Igen ez egy szerény kompenzáció volt a Habsburgoknak, ők eredetileg egész Bajorországot igényelték ekkor, de csak ennyi jutott. II. József később el akarta cserélni osztrák Németalföldet ( Belgiumot ) Bajorországra, de ez sem jött össze.
Hogy hosszabb távon mi lesz a folyamat vége, ma még nem tudható, mindenesetre a tendencia nem túl biztató a főleg mező- és erdőgazdálkodásból, ill. alpesi turizmusból élő stájer falusi népesség jövője szempontjából.
Félig OFF, bár éppenséggel töri, csak legújabb kori:
a stájer falvakban az utóbbi néhány évtizedben a legsúlyosabb probléma a népesség csökkenése, a fiatalok elvándorlása, a maradó lakosság elöregedése.
Pl. amikor 2004-ben testvérfalusi kapcsolatok révén Tauplitzban voltunk, az ottani Pürkermaister is ezt hozta fel a legsúlyosabb problémaként.
Hozzátette még, hogy a fiatalok túlnyomó része már nem akarja az örökölt családi birtokot vagy fogadót (Gasthaus) üzemeltetni, helyette inkább a nagyvárosi életre vágynak.
A neten található adatokból is nagyjából azt lehet kihámozni, hogy Stájerországban tkp. egyedül a grazi agglomeráció népessége nő, miközben nemcsak a falvak, de a kisebb városok, mint pl. Liezen és Leoben lakossága is csökken.
Gut, besser, Gösser, azaz a mi dialektusunkban kiejtve kb. <kúat, pesza, kösza>:-)))))))
Szóval ha Stájerország, akkor nem szabad elfeledkezni a stájer sörgyártás történelméről sem, mindenekelőtt a leghíresebb stájer sörmárka, a Gösser történetéről.
A Gösser egy több mint 1000 éves hagyománnyal rendelkező osztrák sörmárka, Ausztria legrégibb és legnépszerűbb sörmárkája. A Gösser márkanév alatt 1860 óta létezik, de a Leoben melletti Göss (Göss bei Leoben) kolostorában a sörfőzés egészen 1010-ig megy vissza.
Adula von Leuben grófnő ekkor alapította Gössben azt a Benedek-rendi kolostort, ahol később az egész környéken híressé vált sört főzték. Bizonyítékként Lenhardt Neumeister sörfőző mester nevét és az általa készített gössi sör hírét egy 1459-ben született pergamen is őrzi. 1797-ben állítólag Napóleon is ellátogatott Gössbe, ahol egy béketárgyalásra utazva megkóstolta a helyi sört. 1860-ban az apátság épületét a grazi származású Max Kober vásárolta meg, aki korábban Galíciában tanulta ki a sörfőzést. Érkezése után néhány hónappal már működött a gössi sörgyár, a Bräuerei Göss, ahol 1890-ben évi 70 000 hektoliter Gösser készült. Max Kober ekkor részvénytársasággá alakította vállalkozását, így jelentős tőke áramlott a vállalatba. 1913-ban megszületett a híres G-jelzés, a Gösser sörök azóta is ismert jelképe. A korszakban egyedülálló módon, 1920-ban a vállalat bevezette a pasztörizálást. A tartósítási eljárásnak köszönhetően a Gösser sörök tovább megőrizték frissességüket és Ausztrián kívülre is eljutottak. Ennek is köszönhető, hogy 1955-ben már évi 553 000 hektoliter Gösser készült. Ugyanebben az évben a mai Ausztriát létrehozó Osztrák Államszerződés aláírását követő ünnepi fogadáson a Gösser sör is a menü része volt. 1966-ban jelent meg először a Gösser azóta is változatlan szlogene: Gut. Besser. Gösser. Az egyre nagyobb sikereket elérő vállalat 1977-ben egyesült a Steierbrauval. 1983-ban először sikerült átlépni a lélektani határt: ebben az évben 1 millió hektoliter sör készült Gössben. 1997-ben a Gösser a Brau Union Austria részvénytársaság része lett, amely 2003 óta a Heineken N.V. nemzetközi vállalathoz tartozik.
