Horváth Gabriella: Ha nem is…
Engedd, hogy nézzelek, ha nem is látsz engem. Engedd, hogy halljalak, ha nem is szólsz hozzám. Engedd, hogy érezzem kabátod melegét, bár tudom, tán soha nem teríted azt rám.
"
Sírok, ha sírsz, ha
ragyogsz, ragyogok Néma barátod, rabszolgád vagyok, alázatos és bizalmas barát, Aki nem kér semmit, csak néz és imád, És nem akar lenni, csak általad, Csak árnyéka annak, ami vagy."
( Szabó Lőrinc)
S még egy szép vers szerintem.
Fákat altat a szél álmos lombú fákat. S én most ébredek rá: nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad.
Mintha...
Mintha a tested lennék úgy érezz mintha egy válasz lennék úgy kérdezz mintha at utad lennék úgy kövess mintha már tiéd lennék úgy szeress
mintha a szavam lennél úgy beszélj mintha csak igaz lennél úgy is élj mintha csak napom lennél úgy égess mintha az élet lennél úgy éltess
színes széles a csend a itt vagy csend velem
mintha a vágyad lennék úgy higgy bennem mintha egy dallam lennék hallgass engem mintha csak véred lennék éltesselek mintha
csak benned élnék érezzelek
színes a csend nézd én már majdne, elfeledtem hinni s újra érzem hinni lehet hinnék neked
mindenki azzá lesz amivé tette a szeretet és a gyűlölet megváltottál
itt vagy velem újra nekem
nézd, én már majdnem elfeledtem sírni s újra érzem könnyem meleg könnyed meleg
Te hoztad el
mindenki vére piros mégis mindenki más és másképp szeret Te így tudtál
Johann Wolfgang Goethe
A kedves közelléte
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csönd borul rám, téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Óh, jössz-e már!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Merengő szemem, ki látóvá teszed, ki elindítasz utamon, hogy járjak, ki kiszínezed számomra a nyárnak sápadt virágát s két karom kitárod, hogy minden embert magamhoz öleljek: tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt, ha látó szemmel nézem odakint, nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ, ismersz-e minden tüskét és követ, mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak hidegen néztem; ki tudja, a gazdag, pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom, de ha ölelek, ki tudja, mi áron? Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod, ismerősnél, rokonnál több: Barátom, tudod-e mit teszel velem?
Egy angyal születése.
Tudod azt sem tudom hol kezdjem. Már számomra is olyan akár egy mese. néha ok néha okozat vagyok. A szivem azt súgja ott kezdõdõtt azon a hegyen. A múltban. Mikor még sötétség volt. Mikor még ember sem volt aki higgyen, és asszony sem hogy bûnbe essen. Csak Isten volt meg az angyalai, és mi. A kitaszítottak. Követtem õt. mert szerettem. Áldást kértünk, de tagadást kaptunk, meg átkot. és a szót számûzlek. Néztem büszke tartását, néztem a szemét. Azt hittem lehunyja, de nem. Állta a haragot állta a megvetést, én meg csodáltam. Hallottam a szavakat... a halk, egyenletes szózatot... A vétekért. Az önálló akaratért. Láttam a szárnyakat... hogyan váltak ébenfekete valósággá a szavak. ... és én tiszteltem. mert kitartott. Láttam a társakat, láttam az elforduló arcokat, a fehér tollak csendjét. ... és láttam, hogy lehunyja a szemét, mikor utoljára hagyta el a helyet, Utoljára csókolta meg az Úr kezét. Elõl haladt, szárnyai némán szaggadták a levegõt, egyenletes mozgásában
nyugalom lüktetett De tudtam, háborog a szíve, éreztem ahogy magához szorított. A Föld akkor még puszta volt, nem más, csak homok, víz meg persze a csillagok
és a hegyek. Közöttük is egy, mi otthonunk lett. Boldog voltam akkor. velem volt, mellettem. Emlékszem... egyszer megajándékozott. Kérdeztem miért? De csak azt mondta, hát fontos ez? A sivatagba vitt, ahol született. a homokbuckák mögött elrejtõzve néztem hogyan
születnek az angyalok. A sivatagi láng hatalmas, és izzóbb ezer meg ezer vulkán tüzénél, mert ezeket a
lángokat Isten szívének dobbanása táplálta. Csak kuporogtam és néztem a lángokból születõ angyalokat. Néztem õket és tudtam, Isten egyetlen alkotása sem lehet náluk tökéletesebb már. A szárnyaik erõtlenül lógtak gerincük ívén. a Teremtõ lehelletével szárította meg a
tollakat, hogy teljes pompájában ragyogjon minden teremtménye. Tudod ilyen volt Õ is. Láttam Bûbájt bocsátva szememre visszavitt az idõk kezdetére, hogy ott legyek, vele legyek
abban a szent pillanatban. Láttam õt megfoganni a lángok nászából, láttam alakot ölteni és kilépni. Láttam kiváncsi akarását mi merészségre sarkalta, hogy ne lépjen ki azonnal a láng
nyelvekbõl. Hagyta, hogy a legkülsõbb láng átölelje, hagyta hogy szárnyaiba égjen a fény. Így teremtetett Õ a sivatagi tûz legkülsõ lángjából, és lett a fény hordozója. Isten
legszebb angyala.
