a gyámság alá helyezést mi nem szeretnénk sürgetni, de valószínűleg a férjemet tudják csak gyámjaként kijelölni, mert anyósom már nem él, sógoromék pedig külföldön laknak.
Ezt a hosszadalmas procedúrát - ha már muszáj lesz - oké, végigcsináljuk, de azon felül milyen kötelezettségeket ró ez még ránk (mármint a férjemre) a gondozásán és hivatalos ügyeinek intézés túl? Mit tudom én, a gyámhatósággal kell-e kapcsolatot tartani, beleszólhatnak-e az intézeti elhelyezésébe, ellenőrzik-e, hogy pl. szakápolóval gondoztatom-e otthon, stb. Szóval, ami szépet és emberségeset feltételezhetl az ember az ilyen hatóságokról, ilyen értelemben mire készüljünk fel?
Ápolónőt én véletlenül találtam, a falunkban. Egy ismerős nénivel beszélgettem éppen, ő ajánlotta az ismerősét. A hölgy előtte már ápolt egy agyvérzéses bácsit, de nem hivatásos ápolónő. Az intézeti elhelyezés még előttem is egy nagy kérdés. Nem szívesen szakítom ki az otthoni környezetből, de néha tényleg szükséges pár hét szünet.
Egyházi vonalon utánanéztem, Dabas-Gyónon van egy otthon, a szeretetszolgálat működteti. Most éppen átépítik, jövőre lesz kész. Itt kizárólag alzheimeres betegekkel foglalkoznak majd. Erzsébeten működik egy magánotthon, ennek idén mindenképpen utánazézek, (aug. szept. körül), a tapasztalatomat majd megírom.
Hosszadalmas eljárás a gyámság alá helyezés, mert nagyon sok visszaélés történt a múltban emiatt. Orvosi igazolások kellenek, és még azt is külön ellenőrzik. Az én anyósom Sümegen van, egy alapítványi helyen.
A kutyát lehet, hogy elkiabáltam, mert ma - egy hét alatt már másodszor - azt nyilatkozta apósom, hogy Ő nem tudja vállalni. Aranyos meg minden, de nem aludt éjszaka, mert sírt a kutyus (tudjátok esős éjszaka volt, dörgött, villámlott).
Most éppen ott van Nála a férjem, lehet, hogy ott is alszik, hogy tudjon pihenni apósom. Kell egy-két hét, amíg megszokja a kutya az új helyet. De azért - remélem - , nem kell végig ott töltenie az éjszakákat a férjemnek.
Azért még nem adjuk fel - egyelőre.
A felügyelettel kapcsolatban lenne kérdésem. A körzeti a jövő heti nyaralása után beutalja valamilyen rendelőintézeti vizsgálatra apósomat, hogy megállapítsák, mennyire tudja ellátni magát. Állítólag ettől függ, hogy gyámság alá helyezik-e. Erről tudtok valamit? Milyen tapasztalatok van, milyen ügyintézést és legfőképp milyen következményeket jelent ez?
Másik kérdésem: ti hol tudtatok ápolónőt találni (és milyen anyagi vonzata van az ilyesminek)? Illetve milyen intézetben lehet majd elhelyezni?
Az intézet azért is érdekelne, mert állítólag egyéni és csoportos terápiával is kezelhető - segíthető az ilyen beteg, valamint az idegen környezetben könnyen bepánikolnak. Ha ezt a két dolgot összekapcsolom, logikusnak tűnik, hogy a majdani befogadó intézetbe hordjuk pszihiátriai gondozásra. Vagy ez nagyon laikusan hangzik?
Üdvözlet a társaságnak!
