Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44363

Marconnay Tibor

 

 

RAGYOGÓ ŐSZ

 

                                I.

 

MINT AMIKOR MELEG…

 

Mint amikor meleg szagot sodor a szél

s megreszket a cimpád, oly boldogan veted

rozsdavörös dombra kéklő tekinteted;

barna szántóhoz ér az erdő szélinél.

 

Izzik a csúcs, a lomb iramló lángban él.

Dagad a szőlőtő! Nézd csak a szüretet!

A forrongó mustból holnap már bor lehet.

Mézes az őszi fény, még messze van a tél.

 

De borzong már a szép rózsa, kelyhébe fú

a szél, a domb ölén tépi a halkdalú

szellő és szétviszi a sárga szirmokat.

 

Úgy zizeg a szirom, mint rajtad a selyem.

Tekints reám mohón, mámorral e helyen,

viaszszín és piros, lángragyúlt fák alatt.

 

Az idők kertje, 1938 [12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44362

Marconnay Tibor

 

 

VIRRASZTÓ

 

Édesem! Édesen kínlódom álmatlan éjszakán

Füledbe gyújtó szókat lehelnék s nem tehetem,

Nem lehetek veled, s vergődve virrasztok hajnal előtt.

Percre se hunytam le pillámat ma se, egész éjszaka

Reád vágyakoztam lángolón a sötétben,

De párnáimon még itt van hajad, takaróm alatt

Egész bűvös tested illata, elmosódott vonalakat is látok.

Mágus szem kell-e hozzá, hogy megjelenj, felém fordítsd

Rejtélyes pillantásod, áttörve a felhős nagy égen?

Szemed sugara itt oson. Pitymalat óta, s mire megvirrad

Kalmár szekerek, teherautók zörrenthetik ablakom:

Süket leszek, álmatlanul álmos testemen csak a te

Suttogásod zeng át, mint kövön örökvizű forrás.

 

 

Sugaras őszi nap, 1934 [47.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44361

Marconnay Tibor

 

 

ELREPÜLŐ FECSKÉK

 

Vadszőlőnk lombjait alig pingálta még át

Borvörösre a Nap; s már bágyadt-sugarú,

Brekegnek még a tó iszapja közt a békák,

De kémlel délfelé a fecskénk. Szomorú

 

Rózsánk hullatja dús szirmát s már csaknem némák

Lugasaink, habár hűs szél csak néha fú,

Rétünkről púpozott szekerek hoznak szénát,

Csalit tarkul, s avar, erdőnkben nyög a bú; –

 

S bár ma a ragyogás aranyló lám – acélkék

Fiókák, libbenők, – isszák a honi fényt még; –

Surrannak; – s indító révük egy dróthuzal.

 

Gyűlés. Szívük csupa kalandvágy és reménység…

Tornyok maradnak el… Csivogás: – szál a Dal; –

Mind készek hogy a Vágy óceánját elérjék.

 

 

Sugaras őszi nap, 1934 [36.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44360

Marconnay Tibor

 

 

KERT

 

Sokszor hívtalak álmomban egyszerű szépség;

zord paloták árnyában, szörnyű dzsungelekben,

midőn a sok-nyilak lelkem sebesre tépték,

csak téged hívtalak. S most boldogan látlak e kertben.

 

Mint kedves tenyér ujjai ágaznak szerte szürke

határba útjaid. S mint csábos, cifra étel

kéjesen csillog tarka virágágy s szelíden csüng le

körte az égről. S nefelejcs bűvöl virágszemével.

 

Rubin-rózsák méhe lángol, és érdes somfabokrokon

izzik a vérszín bogyó. A piros szinte sok már.

Mennyi virág! És nincs bujább világ a hold-rokon

hideg fehérruhás, bódító jázminoknál.

 

Ligetek, lugasok, nagy fák templomos íve alatt, lám

boldogan szalad a hangya, a fényes bogár. S már semmi

se kell; csak a dús dombokat tükröző gyémánt-tavaknál

szeretnék egy padon, magányosan, örökre elpihenni.

