Mondd, van olyan hogy bocsánat-raktár? Mondd, miért van, hogy nekem nem jut, mikor te az előbb kaptál? Mondd, van olyan ,hogy elfogy a bocsánat? Mondd, mit kap az ,aki csak ennyit kér magának? És mondd, van a bocsánatnak ára? Meg tudja fizetni ,akinek nem telik ruhára cipőre ,kenyérre , ételre, italra , -mondd, az ilyennek meg lesz-e bocsátva?
És mondd, mennyi időre kapod, hogyha kéred? Örökké tied lesz, vagy csak egy időre bérled? És mondd, mi van ha lejár az időd? Hogy állsz meg majd akkor az emberek előtt? Vagy ha végtelen a bocsánat joga: minden bűnöd meg van bocsátva? Mondd, a bocsánatot kitől kell kérni? És aki adja, mindenkinek egyforma mértékkel méri?
Mondd, miért nehéz megbocsátani? Mondd, kitől lehet az ilyet tanulni? Mondd,a megbocsátást ő hol tanulta? S mondd,nem felejthette el már régen azóta?
Mondd,a bocsánatot elveszteni lehet? S,ha találtam,továbbadhatom neked? És,ha én valaha elvesztem,ha kaptam, kérhetek megint,vagy örökre elhagytam? Mondd,lehet-e több adagot kérni, hogyha tőlem kérnek,én is tudjak adni? Mondd,egy embernek hányszor jár bocsánat? Mondd,a bocsánattal véget ér a bánat?
Mondd,-és bocsáss meg,hogy ennyit kérdezek-: ez tényleg ilyen nehéz,vagy én vagyok gyerek?
Nagyon szépen kérlek titeket, Szeressétek az öregeket. A reszkető kezű ősz apákat, A hajlott hátú jó anyákat... A ráncos és eres kezeket, Az elszűrkült,sápadt szemeket... Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket.
Simogassátok meg a deres fejeket, Csókoljátok meg a ráncos kezeket. Öleljétek meg az öregeket, Adjatok nekik szeretetet. Szenvedtek ők már eleget A vigasztalóik ti legyetek. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket.
Ne tegyétek őket szűk odukba Ne rakjátok őket otthonokba. Hallgassátok meg panaszukat, Enyhítsétek meg bánatukat. Legyen hozzájuk szép szavatok, Legyen számukra mosolyotok. Én nagyon kérlek titeket, Szeressétek az öregeket.
Ők is sokat küzdöttek értetek, Amíg fölnevelkedtetek. Fáradtak ők is eleget, Hogy ti módossabbak legyetek. Ők is elfogadtak titeket, Mikor Isten közéjük ültetett. Azért én kérlek titeket, Szeressétek az öregeket.
Ha majd az örök szeretet Elhívja őket közületek, Ti foglaljátok el helyüket Mert ti lesztek majd az öregek. S mindazt,mit nekik tettetek, Azt adják nektek a gyerekek. Azért előre intelek titeket, Szeressétek az öregeket.
Az Élet egyetlen esély-vedd komolyan Az Élet szépség-csodáld meg Az Élet boldogság-ízleld meg Az Élet álom-tedd valósággá Az Élet kihívás-fogadd el Az Élet kötelesség-teljesítsd Az Élet játék-játszd Az Élet érték-vigyázz rá Az Élet vagyon-használd fel Az Élet szeretet-add át magad Az Élet titok-fejtsd meg Az Élet ígéret-teljesítsd Az Élet szomorúság-győzd le Az Élet dal-énekeld Az Élet küzdelem-harcold meg Az Élet kaland-vállald Az Élet jutalom-érdemeld ki Az Élet Élet-Éljed
Valami örök...
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze, panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tűntén kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újúl szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szivemen
Dsida Jenő :Vallomás
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kivüled semmi sem érdekel. Kihülhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap.
