antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szervusz Bajkálifóka, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Ingrid Sjöstrand
TITKOS BÉKETÁRGYALÁSOK
Titkos béketárgyalások - olvastam az újságban. Szerintem nem helyes, hogy titkosak a béketárgyalások.
A háború bezzeg sose titkos. Egy háború, ahol egy puska se dörrent! Egy háború, ahol senki se halt meg! Egy háború, amit észre se vett senki, mert csak a háboristák mentek oda, és ott csúnyákat gondoltak egymásról titokban. Titokban hahaha!
– Utáltam a katonáskodást, mert nem láttam értelmét. De mi katonanemzet fiai vagyunk, Bogdán. Ha akarjuk, ha nem. A te őseid között is voltak kozákok, az én őseim között is voltak. Jermak, Bogdán! Gondolj Jermakra. Nélküle mi lett volna Szibériából…? De igazad van, utáltam a katonáskodást. Abban a másik világban nem volt miért harcolni… Mégis… Hát harcoltunk! Régen is. A Kaukázusban. Oroszország Anyácskáért… És az volt valami. Ez meg még nagyobb valami… Ezért érdemes harcolni.
– Tehát érdemes… – Bogdán lehunyta a szemét. – Te jobban tudod.
– Nem tudom. Csak hiszem…
– Hiszed? Hit kérdése lenne?
– Mi más? Hit, remény, szeretet… Mindig ez volt… Alkalmatlanok vagyunk magasabb rendű, tisztán intellektuális döntésekre. Egyelőre…
– És ha én másban hiszek?
– Az a te dolgod. Ha meggyőződésed, hogy a te hited az igaz, akkor… – Lonya tétovázott. – Akkor… Akkor… – Hirtelen előrántotta a Szkifeket, és a markolatuknál fogva Bogdán felé nyújtotta a pisztolyokat. – Akkor lőj le! Most. Itt. Legyen vége!
– Ugyan már! Színpadias… Minek ez? Kinek van igaza…? Igaza… Mondtam már! Tartsd meg. Vagy tudod mit, inkább te lőjél le engem! – Ferdén, csibészesen elmosolyodott. – De gyorsan! Elálmosodtam… – motyogta. – Aludnom kelle… – Elaludt.
Állástalan. Eurázsiai Unió, Orosz Szövetségi Köztársaságok, Ukrajna, Kijev.
– Miért nem mégy ki levegőzni!? – zsémbelt az öreg nővér, miközben a kiskocsi fiókjába tolta Bogdán tálcáját. – Hiszen semmi bajod! Gyönyörű őszünk van, nagyanyám idejében volt ilyen, én már nem is emlékszem, volt-e normális ősz az életembe‘. Mintha az időjárás visszament volna a régi medrébe. Hála az Őrzőnek!
– Na, éppen ezért! – morogta Bogdán, és a fal felé fordult.
“Hiszen igaza van! Ki kellene mozdulnom. Megnézni, mi lett Kijevből. Mihez lehetne kezdeni? Kimehetnék. Legalább megszabadulnék Lonyától… Nem mehetek ki csak úgy. Fegyvertelenül.” Elszégyellte magát. “Gyáva szarházi lettem. Még hogy fegyvertelenül! Hiszen már a kutyáktól se félek… Az ördögtől se. Illetve az ördögtől félek… Pontosan az ördögtől félek. Hány Matvej kószálhat a világban? És mind rám vadászik… Bolond vagyok.”
Visszafordult a nővérhez.
– Félek, Galina Alekszandrovna! Félek odakint!
– Oszt’ kitől félnél, galambocskám! Nem mondom, voltak idők, amikor kicsit kényelmetlen volt este egyedül kimenni az utcára Kijevben, de hát akkor még jány voltam, nem is akármilyen. De manapság! Hiszen az Őrző szeme mindenütt ott van, vigyáz ránk! Emlékszem, az unokámat pár éve nem engedtük le egyedül az utcára játszani. Most meg! Meg is elevenedtek, de meg ám!
– Mit jelent az, hogy megelevenedtek?
– Mások. Játszanak. De közbe’ komolyak. Udvariasak. Odafigyelnek. Tanulnak. Játszanak, mint mink régen, mikor gyerekek vótunk. Mikor még nem vót az a fránya számítógép. Vagy nem vót minden gyereknek. Irinát – a jányom, tudod, neki a fia az unokám – nem tudtuk mán elzavarni a masina mellől, meg kelletett venni neki, kellett az iskolába’. Hisz’ mán engem is azzal öldöstek a gimnáziumba.
– Galina Alekszandrovna! Hiszen a maga őrzője is csak egy nagy számítógép!
– Nem úgy van a‘! – Az öregasszony teljes százötven centiméteres magasságából fölényesen lenézett a fekvő férfira. – Ott van a számítógépekben – intette –, de ő aztán nem csak egy masina! Hiszen lelke van! Szeret minket!