Az általam korábban meghivatkozott néprajzi anyag szerint az innvierteliek a többi felső-ausztriai népcsoporthoz képest heves vérmérsékletű, kötözködésre, sőt verekedésre hajlamos népek voltak.
A Traunviertelből is érkezett Ikladra telepes, a festői szépségű Hallstatt-i tó északi partján lévő Goisern városból származó Thomas Kaiser.
Ő meggyőződéses evangélikusként és könyvkereskedőként Regensburgból és Sopronból csempészett be tiltott evangélikus vallási könyveket Felső-Ausztriába.
Végül lebukott és emiatt kellett aztán elhagynia a hazáját, de ezt az egyik topikban már leírtam volt, azt hiszem.
Az Innviertel tehát 1779-ig Bajorországhoz tartozott.
Az innvierteli nép még utána is hosszú évtizedekig érzelmileg Bajorországhoz kötődött, bajornak és nem osztráknak tartotta magát.
Az itteni paraszti nyelvjárás is inkább a felső-bajorországi nyelvjárásokhoz állt közel, Westmittelbairisch és nem Ostmittelbairisch jellegeket mutatott.
Letöltöttem egy anyagot a netről, amely a felső-ausztriaiak szokásaival, néprajzával és nyelvjárásával foglalkozik.
Nagyon érdekes.
És ha már határkiigazítások:
Felső-Ausztria Innviertel körzete csak 1779-ben, a bajor örökösödési háborút lezáró béke alapján került Ausztriához, korábban Bajorországhoz tartozott.
A net szerint Felső- és Alsó-Ausztriának "negyedekre", viertel-ekre való felosztása viszonylag kései keletű, a bajor örökösödési háború utáni időszakból származik.
Felső-Ausztria viertel-ei:
Mühlviertel
Innviertel
Hausruckviertel
Traunviertel
Alsó-Ausztria viertel-ei:
Industrielviertel
Waldviertel
Weinviertel
Mostviertel
És ha már Felső-Ausztria, véletlenül felső-ausztriai származású őseim is vannak, a Hausruckviertelből, a Gunskirchen nevű faluból származó Simon Kreidlmayer férfi- és nőági leszármazottai több helyütt is feltűnnek a családfámon.
Egyébként a német wikin elég sok újabb infó van fönn erről a Siegfriedről szintén alapvetően Hausmanntól, aki szemlátomást a genealógiai kutakodásai során elég sok újabb eredményre tett szert.
Röviden: 1035-ben II. Konrádnak a karintiai herceg fölkelését leverő hadjáratában, a császár kíséretében vett részt a harcokban. Majd beházasodott a Sieghardingok arisztokrata családjába, miáltal szép örökségre tett szert felesége révén Tirolban és Karintiában. Ezt követően is szépen gyarapította a birtokait birodalomszerte, és nincs nyoma annak, hogy kegyvesztetté vált volna. 1064-ben a mainzi érsekkel szentföldi zarándoklatra indult, és a visszaúton, Bulgáriában érte a halál a következő évben.
Mindeközben "magyar őrgróf" lett volna, bár a történészek körében megoszlanak a vélekedések, hogy vajon elvesztette-e ezt a rangot, vagy esetleg haláláig megtartotta volna. Csupa kérdőjel ez az ügy is nekem.
Bocs, hogy csak most írok válaszfélét, de nem nagyon tudok érdemben mit mondani.
A térképeket láttam, de nem tudok rájuk mit mondani. Amennyire a felszín karcolgatását követően meg tudom ítélni, egyáltalán nem biztos a három grófság ügyében semmi, és az sem zárható ki, hogy a mögöttes tartalom már sohasem lesz földeríthető.
Funkcionálisnak, racionálisabbnak biztosan nevezhető egy ilyen átgondolt, rendszerszerű határszervezés, csak ezzel az a baj, mondjuk Prinz szerint, hogy ez talán túlságosan modern szemlélet. Egyáltalán nem biztos, hogy III. Henriknek szüksége lett volna ilyen határrendezésre, pláne egy ilyen a Balti-tengertől az Adriáig terjedő szisztematikus, hézagmentes határrendszerre. Talán ez túlságosan modernista elképzelés. A csehekkel szemben már II. Konrád is sokat hadakozott és mégis elég jól megvolt a külön grófság szervezése nélkül is. III. Henriknek pedig a birodalmi belpolitikája elég szerencsétlenül alakult, ami miatt talán nem a határvidék szervezése és fejlesztése volt a legfőbb gondja.
