Hogyha én lennék a fény a bánatok útján, Mindig felvillantanék egy kicsi reményt, Mindig arra indulnék, ahol épp várnak, Mindig megvigasztalnám a sok szegényt. Hogyha én lennék a fény a sötétség mellett, Mindig megmutatnám azt, hogy merre az út, Mindig világítanék, hogy mindenki lásson, Mindig felvidítanám a szomorút.
Kérdezem a napsugártól: Miért nem lehetek én a fény? Kérdezem az éjszakától, De válasz nélkül maradok én.
Hogyha én lennék a fény, csak délelőtt volna, Mindig elmulasztanám a többi időt. Hogyha én lennék a fény, a sok virág nyílna, Lassan elfeledtetném, mi volt azelőtt.
Kérdezem a napsugártól: Miért nem lehetek én a fény? Kérdezem az éjszakától, De válasz nélkül maradok én.
Kérdezem a kék hegyektől: Miért nem lehetek én a fény? Kérdezem a tengerektől, De válasz nélkül maradok én.
Kérdezem a messzeségtől: Miért nem lehetek én a fény? Kérdezem az emberektől, De válasz nélkül maradok én.
Ha elindulsz az úton melyre szíved rávezet, Ne menj vissza, mert belédmar a lelkiismeret, Bár nem ismered jól a végét a túlsó part közel, De csak akkor érsz oda, ha mindent megtesze.l
Nézz, nézz az égre fel! Bízz, hisz célod már közel, Keresd a vakító napot, És hidd el, hidd el azt, Egy fénysugárt kapsz Mely a szívbe reményt juttatott.
Ha átérsz a túlsó partra s ez a végállomás, Nem borítja szíved többé kőkemény palást, Az aki ott lent marad az nem érdekel már, Csak azzal törődsz mit a szíved annyi éve vár.
Nézz, nézz az ég felé! Nézz, nézz mindig felé! Keresd a vakító napot, És hidd el, hidd el azt, Egy fénysugárt kapsz, Mely a szívbe reményt juttatott.
nincs semmi jel se fent, se lent, tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng. Sirok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán, kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény, bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém. De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan, én itt vagyok, te messze túl, köztünk tizezer szikla van.
Szerelem Hosszú az út, míg a kezed a kezemhez ér, Hosszú a vágy, míg szívem és szíved ég.
A szerelem gyönyörű vágy, Hogy még az éjjel rám talál Kit szeretek, kiért ég Szívem, s kinek szíve ég Értem. Érzem a szerelmet A szerelmes szép csendet. Gyere velem szép szerelmem Gyere velem, csak velem Mert szívem neked dobban Érted ég, érted lobban.
Oly más mikor velem vagy, Oly szép, oly kedves, vagy Még szebb, ha itt velem élsz, Hisz szívünk egymásért ég. A szerelem oly gyönyörű vágy, Vágy, hogy itt marad, itt vár Csak rám, senki másra, Csak engem szeret, számára Csak én vagyok, csak én. Szerelem
Félsz a szerelemtől? Talán én is félek. Hiszel az észnek? Pedig fontosabb a lélek. Szoktál sírni vagy álmodban nevetni? Próbáltál felejteni? Hidd el nem fog menni.
Valójában mi is a szerelem? Egy csodás érzés amiben elveszel Mert érzed hogy érsz valamit, s tiszta szívből szeretsz valakit. Valakit aki mindig melletted van, ki életed végéig soha el nem hagy. De meglehet hogy valaki közétek áll, és nem lesz felhőtlen ez a boldogság. Lehet hogy külön váltok, és szétfoszlanak a gyönyörű álmok. Igaz szerelemmel mást mégsem fogtok szeretni. A sok szépet s jót nem lehet feledni.
EgyA várakozás erdejében kerestelek Harsogó napsugarak reám törnek Minden illat táncot lopott szépeimre Lassúan dalolnak megfáradt lelkeinkbe'... Ki vagy Te - ki én voltam s leszek Kiben vérem zúgása fényig remeg Ki rádöbbentett - az élet szeret Benne már kezemmé vált a kezedKi vagy Te? Te vagy én?Miért ilyen kék az ég ? Ösztönök robbanása felel minden érkezésre Részegül a tudat józanságos kétkedése Megállnak fékezve a futó szavak Bennem marad amiTőled tovaszalad...Zuhanok örvényed gyönyörébe Mámorosan húzom le magam a kékbe Tompán néznek ránk külvilág terhei Nem érzem magam többé úgy -mint egy senki
Pillangó pillanatMegfogtam a fénysugár szívét dobban - izzik - mosolyog napom kérge alatt csillagom táncol pillanatok ablakában... kacsint egyet - árnyas múltam illan idő-ketrecek sötét sarkában keresem magam hol vagy?kopogok ajtómon belülről... engedj be magamba - körülnézek kérdéseim házában - köveim között remény pici fénye futkos - bezárom... rohannak az álmok Hozzád - eltűnő évek integetnek induló vonatokrólcsend...a csend ...csodadala felvonyít a teliholdra*felizzik az égen az utolsó sóhaj milyen sötét a napok alja ugrok bele - önmagamba szikrákat vet az abroncs vas simította köves álmon farkas üvölt a rég tájonhol vagy?újra megcsókol a csendtiéd vagyokkapd el álmom zuhanását szoríts életre szívedben
Keresztek
Egyszer volt hajnalon embert termett egy nagy földhalom Beoltott virágként repült a fény felé Meglátta Nap korongjában élete értelmét Nagy vágya vonszolta fáradt testét tova Szemébe hullt jövőtlen múltként a soha Öklével mélyen földekbe túrt Neve ismeretlenségbe hullt Akarat vitte és hozta Minden évét járatlan
utakon végigtaposta - Napja bukott lefelé Élete foszlott magányos veremmé Vörössé érett nap csábítóan nézte Vércseppjei mutatták -
hol van minden út vége Sötét harapott belé hirtelen Hátra nézett arcán a félelem Kitárta karjait szerelme láttán Árnya keresztként táncolt az árva fejfán Vállára vette kegyelem súlyos ajándékát Ő volt – kire egykor földi mennyország várt Lehullt a világból - bele a sötétségbe Csillagok fújtak lángot a keresztre Szomjazta szerelmét utak ölén Istent kereste világtalan
Fényként...
