Vajda János ezekkel szemben kijelentette: az egészségügyi rendszer nem fog összeomlani, mert az egészségügyi dolgozók az esküjük mellett ki fognak tartani, azzal támasztotta ezt alá, hogy a pécsi intézmények több milliárdos hiánnyal küzdenek, mégis folyamatosan ellátják feladatukat.
Micsoda maffia...
(Bár a link rossz, de rákerestem a pécstv-n Vajda Jánosra.)
A főigazgató azt is leszögezte: nem azért megy nyugdíjba, mert legalább száz beosztottjának nincs érvényes biztosítása, hanem azért, mert elérte a nyugdíjkorhatárt. Az eset ettől függetlenül felháborítja, mivel a Magyar Államkincstárnak automatikusan át kell utalnia az APEH-nak a járulékokat amit kollégái fizetéséből levonnak. „Ez egy súlyos tévedés, adminisztrációs hiba lehet az OEP rendszerében. Vajda János elmondta azt is, hogy egy járóbeteg ellátó intézet főigazgatójaként nem nyilatkozhatta, hogy műtétek maradtak volna el, hiszen ott ilyeneket nem végeznek. Hozzátette: más kórházakban dolgozó kollégáitól azonban értesült arról, hogy a teljesítményvolumen korlát miatt várható, hogy elmaradnak műtétek. A főigazgató a Kontrában kifejtette ugyanakkor, hogy az egészségügyben zajló változtatások néhány formájával és megvalósításával valóban nem ért egyet, mert elmaradt az egyeztetés, nem próbálták ki a gyakorlatban az intézkedéseket, hanem diktátumszerűen bevezették. Vajda János azt is kijelentette, hogy hasonló okokból nem ért egyet a vizitdíjjal sem, de hozzátette, hogy egyben megalázónak is tartja azt. „Ha már vizitdíj, akkor azt akként is kéne kezelni, nem egy megalázó 300 forintos összegként”. Összehasonlítva egy mesterember kiszállási díjával, a főigazgató szerint legalább kétezer forint volna a vizitdíj indokolt mértéke.
Ez igaz. Nem a vizitdíj összege az érdekes, hanem az önrész mértéke.
Milyen szart védenek? Valószínű forrásod szerint (ÉS 2001/47) is:
SZERINTEM
... a Kecelen megégett két gyermek kálváriájából illene levonni bizonyos tanulságokat. A történet úgy szól, hogy az igen súlyos (a testfelszín több mint 90 százalékára kiterjedõ) égési sérülést szenvedõ két gyermeket Kecelrõl elõbb a kiskunhalasi kórházba, majd onnan a Szegedi Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikájára, majd onnan a fõvárosi Heim Pál Gyermekkórház intenzív osztályára, majd onnan a szakszerû ellátásukra felkészített miskolci kórházba szállították. A gondom a majd onnannal és azzal van, hogy mindez három napig tartott. Sorrarendre kiderült, hogy az említett két kórházban és klinikán nincsenek meg az égett gyermekek mûtéti ellátásának szakmai feltételei, sõt az orvosok sincsenek felkészülve az ilyen betegek végleges, mûtéti ellátására (a megégett betegek kezelése ugyanis speciális szakismereteket kíván, például a Központi Honvédkórház pesti részlegén külön égési sebészeti osztály mûködik).
Valóban nem volna gazdaságos (merthogy a kérdést errõl az oldalról is nézni kell), hogy minden kórházunk intenzív terápiás osztályán meglegyenek a súlyosan égett gyermekek ellátásának feltételei, de legalább tájegységenként (azokban a városokban, ahol orvosi egyetem vagy kar mûködik, ezenkívül a Dunántúl nyugati-északi részén és Észak-Magyarországon) lennie kellene ilyen részlegnek, hogy ne kelljen az életveszélyben levõ gyermekeket az ország egyik felébõl a másikba küldözgetni (Miskolcon van ilyen részleg).