egy percre még
egy percre még szemedbe nézek egy percet még csak ennyit kérek
ez a perc még vidám ködbe burkol ez a perc még mesét mond a múltról
egyetlen perc csak egy eltűnő álom egyetlen perc és mássá kell válnom
egy perc csupán lehet, hogy semmi egy perc csupán és már el kell menni
amikor fáradt utam Napot kísérve véget ér párnámba rejtem elgyötört arcomat karjaim a semmit ölelik csendben ringatom el árva magamat és ...a neveddel alszom el
üres utcákon bolyonganak elárvult érzéseim minden kapu zárva hiába dörömböl magára maradt szívem csak a kongó visszhang felel és végül ...a neveddel alszom el
havas hegycsúcsokon gyönyörű szikrák csillannak a fény hideg táncot jár mindent elborít a hófehér magány épp ilyen üres a szobám ahol egyedül kuporgok és ...a neveddel alszom el
zárt szemhéjjak mögött a csend ül ünnepet szivárvány-köröket ír a sötétbe az álom nappali szavaim az imént itt zsongtak még de most egyiket sem találom és ...a neveddel alszom el
csodás képek billennek át az érzékelés peremén még éber létem dobog bennem való világom még fogva tart de enged már a rációból font kötél oszlik már a lehet, a nem lehet tudatom függ egy pókhálófonálon és ...a neveddel alszom el
az éjszaka tengere ringat, ölel, átkarol, hajamba túr fülembe súgja lágyan csobbanó vágy-dalát csókokat küldenek álmaim már messze visznek nyugtalan útjaim még hangtalan motyogok és ...a neveddel alszom el
hányszor lesz még, hogy furcsa-holdas éjszakán ajkamon sóvár szavak fakadnak sóhajaim nekiütődnek a falaknak és a takaró alatt vacogó testtel önmagamba görbült szeretettel magányos éjjel, helyetted ...a neveddel alszom el
csillagok fényét szórtam a papírra minden betű az égbolt színével volt írva az éj nekem adta csendes nyugalmát a derengő hajnal mézédes harmatát a Holdsugár magányos fájdalom-fényeket a Napkorong sárgán, lágyan izzó gyöngyöket víz tükre hozta sima hullámok csillogását viharos szellő messzi szívek dobbanását bánat és öröm vezette kezemet a sorokra ráterítettem elveszett hitemet lelkem facsartam a hófehér lapra meg is haltam egy-egy pillanatra összegyűjtött fájdalmam a szavakba rejtettem eltékozolt perceim sohasem feledtem tollam felhasított szívem vérébe mártottam de vele gyakran vidám képeket rajzoltam könnyeim mosták tisztára a képet talán még szebbé tették a szépet meghintettem az egészet derűvel, mosollyal megtűzdeltem pár kedves, ártatlan szóval megmaradt boldogságommal az egészet bevontam hogy olyan legyen amilyennek gondoltam minden versem tenyeremben, mint galambot melengettem amikor eljött az idő, szabadon engedtem mindent kincsem, minden titkom oda adtam végül mégis mindig magamra maradtam de nem kell bánkódni, sajnálni vagy sírni hiszen csak így lehet verset írni
Csend borult az alkonyi-vér áztatta tájra. Szelíd lankák némán vártak az éjszakára.
A lemenő nap vörös csíkokra szakadt nézte a fészkükre megtérő madarakat.
A nemrég még büszke korong hangtalan mállott szét a láthatáron. Csak némi visszfény maradt utána mint derengő álom.
Nehéz fátylát lassan terítette szét a sötét s könnyű kézzel hintett csillagokat az égen szerte-szét.
Vágyak ébredtek, a fák susogni kezdtek, a levelek távoli kedveseknek üzentek.
Sűrűbb lett a virágillat, ahogy elúszott a rét fölött Lecsendesült tó tükrére a holdvilág költözött.
Mintha mindig így lett volna, olyan most a nyugalom. Ez a béke előcsalja elfelejtett mosolyom
Csend volt.
Kéjesen, lustán csillant meg a fény. Ültem egy kövön, néztem ahogy a derengő arany-vér szétömlött előttem a füvön.
Szorító magányom, mint a múlt-éj bánata, eltünt. Elmosta könnyeim az ébredő Nap arany mosolya.
Lassan koronggá vált az ébredő Fény és átölelt, megcsókolt az égi tünemény.
Végig feküdtem az arany-cseppekkel telehintett hűs füvön, miközben lelkem égig emelte az áramló, zuhogó fényözön.
Szerettem volna így maradni. Elolvadni, feloldódni, felszállni a harmat cseppekkel had repüljön testem a lelkemmel.
Repültem volna messze, messze... Fel a lágyan habzó fellegekbe...
Ígéretem visszahívott, maradtam és most verset írok. Bérem? Legtöbb mi ezért járhat: száz év mosolya egy kedves szájnak!
Mosolyok
Ó, mosoly! Ó, mosoly, Te arcok éke! Te boldog béke! Légy örök!