Sajnos nálunk is hasonló a helyzet, anyósomnál lépett fel a probléma pár évvel ezelőtt. Ő vette észre magán, hogy valami nem stimmel, és elment az orvoshoz panaszkodni. Túl sokmindent felejtett el, és zavarta az is, hogy sokat romlott a koordinációs készsége is. Nem mondták meg neki, hogy mi a baj, amit nagy szemétségnek tartok, mert évekig csak memóriafrissítőket kapott, gyakorlatilag síntér volt a doki. Legalábbis én így gondolom, mert még annyit sem tett meg, hogy valamelyik fiának szólt volna, hogy mi a baj. Persze honnan is tudta volna, ha el sem küldte mri-re. Ezek a vizsgálatok már elég későn kerültek sorra. Mi az ő gondozása szempontjából sajnos nagyon messze lakunk tőle (200 km), ezért a férjem testvérére maradt a feladat, aki egy házban lakik vele. Eleinte azon kívül, hogy a sógornőmet kifejezetten utálta, és ha valamit nem talált, annak ellopását, és direkt eldugását rákente, nem is volt nagyobb probléma. Esetleg még a kulcsmizéria, amiről sose tudta, hogy hol tette le. Néha elhoztuk hozzánk 1-1 hétre, hogy tudjanak pihenni, nyaralni. Nálunk mindíg ezerszer jobban érezte magát mint otthon, ezért én eleinte el sem hittem a "rágalmakat", amiket a sógorék "összehordtak". Tehát úgy nézett ki a helyzet eléggé sokáig, hogy mikor nálunk volt, akkor regenerálódott egy kicsit, és ezért úgy tűnt, mintha javult volna az állapota. Aztán egyszercsak elkezdett meredeken hanyatlani, és már nálunk sem volt jól. Egyszer előfordult az is, hogy nem tudta, hogy a férjem a fia, ezért el kezdett sírni, hogy ő ezt nem is tudta, és meséljek el mindent. Elmeséltem (kb 5 órán keresztül csak meséltem, mert kérdezett mindenfélét), hogy van két fia, és volt egy férje is (ennek nagyon örült, hogy végülis egyik gyereke sem "zabi"), és azért nem emlékszik, mert beteg. Pihenjen egy kicsit, és akkor visszajönnek az emlékek. Erre azt mondta, hogy ő nem beteg, mert nem fáj semmije. Akkor én azt mondtam neki, hogy azért nem fáj, mert az agyában van egy meszesedési probléma, és mivel ott nincsenek érző idegek, ezért nem is érezheti. Na ez megnyugtatta, és lepihent. Ez az állapot, és ez a magyarázat bevált kb. fél évig. Végül is egy értelmes tanult emberről van szó, aki a normális beszédet felfogta. Sajna ez is már csak múlt idő. Annyira leromlott az állapota, hogy már nem értett semmihez. Sógorék dolgoznak, együkünk sem roppant tehetős család, ezért nem tudtunk mellé ápolónőt fogadni. Otthon viszont már nem lehetett egyedül hagyni, mert már ahhoz sem értett, hogy a villanyt hogy kell felkapcsolni. Kitépte a kapcsolót a falból. A zárat, kilincset már rég nem tudja használni, ezért nagykéssel, meg valami szerzámokkal rohangált, hogy majd azzal kinyitja az ajtót. Éjszakákat nem aludt, fel-alá járkált, és dörömbölt a klumpájával az ajtó üvegén, hogy neki problémái vannak, ezért a sógorom gyermekei sem tudták magukat kialudni. Előfordult olyan is, hogy eltűnt, és éjfél körül valami idegen pasival állított haza. Meg kellett oldani az elhelyezését, ezért kölcsönt vettünk fel, és most egy otthonban van. Tudom, megvetendő, ezért mi úgy választottunk közösen valami lehetőséget, hogy minnél humánusabb legyen, mert már így is majd megszakadt a szívünk. Be-be járunk hozzá látogatni, de főleg a férjem bátyja mert, hozzájuk sokkal közelebb van. Ő hetente 2* ránéz, visz neki ezt-azt. Van, hogy néha jobb az állapota, de sajna nem ez a jellemző.
Kedves ngyb!
A kutya nagyon jó ötlet volt! Nekünk két macskánk van, anyukámnak egész életében mindíg volt cicája. Ez a kettő most különösen fontos, nagyon értelmesek, és érzik, hogy neki szüksége van rájuk. Ha kicsit rosszkedvű, fel tudják vidítani, a kertben is állandóan "kergeti" őket. Ha lefekszik, az egyik cica "kötelességtudóan" mindíg odabújik hozzá, és látom, hogy anyukámnak jól esik. Szóval egy állat nagyon jó segítőtárs és "orvos" is tud lenni.