A mostani tragédiának van még egy megdöbbentõ mozzanata: Kiskunhalason és Szegeden nem tudták, hová kell a gyermekeket továbbküldeniük. Nem egybõl Miskolcra irányították õket, hanem a fõvárosi, egyébként kiváló gyermekgyógyászati intézménybe. Ez csupán elgondolkoztató, az viszont érthetetlen, hogy miért nem telefonáltak. Ha ugyanis valaki nem tud valamit, azt telefonon megérdeklõdheti. Ez a XXI. században aligha menne csodaszámba.
És még valami. Tudom, hogy a gyermek nem kisméretû felnõtt, következésképp ellátásának megvannak a sajátosságai, de az is valamiféle megoldás volna (ha már a fõvárosba irányítják a kis beteget), hiszen az élete múlhat rajta, hogy felnõttekre szakosodott égési sebészeti osztályra kerüljön. Ott legalább az orvosok értik a dolgukat.
DR. PÉCSI TIBOR
Miskolcon már akkor megvolt a részleg. Az ok., hogy akkor nem irányították oda őket először, viszont most nem is irányíthatták oda a sérülteket.
Na jó, beismerem: én "még az emberi lét egy igen alacsony fokáig se jutottam el". De akkor ki és mi vagy vajon te, mind az öt hozzászólásoddal? Mer' ez még ficaknicknek is gyenge...:)))
Nincs itt semmi ellentmondás.... le is írtad a magyarázatot:
>Tehát a lehető leghatékonyabb (azaz bármit csinálunk helyette, az automatice drágább, rosszabb, vagy mindkettő), de ugyanakkor elvetendő szerinted. És ezek után én vagyok az ovis... :)<
A drágábbnál van az eb elhantolva (persze nem túl mélyre)... többe kerül a kormányzatnak, ha rendezni kellene a fizetéseket. Az igaz, hogy a betegnek meg az eü dolgozóknak jobb lenne, de az ki a fenét érdekli, abba a politkusnak (ha így is, úgy is megválasztják - márpedig a tömegkommunikációban van elég fizett lakáj és hasznos idióta - tehát megválasztják), nincs lóvé. A rendszer pedig az eü dolgozó kizsákmányolásán alapszik, ezzel nem tudok egyetérteni.
Semmi baj, jön az EBF vezetője Kolozsy kartács és kideriti, hogy ki a hibás és jól megbünteti! (aszerint, hogy melyiküknek van valamiféle ellenzéki kötődése4).
MNO Nem fogadta a területi beosztás szerint illetékes Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet a fővárosban kedden azokat a balesetben megsérült férfiakat, akiket végül - több más fővárosi kórház elutasító válasza után - a kétszer is forduló mentőhelikopter szállított a salgótarjániból a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórházba, melynek igazgatója elmondta azt is: már többször jelezte a szaktárcának, hogy rossz a területi beosztás.
A Borsod megyei rendőr-főkapitányság kommunikációs irodája megerősítette az MTI információját arról, hogy a sérült férfiak kedden hajnalban szenvedtek közlekedési balesetet. Közlésük szerint a 21-es főúton történt baleset során az a személyautó, amiben a két súlyosan sérült, budapesti illetőségű férfi utazott, egy álló teherautónak ütközött.
A mentőhelikopter kétszer fordult a betegekkel, az első sérültet délután fél három körül hozták meg, a helikopter a másik betegért visszarepült. Csiba Gábor, a megyei kórház főigazgató-főorvosa a történtekről a távirati irodának elmondta: a salgótarjáni kórházi vezető kedd délelőtt kereste meg kérésével, hogy fogadja a két baleseti sérültet, ugyanis a szükséges idegsebészeti beavatkozást Salgótarjánban nem tudják elvégezni, máshol pedig nem fogadták őket.
A miskolci kórház főigazgató-főorvosa hangsúlyozta: április 1-jéig hozzájuk tartozott a salgótarjáni kórház, azóta viszont Budapesthez, az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézethez tartozik. A Nógrád megyei kolléga természetesen a fővárosban érdeklődött először a betegek fogadásáról, ám elutasító választ kapott – tette hozzá.