Kijev
/Nem mostani kép. Nem gondoltam, hogy ilyen aktualitása lesz ennek a kisregénynek..:(/
Szia Parsifal Hendrix, szép napot, hetet Neked!:-)
Való igaz, nemcsak az álmoskönyvek, de még a csillagok (Cancer) is ezt mondják:)) A zene viszont nem volt túl romantikus, különösen hajnalban hallgatva..:)))
Arthur Rimbaud
Érzés
Megyek majd – rámborul kék nyári alkonyat – szilándó búza közt, a fű sarját taposva. Álmodom. Esti hűs frissíti talpamat, födetlen üstököm szelek hulláma mossa. Így megyek – gondolat és cél nélkül, vakon, de lelkem végtelen szerelem járja mélyen – így megyek, vad cigány, úttalan utakon, boldogan, mintha csak egy asszony járna vélem.
Ma Teérted ragyognak a csillagok, Veled ünnepelnek az Angyalok. Ha meglátsz egy hullócsillagot, Kívánj valamit, ma megkapod. Amit én tudok adni, ki nem nyithatod, De újra és újra elolvashatod. Kívánok Neked csodás, vidám napot, Tortát, ajándékot, s hullócsillagot, De nem utolsó sorban, Boldog Születésnapot!
Jó reggelt, szép napot, hetet kívánok Mindenkinek!:-)
A meteorológiai tél utolsó napján...Az időjósok szerint ma még kivillantja a tél a fogát...
Babits Mihály
Játszottam a kezével
Még most is látom a kezét hogy ágazott az ujja szét, oly szelíden, mint ágtól ág vagy halkan elvál öt barát, kik váltan is segítgetik egymást egy messze életig. Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép a himzőtűvel vánkosán: tündérfogócska – igazán – s hogy gyenge ujját meg ne szúrja, arany gyűszűt viselt az ujja. Ó álmodom már csöpp kezét kerek a halma, völgye szép: a völgye selyem, halma bársony: ó gyönyörű táj! ó csodás hon! Ott jártak szomjas ajkaim: arany homokon beduin! Nem vágy, nem álom, nem emlék: jaj milyen rég volt az a nemrég! Tí z gyenge ága nyúlt felém és én izenkint tördelém: ó arany ágnak arany íze, arany fa arany ízű méze! Hát a köröm, a kis köröm! Mennyi szépség, mily öröm: üveges kép selyemkeretbe, melyre a hajnal van lefestve vagy piros ablak méla esten vagy rózsaarc egy gyenge testen. Mert tündértest a pici kéz mely rózsás-meztelen igéz bús a hely hol összeömlik ága mint csöpp csipő hajlása drága vagy ujja láb és íze térd s akkor hogy arca hol? ne kérdd mert tündértest a kicsi kéz mely arca nélkül is egész. Még egyre álmodom vele: ó hogy oly messze közele s hogy minden e világon itt furcsa szirtekbe ütközik! Csak egyszer lenne még enyém s kedvemre csókkal önteném szívesen halnék azután nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért!
Az álmos könyvek szerint a verskedvelő lányok általában romantikusak. (Én nem tudom, mert nem ismerek verskedvelőket.) Viszont itt az idő, hogy tegyek egy romantikus vallomást - olyan Tzara féle romantika stílusában. Az ötletet a helikopter adta. Kihúzom tehát a you tube cilinderből:
– Még inkább szánlak, sajnállak és tisztellek benneteket, hogy idáig eljutottatok – és túléltétek…
– És most már te vigyázol ránk…
– Nem fogok örökké… Ideje hazamenni! Rengeteg mindent megtudtam mellesleg!
‘Rána alakja meglágyult, átrendeződött, visszaváltozott Ribakká, és szó nélkül öltözni kezdett. Lonya elfordult, és Jakubov szoborrá vált alakját vizsgálgatta. Amint a szemétől, bőrétől és húsától megfosztott arcot, az épen maradt, és megvetéstől még mindig lefelé biggyedő ajkat nézte, elöntötte a keserűség és a magány érzése. “Akár még élhet is ez szemét, a diadalmas hűllőagy ott kuporog a gerincoszlop tetején, és érzékszerveitől elvágva zabálásról és párosodásról álmodik. Te szemét!” Lonya ismerte az Őrzőnek azt a tervét, hogy amint az emberiség intellektuálisan felnő önmagához, és biztonságban magára hagyható, eltávozik a Földről, de úgy képzelte, ez több generációba is beletelik, ha az az idő valaha is eljön egyáltalán. A halálom után… Nem akart egyedül maradni, ‘Rána nélkül, és a lány mögött húzódó, magánál összehasonlíthatatlanul nagyobb intellektus nélkül. “És ha most elmegy? Miattad te szemét! Te őrült gazember!”
Tehetetlenségében megindult, és lendületből hatalmas pofont adott Jakubovnak.
– Te szemét! Miattad…
A kiüresedett emberi test hang nélkül kibillent egyensúlyából, és a priccs romjaira zuhant. A zajra a technikus abbahagyta felszerelésnek magára aggatását, megfordult, és Lonyához lépett.
– Nem most, szerelmem! Nem most… – mondta ‘Rána hangján, és megsimogatta Lonya arcát.
A vöröskeresztes sikló ugyanolyan finoman emelkedett a magasba, mint nagyobb testvére, és Lonya hálás volt valamennyi tervezőjének, mert a fluidizációs ágyban Bogdán lebegett infúziós csövek hálójában, tapaszoktól és érzékelő tappancsoktól foltos irhával. A műszerek azt mutatták, hogy egészséges, de Lonya továbbra is aggódott, vajon barátja elméje csak annyit károsodott-e, mint a teste. Pszichiátriai alaptétel, hogy az elmebaj ragadós, és Bogdán hónapokat töltött rettenetes, embertelen körülmények között – Jakubov társaságában.