A dühromam nálunk szerencsére nem jellemző, anyukám mindíg is szelíd, jó természetű volt, ő inkább magába fordul most. Előfordult, hogy párszor megmakacsolta magát, pl. az öltözésnél nem hagyta, hogy feladjak rá valamit, vagy nem akart leülni enni, stb. Ez az időszak azonban elmúlt, most nagyon passzív.
A beteg alaptermészetéből is fakadhat, hogy mennyire lesz agresszív, és milyen gyorsan lép túl ezen az időszakon. A gyógyszerek ezen tudnak segíteni.
Szerintem nem baj, hogy megmondtátok Neki, hogy milyen beteg.Saját tapasztalatom, hogy anyukám se reagált erre igazán. Egy bizonyos stádiumban már nincs betegségtudatuk.
Én is együttérzek Veletek, és remélem, hogy azért ebben a nehéz helyzetben helyt tudtok állni.
Ha tanácsolhatom, minél előbb meg kellene szervezni az otthoni ápolást, ha most még nincs is szükség rá, ne hirtelen kelljen találni valakit. Tudom, hogy nem könnyű megbízható ápolónőt találni, nekem is sok időbe tellett, míg rátalalátam arra, akiben 100 %-ig megbízok.
Nagyon sok erőt kívánok Nektek, és ha bármiben tanácsra van szükség, szívesen segítek.
Mi szerencsére még nem tartunk ennél a stádiumnál, én nem is tudom, hogy fogjuk tudni megoldani, hogy apósom ne legyen egyedül. (Külön házban lakik egyedül.)
Most vettünk Neki egy kiskutyát, de az ellátásában reggel és este (munka előtt és után) segítünk. Nagyon bízunk benne, hogy a későbbiekben a segítségére lehet a kutya - olvastuk több helyen is az interneten, hogy betanított kutyák segítik az Alzheimereseket: például megmutatják a hazavezető utat, ha eltéved.
Minden a Tiédhez hasonló leírás mindamellett, hogy segít, hogy megoszthatjuk egymással a gondjainkat, azért igen elkeserít.
Apósom néha nem tud kimondani szavakat, előfordult már, hogy elindult valahová és hazament inkább, mert időközben elfelejtette, hova is akart menni, és például írni és telefonálni nem tud (de olvasni igen). Nem lehetünk biztosak benne, hogy evett, fürödni el kell küldeni, stb. - de még el tudja intézni egyedül!
De azért egyelőre nem panaszkodhatunk, igazán. Bízunk a gyógyszerben is, az orvos egy évet ígért, amíg nem romlik tovább tőle (talán a kedélyállapota javul is).
Terveink szerint ez idő alatt próbálunk minél több élményt nyújtani Neki is, meg a gyerekeknek is, hogy legyen mire emlékezniük.
És ezalatt az idő alatt kellene kialakítanunk a napi rutint, megtalálni az ápolónőt, megtanulni, amit meg lehet és a többi.
Sajnálom, hogy Ti már ennyire előrehaladott állapotnál tartotok. Nem tudom, nekünk (főleg a férjemnek, aki már a diagnózistól összetört egy kicsit lelkileg) hogy lesz erőnk ezt végigcsinálni. Nagyon becsüllek, hogy nem adtad intézetbe Anyukádat!
Kérdeznék Tőled, s aki erre jár, bárkitől:
mennyire jellemző a későbbiek során a dühroham és agresszió?
És még egy kérdés: szerintetek jó, ha tudja, hogy Alzheimeres? Mármint, hogy jól tettük-e, hogy elmondtuk Neki? (Nem mutatott ki különösebb érzelmet akkor.)
Sziasztok!
Én is ugyanabban a cipőben járok, Édesanyám már két éve szenved ebben a szörnyű betegségben. A tünetek alapján már a súlyosabb stádiumban van, segítségre szorul szinte mindenben. Etetni, öltöztetni kell, wc-re sem tud egyedül menni. Beszéde már teljesen érthetetlen, csak nagy ritkán mond ki egy értelmes szót. Most fog kórházba menni, kivizsgálásra és infúziókúrára.