 

 

Éltem, hogy írjak, [42.] (Nyugat, 1927. január)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44359

Marconnay Tibor

 

 

GUGGERHEGYEN

 

Fűszagú, fűszagú, fűszagú föld!

Fenyők között fűvön barangolok,

Fénylő tisztásról nézem hegyek karéját,

Árad a gyanta-illat s közel szökellnek

Pici sáskák és óriási tücskök,

Lila bozót messziről puszta szirtje világít,

Fölöttem kéklik az ég: – mámorító! mesés!

Kár volna most szabállyal fékezni vérem és versem.

Sodor a Természet engem s nincs más törvényem, csak az,

Remélem így is megtalálom majd mindig a

Szerszámom: plántálni az ember szívébe a füveket!

Olyan vagyok, mint a fenyő, mely szirt, szakadék fölött

Nyúlik magasra, és mint a zuhatag,

Gátakon áttörve zuhan az szakadékba.

Ugyanaz a tűz buzog ereimben, mely alkonyatkor

Piroslik égi sátron, olyan boldogság

Időz bennem, mely a nyári égbolt azurján ömlik el,

S remélem, sohasem fogok megrokkanni, hanem

Mint a fenyősudár s a Természet, amely akarja, hogy

Igazán szóljak, erőt ad, készséget, minden hangot

Kidalolni magamból, minden igét

S alázattal rázom koronámat viharban,

Széthintem magjaimat, eltékozlom díszemet,

De egészen sohasem s ha szellő megráz, vihar cirógat

Megtalálják majd a talajt, humusznál terményebbet,

Plántálni az emberi szívekbe a füveket.

 

 

Sugaras őszi nap, 1921 [20-21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44358

Marconnay Tibor

 

 

ERDŐ SZÉLÉN

 

Erdő szélen, a lágy lejtő halmán

Mámort ontó szőlőlevél piroslik,

S érdes cserfalombok barnák a halálban,

S a nyírfa lenge lombja sápadón világol.

Lélegzet-fojtó csöndben állsz velem,

Roppant nagy fénylő kéklő, ég alatt,

Világító zöld rétre jössz velem,

És afölött aranylik most a Nap…

 

Hallod a félénk szaggatott madárdalt,

A drága dalt, amely elvétve zeng?

És hallod-e , hogy hull a dér a fáról,

Akárhogyan halt meg a levele?

Oh hallod-e, hogy hull a dér a fáról,

Hatalmas csöndben pici jégcsapok

Olvadnak mozdulatlan… Csak a mi

Habszín lehelletünk hullámzik a világon…

És hallod-e, hogy hull az árva fáról,

A fájó gyöngy, melyben Világ világol?

 

 

Sugaras őszi nap, 1921 [14.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44357

Marconnay Tibor

 

 

SZABAD SZONETT

 

A smaragd-sugarú új erdő hálót mintáz

finoman friss fűre s tavaszi tündöklés van tavalyi tönkökön.

Örülj dagadó nagy szívem, hiszen már nincs más

elmúlás számomra, mint a mit fénybe von az alkotó szent öröm.

 

Lágy lombtól világos ágon a harkály hintáz

s a pacsirta dala trillázva száll föl, száll föl égre és végre fönn

ujjong és örülj dagadó nagy szívem, nincs láz

mellyel nem lendítene örök új tavaszok tornyaira alkotó szent öröm.

 

Utánozd a madarakat: nézd hogy kapirgálnak a viruló vetésben

s a szelíd őzeket, amint szaladnak a csattogó csaliton.

most teljes lesz a termés, eme nagy tűzben megértem.

 

Hajrázzon új lázt a hajnali vágy, szűzi harmat, most azt iszom

s mint ittasa a tisztaságnak, szilaj lángnak minden ördögön

kimutatja erejét örök új tavaszok tornyaira felszökő szent öröm.