Bogdán szeme hirtelen felpattant, kitisztult szemmel Lonyára bámult:
– Tovaris! – szólalt meg rekedten, és a károgásszerű hangtól Lonyát öröm járta át, talánmegbocsátott. – Azok ott az én fegyvereim! – Bökött állával Lonya hónaljtokjai felé.
– Most az enyémek, testvér! Neked nincsen szükséged rájuk, én meg, hát…, jó hasznukat veszem.
– Hát – hagyta rá Bogdán – ha rendesen pucolod őket, nálad maradhatnak éppen. – Elmosolyodott. – Mi tartott ilyen kurva sokáig?
– Eltűntél, tovaris! Mint szürke szamár a ködbe‘. Aztán igencsak sokára került a kezembe a videód. De felismertelek a sebesülésedről, amit Tirnyauznál kaptál be…
– Jakubov…?
– Meghalt… Ellenállt, tudod – hazudta Lonya, de nem érzett lelkifurdalást. – Talán jobb is így. Teljesen őrült volt.
– Hát – hagyta rá megint az ukrán, és Lonya gyanakodni kezdett, hogy talán mégiscsak történt a fejével valami visszafordíthatatlan –, ketten együtt távolról se vagyunk olyan buggyantak, mint ő volt…Lonyecska…? Kérdeznék valamit…
– Mondjad csak, tovaris!
– Szóval… Te… Miért csinálod?
– Mit?
– Ezt az egészet. Látom, katonáskodsz… Mindig utáltad a katonáskodást…
– Eurázsiai parancsnok vagyok – felelte Lonya minden büszkeség nélkül. Remélte, hogy Bogdán sem érez benne semmi büszkeséget vagy nagyzolást.
Bogdán csak bólintott. Biztatóan. Lonya legalábbis úgy vélte.
Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt, amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.
Egy este a térdemre ültettem a Szépséget. - És keserűnek találtam. - És szidalmaztam.
Fölfegyverkeztem az igazság ellen.
Menekültem. Ó, boszorkányok, ó, nyomor, ó, gyűlölet, rátok volt bízva az én kincsem!
Eljutottam addig, hogy szellememben szétfújtam minden emberi reménységet. Minden örömre a vadállat nesztelen ugrásával vetettem rá magam, hogy megfojtsam. A pribékeket hívtam, hogy puskáik agyát marjam pusztulóban. A borzalmakat hívtam, hogy megfojtsanak homokkal, vérrel. A balsors volt az istenem. Elnyújtóztam a sárban. A bűn levegőjén szárogattam magamat. Jó tréfákat csináltam az őrülettel.
S a tavasz elhozta nékem az idióta rém-kacaját.
Ekkor, legeslegvégül, mikor már a pusztulás szélén álltam, arra gondoltam, hogy meg kell keresnem a régi ünnepély kulcsát, ott talán visszanyerném étvágyamat.
Az irgalom ez a kulcs. - Ez az ötlet bizonyítja, hogy csak álmodoztam.
"Hiéna maradsz..." stb., kiált a démon, aki engem oly kedves álmokkal koszorúzott. "Minden vágyadnak, önzésednek és minden bűneidnek a halál legyen a díja."
Ó, ez sok volt nekem: - Kérlek, kedves Sátán, ne nézz rám oly bosszúsan! - és közben néhány kis megkésett hitványság -, hisz te szereted, ha az íróban nincs meg a leíró és oktató tehetség - kitépem neked ezt a néhány ocsmány lapot a noteszomból, egy elkárhozottnak a noteszából.
Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt, De nem lát és nem hall olyat minden reggel, Mint amilyet hallott, mint amilyet látott Mindjárt, mihelyest a föld szélére hágott.
Megszólalt a sereg harsány trombitája, Minden legény talpon termett szózatára; Jól kiköszörülték acél szablyáikat, Azután nyergelték gyorsan a lovakat.
A király erőnek erejével rajt volt, Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harcol; Hanem a huszárok bölcseszű vezére A királyhoz ilyen tanácsot intéze:
„Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra, A te karjaid már gyöngék a csatára; Tudom, meghagyta az idő bátorságod, De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.
Bízd az isten után mireánk ügyedet; Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy: Országodból tovaűzzük ellenséged, S elfoglalhatd ujra a királyi széket.”
Erre a magyarság lóra kerekedett, S keresni indult a rabló törököket; Nem soká kereste, mindjárt rájok akadt, És egy követ által izent nekik hadat.
Visszajött a követ, harsog a trombita, Rémséges zugással kezdődik a csata; Acélok csengése, torkok kurjantása Volt a magyaroknál harci jel adása.
A sarkantyút vágták lovak oldalába, Dobogott a földön lovak patkós lába, Vagy talán a földnek dobbant meg a szíve, E vészt jövendölő zajra megijedve.
Megbámulta a halottat, bár olyat is látott már. A nanoköd nem végez felesleges pusztítást, az arc alsó része az orr vonaláig érintetlen maradt, fölötte, mintha a félvezetőtechnológiában használt fotolitográfiás eljárással marták volna le a szöveteket a csontról, a csupasz koponya fehérlett. A felhő beforrasztotta az ereket, alig folyt vér, a tetem inkább valószínűtlenül hiteles szimulációnak vagy anatómiai szemléltetőeszköznek látszott, mint valóságos holttestnek.