A Pillangó és a szeretet
Egy verőfényes nap egy kicsike pillangó ébredezett a félig nyitott selyemgubójában. A férfi ült és nézte néhány óráig a pillangót, ahogy küzdött, hogy fiatal, törékeny testét kiszabadítsa a kicsi lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen leállt. Úgy látszott a pillangó mindent megtett, amit tudott, és saját erejéből többre már nem képes. A férfi eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és óvatosan kinyitotta a selyemgubót. A pillangó megérezve a lehetőséget, könnyen kijutott. De a teste érett lenül összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak. A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a gyönyörű szárnyak, megnőnek, kitárulnak és képesek lesznek felemelni a pillangó könnyű testét, szilárdak és erősek lesznek. De semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, erőtlen szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni. Amit a férfi, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett. Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni. Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben. Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít minket. Nem leszünk elég erősek, amikor annak kell lennünk. Nem fogunk tudni repülni.
Kértem Erőt.....; és kaptam nehézségeket, amelyek erőssé tesznek. Kértem Bölcsességet.....; és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket. Kértem Jómódot.....; és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak. Kértem bátorságot.....; és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat. Kértem Szerelmet.....; és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek Kértem Jóindulatot.....; és kaptam lehetőségeket. Semmit nem kaptam meg, amit akartam.....; De mindent megkaptam, amire szükségem volt.
Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal, tudd, hogy képes vagy legyőzni őket!
Augustinus: A boldogságról
Nem a boldog életre kívánkozik-e min- den ember? Hol ismerték meg, hogy ennyire áhítják, vagyakoznak rá? Hol látták, hogy ennyire szeretik? Mindenki birtokoija a boldogságot, ám senki sem tudja, hogyan és meny- nyire. Mondjuk, valaki egyszerűen úgy érzi, boldog — és ő valóban boldog. Másvalaki a boldogság reményében, vá- gyakozásában érzi ugyanezt — ő más- képpen boldog, meg várakozik, és e várakozás több boldogságot hoz szá- mára, mint amaz embernek, ki nem is reményli ezt a távoli, talán soha be nem köszöntő eszményi pillanatot... Ki a boldog valójában? Talán nem ragaszkodnánk e megfoghatatlan ámu- lathoz, ha nem őriznénk róla titkokat a lelkünkben. Ime a neve: boldogság. De mit jelent e szó neked s nekem? Nem a szó csengesében találjuk-e meg örömün- ket? Hisz jelentése ott van az emléke- inkben. Ha pedig ott van, talán már vala- mennyien lehettünk boldogok. Ha létez- ne közös nyelv, amelyen megkérdez- hetnénk a világ összes emberétől, hogy akarnak-e boldogok lenni, ők minden habozás nélkül - hála emlékeiknek -
igennel válaszolnának...