A gondozása főleg rám hárul, bár én dolgozom, és nagyon nagy szerencsével sikerült találni egy ápolónőt, aki napközben vele van. Este és a hétvégén vagyok vele, így szinte soha nem tudok elmenni sehova. Iszonyú lelki teher ez, mert szörnyű látni a leépülését. A kórház miatt is aggódom, nem tudom, hogy reagál majd rá, hogy nem fog látni mindí, mert hozzám nagyon ragaszkodik.
Eddig el tudtuk vinni magunkkal nyaralni is, de ez idén már szóba sem jöhet.
Ha a kórházat kibírja, azon gondolkodom hogy jó lenne valahova kb. két hétre beadni, hogy én is egy kis lélekzethez jussak, és el tudjunk menni a párommal nyaralni. Az ápolónő ott is látogatná, így nem lenne elhagyatva. De van ilyen hely egyáltalán?
Nagyon együttérzek mindnyájatokkal, tudom, milyen nehéz ebben a helyzetben helytállni.
Be vagyunk keritve ! Édeasanyámnál másfél éve tart ez az iszonyat.Olyan rohamosan romlik az állapota, hogy itt nem lehet biztosan százalékosan meghatározni, hogy éppen hol tart.
Én is feladtam a munkámat 56 évesen, mert arra a döntésre jutottam :
- dolgozom tovább és kifizetem a vadidegen embernek a nem kevés pénzt és mellette idegeskedek, hogy hogy viseli gondját vagy
- otthon maradok és én ápolom.
Ez utóbbit választottam és őszintén mondom, nem tudom, hogy jól döntöttem-e ?!
Ma már ott tartok, hogy max 1 órát vagyok naponta távol, az is csak a bevásárlások miatt.
Iszonyatosan megvisel, hogy a szemem előtt megy tönkre a legjobban szeretett ember.
A családom kezdeti segitsége szépen, csendben elmaradt- "szóljál, ha tudunk segiteni ".
Ez egy iszonyatos őrlődés,mert a lelkiismereted állanóan azt sugja- csináld ! De ha bevállalod- ezer százalék, hogy rámegy az életed, a kapcsolataid és minden, ami Te vagy, mert TE megszünsz a 24 órás ügyelet miatt.
Még annyit: találtam egy könyvet(itt a net-en a Libri-nél )" Az Alzheimer - kóros betegek gondozása "Dr.Günter Kramer.Nekem segitett egy kicsit a betegség megértésében, a kapcsolatunk kezelésében.
Én egy másfajta élethelyzetből azt tudom tanácsolni, hogy nagyon godoljátok meg, mit vállaltok. Nem tudom, mit jelent az orvos szerint a félidő, de édesanyád még évtizedekig elélhet ezzel a betegséggel, ami a vele együttélőket nagyon súlyosan megterheli. Mi együtt éltünk a betegség kezdetén is, és 6 év után mondhatom, hogy nem szabad feladnod ezért az eddigi életedet és egzisztenciádat. Gondoljátok végig, ez a vállalás azt jelenti, hogy teljesen át kell alakítani az életedet, nemcsak azért mert más helyre költözöl, de ott sem élhetsz úgy, ahogy szeretnél. Olyan mintha egy csecsemőt gondoznál, azzal súlyosbítva, hogy itt semmilyen fejlődés nincs, sőt, és hogy az édesanyád folyamatos leépülését kell látnod nap-mint-nap.
Ha dolgozol és nem vagy vele egész nap, akkor egy idő után elkerülhetetlen az intézeti elhelyezés, vagy az, hogy valakit megfizess, aki mellette van addig amíg nem vagy otthon. Ez utóbbi - ha együtt éltek - azt jelenti, hogy egy vadidegen ott lebzsel egész nap vagyonokért, aztán este és éjjel neked kell megbirkózni a feladattal. Én ezt biztos nem vállalom, bár az intézeti elhelyezés sem olyan egyszerű, s pláne nem ingyenes. Mégis azt javasonám, hogy keressetek egy megfelelő helyet, mert előbb utóbb az lesz a vége, csak addigra te is tönkremész. Nem tudom van-e saját családod vagy párod, ha van, akkor az tovább nehezíti a helyzetet. Nekem pl. állandó lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy a gyerekeimre nem jut már elég energiám, a férjemről nem is szólva. A gyerekeknek pedig néha sokkoló, hogy a nagymamájuk milyen állpotban van, pedig az enyhébb tüneteket már megszokták. Ha nincs családod, akkor pedig nem is igen fogsz olyat találni,aki egy ilyen élethelyzetben veled élne, és ezen nem is kell csodálkozni.