Információi szerint ezt követően salgótarjáni kollégája több más fővárosi egészségügyi intézménynél is próbálkozott, ám sehol sem fogadták a betegeket. "Így telefonált Miskolcra, a megyei kórházba, és én átvettem a sérülteket, bár területileg nem tartoznak hozzánk. Amit tettem, annak ellenére tettem, hogy a mi intézményünk is pénzügyi nehézségekkel küzd" - mondta Csiba, aki beszámolt arról is, hogy a mentőhelikopteres szállítást megelőzően a salgótarjáni kórház a szaktárca információs irodáját is megkereste, de ott - az elsődleges információk alapján - nem tudták megmondani, hogy a salgótarjáni egészségügyi intézmény idegsebészetileg hová tartozik.
A főigazgató úgy fogalmazott: korábban már több alkalommal jelezte, s most ismét jeleznie kellett az Egészségügyi Minisztériumnak, hogy rossz a területi beosztás, de ezekre a felvetéseire elmondása szerint eddig még semmilyen választ sem kapott. Ha ez nem így van, akkor viszont a tájékoztatással, az információáramlással van probléma - tette hozzá.
Csiba Gábor a szaktárcának azt is javasolta, hogy a felesleges "betegküldözgetést" azzal kerüljék el, hogy a beteggel kapcsolatos költségeket ott fizessék ki, ahol ellátják őket. Ezeket az összegeket attól az intézménytől kellene levonni, ahová a beteg tartozik - jelentette ki.
No reformpártiak! Vilűgositsátok fel OMSz-t, hogy a helikoptereik hova vihetik pl. Salgótarjánból az idegsebészetre sürgősen szállitandó betegeket? mert ma órák hosszat kóvályogtak s sem Peste, sem Eger sem Miskolc nem akarta őket fogani! Persze, az EŰM-sem tudta! Gratula ML/HÁ!
Te is csak egy simlis kis tehetetlen vagy. Nem húznátok el végre a francba már? Vagy arra se a tudásotok, képzettségetek nem elég és a hozzáállásotok is komikus?
Semmit nem tudtok és értek, feleslegesen sokan vagytok. Megpróbáltok néha istent játszani, de még az emberi lét egy igen alacsony fokáig se jutottatok el.
Egyébként én se értek vele egyet, mindkét fél részére megalázónak tartom, haszonélvezője sem voltam soha, nem is szeretnék lenni, viszont ha azt akarjuk, hogy eltűnjön, a kialakulás és fennmaradás okát tisztán kell látni...
Anno, amikor még azt az elvet vallották a szeretett vezetők, hogy a magántulajdon rossz, az állami tulajdon jó, a többiztosítós rendszerből csináltak egy másikat.
A rendszer kialakítása Ratkó elvtársnő keze munkája, s bár személy szerint nem ismerhettem a hölgyet, de korabeli tudósítások szerint stílusban Horváth Ágnes méltó utóda lehet. Az elvtársnőt leginkább az abortusz elleni intézkedéseiről ismerjük, ugyanis Rákosiék annyira nem voltak ostobák, hogy ne ismerték volna fel azt, hogy a kialakított rendszer csak stagnáló vagy fiatalodó korfa esetén működőképes.
A hírhedt Ratkó-korszak klasszikus jelmondata: “Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség!” ott függött minden kórház szülészetének falán. Az életerős társadalom mint cél megvalósításának egyik legfőbb eleme a folyamatosan növekvő népességszám. 1952-ben betiltották az abortuszt, ezzel is növelni kívánták a születések számát. Bár a köztudat Ratkó Anna egészségügyi miniszterhez köti a rendeletet, az abortusz elleni harc jegyzőkönyvét maga Rákosi Mátyás fogalmazta meg – olvasható Schadt Mária már említett könyvében. Kötelező volt a terhes nők regisztrációja, így próbálták megoldani, hogy a hiányos adminisztráció következtében egyesek kihulljanak a rendszerből, és tiltott magzatelhajtás során szabaduljanak meg a nem kívánt terhességtől. Azokat a gyermektelen hajadonokat, nőtleneket és házasokat, akik elmúltak 24 évesek, és keresettel rendelkeztek, megadóztatták. Jövedelmük 4%-át voltak kötelesek gyermektelenségi adó címén befizetni. Egyértelműen látható, hogy a politika szerint a gyermekvállalással kapcsolatos jogok nem tartoztak az egyének személyi szabadságjogai közé. Ezek a szigorú szabályok 1956-ig voltak érvényben.
