hogy új erőt találj.
Kell egy égig érő hegycsúcs, kell mély szakadék, ott értelmet kap minden perced, mely porrá hullna szét.
Kell egy mindent rontó nagy vihar, egy őszinte világ, ahol a csodákat, mit elképzeltél, együtt éljük át.
Kell egy hely, az otthonod, egy asztal és egy szék, saz érzés, mi halva volt, a Napban olvad szét.
Kell egy ember is, egy óriás, s az együtt mondott szó, hogy a szeretet az egyetlen, mi neked is, nekem is jó.
Ha a kérdésedre nincsen válasz, nincsen felelet, egyszerű, csak arra gondolj, legyen szeretet.
És az égből az angyalok úgy néznek majd reád, megszületett ím prófétájuk, az új emberkirály.
Ha a kérdésedre nincsen válasz, nincsen felelet, olyan egyszerű, csak arra gondolj, legyen szeretet.
Ha a kérdésedre nincsen válasz, nincsen felelet, olyan egyszerű, csak arra gondolj, legyen szeretet.
Ha a kérdésedre nincsen válasz, nincsen felelet, olyan egyszerű, csak arra gondolj, legyen... legyen szeretet."
Egy gyöngysorból ide lenn hiányzott egyetlen szem. Gyönyörű volt, csillogott, csak ez az egy híja volt. S Valaki odafenn, régóta vágyta már, hogy beteljesíthesse a csodát. Kis Tündérek kézben hozták, még a széltől is vigyázták... S most itt, Nálad van a csoda, Isten ajándéka.
mhi
Valamit kérnek tőled. Megtenni nem kötelesség. Mást mond a jog, mást súg az ész. Valami mégis azt kívánja: Nézd, tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet.
Messzire mentél. Fáradt vagy. Léptél százat. Valakiért mégegyet kellene. De tested, véred lázad. Majd máskor! - nyugtat meg az ész. És a jog józanságra int. De egy szelíd hang azt súgja megint: Tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet.
Valakin segíthetnél. Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg. Tán összetörte a szíved. Az ész is azt súgja: Minek? De Krisztus nyomorog benne. És a szelíd hang halkan újra kérlel: Tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne, és diktálhatna, vonhatna, vihetne! Lehet, elégnél hamar. Valóban esztelenség volna. De a szíved békességről dalolna, s míg elveszítenéd, bizony megtalálnád az életet! Bízd rá magad arra a harmadikra! Mert az a szeretet.
Laren Dorr:
Lennék. . .
Lennék Napod, ha nappal lenne, fényessé tenném hajnalod, bíborral festeném este a felhőt, hogy gyönyörködj, ha akarod. Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy, aztán esőcsepp lennék, rád esnék, s gördülve csókolnám arcodat. Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad, ködkarjaimmal ölelném tested s megnyitnám előtted utadat. Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél, elolvadni gyönge kezedben, s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz. Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét, hajadba bújnék tincseiddel játszva, míg nevetve mondanád: most már elég. S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok, égbolt lennék éjfekete éggel, hol nem ragyog más, csak a Te csillagod.
(Kahlil Gibran)
***
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből. Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek. Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet. Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét. Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be. És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel: Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól, És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.
Buzsik Tamás: Érezned kell!Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos. Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék. Nem mondhatom el ki vagyok, És azt sem hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás; Rabnak születik minden gondolat, Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit. Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz. Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha, Érezned kell a kimondhatatlant!
"Mindannyian megtanulhatjuk, miképpen fejezzük ki őszintébben és kedvesebben a szeretetünket - ezzel saját boldogságunkat éppúgy megsokszorozzuk, mint másokét. A szeretet megemeli lelkünket. Önnön lényünk és a közös emberi lényeg legnemesebb részeivel kapcsol minket össze.
Bármi legyen is, amire a figyelmünket leginkább fordítjuk, erősebbé fog válni az életünkben.
Ha kételkednél az élet erejében és a megújulás hatalmában, csupán figyelj az óriási kőtömb észrevehetetlenül piciny résén áttörő fűszál csodájára.
Nézz a nagy Egészre. A szeretet mindig ott van benne.
A feltétlen szeretet elkötelezettséget jelent az önmagáért való szeretet iránt az élet önmagáért való értelmének elismerése iránt; a hit iránt, hogy az emberiségben ott van a jó mindazon hibák, csalódások, tragédiák és rejtélyek ellenére, amelyek az emberi lét örök részei.
Észrevetted, mennyivel többet hallasz, ha ítélkezés nélkül figyelsz a dolgokra?