Dönteni neked kell, de előtte még tájékozódj.
En egy 29 eves emberke vagyok, aki nagyon tanacstalan...
Edesanyam nagyon koran (55 evesen) lett beteg. Az orvosok szerint felidoben vagyunk. Eddig onellato volt - persze kisebb-nagyobb segitseggel-, de mar ez sem megoldhato. Sokat romlott. Egyedul lakik, mi mas varosban elunk az ocsemmel, de minden hetveget otthon toltunk. Meg kell oldanunk a teljes felugyeletet valahogy. Sajnos nagyon nehez olyan embert talalni ebben a mai vilagban, aki megbizhato es becsuletes is. A penzrol nem is beszelve... Sajnos nem keresunk annyit, hogy ket gondozot ki tudjunk fizetni. Az intezet szoba sem johet, mert edesanyam meg nincs olyan allapotban - szerencsere- , hogy ez szukseges legyen.
Nem tudom, hogy mi a megoldas. Fel kell valamelyikunknek adnia mindent. A munkat es az eddigi eletunket. Senkire nem szamithatunk, csak egymasra. Edesapank sajnos meghalt, a tobbi csaladtag meg a sajat problemaival torodik...
Ha esetleg valaki hasonlo cipoben jar v. jart , kerem ossza meg velem tapasztalatait. Koszonom.
Nagyon szívesen segítek Alzheimer-kórral kapcsolatos kérdések és problémák
vonatkozásában (a betegség korai tünetei, a korszerű gyógyszeres terápiák, az
ápolás különböző vonatkozásai stb.) a 214-1022-es infovonalon vagy email-ben is.
Éva
Nyugi. Ilyen mindenkivel előfordul. Ez sokkal "érdekesebb" betegség. Van feledékenység része is, de másképp. Alapvető dolgokat nem tud, pl. hogy volt testvére, saját magát nem ismeri fel a fényképen stb. Nem tudja pl. kicsavarni a kupakot a colán, de nem azért mert gyenge, hanem mert elfelejtette, hogy hogyan kell. Nálunk pl. olyan érdekes percemberként él szegény, csak a pillanat számít, sem előtte, sem a jövő nem létezik.
6 éve... Nincs semmilyen jó megoldás. Ha testvéred van az segítség azért, én nem tudok senki megkérni a családból hogy segítsen. Nyáron beadjuk 3 hétre, akkor tud a család együtt elmenni, de nagyon félek, hogy ahogy romlik az állapota, majd nem veszik fel a kórházba. A végleges elhelyezés egy intézetbe azért nagyon nehéz érzelmileg, mert lehet, hogy nem tudja mi történik, de hihetetlenül ijedt ha idegen helyre kerül, olyan, mintha egy másik bolygón lenne. Otthon még elmatat, de a kórházban csak fekszik egy fucsa vigyázzállás-szerű helyzetben és fél. Az életösztön miatt persze azt mondom, hogy nekem akkor is jár évente 3 hét, meg egyébként 4 ember életét keseríti meg ez a betegség. Az egyetlen megoldás a halál, de ez nagyon kegyetlenül hangzik, nem is szoktam senkinek mondani, pedig ez az igazság.
Szervusztok!
Figyelmesen elolvastam a kb 1 éves levelezéseteket - hát mit mondjak...! Nagyon el vagyok keseredve ! Nálunk kb. 1 éve tart ez az állapot, egyre elviselhetetlenebb.85 éves az Édesanyám, együtt lakunk.Mindenkit megismer -kivéve engem . Nem nyulhatok a lánya (!) dolgaihoz, kiüldöz a lakásból, közelharc mindenért. Már minden könnyemet elsirtam, időnként nem birom a sirást abbahagyni és úgy érzem -nem birom tovább.