1948-ban megkezdődött az OTI-n kívüli biztosítótársaságok államosítása, felszámolása, vagyonuknak az OTI kezelésébe adása, illetve intézményi rendszerüknek az állami egészségügybe történő beolvasztása. Megszüntették a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetét, a Magyar Hajózási Betegségi Biztosító Intézetet (1948), valamint a Nem Állami Tanszemélyzet Országos Nyugdíjintézetét, az Országos Tisztviselő Betegsegélyező Alapot, a Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapját, a Magyar Dohányjövedék Betegségi Biztosító Intézetét (1949), végül a Magyar Posta Betegségi Biztosító Intézetét és az Országos Bányatárspénztárt. A megszüntetett biztosítóintézetek és alapok feladatkörét az OTI vette át, ezzel megszűntek a betegbiztosítási ellátási szintkülönbségek. Az egyesítéssel az állami, törvényhatósági, a városi és községi hivatalok és az általuk fenntartott intézmények, vállalatok dolgozói, a nem állami tanszemélyzet országos nyugdíjintézetébe tartozó alkalmazottak, valamint az előbbiek özvegyei, árvái, továbbá az állami közigazgatási, közoktatási és üzemi létszámba tartozó havifizetéses alkalmazottak az OTI-nál részesültek társadalombiztosításban. Az intézkedések kiterjedtek a vallásfelekezetek lelkészeinek és hozzátartozóinak biztosítására is. 1949-től a mezőgazdasági szövetkezetek részére lehetővé tették a társadalombiztosítást úgy, hogy egy-egy termelőszövetkezeti csoport valamennyi tagjára érvényes kollektív szerződési formát teremtettek meg. Ehhez hasonló formát biztosítottak a kisipari termelőszövetkezetek tagjainak. 1950-től az általános, középiskolai, főiskolai és egyetemi hallgatóknak is nyújtottak betegbiztosítást.
1949–1950-ben az iparfelügyelet szolgálati körébe tartozó feladatokat is a társadalombiztosításhoz utalták, így a baleset-biztosítás érdekében a területi felügyeleteknél baleset-elhárítási részlegeket kellett szervezni, sőt a kohóüzemek baleset-elhárítási felügyeletét is az OTI hatáskörébe adták át. A 139/1950. M. T. sz. rendelet kimondta, hogy a betegség és baleset esetére biztosított személyek egészségügyi ellátása és az erre a célra létesített gyógyító és megelőző egészségügyi szolgálat fenntartása állami feladat. Elrendelte, hogy a betegségi biztosító intézetek, köztük az OTI gyógyító és megelőző szolgálatát (kórházak, szanatóriumok, {II-282.} gyógyintézetek, rendelők, gyógyító orvosi hálózat) az állam vegye át, és építse be az állami egészségügyi szolgálatba. A végrehajtás időpontja 1950. július 1-je volt, és augusztus 1-jével döntöttek arról, hogy az átvett intézmények közül melyik kerül a Népjóléti Minisztérium, melyik a budapesti, a megyei és a járási tanácsok kezelésébe. A gyógyüdülőket 1950. november 1-jével a Gyógyüdültető Nemzeti Vállalat vette át. Ezzel az OTI megszűnt, feladatkörének megmaradt területeit a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) irányítása alatt működő Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK) vette át. Az új forma szerint minden munkavállaló havi keresetének 3%-át fizette be biztosításként, amely ellenében beteg- és baleseti ellátásban, kórházi vagy szanatóriumi kezelésben, meghatározott idő után nyugdíjellátásban, rokkantság esetén járulékban részesülhetett. Viszont differenciált formában (a harmadik gyermektől növekvő, egyedülállók esetében magasabb összeget megállapítva) biztosítottak a gyermekes családoknak családi pótlékot.