 

 

Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44356

Marconnay Tibor

 

 

FALUSI ALKONY

 

Jegenyék álmos délcegen állnak őrt a határban

s beljebb borús, karcsú fenyők nyúlnak az ég felé.

Az ég minden perccel sötétebb,

halkabban duruzsol a munka,

az árny a lombról lágyan hullva

a földön szélesebbre éled.

 

Gőzgépből gyéren göngyölög

a füst s a fehér fal fakó,

már szürkületbe olvadó

a ház, a kert, s a barna rög.

 

Kunyhóik előtt csendben ülnek

az asszonyok: az alkony árnya

hull egy-egy szoptató anyára

s a tárgyak lassan elmerülnek.

 

Halkan kúszó és áradó

sötétben egy kuvasz vigyáz,

míg láthatatlan leng a láz

hol békadaltól zeng a tó.

Borús imádkozó fenyők nyúlnak az ég felé

s jegenyék álmos délcegen állnak őrt a határban.

 

 

Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44355

Marconnay Tibor

 

 

CSILLAG, HOLD ÉS NAP

 

Szendergés lehelete leng a dús koronájú pompázó kerteken

s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:

testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem.

 

A méla hold áttörve ködön s felhő-foszlányokon fölöttem ellebeg

s a csillagok csodálatos rendezett sorban törnek a zenit felé...

Mily jó az ős székely Csaba útjáról szóló igazság: folyton figyel rám

s a fenségesen méla ködbe tűnt világegyetem simogatja szívemet.

 

Úgy-e, én vagyok a jövő csillaga, melyen majd egykor Csaba király átlobog?

Úgy-e, én vagyok a gyökérből virulásba táruló ígéret láncszeme?

Szép és szent remény szárnya lendíti szívemet az égkupolához,

de én vagyok a múltak holdja is és bennem fájnak a fátyolos könnyek

s nehéz siralmaim súlyával kell, hogy sorsom márvány ölébe repüljek!

 

El nem múló dicsőség gyötrelmes gyönyöre ég a húsomban

de kell, hogy acélosan győzze a lélek a halálos gyengeséget.

Íme a sötétkék kristálykupola mint izzásban megtisztult üveg

gigász-békéjével ráborul nyugtalankodó testem atomjaira

és nehéz lelkem borús sóhajait csitítja a Mestermű,

melynek józan homlokáról biztatón pattognak a szent tüzek,

s e csillagok szikrái ujjongva üdítik a földi rokont.

 

Szendergés lehelete leng a dús-koronájú pompázó kerteken

s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:

testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem,

s a világ zsongó zenével történik és az éjben sincs megállás,

de ég és föld kellett: kipattantani a nagy jövő terebélyes dönthetetlen törzsét.

Íme, az előttem gyönyörben szunnyadó vak világ szerelmeskedései

s a magam által behabzsolt mámorok csorduló gyümölcse

s régmúlt szüretek bacchusi tobzódásai támogatják tomboló igazamat.

 

Mindenből öröm csordul s parancsom, hogy buzdítsak és szítsak föl minden örömöt,

a minden örömét és a legölelőbb mozdulat valóságát...

Mindenkit az öröm hatalmas horizontjára parittyázok szavaimmal,

hogy mikor majd a véremben megindult jelen napja kibukkan,

áthatolhassak minden homályon értelmes sugarát osztva.

 

 

Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven)

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44354

Márai Sándor

 

 

MÁJUS

 

Öthónapos

megdagadt kis hasával

csöndes terhét végigviszi az áradt

mezőkön; óvatos

akkordot vágnak

hárfázó fák szikár karukkal

a légbe

botticellis

ütemre a vizek lassabban mennek

teltebb

sodruk fölött eláll alélt szél

mint egy

félignyitott szájon elaludt dal.