Lonya elfintorodott.
“Úgy halt meg, ahogyan élt, és halálában is csak az élete lenyomata látszik” tűnődött. “Üres koponya és brutalitás. Vajon miért nem törli el ezt a szemetet csak úgy egyszerűen? Olyan könnyű lenne…”
A lilásfekete kéreg hirtelen lerobbant Jakubovról, a felhő néhány pillanatig vadul örvénylett a még mindig szoborrá merevedett emberalak körül, majd a cella távolabbi sarkába repült, és sűrűsödni kezdett. ‘Rána alakját vette fel, és tántorogva Lonyához futott. Meztelenségében a férfi semmi erotikusat nem érzett, csak végtelen kiszolgáltatottságot. Magához ölelte, a lány remegett, és Lonya tanácstalanul és ostobán simogatta a hátát. Az Őrző sohasem mutatkozott még ilyennek, Lonya úgy vélte, Jakubov agyának letöltése közben valamiképpen megint átlépett egy határt az ember megértésének programjában, és hirtelen támadt együttérzéssel gyengéden magához szorította. ‘Ránát mintha zokogás rázta volna, meg-megrándult.
– Jól van! Jól van! – ismételgette tehetetlenül, amíg a lány lassacskán megnyugodni látszott. Akkor gyengéden eltolta magától, és vállánál fogva megtartotta.
– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan.
– Őrült volt. – felelte a lány kurtán, és a szemébe nézett. – Tökéletesen őrült. Nem ember. Hideg, önző, gonosz. Végtelenül önzö, szerelmem! Hányni szeretnék, de nem látom értelmét, sírni szeretnék, de nem látom értelmét. Csak kiszáradnék… Nem tudom elmondani. Mintha… Mintha… Nincsenek rá szavak… És nem is kell, hogy erre szavak legyenek… Nem tudtam, hogy ilyen az őrület… Önvizsgálatot kell tartanom, hogy vajon szerkezetileg ki vagyok-e téve ennek… Jó hogy meghalt… Semmilyen büntetés nem lett volna neki elegendő, és semmilyen kúra sem segített volna rajta… Szerelmem, hány ilyen szörnyeteg létezik még közöttetek…?
– Sok – felelte Lonya, és zavartan lehajtotta a fejét. – Talán még rosszabbak is… Biztosan…
– Miért?
– Nem tudom. Illetve egész csomó felszínes magyarázatot mondhatnék, de azokat úgyis ismered az adatbázisokból…
‘Rána bólintott:
– Az volt a legrettentőbb, hogy tudta, minden emberi mérce szerint gonoszságokat művel, de intellektuális programjává tette, hogy megtegye azokat… Érted? Úgy döntött, hogy gonoszságokat tesz…
– Hát nem ismerős…? A jó öreg William is megírta.
– Úgy születtem, hogy az emberiség szinte teljes intellektuális teljesítményét ismertem… De más dolog elolvasni egy gondolati konstrukciót, és megint más dolog működésében megtapasztalni…
– Hát, te akarsz ember lenni… – felelte Lonya szinte vidáman. Megkönnyebbült, hogy az Őrzőt újra higgadtnak, a jól ismert, biztonságos, elemző intellektusnak látja. És halvány fölényt is érzett, hogy kimondhatja: – Mi ezeket nagyon jól ismerjük, a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, akár mindkét oldalról is… Egyszerre. Az agyunk szinte minden pillanatban ki van téve annak, hogy megbomoljon…
Szia Parsifal Hendrix, szép napot, nyugodt hétvégét kívánok Neked!:-)
Arthur Rimbaud
A bűn
Míg az ágyúk vörös köpedéke fütyül fenn, napestig dúlva a nagy égi kék mezőt, s ezredek omlanak rakásra szét a tűzben piros s zöld díszben a tréfás Király előtt;
míg szörnyű őrület toporzékol kegyetlen, sszázezrekből emel gőzölgő halmokat - bús hullák, nyár ölén, fű közt, derűs hevedben, természet, ki a lét szent alkotója vagy! -,
él egy isten, aki damaszt oltárterítőn, tömjénben, bő aranykelyhek ölén nevet, hozsannák ringató dalán csak szendereg,
s fölébred, mikor az anyák szorongva, hívőn, s sírva a főkötő árnyán, elé a nagy keszkenőből kövér krajcárt hullajtanak.
"Franciaország történetét idézem, az Egyház legidősebb leányáét. Mint afféle falusi fickó, megtettem volna a szentföldi utat; a sváb síkságok országútjait, Bizánc látványát, Jeruzsálem bástyáit őrzöm a fejemben: a Mária-kultusz, a Megfeszített iránti érzékeny hódolat ezer profán tündérjáték közt támadt fel bennem. - Bélpoklosként ülök összetört csuprokon, a csalán közt, egy nap marta falnak a tövében. - Később lovasmartalócként táboroztam volna a német éjszakában, szabad ég alatt.
Ó és még valami: a boszorkányok szombatját egy vörös tisztáson aggokkal és gyermekekkel táncolom át.