A társadalombiztosítási jog alapján járó egészségügyi szolgáltatásokat (kórházi ápolást, rendelőintézeti és körzeti orvosi ellátást, kedvezményes gyógyszerellátást) az Egészségügyi Minisztérium, illetve a tanácsok költségvetéséből biztosították, amit évente az állami költségvetésben határoztak meg. A társadalombiztosításnak a táppénzzel, járulékokkal kapcsolatos feladatait a szakszervezetek látták el, amelyek felett az állam a Minisztertanács útján gyakorolt ellenőrzést. A feladatok ellátására létesítették a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot (1950. évi 36. sz. tvr.), amely munkáját decentralizáltan, a megyei, illetve városi igazgatóságokon, másrészt az ún. üzemi kifizetőhelyek útján végezte. A társadalombiztosítás kiegészítő területe – a szakszervezeti feladatkörből eredően – az üdültetés volt. 1949-ben alakult a SZOT Üdültetési és Szanatóriumi Főigazgatósága vette kezelésbe a felszámolt biztosítótársasági szanatóriumokat. A Társadalombiztosítási Központ jogutódaként az 1946. évi 6. sz. tvr. hozta létre a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságot.
A társadalombiztosítás feladatkörébe sorolták be a kedvezményes üzemi étkeztetést, a bölcsődék és óvodák, munkásszállások létesítését, az üzemi szociális helyiségek kiépítését, a munka- és balesetvédelmet, a védőétellel, védőitallal való ellátást, utazási kedvezmények biztosítását. A szakszervezeti kezelésű társadalombiztosítás a munkáltatótól és a munkavállalótól levont járulékok összegén túl jelentős állami támogatásban részesült, amelynek csak egy részét képezte a betegellátás állami kezelésbe sorolása.
A nyugdíjak, a járulékok és az egyéb segélyek folyósítására állították fel 1953-ban az Országos Nyugdíjintézetet, mint az Országos Nyugdíj és Segélyező Intézet jogutódját. Feladata volt a biztosítási alapon járó nyugellátások folyósítása, a házastársi nyugdíjellátás, illetve pótlékai, a családi pótlék, az állandó özvegyi nyugdíj, a végkielégítés, az árvaellátás biztosítása. A 2/1964. sz. M. T. és SZOT-rendelet ezen szervezetet megszüntette, helyébe a SZOT Nyugdíjfolyósító Igazgatóságot állította fel. Ennek feladata a társadalombiztosítás alapján járó nyugellátások – beleértve az özvegyi, a házastársi, az árvaellátási, a rokkantsági stb. – folyósítása, az igények elbírálása.
A mezőgazdasági szövetkezeti parasztság társadalombiztosításában 1957-ben módosítás következett be. A szövetkezeti tagok automatikusan, s nem az egész szövetkezeti csoporttól függően biztosításban részesültek. 1957-ben arról is rendelkeztek, hogy a szövetkezeti parasztság – a társadalombiztosítás alapján nyugdíjjogosult, 10 éves szövetkezeti {II-283.} tagság után – minimálnyugdíjra tarthatott igényt. Ugyancsak megadták a szövetkezeti biztosítottnak az anyasági segélyt, a szabadságot és mindazon kedvezményeket, amelyek a más területen működő biztosítottakat is megillették.