Szóval egyszerű birtokadományozásokról lehet szó, amiben a zavart az okozhatta, hogy ezt a bizonyos Siegfridet marchio-nak titulálják. Viszont,, mint már szó volt róla, a marchio nem automatikusan jelent őrgrófot az Ottók és Száliak idején, mert ekkor még nem alakult ki szilárd rangsorrend az arisztokrácia köreiben. A marchio pedig a közönséges gróf (comes) fölötti rangfokozatot is jelenthetett.
Szóval ez a Siegfried lehet, hogy egyszerűen csak egy olyan nagyúr volt, akinek több helyütt is voltak komoly birtokai (Tirolban, Karintiában és a Rajna mentén is) a birodalomban, és emiatt a státusz miatt lett marchio, nem pedig amiatt mert határgrófként tevékenykedett volna.
III. Henrik vonatkozó okleveleinek tartalmi ismertetője:
133. 1045. március 7. Neuburg – III. Henrik 150 telket adományoz Siegfried „őrgrófnak” a Morva-Lajta-Fischa közti területen.
136. 1045. jún. 3. Perschling – Henrik Reginoldnak adományozza Reisenberg felét és 10 „királyi telket” (Königshufe) a Fischa és a Lajta közt.
137. 1045. jún. 3. Perschling – Henrik a Niederaltaichi kolostornak adományoz 10 „királyi telket” a Zaya folyócskánál a Siegfried „őrgrófnak” adományozott terület mellett.
141. 1045. júl. 15. Aachen – Henrik Siegfried „őrgrófnak” adományoz 15 majorságot a Dunánál Gebhard eichstätti püspök birtoka mellett, továbbá 30 „királyi telket” a magyar út (Ungarnstrasse) irányába, húsz majorságot a Morvánál a Stillfriedhez legközelebb fekvő falutól kezdve, továbbá száz „királyi telket” a magyar út irányába és azon falu határától 100 „királyi telket” a Morva, Zaya és Sulzbach között, melyek királyi meghatalmazott (Königsbote) útján kiutalandók.
„I. téma: Az 1031-ben Magyarországgal szemben elveszített, az Osztrák őrgrófság keleti részén lévő határterületek visszanyerését követően III. Henrik király egy külön határgrófságot létesített 1043-ban ezen a területsávon. A kortárs tudósító forrásokban és oklevelekben nem maradt meg ennek a tulajdon neve; ezért aztán az irodalomban 1864-óta „Neumark”-ként jelölik, noha az „Ungarnmark” találóbb volna. Az általános vélekedés szerint 1043 végén a Babenberg Liutpold, Adalbert osztrák őrgróf egyik fia, lett megbízva ennek a föl- és kiépítendő grófságnak a vezetésével. Azonban ő nem sokkal ezután elhunyt ugyanezen év december 9-én. Új őrgrófként az 1045-ös év néhány oklevelében egy Siegfried(*1) tűnik föl, aki a királytól terjedelmes birtokot kapott őr/grófságában, s ezzel minden látszat szerint hatalmi bázisra tett szert. Róla magáról egyébként, miként az irodalom véli, nincsen további hír, sem oklevelekben sem elbeszélő forrásokban, még egy nekrológban sem, vagy másutt. Általánosságban ezért aztán az ember azon a nézeten van, hogy Siegfried nem sokkal 1045 után meghalt, vagy a Magyarország elleni harcban elesett. Mindenesetre legkésőbb 1051-re halott volt, vagy legalábbis többé már nem őrgróf. Mivel ez a rövidéletű őrgrófság, továbbá a Siegfriednek adományozott terjedelmes birtok részei, ugyancsak az erre vonatkozó királyi oklevelek végül a Babenbergekhez jutottak – egy 1063-as oklevél és mindkét diploma hátlapjára írt megjegyzések erre világos bizonyítékok(*2) –, ezen őrgrófság eredete és sorsa a homályban maradt, ez lényegi problémát jelent az Ausztria létrejöttével a 18. század eleje óta foglalkozó történelemkutatás számára, s olyan a csekély forrásbázistól függő sejtésekre és állításokra csábított, melyek sokszor egymásnak ellentmondanak, és gyakran túlságosan merészek is.”