Emlékezetem nem ér távolabb e földnél és a kereszténységnél. Szüntelenül magamat látom ebben a múltban. De mindig egyedül; családtalanul; s milyen nyelven beszélhettem én? Sohase látom magam Krisztus tanácsában; a püspökök tanácsában sem - akik Krisztus helytartói.
Ki voltam én az utolsó évszázadban? Csak a mában találok magamra. Nincsenek immár csavargók, se kóbor háborúk. Az alsóbbrendű faj mindent ellepett - a népet, amint mondják, az értelmet, a nemzetet és a tudományt.
Ó, a tudomány! Mindent visszavettek. A test és a lélek számára - szent útravalóul - ott az orvostudomány és a filozófia - a javasasszonyok gyógyszerei és a rendezett népdalok. S a fejedelmi mulatságok és a játékok, amelyeket eltiltottak! Geográfia, kozmográfia, mechanika, kémia!...
A tudomány, az új nemesség! A haladás. A világ előremegy! Mért ne pörögne?
Ez a számok látomása. A Szellem felé haladunk. Ez fölöttébb biztos, ez a jóslat, amit mondok. Én értem, s minthogy pogány szavak nélkül sem tudnám magam kifejezni, inkább hallgatok.
A pogány vér visszatér! A Szellem közel van; miért nem segít rajtam Krisztus, nemességet és szabadságot adván lelkemnek? Jaj, az Evangélium messze már! Az Evangélium! Az Evangélium!
Úgy várok Istenre, mint egy ínyenc. Örökreszólóan alsóbbrendű fajból származom."
A franciák földje gyönyörű tartomány, Egész paradicsom, egész kis Kánaán, Azért is vásott rá a törökök foga, Pusztitó szándékkal azért törtek oda.
Mikor a magyarság beért az országba, A törökök ott már raboltak javába’; Kirabolták a sok gazdag templom kincsét, És üresen hagytak minden borospincét.
Látni lehetett sok égő város lángját, Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták, Magát a királyt is kiűzték várából, S megfosztották kedves egyetlen lyányától.
Igy találta népünk a francia királyt, Széles országában föl s le bujdosva járt; Amint őt meglátták a magyar huszárok, Sorsán szánakozó könnyet hullatának.
A bujdosó király ily szókat hallatott: „Ugye, barátim, hogy keserves állapot? Kincsem vetélkedett Dárius kincsével, S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.”
A vezér azt mondá vigasztalására: „Ne busúlj, franciák fölséges királya! Megtáncoltatjuk mi ezt a gonosz népet, Ki ily méltatlanul mert bánni tevéled.
Ez éjjelen által kipihenjük magunk, Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk; De holnap azután, mihelyt fölkel a nap, Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.”
„Hát szegény leányom, hát édes leányom?” Jajdult föl a király, „őtet hol találom? Elrabolta tőlem törökök vezére... Aki visszahozza, számolhat kezére.”
Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek; Minden ember szivét reménység szállta meg. Ez volt mindenkinek fejében föltéve: „Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.”
Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak Meg nem hallója az elmondott dolognak; Jancsinak az esze más egyeben jára: Visszaemlékezett szép Iluskájára.
Belépett, az ajtó becsapódott mögötte, és tompán puffant a gumitömítésen.
– Beszédünk van magával, Jakubov!
A bohócruhás alak nem mozdult. Még a motyogás sebessége sem változott.
– Rendben van, Jakubov, játssza csak a hülyét! Ha nem haragszik, felültetem, hogy lássa a műsort. Ügyesen megszabadult egy terhelő tanútól, de tudja, nekünk megvannak az eszközeink, hogy szóra bírjuk a halottakat! – Ülő helyzetbe ráncigálta a bolondot. – Hallja, igazán fogyókúrázhatna! – méltatlankodott. – Kezdd el!
Ribak lerázta magáról a felszerelését, majd gyorsan levetette a surranóját, zubbonyát, nadrágját… Lonya le nem vette a szemét Jakubov arcáról, és elégedetten állapította meg, hogy az óriás felhagy a motyogással, és kitágult szemmel bámulja a vetkőző katonát. Ribak teljesen levetkőzött, összehajtogatta a ruháját, és amikor egy pillanatra hátat fordított Jakubovnak, megfeszítette a hátizmait, és a hátán fellángolt a Vörös sárkány-tetoválás.
Jakubov hátrahőkölt, megdörzsölte a szemét. Ribak elfordult, a tetoválás eltűnt. Lonya nem látta a tüneményt, de ismerte már az Őrző tréfáit, és felnevetett.
Jakubov újra motyogni kezdett.
Ribak felrobbant, csillogó, lilás, sűrű ködfelhővé oszlott, és szétfolyt a betonpadlón. Jakubov abbahagyta a motyogást, és felkapaszkodott a priccsre. A ködfelhő körülvette a tetemet, és fortyogva beburkolta.
– Tudod, mi történik? – kérdezte Lonya, de nem várt választ. – A nanorészecskék felemésztik a szöveteket, hogy eljussanak az agyig. Ott kiolvassák a még el nem bomlott sejtekből és kapcsolatokból az információt. Nem is hinnéd, mennyi minden kiolvasható egy friss halott agyából! – Kacsintott. – Hát még az élőkéből!