 

 

Testet ölt [12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44353

Márai Sándor

 

 

MENNYBŐL AZ ANGYAL

              menj sietve

 

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony,

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

 

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

 

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

 

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

 

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

 

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

 

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– a gyermek, a szamár, a pásztor –

Az álomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik –

                           mennyből az angyal.

 

 

Halotti beszéd, New York, 1956 [259-261.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44352

Márai Sándor

 

 

HALOTTI BESZÉD

 

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk.

Por és hamu vagyunk.

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt

És megértették, ahogy a dajkaéneket

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,

A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!”…

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.

A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,

A tested is emlékezik, mint távoli rokon.

Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...”

De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.

A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,

Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –

Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?

Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?

„Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet.

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.

Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved

A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.

Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is,

Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is.

Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...”

Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...”

Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten...”

Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?

Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek?...” Magyar voltál, ezért.

És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess.

Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,

A radioaktív hamu mindent betemet.

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,

Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet.

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,

Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.

Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –

Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted

A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,

És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk,

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?

Íme, por és hamu vagyunk.

 

 

Halotti beszéd, Posillipo, 1950 [256-258.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44351

Márai Sándor

 

 

SARJAK

 

A nap nekünk van mégis,

nekünk a kényelmes házak,

nekünk a zöld föld, az ég is,

a nagyúri kávéházak,

a nagyurak karszéke,

jólesik ülni benne,

a Föld tán nem is lenne,

ha mi nem lennénk érte,

mily boldog, aki lát:

a reménykedő nagyanyák,

örül nekünk a világ

s csinosítja magát.

 

A tengert az isten nekünk kitalálta

s a jó időt is, a lombot a fákra,

földek a magjuk, kagylók a gyöngyük

nekünk hordják. Köszönjük.

Az egyszeregyre s hogy a Föld forog,

rájöttünk. Mi nagyon okosok

vagyunk. Hajunk fölött tétova dallal

a szél tovahajt friss nyári lombot,

nevetve szültek szőke nők, bolondok,

vihogva és egészséges fogakkal.

 

Mondják

apáink is éltek

hordták

őket is a rétek:

lehet

 

 

Halotti

beszéd,

1921

[72-73.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44350

Márai Sándor

 

 

ŐSÖK

 

Mi már intünk a messziből

sáfrányos csipkekeszkenőkkel

bennetek lüktet az idő

nektek még politika, nő kell

a vágy a régi, egyre egy, de mi már tudjuk, egyre megy.

 

Mi lelógunk a falakon, zárt szájjal és hallgatagon

ki jön kérdezni minket?

A játékok örökös, eltámolyog az örökös

portréink előtt színtelen s kopog léptén a cinterem

egykedvű úri törvényt

a hold barokkúl benevet és megreccsen a kerevet

szerelmes nő s férfi alatt, friss kéjt kopog a pillanat

mi nevetünk: mi tudjuk

a körmünk nő a földbe lenn, ti sétáltok a zöld elem

pázsitján: de mi várunk

csipkegallérunk elfakult, hozzánk jön úgyis, aki hullt:

mert mi vagyunk a múlt!

 

 

Halotti beszéd, 1921 [72.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44349

Márai Sándor

 

 

A ROKON SZÓL

 

Én mentem az úton,

a nap engem világított,

nem volt lejtő, s domb,

egy sík térre befont

egy áhított titok:

hogy vagyok s ezt tudom.

 

Testvéreim, ti fák

vagytok, ti lombos templomok!

és van egy elfutó vonat:

hallom peregni sorsomat

mint régi órán a homok

hull rajtam át a világ.

 

Tagom egységre mozdúl lombotokkal,

fák – miket egy erő kerget, vonat!

szelepce fütty s elcsukló korcsma-bordal,

őszdélutáni úszó tiszta csend:

a világ bennünk egyre visszacseng!

 

Itt minden lázadás hiú – hiába

a dolgok titkos füttye köt le,

nyugodj bele, porszem a rögbe,

egy egyszerű és jó harmóniába.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [83.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44348

Márai Sándor

 

 

A HERVADÓ VILÁG

 

                          I.