HajnalcsillagSoha olyan fontosat –soha olyan igazat nem mondhattam mint éjszakáim hajnalán elfáradtam vándorolni -nevettek piciny kísérőim kinevették könnyeim sötét ragyogását túlragyogták gyöngyeims szétszórták az Égben repültek - szálltak - hófelleggé váltak szív-sivatagi forróságbalehulltak esőként a Szaharába... Esik esőm – esik – szemedre esik szempilládra esik – esik sós eső életed fájára - de megijednek - visszafordulnak az égbe sós esők újra szemeim fényébe… visszasírnak bele szívembe elkeverednek véremmel felhulló esőm sójamegöli zöld szigetemleégeti … Most ne! elviszi - sárga sivataggá teszi s nincs többé már senki… mert káprázat néha az élet bolond aki elhiszi s eltéved... Lefekszem a földbe mélyen mégsem alszom el végleg kergetnek szorgalmasan a sápadt fények nyugtalanok a vetített képek nézem Istenem némaságát álmatlan mélységes álmát rám kövül az éjszaka az álom kényszer-zubbonya feloldoz csillagom hajnala… Gyere haza! Igen - megyek... De hova? Van még hajnal van még ragyogás? vagy játszott velem a hinni-nagyon-akarás? de csak a Nap kelt fel álmaiból azt hiszi látni fogok benne nem tudja - nincs már semmi kedvem erre fáradt vagyok ez sok ez sok volt nekem maradok a porban csillagnélküli nyomorban ahol nem vár senki arra fogok én már menni ha ott sem fognak szeretni hajnalcsillagom fog elvinni levetem testemitt hagyom földi ruhámcsillagom szárnyán megyekHozzád…
A napra bíztalak: forró szívében megmártva magad legyél erős, tiszta és nem sebezhető, óvd amit szeretsz, és ne feledd ami jó és emberi, az mindig érthető. A holdat is megkérlelem, ha sötétbe süllyed a világ, legyen álomba mesélő dajka, égre festett, hajnalig fénylő virág. Rábízlak a csillagokra is: vigyázzák álomképed ha alszol, szőjenek szivárványt szíved fölé, s a reggel kék függönye mögé bújva lessék, köszöntsék ébredésed.Nézni - egy dolog. Látni, amit nézünk - egy másik dolog. Megérteni, amit látunk - egy harmadik dolog. Tanulni abból, amit megértettünk - ez már egy negyedik dolog. De cselekedni, arra támaszkodva, amit tanultunk - ez az, ami valóban számít.
(Kahlil Gibran)
***
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből. Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek. Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet. Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét. Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be. És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel: Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól, És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.
mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég - és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemt, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor a képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, és mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó - memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, s gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld, s megegyed - hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam neked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?
Hogyan nyújtsak néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak. Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki: - Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint! A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra. Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap? - Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz. - Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik. A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe. Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött. A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra. Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne. És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak. Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyülhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
Oscar Wilde
SILENTIUM AMORIS
Mint a tüzes nap is elkergeti a sárga holdat, mely sötét odún búj meg, habár a csalogány neki nem is dalolt még s csőre hangtalan, úgy Szépségedtől béna ajkam s lágy énekem is elhal szomorún.
Mint szél, amely hajnalban nyargal át a sik mezőn, gyors szárnnyal, szertelen s garázda csókjától lehull a nád, pedig dalának ez a hangszere. Úgy szivem is vad vággyal van tele és elnémit titáni Szerelem.
De nézz szemembe, majd az megfelel, mért nem bir szájam, ajkam zengeni: ha ezt sem érted, váljunk csendben el. Te egy dalosabb ajkhoz s én a holt, el nem csókolt csókok, el nem dalolt dalok kopár kincsén merengeni.
Láttad már az éj színét? 
Ha elindulsz az úton melyre szíved rávezet,
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, 