– Nem tehetik! – üvöltötte Jakubov.
– Megtehetjük, Jakubov, és meg is tesszük! Ahogy maga is megtehetett és meg is tett mindent ezen a helyen azokkal a szerencsétlenekkel…
– Jogom van…!
– Semmihez sincs joga! Elveszítette a jogait, amikor lemondott arról, hogy ember legyen!
– Én ember vagyok! – mondta Jakubov sötéten. – Sokkal inkább ember vagyok, mint maga. Maga hóhér! Terminátor…
– Én? – mosolyodott el Lonya. – Én tartottam fogva embereket, és tépettem szét őket kutyákkal? Én rögzítettem mindezt, és terjesztettem? És én csináltam az egészet pénzért? Aranyért? Szánalmasak a magafélék, Jakubov! Az én tetteim vélt embertelenségével – erkölcstelenségével – próbálják igazolni a saját gyalázatukat. Tudja, Jakubov, megbíztam magában. Azt hittem, egyszerűen vallomásra bírjuk, maga meg a barátja, elmond mindent, ami minket érdekel, aztán csendben megrohad az Antarktiszon. Maga azonban visszaélt a bizalmammal, megölt egy fontos tanút. Talán az egyetlen tanút, aki igazolhatta volna a maga vallomását. Ezek után hogy bízzam magában, Jakubov? Maga zseniális és gátlástalan gazember. Nem kétlem, hogy bemártana akárkit, hogy a bőrét mentse, de sohasem lennénk biztosak, hogy mindent elmondott, és a féligazságainak mennyi köze van az igazsághoz… Nem Jakubov! Az Őrző letölti magát, biztos, ami biztos. Nem fog fájni, bár nem ismerem az Őrző valamennyi trükkjét, és most valószínűleg rosszkedvű lesz, mert mindig az, ha egy halott agyában kell turkálnia. De nem sajnálom magát Jakubov…
– Én ember vagyok! – bömbölt az óriás, leugrott a priccsről, lesöpörte róla a matracot, és emberfeletti erővel leszakította fogópántjairól a vaskeretet. Meglódította, hogy a feje fölé emelve Lonyára sújtson vele, de a hosszú keret fennakadt az alacsony betonmennyezetben, és Jakubov egy pillanatra úgy maradt, egy bohócruhás groteszk Atlasz pózában. A pillanat elegendő volt az Őrzőnek, hogy a nanofelhő kitörjön Jagrik teteméből, és beburkolja Jakubov felsőtestét. Az óriás maga mögé ejtette a priccset, rángatózó mozdulatokat tett, mintha méheket hessegetne, majd megmerevedett, mintha valamennyi izma görcsbe rándult volna. Jó fél percnyire még a légzése és szívverése is leállt, azután, ahogy a nanorészecskék átvettékaz írányítást a teste fölött, ugyanabban a szoborszerű pózban egyenletesen lélegezni kezdett: Lonya még embertelenül egyenletes szívdobbanásait is hallani vélte . Tudta, hogy mi történik. Az őrző leválasztotta az agytörzset a kéregről, hogy a szervezet fiziológiás funkcióit mindaddig fenntartsa, amíg sejtről sejtre ki nem olvassa Jakubov agykérgéből az információt. A sejtek és kapcsolataik sorra megszűnnek, és a felhő részecskéi lépnek helyükbe, hogy átmenetileg, amíg a letöltés be nem fejeződik, modellezzék az agyat. Azt nem tudta, miként éli meg mindezt Jakubov fogyatkozó fehérjeagya, de nem is volt különösebben kíváncsi rá.
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
Lonya hálát adott a sorsnak ezért, és hogy előtte sem a munkájukkal törődtek, hanem inkább a viadalnak csúfolt mészárszéket bámulták. Leadott még egy-egy célzott lövést a rácsok mögött őrjöngő kutyákra, és elbődült:
– Kuuuss mindenkinek! A falhoz! Igen, a Terminátor! Körülvettük ezt a Circus Minimust, aki ellenáll, meghal! Letartóztatom önöket az Egyesült Nemzetek nevében!
“Bogdán! Hol van Bogdán! A ketrecek!”
– A ketrecek! Engedjék le a ketreceket! – Rúgta, és a pisztolyok markolatával ütötte, aki elébe került a halálos csöndben futkosó riadt emberek közül. Csőcselék! Odaverekedte magát a magasból lelógó kapcsolódobozokhoz, melyek nyilvánvalóan a ketreceket mozgató csörlők vezérlésére szolgáltak, takaros és egymás után megnyomkodta a lefelé mutató nyilat ábrázoló vízhatlan gombjaikat.
A harmadik ketrecben találta meg, előbb a sebhelyeiről, majd a bőrmaszkból elővillanó jégkék szeméről bombázópilóta ismerte fel. Vékony volt, és érdekes módon napbarnított. Egészségtelenülbarna. A szemében derű csillogott, de nem emberi derű. Talán több, talán kevesebb… Lonya visszahőkölt.
– Tovaris…
A jégszemek egy pillanatra feléledtek, elkerekedtek.
– Lonyecska…? – kérdezte Bogdán, és eszméletlenül zuhant ki a ketrecből.
– Felcser! – süvöltötte Lonya. – Ez az ember a legfontosabb. Élnie kell. Érted? Élnie kell!