Ó, hála neked, könnyek Istene:hogy adtál nekem két síró szemet,és fájdalmat, és bánatot is hozzá,s egy lelket, aki sohasem nevet.Te tettél az ősz rokonává engem,adtál magától omló könnyket,hogy megsirassak minden hantra hulló,reszketve hulló őszi levelet.Ó, hála neked könnyek Istene,hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,s megengedéd, hogy mindent eldaloljakegyetlen húrra hangolt lelkemen.Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,hogy húromat másra hangoljam át,hálátlan voltomon haragra kelve,Isten-kezeddel leszakítanád.(Wass Albert)
Britt G. HallqvistMiért?Miért hívják a széketéppen széknek?Miért mondjuk a késre, hogy kés,és honnan tudjuk, hogy a boglyaboglya?Ki adott nevet a dolgoknak legelőször?Ki volt a Névadó?Ki mutogatott rá mindenre:,,Ez kő, ez fű, az fenyő"?Talán a dolgokat nem is így hívjákigazában.Talán szomorúak is, hogy nemmondhatják:,,Ne higyjetek a Névadónak!Sokkal szebb nevünk vanigazában!"
Még itt jársz e földön, még semmi sem Késő; egy nap jó emlékkel vigyen, Hogy nem rosszul használtad itt időd, Több vagy, mint mikor lábad idejött. Ha nem gondoltál rá, tedd ezután, Szörnyű, későn bánkódni volt hibán, S még nem késő: Még fürgén mozgasz itt, Hát tedd redbe, barátom, dolgaid; Mert száll az élet, fogy a fürgeség, Még minden itt, éld, küzdve, türve még; És itt még annyi nagyra alkalom, Jaj, ha fecsérled, nincsen irgalom. Mulasztás kínja jön csak, bűntudat, Hogy megmutasd, ki vagy, ez itt az utad; Talán csak ez: hát álld, mint állhatod, Okulva, míg rejtélyét itt lakod, A nyüzsgő mindent; ami itt van, éld, Mi kint, s benned, a lázt, a szenvedélyt, S mit hoznak bőven kis és nagy csaták- Ám másnak tett, neked tárgy e világ, S amit megérsz, mi sújt vagy lelkesít, Mert miért élsz valóban: verseid. Versbe rótt élet: hát ezt jól csináld, Erőid fogd, vezesd avagy ziláld, Fő, hogy jól írd meg, mi izzít, betölt, Tartalom: az élet, tartalom:a föld, S e szörnyű-szép létben mi megmarad- S mely mindennél több még: mit hordsz magad. De mondj ki mindent, míg időd van itt, Más szánt, épít, te írd meg álmaid, Álmoknak nyelvén egy nagyobb valót, Mit írsz, jól: él- (ki él, holnap halott )- Versbe-mentett élet. Csak jól csináld. Igy hívd porondra az időt, halált.
A Szabadság dala
Ha megtudná a világ mennyire irigylem a madarakat!
Hogy kedvére dalolhat, és mind megveti a hatalmat!
Ha megtudná a világ mit jelent a szó: szabadság
Nem vetné oda a szót gúnyolódva nékem: "badarság
Örülj annak amid van, s soha ne kivánj többet
S ha fáj a rabság, nyugodtan vájd magadba körmödet
Csak titokban, úgyhogy mások meg ne lássák
S fogadd el, szivd magadba, a szabadság halálát"
Megpróbálnám, ha nem hinném azt őrült erősen
Hogy a szabadság itt úszik a friss levegőben
De itt érzem magamban, hiv, hogy legyek társa
Osztozzam vele örömben, s védjem, szó ne bántsa
Most én is dalolok, hangom bejárja e széles földtekét
Átjárja szived, magában hordozza az új világ szelét
Hidd! S legtitkosabb álmaid már holnap valóra válnak
Bejárják az egész világot, téged is megtalálnak
Mikor elveszni érzed a reményt, s fázik a lelked
Csak hivd! S minden fájdalmat szerteszét kerget!
A lélek szabadsága ez, hagyd el az ezredéves láncot!
Szabaditsd fel elméd, s járd az örömittas táncot!
Segits másnak, s nevesd ki a röghöz kötött bolondokat
Kik kiszabadulni félnek, inkább vállalják a gondokat
Győz a szabadság, szépség, szerelem! Ez legyen védjegyed!
S ha valami szokatlant, ismeretlent kivánsz, csak tegyed!
Sose másnak felelj meg, hanem magadnak és az álmaidnak
Taszitsd el a fájdalmat, s ne szabj gátat vágyaidnak!
Légy a Földön bárhol, s fehér, sárga, vagy fekete
Az életet élni, magadénak érezve van csak értelme...
A nap
A Nap nyugodni tér, vetik már az ágyát, Takarója a sötét, őrzi majd az álmát. Altatódalt mesél majd a csillagok serege, S édes súlyként nehezedik álomra a szeme.