1967-ben a népességcsökkenés feltartóztatásának érdekében bevezették a gyermekgondozási segélyt (gyes), amely az anyának, illetve a gyermekét egyedül nevelő apának a gyermek hároméves koráig járt. Ez a kedvezmény a főiskolai és egyetemi hallgatókat is megillette. 1972-től, amikor az egészségügyi törvény kimondta a betegellátás alanyi jogon való biztosítását, a gyest sem kötötték társadalombiztosításhoz, annak meghatározott összegét alanyi jogon fizették. 1985-ben változás következett be, amikor a születési szabadságot követően a gyermek kétéves koráig a táppénznek megfelelő gyermekgondozási díjat (gyed) biztosították társadalombiztosítási alapon, míg a harmadik évben a meghatározott összegű gyest folyósítottak. A többszöri módosításokat egyesítette a társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. tv., amely a társadalombiztosítást a szülés, a gyermekgondozás, az öregség, a betegség, a munkaképtelenség esetén járó anyagi ellátás biztosításában határozta meg. Ezt egészítette ki a terhességi és gyermekágyi , az anyaság és a temetési segély, valamint a családi pótlék, a nyugellátás és a baleseti ellátás. A törvény értelmében a társadalombiztosítás fedezésére a munkáltatók társadalombiztosítási járulékot (a fizetés 30%-át), a biztosítottak nyugdíjjárulékot (3%-ot, 1990-től 7%-ot) fizettek. Az anyasági, a terhességi, a gyermekágyi és a temetkezési segély meghatározott összeg volt, baleseti ellátás kifizetett összege pedig a sérülés vagy károsodás mértékétől függött.
Az 1990-es évek elején a társadalombiztosítás területén is alapvető változások következtek be: visszaállították a társadalombiztosítás önkormányzati rendszerét, megszüntették a betegellátás alanyi jogon történő biztosítását, ami érintette az anyasággal kapcsolatos és a gyermeknevelést segítő segélyezési rendszereket. Betegellátás csak tényleges munkaviszony, illetve a havi fizetésből levont járulékok (a kereset 44%-a, amelyből a munkaadó 34%-ot, a munkavállaló 10%-ot) befizetése után jár. A társadalombiztosítás fedezi a biztosított kórházi ellátását, kezelését, a háziorvosi rendszeren keresztül az orvosi ellátást, százalékos arányban téríti a gyógyszerellátását, a betegellátással kapcsolatos különböző költségeket. A munkaadótól, illetve a munkavállalótól befizetett járulék nagyságától függ a nyugdíj nagysága, amelynek kifizetését a társadalombiztosítás intézményrendszere fizeti. Az önkormányzati alapon működő rendszer 1991-ben lépett életbe. Az újonnan létrehozott Nyugdíj-biztosítási és Egészségbiztosítási Önkormányzat azonban nem rendelkezett olyan nagyságú vagyonnal, amely a zavartalan működését biztosította volna. Jelentős a be nem fizetett járulékok aránya, amit ugyan közadók módjára be lehetett hajtatni, de ezeknek az érvényesítését a gazdasági válság akadályozta. Ugyancsak gondot jelentett az állami támogatás csökkentése, illetve a működést biztosító vagyontárgyak (banki részesedések, részvények, ingatlanok stb.) visszatartása (1994–1995), az egészségügyet és a betegellátást érintő kormányzati megszigorítások, például a betegellátással kapcsolatos szűkítések (a fogorvosi ellátásnak csak az ingyenes foghúzásra való korlátozása), egyes szolgáltatások (mentőszállítás, némely vizsgálatok) térítési rendszerbe építése stb.
A társadalombiztosításból kiesők (tartós munkanélküliek, munkaviszonnyal nem rendelkezők stb.) vagy egyénileg kötöttek szerződést a társadalombiztosítás intézetével, vagy betegellátásuk költségeit – életveszély vagy súlyos megbetegedés {II-284.} esetén – az önkormányzatok szociális kiadásaiból fedezték. Ebből támogatták a gyermekgondozási segélyből vagy díjból kiesőket, akik nem rendelkeztek munkahellyel, illetve akik rendszeres szociális támogatást igényeltek. Új formát képezett a közgyógyellátás: e formába azok kerültek, akik nem rendelkeztek társadalombiztosítással, de krónikus betegségük rendszeres ellátást igényelt, illetve azok, akik a létminimum alatt éltek és meghatározott éves kereten belül kaphattak térítés nélkül gyógyszert, gyógyászati segédeszközt.