 

Az éj megóvott benned minden csöndet,

két jó szemedből ömlik jó derű,

veled vagyok és minden egyszerű,

két kezed közt a világ csoda csönd lett,

szájamhoz emeled s iszom a csöndet,

hűs, jó tüzét két kis melled felönti,

fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,

idők, világok, hitek múltán

jó hozzád hazajönni.

 

A titkomat nem kérdezed,

magyarázat a két kezed,

ki léteddel a létet magyarázod,

egyszerre hallgatsz és felelsz:

szeretem benned a világot!

 

A hervadást én benned ölelem

hervadó nő, egy világ hervad benned,

a te utad a mi utunk,

te már megálltál, mi futunk,

mosolyogsz napos, halott szemmel,

így nevet az ősz, vak leányok

kacéran, furcsán, súlyosan,

a karod terhesen jár, mint a tenger,

ha felhúzza a hold, egy telt erő

a nappal titkait benned cseréli,

az éj föltükröz benned feketén,

te hulló csillag vagy és múló ember,

isten elsóhajtott lehelete,

hullok veled én

jón, sűrűn, mélyen, lefele.

 

                          II.

 

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.

Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,

én sose tudom, e szerelmi kardal

nem tréning-e egy eljövendő vershez?

sose tudom, lüktet-e benne élet,

hit és erő, benne ver-e a vérem?

Vagy hiú, kapkodó kísérlet

emberen, világon, téren?

 

A hívők boldogak, övék a jó rész,

a hallgató növények boldogak,

a kutyák üde csaholása boldog –

a könnyenfecsegők, hülyék, bolondok,

akiknek titkos százarcuk a dolgok

egy maszkja alatt mutatják meg priméren

céltalan királyvíz a gondokat

emberen, világon, téren.

 

                          III.

 

Franz Werfel in tiefster Ehrfurcht!

 

Sétánk zenitje ez a domb.

Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb

sárga zenével. A tó lent: könnycsepp

legördült kövér arcán a földnek.

Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,

a folyó dünnyög, mint az öreg dajkák:

mi megérkeztünk. Szomjas, fonnyadt ajkát

Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.

 

Feléd nyújtom a szomjamat

te fonnyadt, itatlak belőle,

szüretek tikkadt sűrű csöndje

e perc, érett és hallgatag,

lenn kérdez a világ s felel,

sirat, fütyörész, nevet, jajgat:

némán súgja egy végső értelem

mély válaszát szótlanul: az ajkad.

 

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.

A perc s az ember elpereg,

időtlen egy, mi volt s mi lesz még,

vagyunk: a föld, a víz, emberek,

vagyunk: ez a zenit s betelt

öncélját zengi rét s az erdő,

az alkonyat kristálya csengő

zenét vert és a föld felelt:

vagyunk: élve és halva, egyre

a víz, a fenyők, te meg én,

így szabta meg egy isten kedve

s járunk egy ritmus ütemén –

nyújtózik egymáshoz karunk,

ez a zenit. A kéj. Telj el vele,

ősz összesodort két falevele

egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

 

                          IV.

 

Meg van még minden egyben: te meg én.

Mi átfutottunk sok-sok emberen

míg egyen lettünk: te meg én,

mondd mi ez a titkos megoldás,

egyedül vagyunk, sose volt más

ember a földkerekén.

 

A tagjaid mind kis csodák,

tájak vannak benned és naplementék,

százarcú változás és emlék

a tested, egy szavad, egy szalagod.

Tompán nézzük az idegent,

ki padunk mellett megy, az ostobát:

s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [68-71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44347

Márai Sándor

 

 

AJÁNLÁS

 

Megköszönöm magamban e napot

azzal, hogy élek. És most csend lett.

Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,

emlékeinket lassan összehajtom,

mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,

a létet, téged, s hogy vagyok.