Bízd magad barátokra. De sose vedd a barátság kincsét magától értetődőnek.
Figyeld meg az emberek arcát! Látod, milyen megejtő, amikor a szeretet megjelenik valaki tekintetében, amikor ott csillog a szemében? Te is ilyen szép lehetsz!
Küldj szeretetet mindenfelé: északra, délre, keletre, nyugatra. Csodálatos perceket élhetsz majd át; tapasztald meg, milyen a világmindenség abszolút középpontjában lenni.
Önmagunk szeretete nem alakulhat ki, ha a más emberi lények iránti odaadó elkötelezettséget nem bontakoztatjuk ki magunkban. E nélkül puszta öntetszelgésbe fullad minden.
A szeretet olykor azt kívánja tőlünk, hogy ne lépjünk ki bonyolult kapcsolatainkból, hanem próbáljuk megoldani őket. De az sem kevésbé szeretetteli, ha az ember felszámol egy olyan kapcsolatot, amely megalázó vagy kiüresedett. Nem az az igazán fontos, hogy kilépünk-e egy ilyen kapcsolatból vagy sem, hanem az, hogy milyen szeretettel és tiszteletteljesen cselekszünk, miután meghoztuk döntésünket.
"Uram, tégy engem békéd eszközévé, Hogy szeressek ott,ahol gyülölnek,
Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak, Hogy összekössek, ahol széthúzás van,
Hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz, Hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik, Hogy örömöt hozzak oda, ahol gond tanyázik. O, Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
Nem arra, hogy megvigasztaljanak, Hanem, hogy én megvigasztaljak,
Nem arra, hogy szeressenek, hanem arra, hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog, Aki elveszíti magát, az talál,
Várlak, ha jössz várlak, ha nem vártalak tegnap várlak ma várlak holnap várlak örökkön örökké várlak erényben várlak a bűnben várlak, 'milyen vagy hűtlen-hűségben várlak a Mennyben várlak a pokolban hogy együtt énekeljünk az angyalokkal vagy üvöltsünk a kíntól mert örökké égünk - Együtt... várlak, hogy várjuk a feloldozás üzenetét - Veled...
Várlak... és nem jössz szólítalak... és nem felelsz kereslek... és nem talállak önmagam sötétje fedi el a tájat - várlak...
várlak...
várlak...
Elnyel a múlt szaggat a jövő a jelen elröppent Nélküled semmi nincs - nehéz várni... de kell! ha nincs is remény, akkor is várni kell! Rád
mert hátha egyszer feltűnsz az úton, ahol én is megyek hátha szembe jössz velem hátha felismerjük egymást hátha Te is rám vártál mint én Rád hátha megállunk egymással szemben és azt mondjuk: "Itt vagyok!" hátha megfogjuk egymás kezét és elindulunk egy másik úton egyfelé, együtt hátha megérkezünk valahová és azt mondjuk: "Hazaértünk. Menjünk be, ez a mi otthonunk." s hátha ott boldogok leszünk örökkön örökké mint a mesékben mint az imákban mint az elsuttogott vágyakban mint a gyötrelem sikolyaiban mint - az életben
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Úgy vágyna hozzád ezer puha szó, ezer csudaszó, színes, szomorú szerelemmel lázadozó.
Úgy beborítna, mint földet az ég, mint fénnyel az ég a remegő rózsát, mely lengve, lobogva ég.
S meghal mind, mire kinyíló ajkamhoz ér, mosolygó ajkamhoz ér, csomóba alvad, mint fagyban a földön a vér.
S megkopva lassan megyek egy hűs gödörig, megyek a sírgödörig s a vallomás is fakul és üszkösödik,
csak mélyül a csend s őszibb lesz mind a vidék, november lesz a vidék s az egyetlen szép szerelemre késik a bizonyiték.
...Míg aztán én leszek fölötted a reggeli fény, fürtödön alkonyi fény. szó, ami néma és mégis költemény,
minden magam leszek, emlék és friss levegő, szentség és tág levegő s az édesbús öröm, a testeden átremegő,
házad fölött a csillag, mely álmaidba rezeg, csillog és szívedbe rezeg, szerelem, szerelem, karácsonyfádon gyertya leszek.
Viharban dörgés, mely lángoló csodákra hív, háborgó csodákra hív s egy világnak zengi, mire kicsi volt s gyönge a szív.
Karom a földre cikázik haragos villám gyanánt, csattanó villám gyanánt s lesujt körülötted mindenkit, aki bánt...