Friedrich Hausmann: Siegfried, Markgraf der „Ungarnmark” und die Anfänge der Spanheimer in Kärnten und im Rheinland, In: Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich. NF. 43. kötet, 1977, 115-116. o.
No Prinz tanulmánya szerint bizonyos már a koraközépkorban is tetten érhető fogalmak továbbélő használata az okiratokban nem feltétlenül értelmezhető automatikusan a későbbi kor szűkebb alkotmányjogi-technikai értelmében, ha a szövegkörnyezet ezt nem támogatja meg.
Például "Mark Cham" esetében konkrétan megvizsgálja, hogy a marcha kifejezéshez nem társul őrgróf titulus (egyszerű comes szerepel), sőt, a területet pagus-ként is hivatkozzák, ami miatt eleve kérdéses, hogy nem-e csak egyszerűen határmenti terület általános értelemben szerepel-e a szó. Vagyis nincs semmiféle ok annak föltételezésére, hogy ténylegesen a későbbi konkrétabb intézményes értelemben vett alapításról volna itt szó. Annál is gyanúsabb ez, mert az "őrgrófság" nyomtalanul és gyorsan fölszívódik, amire az a szokásos válasz szokott jönni a történettudomány részéről, hogy a társadalmi-politikai fejlődés gyorsan beolvasztotta a növekvő új entitásokba őket.
Egyébként Veszprémy Lászlónak van egy nem túl régi írása, amiben a határok alakulásával foglalkozik, és említi Wolfram egyik írását, ami fölveti, hogy a magyar-német határ 1031-ben nem került nyugatabbra, mert eleve a Fischánál lehetett a határ. Vagyis Géza-Szent István alatt talán mégsem a Lajta lehetett a nyugati határ. :-)
Freisingi Ottó krónikájához készített tanulmányban elég jól le van írva Ausztria születése, bár igazi ékes békebeli magyar nyelvezettel Gombos Albintól. :-)
Van benne biztosan olyasmi, amiről mára már mást tudunk, vagy kiderültek plusz információk (Például Piligrim püspök hírhedt okirathamisításai.), de összefoglaló gyanánt érdemes kiindulópont lehet.
65 Vö. Peter CSENDES, Der niederösterreichische Raum im 10. Jahrhundert, in: Baiern, Ungarn und Slawen im Donauraum, szerk. Willibald KATZINGER - Gerhart MARCKHGOTT (Forschungen zur Geschichte der Städte und Märkte Österreichs 4), Linz 1991, 95-104.
„A régebbi kutatás a Csehországgal való összeütközést a határvidékek szilárdabbá szervezésének kiindulópontjaként tekintette. Ez alapján Henriket őrgrófságok előrelátó alapítójaként kellene kiemelni, akinek a segítségével a határok tervszerűen lettek volna biztosítva. Eképpen szerveződött volna meg Cham, Nabburg, és egy cseh őrgrófság, valamint az úgynevezett Neumark, amit délkeleten Magyarországgal szemben hoztak volna létre, s mindez az ő „államteremtő” kezdeményezőkészségének javára lenne írandó. Ezt az értékelést Friedrich Prinz kétségbe vonja. (*12) [Weinfurter szerint - theorista] Ez az uralmi koncepció a birodalom határvidékein igen veszedelmes helyzethez vezetett, szükségtelen ellenségeskedést váltott ki, s a már létezőket kiélezte. (*13)”
*12 Friedrich Prinz: Kaiser Heinrich III. und seine widersprüchliche Beurteilung und deren Gründe [III. Henrik császár ellentmondásos megítélése és ennek okai]. In: Historische Zeitschrift 246 (1988), S. 529–548.