 

 

Halotti beszéd, 1921 [68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44346

Márai Sándor

 

 

ZSOLTÁR

 

A gyönyör fáj

Kéjes a bánat

Erős sodrával

Örökre árad

Ha elhord messze

Visszahoz egyszer

Mély folyóteste

Úgyse ereszt el

Partok dalolnak

A fák jó zöldek

Ne bántsd a csöndet

Ki gondja a holnap?

Karikakörbe

Útját e görbe

Pályán tán járja a föld, talán nem

A célt ne kérdjed

A nap talán áll

Az élet régibb

A halálnál

Ámen

 

 

Halotti

beszéd,

1921 [46.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44345

Márai Sándor

 

 

FÜZÉRTÁNC

 

Voltam.

Idő s történelmi napok

felületén kit pergettek a percek:

pusztulva, múlva, hullva, egyre vertebb,

mégis vagyok, vagyok, vagyok!

 

 

Halotti beszéd, 1921 [47.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44344

Márai Sándor

 

 

IGEN!

 

A pléhkrisztus lóghat szomjasan az út mentén, a kereszten:

a csorda csak jön jóllakott rengéssel a mezőkről,

vékony kis patakok fehér sávja csillog a szántókon,

a gazda fütyörész. Karját megfonja melle fölött,

s dolgozik benne egy maréknyi erős élet, s hallgatja mint hallgat az este.

 

A magvak iparkodnak a földben s az asszonyok méhében

édes gerjedéssel. Minden rendben van a világon.

De mellem összeszorítja a fájdalom s fölvetett fejjel

dacoltan a vonuló csorda között fölszólok a szomjas

pléhkrisztusnak, míg szememből kitolakszik a könny:

– Igen!

 

 

Halotti be-

széd, 1921

[44.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44343

Márai Sándor

 

 

ANYA

 

Amit egy titkos kéz irat:

lágy arcod fonódott redője

bonyolult, fakult kézirat,

nézem, betűzgetem belőle:

mit írtak az évek, az élet?

 

Ez én vagyok, az én sorsom,

e mély sor a homlokodon:

bocsáss meg,

nem így akartam, ennyi lett,

ki sorsa ez, enyém, tied?

nem tudom.

 

Szobákban, éjjel, idegen

tükrök előtt néha megállok:

nézd anyám, fiad idegen

arcán indulnak már a ráncok,

hasonlók, mint a tieden,

 

és kopva, elomolva, mállva

két testünk visszaporlik lassan

egy testbe, egy porba, egy anyába.

 

 

Összegyűjtött versek, 1921 [39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44342

Márai Sándor

 

 

A HÍVŐKHÖZ

 

A mérföldnyi tócsa föltükrözni a mérföldes hegyet:

tenyérnyi lelkünk föltükrözni a határtalan világot:

célja nincs semminek, csak fényverés egyik is, másik is,

nem dicséri senki a tócsát, nem dicsér minket se senki.

 

Kéri valaki a mi hitünket? S ugyan kinek van haszna belőle?

Mégis csillogtatjuk szavakkal, tettel a határtalan világot,

elmajmoljunk sok hasznosat s minden változatlan marad:

higyjünk hívők: úgyis felszikkad a napban minden tócsa.

 

Mi összegurult esőcseppek: emberiség,

egyre szétpárázó atomok, s egyre újra összegurulók,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

 

A hegyek orma fölött a felhőkben, s lábuknál a tócsában,

el kell hinnünk ezt a tényt, hogy: vagyunk,

valami titkos kohézió összetart minket mégis.

 

 

Halotti beszéd, Zürichi tó, 1920 [50.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44341

Márai Sándor

 

 

AZ ÉGEN FÖNN MEGÁLL A HOLD

 

Az est, a rest festő korommal

átfesti mind

amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

 

A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,

csak ennyi volt:

jártunk a nád közt és a szél dalolt.