Strázsaként a sápadt Hold őrzi őt s vigyázza, Mint magányos ember, útját egyedül járja. Éberen figyeli az alvót, ne zavarja senki, Hisz nemsoká' virrad már; ébredni kell s menni.
Ha én dalolni indulok
Dalom az égig száll
Ha én sírni indulok
Könnyeim pokla vár
Ha én dalolni indulok
Szép mosolyod látom
Ha én sírni indulok
Már várom a halálom
Ha én dalolni indulok
Eszemben te jársz
Ha én sírni indulok
Sohasem találsz
Ha én dalolni indulok
Halk szavad ölel
Ha én sírni indulok
Konok kéztől el
Ha én dalolni indulok ű
Virágos réten lépkedünk
Ha én sírni indulok
Szétszakad, széthull életünk
Ha én dalolni indulok
Patikám te vagy
ha én sírni indulok
Már nem vagy tenmagad
Add nékem Istenem, utam dalolva járni
· Az ISTENi SZERetet jelenti talán azt, hogy "haza érkeztél"?
· A SZERElmes versek segítenek közelebb vinni ennek megértéséhez, minket. Az itt olvasható vers felidézi
Benned ezt a csodálatos érzést akkor is, ha épp most
nem vagy SZERelmes!
Merre visz az út, Hová hív a végtelen, Nyughatatlan vándor Lakik a szívedben. Néha úgy érzed, minden véget ér, De mégis mész tovább, Útra kélsz, vakon lépsz, Szertefoszlott álmok nyomán.
Mint összegyűrt papírdarab, Mit ide-oda hord a szél, Érzelem nélküli világban, Tenyérnyi boldogság foszlik szét. Mikor a világ nyugodni tér, Új erő hajt tovább, De szétszórt életedért, Csak a végtelen ölel át.
A lelked mélyen hallgat, De testedben erős a vágy, A dalok is szerelemről szólnak, Bárcsak hallhatnád. Pedig te is vársz valakire, Ahogy mindenkire valaki vár, De álmaidra félelem ül És sötét börtönbe zár.
Hová visz az út, Merre hív a végtelen, Megfáradt vándor, Lakik a szívedben. Amerre jársz, arról dalolsz, Milyen színes a világ, Miközben neked nyílik Minden fekete színű virág.
Fáj a szó Fáj a szó, elmondani nem tudom, A ki nem mondott szó bennem tombol. Próbál utat törni magának, De nem találja hol a kijárat. Néha előtörnek a szavak, De a lényeg mégis bennmarad.
Fáj a szó, Ezért hallgatni jó. Beszélni? Csöndben szenvedni, Vagy az egészet feledni? Valami új nagy cél kellene, Valami, ami hajtana előre. Egy új célért lelkesedni, Igen mandalát kell festeni. Jó az ötlet, de tehetség is kell, Magamat tehetségesnek nem érzem. És mégis színekkel és formákkal fejezem ki önmagam, Lefesteni próbálom, ha már elmondani nem tudom.
Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba; az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása; magány sehol; isteni jel s rend, hogy minden tünemény keveredjék valamivel - Mért ne veled én? A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorit, átfog; egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok; a földet a nap sugara, a hold a tengereket: minden csókol... - S te soha engemet?
Az angyalok köztünk járnak , néha közénk le leszállnak , megpihennnek nyomukban eltünik a bánat ,
,viszont ha menniük kell akkor újra felszállnak
Egy angyal szólt: ennyi volt! S nem várt a világ határán, csak gyöngéden karjába zárt. Egy perc sem volt, s egy hűvös csókkal elragadott, Kértem őt, de búcsúzni sem hagyott...
Voltam valaki köztetek,
egy a sok között, S most hirtelen lelkem a mennybe költözött.
· Lindák Mihály: Vagyok
Vagyok, fény és árnyék, valóság és játék. Vagyok, hideg és meleg, szerető és rideg. Vagyok, kit gyűlölnek és szívből szeretnek. Vagyok, hitehagyott, eszmékért elhagyott. Vagyok, jó szerető, időnként fecsegő. Vagyok, hű barátod, alkalmatlan párod. Vagyok, heroikus, vagy melankolikus. Vagyok, szókimondó, mindent megtagadó. Vagyok, egy álomkép, máskor csupán rémkép. Vagyok, még szertelen, sokszor szégyentelen. Vagyok, aki adok és keveset kapok. Vagyok, nagyon gazdag, de rendkívül szegény. Vagyok, a hit, a remény, az elveszett esély. Vagyok, a lenn és fenn, talán érdemtelen. Vagyok, olyan, mint magadat látod.