A legnagyobb gond az, hogy valahogy levegőhöz kellene jutnunk, hogy ezt az iszonyú stressz folyamot birjuk - de hogyan ??? A környezetem (testvérem, barátok) jó hogy vannak,de mit kezdjek azzal, hogy " csak Te le ne robbanj " vagy " vigyázz magadra ".
Érzelmileg teljesen a padlón vagyok - iszonyú energiámat emészti fel ez a 24 órás szolgálat.
Ez van - köszönöm, hogy vagytok , jól esett egy kicsit panaszkodni.
Hát ha neked ez van akkor nekem is ez van... én is elfelejtem, hogy mi az és hol van az a hely, ahová mások elől eldugtam bármit is, ha lemegyek a boltba, előzőleg mindig felsorolom itthon, hogy számszerint hány fontos dolgot kell vennem, mert mire odaérek elfelejtem a felét, és én is voltam úgy, hogy 3 napig nem jutott eszembe a tulajdon kezelőorvosnőm neve, és utána is csak úgy, hogy röstellkedve megkérdeztem a férjem től, hogy hogyan is hívják... millió név nem jut az eszembe, nem beszélve arról, hogy kifejezések garmadája nem jut az eszembe, mikor netezek, akkor is hosszú percekre hagyom abba az írást, hogy valami más szinonímát találjak... és még "csak" 56 éves leszek. KI tudja mikor hülyülök meg, de őszintén szólva nem is érdekel, mire meghüylülök, az már úgysem az én problémám lesz... :-(((
Viszont tényleg kéne egy pár olyan intézet vagy mifene, ahol emberi körülmények között gondozzák azokat akik ebbe a betegségbe estek, és még a hozzátartozóknak is megfizethető... de hosszú az út még odáig...:-(((
Rémülten olvasom a tüneteket. Lehet, hogy nekem is ez van kialakulóban?
Hónapokkal ezelőtt az egyik villanyos gépünk zsinórját elraktam valami qrva jó helyre, na azóta nem tudjuk használni. Rendszeresen nem találom a pár perccel előtte letett dolgaimat. Ha nem írok fel vásárolni valókat, totál elfelejtem, mire leérek a boltba a legegyszerűbbeket is.
A csúcs az, hogy elfelejtettem a volt élettársam családi nevét!
Hát igazán nem nagy segítség, de én is keresek egy normális helyet. A neten van sok, egy csomó címem van, de igazán nem tudok róluk semmit. A nagy részük megfizetehetetlen. Van kifejezetten ilyen pl. a nefelejcsház. Egyébként most olvastam a Telki Magánkórház kirdetését, ahol 450000 egy hónap, ami csak szállás és kaja az orvosi ellátást külön kell fizetni! Nehezen szánom rá magam a kérdezősködésre is, pedig nálunk sem lesz igazán más megoldás egy idő után.
sziasztok, tud e valaki segiteni? nalunk rosszabodott a helyzet, a mamam most korhazban van, de csak szombatig maradhat ott. hazahozni nemnagyon merjuk, egyreszt a baba miatt masreszt pedig mert tolunk is fel,hogy meg akarjuk olni. nagyon mas otletunknincs minthogy valahol emberi korulmenyek kozott megprobaljuk elhelyezni. Van valakinek otlete, tapasztalata merre induljunk keresni ? mert nekunk nincs meg ebben tapasztalatunk! mindenfele otlet erdekes lehet, hatha jobb otletek szuletnek nalatok minta mi zaklatott csaladunkban :-(
Hát a kisbabádat ne is add oda neki... legfeljebb úgy, hogy állandóan mellette vagy...
Amennyire én visszemlékszem a szomszédaim tapasztalataiból, valószinűleg a nagymamid most került a dühöngő korszakba... ami végül is érthető, ha az ő szemszögéből nézed - mert gondold csak el - az agya megy tönkre. Iszonyú félelmetes és érthetetlen dolgokat él most át. Még nem hülyült el egészen (bocs a profán kifejezésért, nem bántásból mondom) vannak világos pillanatai, de már összekeveri őket. Gondolt csak el, ez olyasmi, mint aki megvakul, de időnként még látja a fényeket vayg valami hasonló.