 

Sok ablakon benéztem érted én,

nyisd a szemed,

mert vak szemem nem érte még a fény.

 

Sok éjszakába hívtam a neved,

hallgatni jó,

nézd, sétál a hold a világ felett.

 

Az égen akkor fönn megáll a hold,

csak ennyi volt:

Fejem fejedre lassan ráhajolt.

 

 

Halotti beszéd, 1918. október 9. [269.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44340

Márai Sándor

 

 

HEGYEK, ERDŐK

 

Milyen

ilyesztő egymagadban ilyen

merev fák, merevebb

hegyek

között.

 

A zöld

szentjánost meg ne öld

mert isten világít

rád itt –

ne fuss előle.

 

Dőre

ostoba szóra ajkad ne nyisd

szitál az égi liszt

a köd

a csönd.

 

Örök

s tökéletes vagy egymagadban

s a két karod

az erők

eredője.

 

 

Összegyűjtött

versek, 1917

[16-17.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44339

Márai Sándor

 

 

HALLGATÁS

 

amelyről a költő utólag mímelt szavakat mond kedvesének

 

Nézd, most lépett be a szobába

az este árnya,

Csönd.

 

A bútorok halk lelke sóhajt

hosszú sóhajt,

Csönd.

 

Forró képeknek színe vásik

a bőrszék ásít,

Csönd.

 

Kis szíved lüktet, ajkad néma,

kezed béna,

Csönd.

 

S hallgat a bús tik-takkú óra

nyugovóra

Csönd.

 

 

Halotti beszéd, 1917 [23-24.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44338

Márai Sándor

 

 

SEMPER IDEM

 

Már rámtalált megint, amit kerestem

és kielégült messzeségbe

sodródott a tegnapi énem,

a gazdagságom, szegénységem

furcsa káosza:

játékos kéz ossza

számomra a lapot,

most, lám, boldog vagyok:

ez oly hirtelen s édes ájulás,

e szédülésben eltompul a tegnap

friss lüktetése,

a vágyó tegnapé,

a dolgos tegnapé,

a ma után törtető tegnapé –

s a ma nem több, mint lomha kanapé,

melyen lustán s kéjesen elterülök

s nem dolgozok

nem is örülök

és szunyókálva s nagyon üresen

álmos szemmel

a holnapot lesem.

 

 

Halotti beszéd, 1917 [19.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44337

Márai Sándor

 

 

RAPSZÓDIKUS TAVASZ

 

A hold magasan járkál

és véresen lebámul

olyan, mint torzó bálvány

és szegény szemed kábul

és szegény orrod lázad,

füled neszez a csöndre

s a fák tavaszi lázban

mind kibuggyannak zöldbe.

 

Már félkilencre jár tán,

lézengenek a járdán,

a kávéházban égnek

fehér és tompa fények.

Mily magányosan járok

és senkire se várok

kezem szívemre tettem

és beszélgettünk ketten.

 

Dadogva kérdez engem

és számadásra híva,

a sok tavaszi esten

mért ültem itthon ríva?

Párnám miért haraptam

és miért nem szerettem,

randevút sose adtam

zöld fűbe sose estem.

 

Talán jobb is, hogy így van,

hogy úr – magam maradtam,

hogy kölcsön sose kaptam

és hogy mindig csak adtam.

Én nem bántottam élőt

és nem bántottam alvót

csak beteszem majd csöndben

magam után az ajtót.

 

A gázlámpához állok

és játszom a botommal

meg egyéb tarka lommal

amim van: élet, átok,

fény, árnyék, s ami múlt már

kis elvetélt szerelmek,

a hold ott fönn az égen

s itt lenn útszéli lelkek.

 

 

Halotti beszéd, 1914 [11-12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44336

Márai Sándor

 

 

KÁLVÁRIA

 

Nagyon lassan megyek, a kezem a zsebemben

és minden fordulónál tünődve meg-megállok,

végig a földeken bús-füstű rőzse-lángok

acsarkodnak az égre, fázó tavaszi kertben.