Hány alakban létezel? Hányféle forma és mennyi tartalom, mi egy-egy mosolyban megbújik szemekben és ajkakon?
Felsorolni nincs elég idő. Pedig volna rá okom. Tudom.
Csak futólag néhány mi eszembe jut hírtelen. Csak néhány mosoly, mi ezért vagy azért nyomot hagyott a szívemen.
Ó, Te bájos, gyermeki! A mennyország hírnöke. Több vagy mint angyali. Ártatlan vagy.
Ó, Te huncut, vidám! Halk nevetést kísérő. Csak sejteted rám mi vár.. S én reszketek.
Ó, Te derűs, nevető! Csillogó szemek társa. A szív felhőit tüntető. Fülembe csengj!
Ó, Te csábos, lázító! Egész testem átjárja varázsod. Mint édes illat, bódító. Élednek az ösztönök.
Ó, Te rejtélyes, titkokat ígérő! Minden kérdés és megoldás Te vagy. Te misztikus kísérő. Választ Te adj!
Ó, Te csalódott, lelkek könnye! Öntöz szemeknek harmata, ha előcsal szívek közönye. Helyet a reménynek adj!
Ó, Te Fájdalmas, szívet tépő! Benned a lemondás kísértete lakik. Belőled a kétségbeesés tör elő. Arcokra ne ülj soha!
Ó, Te ördögi, gonosz, ravasz! Álarcok mögé bújhatnak a szavak, Te mégis mindent megmutatsz. Leleplezed a lelkeket.
Ó, Te bíztató, reménykedő! Mikor már minden veszni látszik, azt üzened más lehet a jövő. Erőt Te adsz!
Ó, Te szerelmes! Szívnek, testnek vágyát ébresztő, szelíd és szenvedélyes. Enyém maradsz.
Ó, Te végtelen szeretet mosolya! Átölelsz, átfonsz, lelkekbe hatolsz, simogatsz és gyógyítasz. Menedék vagy.
Ó, Te ...! De meddig folytassam a sort? Hiszen abbahagyni nem lehet. A mosolyok átszövik az életet.
Hány féle mosoly lakik még szemekben és ajkakon? Hány féle mosoly? Felsorolni nem tudom.
Kiszabott sorsunk bármerre vet, végtelen világunkban bárhol utazol, legyen mindig kísérőd, legyen mindig társad egy-egy mosoly.
A mosoly, teszi emberivé arcod. S nem is ember már, ki mosolytalan.
Minden mosolyom feláldozom. Minden mosolyom oda adom.
egy pillanatra megállt a Nap mert felidézte arcodat lángvörös lett a fénylő korona és a kihunyni készülő tűz újra fellobbant mert vágyat keltett benne ajkad mosolya
egy pillanatra elállt a Szél mert rád talált és bőrödhöz ért csodálva tested köré fonódott és a tombolni készülő vihar szelíd öleléssé oldódott
egy pillanatra fény öntötte el az éjt mert a villanásban Téged látni remélt fellobogtak a csillagok és az elbújni készülő Hold reménykedve kereste lábnyomod
Amikor majd a fák levelei közül langy szellő ereszkedik a mezőre és csintalan mosollyal vesz virágillatot magához, hogy méltó ajándékot hintsen karcsú alakod köré...
Akkor majd a szemedben emlékek csillannak fel és látni vélsz majd egy rég volt kedves arcot, egy szelíd mosolyt, két derűs, csillogó szemet...
Akkor majd felderül tekinteted egy felhőtlen pillanatra és halvány, diaszerű képek futnak át előtted s míg könnyed mozdulattal hajad igazítod, hajszálaid között megcsillan a messziről, hozzád hódolni érkezett napsugár...
Akkor majd szíved mélyén megmozdul valami régi szép érzés, valami meleg, simogató, szelíd szeretet. Olyan, mint a teremtő erő, mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső, mint a levegő kék végtelenje, mint a gondolat áradó mélysége, mint a szerelem....
Akkor majd én is ott leszek Veled. Leülök melléd és homlokom kezed bársonyára hajtom. Bódító csókok emlékét ébresztem régi érzésektől égő ajkadon. Simogatás leszek múltat idéző már csak néha vágy-piros arcodon.