Az egészségügyi katona, képzett belgyógyász és gyakorlott sebész, Bogdán mozdulatlan teste mellé térdelt.
– Minden rendben lesz, parancsnok. Csak kimerült, és fertőzésekkel küzd. Három hét múlva kutya baja…
– Kutyát most jobb, ha nem emlegetsz! – Lonya a felcser vállába markolt. – És ajánlom, hogy igazad legyen! – A falhoz állított emberekre üvöltött. – Hallják? Ajánlom, hogy semmi baja se legyen, mert különben maguk mindannyian halottak! Imádkozzanak, ha van Istenük! Takarodjanak a szemem elől! Vigyétek őket! – Egy pillanat alatt lehiggadt. – A gladiátoraik celláiba velük. Itt tartjuk fogva őket egy ideig. Ez a hely kiválóan megfelel vizsgálati fogdának! Négyet egy cellába! Majd megtudják! Mindenkit, akit itt fogva tartottak, haladéktalanul kórházba kell juttatni. Őrizet alatt. Gromov! Átveszi a parancsnokságot! Mi Ribak technikussal kihallgatjuk Jakubovot. Összehangolt, gyors operációt kérek. Priborov! Likvidáljon minden állatot a bunkerben! Azok már nem kutyák, hanem gyilkos bestiák! Mint ezek itt! – intett a foglyok felé. – Az Őrző valamiért ragaszkodik hozzá, hogy maguk emberek…! De én nem! Börtönben fognak megrohadni! – ígérte. – És higgyék el, az eszkimóknak volt igaza: a pokol hideg!
Otthagyta őket, és Ribakkal a sarkában visszamasírozott a cellához, ahol Jakubovot hagyták.
– Senki sem jöhet a cellához három méternél közelebb! – utasította az őrt álló katonát. – Te sem!
– Dulakodtak! – mondta a katona. – Azok ott bent… – magyarázta.
– És nem kaptál parancsot, hogy szétszedd őket… Derék. Ostoba voltam, külön cellába kellett volna tenni őket. Reméljük, nincs baj! Nyisd ki!
A katona felfelé fordította a kilincset helyettesítő félméteres laposvas emeltyűket. Könnyen jártak. Kitárta az ajtót, és benézett:
– Baj van! – Oldalt lépett, hogy odaengedje Lonyát.
Jakubov a priccsen feküdt, keze a tarkójához pántolva. Hangtalanul motyogott, a szeme kifordulva meredt a plafonra. Jagrik a padlón hevert, holtan, nyelve sötéten türemkedett ki a száján.
– Azannya! – ámuldozott Lonya. – Ez megfojtotta! Ez már valami, tarkóra bilincselt kézzel. Nincs baj! – nyugtatta a katonát. – Aki számít, nagyon is életben van! Befelé! – parancsolta a technikusnak. – Ajtót bezárod, és csak ha rádión utasítalak, nyitod ki!
Érkező vonatok füttye át a ködön Ujjong… ujjong… hallgatom estelente. Mily szép ez… s olykor, mintha szivemből csengne: Ideges jelzés berreg: most! berobog az öröm?
Aztán csend… csend… lehúnyom a szemem. Jaj, ha most jönne… jaj, ha most rohan rám! Forró kereke átszántna szívemen, S megölne, megölne… s hagynám, hagynám…
Anyámnak fáj a feje, nem iszik feketét — Anyámnak fáj a feje, nem szed be porokat: szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? Anyám az ijedtségtől dadog és bereked. Sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze: ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze.
Anyám utakon lépdel s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgonavirág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, Anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem”.
Anyámnak fáj a feje — anyámnak fáj a semmi, Anyám fekete rózsa nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi — Bejön egy madár érte s csőrében elviszi.
Megnyílik a láthatatlan is a félelemtől fölajzott látás expozícióiban: gyönyörködik és retteg benne a szív öreg óra-szerkezete. Ó, hát mit is mérünk az időben a rugók és finom fogaskerekek egymásba kapaszkodó bölcseletével, mikor csak az álló órák fülelik jól a pulzáló égitestek lélegzetét! Három fém pálcikán függ az arany, az ostyányi telihold hinta-rabságra szánt monotóniája. S mintha barokk templom tornyocskái volnának fölül és alul ketten, mély barnára érett csigák, kerek faragások. Bévül csak a csend figyelme, a feldarabolt végtelen elhalt lüktetése él. Újságpapírba pólyáltuk nagyanyám ingaóráját, vittük áhítattal, ám a Krisztinaváros legöregebb mestere csak ingatta a fejét. Meg, meg lehet javítani, tudom, csakhogy ennek az órának már nem kell járnia. Hadd mutassa hűséggel az eljövendőket, mérvén már a más időt, amelyre nincs szavunk.
– Hő, teee! – rántotta meg a pórázát Priborov. – Akkor sietsz, ha a parancsnok azt mondja!
A kövezett folyosó hamarosan katonai bunker beton félkörívét vette fel. Hanyagul lemázolt orosz feliratok, leszakadt táblák tanúskodtak arról, hogy a bunker az egykori Szovjetunióhoz tartozott. Rozsda, nedves beton, penész és ürülék szaga terjengett. A föld mélyéből népes embercsoport moraja hallatszott.