A három fagyos szentet didergi erre minden,

a nyírt, fekete fák és a gledicsiák:

s kinek alig egy fillér féltenivalója sincsen,

didergek s félek én is, bús, kóborló diák.

 

A nagy kereszt tövében kalapom elhajintom

s magam is elhajintom a gyönge, puha fűben

(milyen fehéren úsznak… mint nyári lányok… ringón…

a kis… fehér felhők… a nagy… kék légi űrben…)

A hegyek milyen messzik és mily szürkék a rétek

ó, mennyi, mennyi szín, káprázz, szegény szemem,

s köröttem sok halott, akik már ideértek –

én is meghalhatok, mily furcsa, istenem.

 

Játékos órán nékem pedig olyan kevés volt

és nem is mindig szívből, s csak keveset nevettem

s jártam egy lány után, kinek szeme az égbolt

színéhez volt hasonló és neki se kellettem.

Engem soha se kérdtek, nagyon fáj-e a gőgőm

és bizarr kalapom miért húzom szememre,

sose kérdtek, mi az, min néha eltünődöm

és miért ül ki néha két könnycsepp a szemembe?

 

Milyen magamban voltam, de egyedül is éltem,

domb oldalán hevertem egyedül órahosszat,

egy lankás erdőt, kertet vagy vasutat néztem

és ajkaim bús, hosszú verssorokat dadogtak.

A sorompónál álltam, a sínek mentén mentem,

ha várni kellett, vártam, mentem, ha menni kellett,

s csöndeske megvetéssel még enmagam figyeltem

választott életem, hogy íme már milyen lett.

 

És elindultam lassan és ide föl is értem

s közel vagyok az éghez a nagy kereszt tövében,

…követ nem dobhat senki, s mit akartam, elértem,

mert boldog az, ki végre egyedül van szívében.

S nézem az esti várost és szívem meg se dobban,

elindulok most vissza, mert alkonyatra jár

és tovább kutatok a földi nagy titokban,

hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?

 

 

Halotti beszéd, 1914 [12-14.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44335

Márai Sándor

 

 

ÉNEK

 

egész egyszeri gondolatokkal s oly pointe-tal,

      melyet sokan tartanak majd laposnak

 

Most – gyöngén ködös októberi reggel –

elmegyek én is az emberekkel.

 

Most úgy jönnek az emberek elém,

mintha hallgatnák valami mesém.

 

Most – ha jönne – egy szomorú ember,

cserélném életét az életemmel.

 

Most úgy adnék a fázónak tüzet,

mintha én is kaptam volna tüzet.

 

Most úgy nézek egy idegen arcot,

mintha sose harcoltam volna harcot.

 

Most – hirtelen jött – jaj, siessetek,

egy percre nálam van a szeretet.

 

Most kérjetek, amit akartok tőlem,

most minden jóság gerezdben előttem,

 

                              *

 

(Nézd, drága ember, a lelkem vedd el!...

…miért feleled rosszkedvűen: nem kell!...)

 

 

Halotti beszéd, 1914 [15.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44334

Mándy Stefánia

 

 

A CÉDRUS

 

Csontváryé

 

én nem kívántam szólani

a szó szólt

 

és hallgattak a fák a nagy kövek

páfrányos táj bámult az égi hegyre

arany mangófa ölnyi zöld tövek

e buja föld itt nem az én világom

 

a cédrust láttam most már visszavágyom

áldott kopárság még adj még erőt

a vizek szélén van az én lakásom

ahová inni jár a szarvas és az őz

örök időn vontam keskeny csapásom

s ha úgy van hogy a halál megelőz

most nem tudok már többé nem születni

most mindig új életre eljövök

lágy talpaimba szegeket veretni

tehozzád szólni élteim levetni

új s új halállal sorsodhoz növök

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!