Az orvosi hálapénz, görög-latin keverékszóval a paraszolvencia, a volt keleti blokk országaiban az egészségügyi ellátó rendszer jellemző betegsége. Magyarországon a múlt század ötvenes éveiben terjedt el, amikor a hatóságok hallgatólagosan tudomásul vették, hogy az egészségügyben dolgozók a paraszolvenciával egészítsék ki nyomorúságos fizetésüket. Mivel a jövedelmi viszonyok nem sokat változtak, a hálapénz szervesen és szívósan beépült az egészségügy finanszírozásába. Egyes becslések szerint 2003-ban 40 milliárd forint adózatlan jövedelem került az orvosok kisebb, privilegizált részének (nőgyógyászok, sebészek stb.) zsebébe. A rendszerváltás óta az egészségügy a költséges reformok hiányában válságba került. Állandósult a pénzszűke, a munkaerő-elvándorlás, hiánygazdálkodás. Gondok származtak a privatizációból, de annak hiányából is. Ebben a helyzetben az uniós csatlakozás közeledtével ismételt fellángolt a hálapénz-vita. Polt Péter legfőbb ügyész a probléma jogi szabályozásának érdekében állásfoglalást adott ki. A dokumentum szerint az orvosok ellen akkor lehet gazdasági vesztegetés gyanújával büntetőeljárást indítani, ha bebizonyítható, hogy előre kérték a hálapénzt, és/vagy igazolható, hogy anyagi ellenszolgáltatás reményében szegték meg kötelességüket. A valódi megoldás, azaz az egészségügyi reformok következetes végrehajtása – benne az orvosi fizetések rendezése – még várat magára.
"a hálapénz ... igazából a lehető leghatékonyabb módja a rendszer működtetésének "
Aztán ezzel jössz:
"Egyébként én se értek vele egyet, mindkét fél részére megalázónak tartom"
Tehát a lehető leghatékonyabb (azaz bármit csinálunk helyette, az automatice drágább, rosszabb, vagy mindkettő), de ugyanakkor elvetendő szerinted. És ezek után én vagyok az ovis... :)
>Ha kíváncsi vagy, van-e lejjebb, tán nézegesd a tükröt. :)<
Ez már tényleg az ovi...:)))) szellemesebben nem tudtad volna megfogalmazni?
>3.) Értem, de nem csak hogy nem értek egyet vele, de szimpla köztörvényes bűnök utólagos és megelőlegezett támogatását, igazolását célzó megnyílvánulásnak találom.<
Akkor idézd ide, tételesen cáfold meg, érvelj...
Egyébként én se értek vele egyet, mindkét fél részére megalázónak tartom, haszonélvezője sem voltam soha, nem is szeretnék lenni, viszont ha azt akarjuk, hogy eltűnjön, a kialakulás és fennmaradás okát tisztán kell látni...
Egy verziót ki tetszett hagyni. Ennek felismeréséhez persze élned kellett volna azzal az előfeltevéssel, hogy nagyon-nagyon esetleg mégsem vagy az egyetlen lehetséges igazság birtokosa.
Segítek:
3.) Értem, de nem csak hogy nem értek egyet vele, de szimpla köztörvényes bűnök utólagos és megelőlegezett támogatását, igazolását célzó megnyílvánulásnak találom.
Kifogyni látszol az érvekből... válaszod színvonala az 1) verziót valószínűsíti... és bár a butaság nem kell szükségszerűen rosszindulattal párosuljon, de nem ritkaság, amint a mellékelt ábra is mutatja...:))))
Egyébként és zárójelben: amennyi hálapénzt nekem adni akartak életemben, abból a mai árak mellett még rendesebb vitorlásokat ábrázoló naptárat (mondjuk Franco Pace-től) se lehetne kapni...
Megjegyzésed egyébként a személyeskedések talán legellenszenvesebb formája, kiváncsi vagyok, jutsz-e még lejjebb?
Minimum csalás, mivel a szerződés egy lényeges elemét, nevezetesen a vevő személyét eltitkolja az eladó elől. De többnyire kapcsolódik hozzá színlelt szerződés, adócsalás, korrupció is.