És nem nagyon tudlak vigasztalni, ez a betegség nem javul. A betegeket ELLÁTNI kell ezután, a testi és lelki jóllétjükről gondoskodni annak a reménye nélkül, hogy valha is jobban lesznek.
DE írd csak be mindig ide amit tapasztalsz, az is valami, ha le tudod írni.
sziaztok, vagyok am en is, egy nagymamival. most volt mri-n, de gyakorlatilag tuti a dolog, massal is parosul neki,mert mar jar egy ideje kezelesekre, ott trat a dolog, hogy az orvosoka korhazban azt mondtak az utololso kezelesblokknal, hogy egyedul nemengedik ki a korhazbol ozni-vinnikell, csak erre o megssertodott, kozolte hogy ot ne nezzek hulyenek es atmegy masik korhazba.
azota uldozesi maniajahogy mulyenek nezi mindenki,aminek eros alapja hogy nem talaljaa szavakat, idegen meg sem erti mit akar mondani. minden "dolog, meg vacak" ha ezeket a szavakat is elfelejti mi lesz? van amikor egesz tiszta, aztan meg hajajaj. de altalaban megeli, hogy o tudja mit akar mondani de nem tudja kimondani.
a csaladban mindig rosszban van valakivel, arra mindent mond,most en vagyok soron. allitolag azt mondtam neki,hogy takarodjon a szobaba mert csunya.
meg nem adom neki oda a 7 hetes babat, sose. eldugom elole, meg stb, pedig mindenki megfoghatja. kep van rola hogy volt a kezeben, es a tobbi is igy igaz. borzalmas,es nem tudommi lesz meg? en is olvastammindenfelet, es tudom hogy nemlesz jobb de nem hiszem el.
Mindenképpen nagyon nehéz,ha nem kötődik az ember érzelmileg( pl. a férjem az anyámhoz),akkor azért,ha kötődik,akkor azért.
Nem lehet túltenni magát az embernek rajta,ez addig szörnyű,amíg tart.
Nektek szerencsétek van,hogy a lányuk ugyanabban a városban lakik,így szegényre több feladat hárul.
Egy kicsit a férjedet is meg tudom érteni. Nekem is csak az anyósom, és ha együtt kell lenni vele, nekem is az agyamra megy. Nehéz elfogadni ezt a kegyetlen betegséget. Én még nem jutottam túl rajta. Ez nem is olyan egyszerű, hidd el! Gondolom más lenne a helyzet ha a saját anyámról lenne szó.
A lakásban lévő idegentől én is ódzkodom, bár ha nagyon akarnám találnék erdélyi ismerősöket és akkor már nem is lenne annyira idegen. A barátnőm aki ezt javasolta évekig gondozó volt egy magatehetetlen beteg mellett Olaszországban. Az olaszoknak mi magyarok voltunk olcsó munkaerő.
Az intézet akkor kell ha a mama a papát nem tudja ellátni, (most még úgy-ahogy megy a dolog) szerencsére a papa nem magatehetetlen, nem kell emelgetni csak vigyázni hogy el ne essen, meg kisérgetni mindenhová. És a lányuk sokszor ott van és segít. De a helyzet romlik.
A ruhapakolós dolog nekem is ismerős. Talán még nem olyan mértékben mint nálatok, de a káosz itt is megvan.
Igen,ezt már nekem is javasolták.
Háááát??!! Nekem nagyon furcsa lenne,hogy ott van egy idegen állandóan.Anyám hatalmas szobájában éppen elférne,de olyan rizikós ez,nem?
Mert ha ismerős lenne,vagy aki ajánlja lenne ismerős.Hm,nehéz,de ha az ember lánya nem tudja megoldani az elhelyezést egy jó intézetben?!
Még ha én belemennék is a férjem tuti nem akarná.
Tudom, hogy elég vad ötlet, -nekem egy barátnőm javasolta- hogy Erdélyben keressünk ápolónőt, ők sokkal olcsóbban eljönnek (feléért-harmadáért), ottlakással. Persze ez a mi esetünkben nem jöhet szóba a pici lakás miatt. Meghát egy idegen mászkál egésznap a lakásban... a fene tudja.