*13 Prinz értékeléséhez csatlakozva: Stefan Weinfurter: Das Jahrhundert der Salier 1024–1125. Ostfildern 2006, S. 111.
Prinz tanulmányához hozzájutottam. Lesz egy kis időm, akkor elolvasom.
Sajnos az 57-es jegyzetben szereplő forrást nem tudom átnézni, pedig abban van vélhetően kifejtve a dolog. (Karl Brunner - Welche Marken?, in: Jahrbuch für Landeskunde von NÖ 62 (1996) Bd. 1, 159 – 169.)
volna, illetve a megtelepedés és a vidék fejlődése látszólag töretlenül haladt tovább.*(65) Az Ostmark újjászervezése a magyar betörések végét követően némi valószínűséggel a grófsági rendszert is érintette. Talán már az Ottó-kor első ismert őrgrófja Burchard is a 960-as években több grófságot birtokolt az Enns és a Bécsierdő között, némiképp bizonyos ez a soron következő Babenbergekre nézve, kiváltképp mivel alattuk az őrgrófság keleti irányban kibővült. Majd amikor ezek a grófságok aztán több generáción keresztül mindig egy személy alatt állottak egyidejűleg folyamatosan, gyakorlati jelentőségüket vesztették, nem csoda, hogy a 12. században külön egységekként többé már nem voltak felismerhetők.
A Privilegium minus és Freisingi Ottó rejtélyes tudósítása az Osztrák őrgrófsághoz tartozó három grófságról összefoglalható úgy, mint a 12. századi alkotmányos fordulat kiemelkedő bizonyítékai. Ez a fordulat több síkon ment végbe, és mindegyiken másik arcát mutatja. A grófságok szintjén alapvetően csak a társadalmi fejlődést tükrözi vissza: népességnövekedés és tájfejlesztés, a nagy földbirtokok és védnöki körzetek kibővülése, új társadalmi csoportok fölemelkedése, úgymint a miniszteriálisoké és a polgárságé egyidejűleg a régi nemesség csökkenésével. Mindezek együttesen pedig a koraközépkorból származó grófság intézményét fokozatosan elfunkciótlanították. A 12. század derekán Ausztriában még egy olyan hozzáértő is, mint az őrgrófsarj Ottó láthatóan már csak ködös képzettel bírt erről. Vele pedig eltűnnek az osztrák történelemből. A comitatus helyére a cometia lép, egy a szavak közös töve ellenére teljesen újszerű uralmi forma. Ezé a jövő, s ennek kell majd végül az osztrák hercegek átfogó újkori felségjogának a legfontosabb alapját képeznie.
A fejedelemség szintjén másképpen mutatkozik meg a fordulat. Kiindulópontnak itt kevésbé a tényleges uralmi viszonyok változása tűnik, vagy akár egy szándékos Stauf alkotmányos reform, sokkal inkább egy régtől fogva jól ismert jelenség megváltozó értelmezése. A 12. század közepén a király és a fejedelmek viszonyát hűbérjogi kategóriákban kezdik magyarázni, s ami még megvizsgálandó, hogy vajon mennyiben tekinthető ez a lombard-itáliai Feudisztika elméleti rendszerének közvetlen átvételének, vagy esetleg ez pusztán csak egy rokon hierarchikus rendezési koncepció, mely a korban általános trend volt. Mégis a tudat határozta meg a létet: a birodalmi alkotmányt nem csak átértelmezték ezáltal, de át is formálták, amennyiben a viszonyok szabályozása ekkortól a gyarapodó hűbérjog elméleti rendszerét követte. Az 1156-os Privilegium minus itt kiemelkedő szerepet játszik, hisz az egyik, ha nem a legkorábbi bizonyítéka az absztrakt hűbérjogi rend valóságba való átültetésének. Nem csak leképezi a fordulatot, hanem maga is része annak, mégpedig egészen lényegi részvevője, hisz az alkotmány nem elvont normák rendszeréből áll, hanem valamennyi különös szabály összege. Okiratszerűen írásba foglalt privilégiumok, mint az 1156-os, nem kivételes jogszabályok, hanem maguk is „a birodalmi alkotmány alkotórészei”*(67) voltak. Hogy a Szent Római Birodalom a 12. századtól 1806-os végéig egészen lényegi módon mint a király és a fejedelmek közti hűbéri szövetség jelenik meg, az az elméleti hűbérjogi elveknek a konkrét politikai gyakorlatba való átültetésének köszönhető, miként a Privilegium minus elsőként teszi ezt nyilvánvalóvá. Ennek a privilégiumnak a jelentőségét az Osztrák Hercegség további fejlődésére vonatkozólag inkább csekélyre szokás taksálni, mivel rá alapozott előjogok alig kerültek gyakorlati használatba, szerepét a 12. századi alkotmányos fordulatban eleddig, az ezen okirattal intenzíven foglalatoskodó számos kutatógeneráció ellenére, inkább alá- semmint túlbecsülték.