Arany és kék szavakkal
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagy betük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Sainte Thérčse de Lisieux
Szelíd hárfával siratlak halvány szinű rózsa, pasztell-fényü színes ablak, finom, gyenge rózsa, gyenge, lengő és esengő, hold ezüstje mossa, ezüst-zengő csöppnyi csengő, édes kicsi rózsa!
Halál harmatát ki itta, lenge, szűzi, drága, fehérarcu kármelíta, zsenge rózsa ága, keskeny ajkad égi csókra nyílott, tiszta mátka, szép erények rózsacsokra, rózsaszínü ága.
Máris mentél, alig jöttél, így vagyon megírva, fájó illatot köhögtél, sárga rózsa szirma, várt a messzi csillag-oltár, csupa perzsa, szmirna, alig voltál, beleholtál, sárga rózsa szirma.
Liliomon éldegélsz most, rózsa lett a vérted, habfelhőkön mendegélsz most s dalomat nem érted, pedig lelkem sírna, sírna, vagy röpülne érted - Hull a földre rózsa szirma, amint megigérted.
Mennyi rossz tett, csúnya emlék, én voltam, ki tette, akasztófát érdemelnék s rózsát adsz helyette, buja voltam és goromba és gőgös felette: nem borulhatsz hát karomba, rózsát adsz helyette.
Arcod édes égi fényt vet, hull a rózsa, hull, hull, kék felhőn vár Vőlegényed, hull a rózsa, hull, hull, tapsikolnak mind a szentek, hull a rózsa, hull, hull, amint kézenfogva mentek, hull a rózsa, hull, hull.
Áttetsző és lenge kis szent, rózsákat pazarló, kérd meg énhelyettem Istent, hogy ne nézze gyarló voltomat és hadd mehessek, hol a Hold a sarló, vándortársatok lehessek, rózsákat pazarló.
Szelíd hárfán hadd mulatlak, halványszínü rózsa, Isten házán szines ablak, égszín gyenge rózsa, zsenge, lengő és esengő, Krisztus csókja mossa, csókkal zengő csöppnyi csengő, édes kicsi rózsa!
Mindörökkön élni, élni adassék meg nékem, lábatoknál üldögélni rózsalevélkéken, Krisztussal s Veled beszélni fent a tiszta égen, éldegélni, üldögélni rózsalevélkéken.
Angyalsóhaj illatából szirmokat csinálni, csillagházunk ablakából földre ledobálni, szent szerelem szüzi bokra, egy szobában hálni Veletek és ágyatokra rózsákat dobálni!
Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok. És én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsingat és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok. Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja, a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog holt mámorok tört ívén át az éjbe: s én vagyok az a sápadtság, amit éjfél után, ha a bálból jössz haza, rád lehel a sarki lámpa fénye
Kétely, hitetlenség, bizalmatlanság. Őszinte szó a fegyver ellenük, messze mögöttünk mára az ártatlanság, sok bűnnel keltjük reggelünk. Megkeresni, ki bűneink elfogadja, vállunkról leemel párat, s a magáét velünk megosztja, mert akarja hibánkat. Megtalálni végre talán őt, ki elfogadja lényünk, az érem oldalából mindkettőt, hogy van ilyen attól félünk. Mert mi jogon fogad el valaki, ha magunkat nem tudjuk. Miért akarja nekünk adni, mit másnak sose adtunk. Ha megtalálod a másik részed, ki benned él csak igazán, ki veled alszik és veled ébred, akkor is, ha feje, más párnán nyugszik.
Felkelő nap /Notratay Amun verse..
Álom és valóság.
Mikor fekszel, s álom száll szemeidre, Gondolj rám, hiszen egyszer már megérte, Hisz álom nélkül az élet mit sem ér, S itt csak a képzelet, s nem a lét a tét, Gondolj arra a percre, mikor megláttál, Gondolj rá, hisz csak erre vártál, De ez nem igaz, ő ilyet nem ír nekem, Csak egy buta álom volt, játszott a képzeletem, Hisz ha ez valóság, igaz lenne, Álmomba álmot isten biztos nem tenne, Csak a képzelet, a szív vágyai voltak, Tettükért csak a bolond szerelmesek lakolnak, Hisz ha ez valóság, s nem csak álom lenne, Akkor a legboldogabb ember írna, s mindent megtenne, Hogy az álom, gyönyörű valóság maradjon, S szíve a bánattól nehogy kővé fagyjon.
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, Amelytől fénylik a szirom, Amelyből felszökik, kévéjében a napnak, Szivárvány-szikra, milliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, Ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - Mi távolabbról: mint a gyémánt Az közelebbről: mint a könny