A fény társa vagyok, Kinek neve árnyék, Ha ő nem lenne, Sötétségbe járnék. Élete lelke vagyok, Csakis érte élek, Követem őt a halálig, Mint hűséges kísértet. A háborúk zajában is Ott voltunk mindketten, Mutogattuk magunkat Csillagfényes esten. A mi frigyünk örök Nem tudjuk meddig még, Engem a földön láthatsz, A fényt, ha tiszta az ég.
Egy világ alkotott Téged Egy világot alkottál. Születésed örök és végzetes Mint a csillag mikor kihűl. Elfelejtett istenek alkotása Magadévá tett álmaid felett Felhők között éled napjaid Amikor is gyermek leszel újra. Erényből vagy érzéki Sugárzásod messzeszáll Emlékezni fog a szél Ha fénybe kapaszkodik az elme. Légy hű az álmodhoz! Légy az, akinek vallod magad! Akard a teret mely alkotni hagy; A repülés: az mindenek felett!
Égben járó emberek – repülnek álmok, tenger felett Égben járó reggelek – nézlek s látom még nem lehet Egy csók bújik reszketőn - Tenyered dombjain jár le s fel révedező időm Csókold meg halovány arcú szivárvány fejét – csókolj meg ezerszer... Még nem elég ! Veled mennek lassú árnyú fellegek Veled mennék szívedben – Adj helyet... Add magad nekem minden nap minden éjjelen Add szemed – add lelked – Add oda ezerszer mindened Mert... borulnak Napnak arcai – Halkult ölelések akarnak suttogásokat elkapni... Lendül a dal – hang elszakad – bolond szív dobbanása bent ragad Járkálnak szobám előtt álmatlan szavak - Hát itt vagytok mind? Eljöttetek? Ti is? Ti... "szeretlek"...? Mondd...s mondom - Felelem... - Szeretlek… Oly jó füledbe suttogni ezeket
Két kis szó bújik csendek mezején simogatjuk-simogatjuk - Te meg én Simogatjuk a kertet a fák alatt - Csókolják a levelek árván maradt arcunkat... Idő vánszorog - repülő ég szalad Itt marad minden - mit vihetnél - mind itt marad. Itt maradt a kék világ Itt maradt a "Te meg én"... Mert pusztulni kell tüzesen - Halni kéne szelíden - Gyúló emlék parazsat üzen... S akkor... Ragaszd össze kontinensek szétszakadt kabátját... Meddig járkáljanak szavaink végtelent kutatva át? Gyertek - Ti kérges tenyerekből ébredt remények kezei... Otthonunkra hol lelünk - szeretni...
Még szeretnék: némaságra csendet írni, mély titkokat megsejteni, teli kézzel kéregetni, önmagammal szembenézni, játékok között térdepelni, még egyszer, őszinte hittel játszani, egyenes úton eltévedni, esőcseppből könnyet inni, könnyű széllel elrepülni szörnyű percben mosolyogni, valamit neked mondani, kezedből szeretetet venni, senki elől bujdokolni, barátságot elültetni, szerelemben haldokolni, még szeretnék: szerelemből csókot adni.
Wass Albert: Egy szellő
Egy szellő jött, nyugatra induló.
Üzentem vele Néked.
Talán elér, talán átadja,
talán megérted.
Olyant küldtem vele
mit nem bír el levél.
Amit elejt a drót is
amire odaér,
és semmi hullámhosszon
nem lelni állomását:
a szívem dobbanását!
Egy szellővel
ma este-tájt
küldtem valamit Néked.
Talán elér,
talán átadja,
talán megérted
Juhász Ferenc: Virágok hatalma
Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok, mint a tűnődés gyenge szárnyán kinyílt szerelmes alkonyok, fogalmak, amik a gyenge, lágy merengés talaján kihajtanak, csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat, édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak, vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörül odább, a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb- csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve, lélekző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve, hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak, létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat, s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott, mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partraszállt-vándorok?