jószágok helyét egy meghatározott gróf in comitatu adják meg, ám mivel ez a gróf ebben az esetben mindig az osztrák őrgróf, ezért semmit sem nyerünk a helyeknek a meghatározott grófsághoz rendelésével. Így hát inkább azt kellene tudakolnunk, hogy miért tűnnek el ezek a grófságok a 12. század kezdetével a forrásokból, hogy már Freisingi Ottó is láthatóan csak pontatlan elképzelésekkel bír a számukról és elhelyezkedésükről. A Privilegium minus pedig egyenesen figyelmen kívül hagyja őket. A grófi hatalom már említett érett középkori alapvető változását kell itt számításba vennünk. A koraközépkori frank (és bajor) grófság egy olyan szervezet volt, ami – római intézmények folytatójaként – a béke biztosításának alapvető („állami”) feladatait kellett ellássa. A külső békét egy a grófok vezette haderő készenlétben tartásával, a belsőt pedig erőszakmentes konfliktusföloldással, amit jogi úton a grófi bíróságokon végeztek. Ez a szervezet persze, és ez lényeges, csak a népesség szabad állású tagjait illette, a nem szabadok tömege ebből ki volt zárva, s jogilag mindenkori uraiknak volt alávetve. Tehát az egykor szláv területeken az Ennstől keletre a szabad frankok, illetve bajorok aránya eleve nem lehetett valami magas, s miként másutt is, az érett középkor folyamán itt is még tovább csökkent ez. Ennek megfelelően a grófi szervezet hatóképességét ezen a területen már a koraközépkor folyamán sem becsülhetjük sokra. A kiterjedt irtási tevékenység a Dunától északra ugyancsak közrehatott ebben, hisz nagy földbirtokok létesültek, melyek messzemenően kivonták magukat a grófi hatalom alól, s hasonló érvényes az egyházi tulajdonra is, mely a grófok helyett a mindenkori védnök joghatósága alá tartozott. Így fejlődtek tehát éppen az irtási területeken olyan uradalmak, melyek egyszerre alapozódtak földbirtokra és védnökségre is, s melyeknek birtokosai a 11. század óta grófokként tituláltattak, illetve mindenkori uralmi jogaik összessége pedig grófságként.*(59) Más szóval a régi típusú grófságok egyre inkább kiüresedtek, s új uralmi formák váltották őket. Ausztriában, ahol a grófi szervezet nem domborodhatott ki különösebben kezdetben sem, a 12. század derekára a funkcióit láthatóan már messzemenően elveszítette. És nem csak ott, hanem nyugatabbra is, a passaui területen ugyanebben az időben egy diszkrepancia figyelhető meg az örökölt grófi körzetekre szóló elméleti jogigény és a ténylegesen gyakorolt grófi uralmi jogok közt. A 13. század kezdetén megfeneklett az utolsó kísérlet ennek a kettőnek az összhangba hozatalára.*(60)
Freisingi Ottó Gesta Friderici-jében megnevezett comitatus, melyek „ősi időktől fogva” az Osztrák őrgrófsághoz tartoznak, ilyen koraközépkori grófságoknak tűnnek, melyek a 12. század teljesen megváltozott uralmi viszonyai közepette már régen elavulttá váltak, s melyekhez az emberek már csak ködös elképzeléseket társítottak. Ez a bizonytalanság annál is kevésbé lehet meglepő, ha az ember belegondol, hogy sem a grófok pontos feladatai, sem a grófi körzetek pontos elhatárolása sehol sincs írásban rögzítve, hanem csak a mindig folytatott és ezen keresztül ismétlődően megújított gyakorlatból adódik. Ahol ez a gyakorlat kihunyt, ott szükségszerűen a rá vonatkozó tudás is eltűnt, így nagyon is jellemző, hogy még az őrgrófsarj Ottó sem bírta a 12. század derekán Ausztria grófságainak a számát bizonyossággal megadni.