– Ez már valami, he, Jagrik?! – kedélyeskedett Lonya. – Ezt aztán jól kitalálták! Az elvtársak bunkert építettek a hegyoldalba, maguk meg szépen befészkelték magukat. Paraziták! Álljon meg, Jakubov!
A folyosóról oldalágak nyíltak, Lonya előreintette a felderítőket. A fegyverek bekémleltek az oldalágakba, a taktikai képernyőn megsűrűsödtek a modell körvonalai. A feltételezett architektúra valóságos földalatti labirintust sejtetett.
Lonya biztosítókat rendelt a kereszteződésbe, és továbbhajszolta az embereket. A moraj izgatott, kivehetetlen kiáltásokká szakadozott szét, a kellemetlen szagok szimfóniájába újabb szólam vegyült, a frissen ontott vér szaga. A folyosón vasajtók terpeszkedtek, némelyik tárva-nyitva, a beleső kameraszemek elé nedves falak, pokróccal takart keskeny priccsek, kübli börtönlátványa tárult. Az egyik zárt ajtónak tompán nagy test vágódott belülről, és artikulálatlan, ámbár egyértelműen emberi üvöltés hallatszott mögüle.
– Állj! – szorította le a gégemikrofont. – Ezeket zárjátok az üres cellába! Úgy néz ki, meglepjük a madárkákat, de semmi kedvem hozzá, hogy egyenként kelljen hajkurászni őket ebben a labirintusban, ha kedves házigazdáink felriasztanák őket. Ügyeljetek, nehogy kárt tudjanak tenni magukban!
A cellából egy pillanat alatt kikerült minden mozdítható, a foglyokról lekerült minden ruha. Az osztag minden tagja egy léggömböt is meg tudott volna hámozni a rohamkésével.
– Hamarosan visszajövök! – ígérte Lonya a továbbra is félkataton állapotot mímelő Jakubovnak, amikor rájuk zárták a vasajtót. – És remekül elbeszélgetünk majd.
A föld alatti folyosók képe egyre szilárdabb és teljesebb lett a képernyőn, Lonya négy csapatra osztotta az embereit, hogy egyszerre hatoljanak be a labirintus központi magjába, mely valószínűleg egykori rakétasiló lehetett. A kémszemek nem mutattak életjeleket a folyosókon, de az ajtók mögé szivárgó nanoköd több embert és még több kutyát jelzett elzárt helyiségekben.
A négy csapat egyszerre rontott be az arénába, azután, hogy senki sem figyelt rájuk, lelassultak, a fal mellé osontak, és szemrevételezték céljukat, mely addig csak a taktikai képernyőiken létezett. A hely tökéletesen megfelelt Lonya pokolról megelőlegezett gondolatainak. A siló meglepőn magas, homályba vesző mennyezetéről vaskos láncokon durva ketrecek lógtak. A ketrecekben kivehetetlen alakok himbálóztak a középkori udvaroncok ruháinak másába öltözött férfiak és nők feje fölött, akik ügyet sem vetve rájuk tülekedtek és kiabáltak a siló lángvetőtere körül húzódó betongalérián, sokhangú, izgatott üvöltözésükbe a gödörből veremből állati vadállati hangok szűrődtek; a sokaság fölött valóságosan is az izgalom verítékként manifesztálódott köde lebegett, a vérszag és az enyészet halál össze nem téveszthető édeskés szaga mégis egyértelműen uralta a szagspektrumot; kezek emelkedtek magasba dollárkötegeket játékpénz lengetve; lentről fájdalomkiáltás, felerősödő állati morgás, dobogás hallatszott; a pénzkötegek kezeket cseréltek, a kiáltozás felerősödött; sikoly. Lonya kissé erőszakosan átfurakodott a nézőkön, akik ügyet sem vetettek rá, és lenézett a verembe. A véres játék aktuális fordulója a végéhez közeledett, a bőr álarcos ember, akinek a sikolyát hallotta, szinte eltűnt a torkát és mellkasát marcangoló óriásifarkaskutya alatt. Bogdán! A jelenetet az osztag robotszemeihez hasonló lebegő kamerák rögzítették perverzen közönyös, tolakodó kíváncsisággal. Bugyborékoló hörgés tört elő az áldozatból, alig hallatszott át a közönség ricsaján, melyet őrjöngő kutyák morgása kontrázott. A verem alján körbefutó rácsok alatt a vérszagtól, az agresszió és a rettegés feromonjaitól tébolyodott ebek verték magukat vicsorogva a vasrudaknak. Lonya egy pillanatnyi habozás után előhúzta hónaljtokjaikból a Bogdántól elkobzott Szkifeket, és négy gyors lövést eresztett a gyilkos kutyába. A bestia rángatózva lefordult áldozatáról, és mellé rogyott. – Nem Bogdán! – Lonya rekedt nevetése összekeveredett a lövések visszhangjával, a közönség elcsendesedett, tompa tekintetek szegeződtek Lonya egyenruhás alakjára, egy pillanatra úgy látszott, nekiesnek, és puszta kézzel szétmarcangolják, aztán egy nő felsikoltott: “A Terminátor!”, és kitört a pánik. Fegyverek csattantak a betonon, Jakubov pribékjei nyilvánvalóan nem akartak megdögleni a verem peremén.