Akkor majd tested megremeg, mint amikor finoman érintettem bőröd és boldog voltam, ahogyan boldog a forró sivatag homokján haldokló vándor, amikor hűs víz érinti ajkait. Mint amikor kívántalak magamba olvasztani, valami élő elegyet alkotni testeddel és lelked részévé válva élni tovább, benned...
Akkor majd érzel újra, érzed, amint testedbe bújva létezem, és amikor majd csendben leszáll az árnyakat idéző alkony és elmossa képzeletben melletted ülő alakom és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég... és csókod akkor is elér hozzám, akkor is megtalál bár örök lesz már a létből font határ ami közted és köztem áll...
fakult-sugarú napsugár, még harcot vív az égen fahasábot dobok a lankadó tűzre, azt akarom, hogy égjen
szikra-csillagok rebbennek fel és hunynak ki hírtelen a lángok illatában újra kigyúl és élni kezd a szerelem
míg pattogó fahasáb vöröslő tűzzel játszik árnyékunk az égen csillagképpé válik
táncot járunk fakuló fény-szikrák között libbennek lépteink az égető parázs fölött
Amikor majd a fák levelei közül langy szellő ereszkedik a mezőre és csintalan mosollyal vesz virágillatot magához, hogy méltó ajándékot hintsen karcsú alakod köré...Akkor majd a szemedben emlékek csillannak fel és látni vélsz majd egy rég volt kedves arcot, egy szelíd mosolyt, két derűs, csillogó szemet...Akkor majd felderül tekinteted egy felhőtlen pillanatra és halvány, diaszerű képek futnak át előtted s míg könnyed mozdulattal hajad igazítod, hajszálaid között megcsillan a messziről, hozzád hódolni érkezett napsugár...Akkor majd szíved mélyén megmozdul valami régi szép érzés, valami meleg, simogató, szelíd szeretet. Olyan, mint a teremtő erő, mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső, mint a levegő kék végtelenje, mint a gondolat áradó mélysége, mint a szerelem....Akkor majd én is ott leszek Veled. Leülök melléd és homlokom kezed bársonyára hajtom. Bódító csókok emlékét ébresztem régi érzésektől égő ajkadon. Simogatás leszek múltat idéző már csak néha vágy-piros arcodon.Akkor majd tested megremeg, mint amikor finoman érintettem bőröd és boldog voltam, ahogyan boldog a forró sivatag homokján haldokló vándor, amikor hűs víz érinti ajkait. Mint amikor kívántalak magamba olvasztani, valami élő elegyet alkotni testeddel és lelked részévé válva élni tovább, benned...
Akkor majd érzel újra, érzed, amint testedbe bújva létezem, és amikor majd csendben leszáll az árnyakat idéző alkony és elmossa képzeletben melletted ülő alakom és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég... és csókod akkor is elér hozzám, akkor is megtalál bár örök lesz már a létből font határ ami közted és köztem áll...
Már néha gondolok a szerelemreMilyen lehet - én Istenem - milyen? Találkoztam tán véle messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengő. A lelke párna, puha selyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. Fájó fejemre hűs borogatást rak. És kacagása hegedű-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó. Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes. Csak széttekint és a szobánkban csönd lesz.
te, aki meghallottad az önmagammal vívott csata zaját és idemasíroztál ködön, véren és sáron át, te nem hoztál seregeket. Csak mellémültél és piszkos õrültbõl szelid kiscicává simogattad lelkemet. Te virágot adtál és én eldobtam fegyvereim, hogy megölelhesselek. Aztán hazamentem veled a vitrinbe raktam harcaimat és csendesen szerettelek.
Amikor egy mosoly rándul az arcodon, Amikor egy könnycsepp gurul az arcodon, Amikor fájón tekintesz az elmúlásba, Akkor tekints a jövő, erőt adó zuhatagába!
Amikor sokat bántanak irigykedve mások, Amikor gyűlölöd a bántó hazugságot, Amikor feledni szeretnéd a fájó perceket, Akkor nevess és tudd, minden szép lehet!
Amikor a sötétséget felváltja a fény, Amikor arcodon újabb mosoly kél, Amikor a reménység megtölti a szívedet Akkor hidd, minden örökké szép lehet!
És szólt a hegy: Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e? És szólt a Nap: Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak,
szemed fölnyitod-e? S a csillag szólt: Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni elrejtesz-e? És szólt a tó: Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában meghallasz-e? És szólt a szó: Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!"
Van amikor...
Csak így lehet...
Árnyékok az égen
Csak annyi történt,hogy megszülettem,