Az Ottó által említett tres comitatus-nak a koraközépkori grófságokkal való azonosítása természetesen még messze nem jelenti azt, hogy a 10. század kezdetének, a Raffelstetteni vámrendeletben megnevezett három grófságával egyenlővé tehetnénk*(61). Bár a régebbi kutatásokban éppen ez történt ismétlődőn*(62), most attól eltekintve, hogy ez a három grófság nem lokalizálható egyértelműen, valamint az Ennstől nyugatra eső terület kihagyandó, figyelmen kívül hagy egy három évszázadot ölelő hídverést, félretéve azt a körülményt, hogy a grófságok esetében nem időnkívüli jelenségekről van szó, hanem olyan változékony egységekről, melyek kiterjedése és tartalma a mindenkori viszonyokhoz igazodik. Változhatnak a határai, föloszthatók, vagy összevonhatók más grófságokkal, de teljesen új grófságokat is alkothatnak. Ez a kijelentés már a 9. századi karoling Ostmarkra is megtehető, gyakori változás megfigyelhető ugyanis itt is a grófság szervezetében: igény szerint az őrgrófság egy vagy több prefektus alá tartozott, grófságok királyközeli emberek kezében halmozódhattak, többé-kevésbé kimunkált hierarchiák jöttek létre a politikai vezető csoportokon belül.*(63) Láthatóan a Raffelstetteni vámrendeletben említett három comitatus is csak egy 870-es évekbeli átszervezés eredményeként jöhetett eképpen létre*(64). A 10. századi magyar háborúk itt bizonnyal egy még ennél is erősebb hatást gyakoroltak, még ha nincs is valódi támpontunk arra, hogy az Ennstől keletre eső valamennyi terület magyar uralom alá került
Habsburg örökös tartományokon belül*(47). Ezt megelőzően inkább a mai Felső-Ausztriában keresték a grófságokat, Traungauban, Machlandban, Mühlviertelben vagy Riedmarkban, noha a lokalizáció részleteiben itt is különféle lehetett. Egy hasonló gondolati és földrajzi irányzat – a legmesszebb nyugatra mutató – a keleti Donaugauban, Künzinggauban és Schweinachgauban azonosította a grófságokat, mivel ezek a területek a 10-11. században Babenberg kézen voltak.
Csak hát a grófságoknak az Osztrák őrgrófságon kívüli elhelyezésére irányuló kísérletek végül megfeneklettek a két központi forrás, a Privilegium minus és a Gesta Friderici, szó szerinti szövegén. Az utóbbi egyértelműen kimondja, hogy a grófságok „ősi időktől fogva” a marcha orientalis-hoz tartoznak, s az okiratból egészen világosan kiderül, hogy csak az addigi őrgrófságból keletkezett a hercegség és nem másból is*(48). Ausztria megnagyobbítása az 1156 szeptemberi egyezség révén így aztán valamelyest kizárható. Van azonban néhány későbbi forrás, melyek azt állítják, hogy ez alkalommal az osztrák hercegek bíráskodási hatalmát nyugaton a Passautól keletre lévő Salletwaldig – mely 1779-ig Bajorország és Ausztria határa volt – kiterjesztették. Alapvetően két forrás van erre: az úgynevezett Chronicon Mellicense bréve és Niederaltaichi Hermann évkönyve*(49). Mindkét tudósítás csak a 13. századból származik. Hermannról elég jól tudható ez (megh. 1275)*(50), míg a Melker Chroniconban, melyet I. Lipót hercegnek (1177-1194) szerkesztettek meg, miáltal időben közeli és ennek megfelelően jól informált, a szóban forgó kijelentés csak egy utólagos betoldás a vonatkozó kéziratban, s ez a paleografikus vizsgálat alapján a teljes átirattal egyetemben csak 1200 után*(51) készülhetett.
Nem mondható, hogy ezek a későbbi források merő értelmetlenséget jelentenének, kétely csak az 1156-os évre vonatkoztatásukat illetően van, ami egyedül Niederaltaichi Hermannál található*(52). Emlékeztetnünk kell arra, hogy a Vornbach grófok kihaltával, csak két évvel ezután, Bajorország keleti részén a hatalmi viszonyok hatalmas mértékben rendültek meg, következésképpen teljesen újjá rendezték azokat. Ez érvényes a Vornbachiak terjedelmes uralmi jogainak nyugaton az Isartól egészen keleten a magyar határig terjedő új fölosztására. A fő haszonélvezőiül ennek az új rendezésnek az Andechs, a von Ortenburg, a von Bogen grófok valamint a stájer Otakarok tekinthetők.*(53) Oroszlán Henrik 1180-as bukása és a Stájer Hercegség létrehozása, mely aztán 12 évvel később ugyancsak az osztrák hercegre szállt, együttesen a különböző kisebb uralmi jogoknak az egymást követő Babenberg örökléseivel, a terület hatalmi viszonyait gyökeresen alakították át. Tekintve ezeket a tartós változásokat, kimondottan nehéznek látszik pontosabban meghatározni, hogy mikor is jelölhették ki ezen hosszabb folyamatban az Osztrák Hercegség nyugati határát a Salletwaldnál – ha egyáltalán ez egy konkrét egyszeri aktussal történt. Tartománytörténeti jelentősége ugyan van ennek, de itt nem szükséges ezt tovább taglalni.*(54)
Térjünk tehát vissza a három grófság kérdéséhez. Szemmelláthatóan nem kívül, hanem az ősi Osztrák őrgrófságon belül kell keresnünk őket, s valóban a kutatás egy jelentős része eképpen is tett. Emellett ez az irányzat már régóta úgy tekintette a három későközépkori ausztriai bírósági körzetet, az Enns alatti, Mauterni valamint a Tulln és Korneuburgi nevezetűeket, amiket cometiae-ként jelöltek, mint a három régebbi, Freisingi Ottónál szereplő comitatus utódait. Emiatt tudta Max Weltin is meggyőzően fejtegetni 1976-ban, hogy ezek az újabb cometiae a 13. században újonnan lettek létrehozva, következésképpen a régebbi comitatus-okkal semmi dolguk.*(55) Ezzel az ember hajlamos egyetérteni, nem úgy mint a saját tézisével, melyet egyidejűleg munkált ki: a három grófság a tulajdonképpeni Osztrák őrgrófságból és két, a cseh és a magyar határnál lévő, kisebb őrgrófságból állt volna, melyeket III. Henrik császár hívott volna életre a 11. század derekán, s melyeket aztán nem fejlesztettek tovább, hanem hamarosan az Osztrák őrgrófságra szálltak. Így aztán Ottó tudósítása a három grófságról nem a 12. századi helyzetet tükrözné, hanem erre a három körzetre való emlékezés volna, melyekből három generációval korábban Ausztria összenőtt.*(56) Ennek a magyarázatnak az alapjai néhány éve összeomlottak, amint Karl Brunner megállapította, hogy ezek az állítólagos Cseh és Magyar őrgrófságok sohasem léteztek, hanem mindkettő sajnálatos félreértés, illetve néhány huszadik századi történész értelmezési fantáziálásából ugrottak elő – a „források bizonyítékaival ellentétes konstrukcióként”.*(57)
Ezáltal láthatóan nincs többé kiindulási pontunk a comitatus, quos tres dicunt, az Osztrák őrgrófságon belül pontosabban lokalizálni.*(58) S bár a 10-11. századi okiratok ismételten az egyes
