Kis réten ülök, vállig ér a fű s zizegve ring. Egy lepke kószál. S zizegve bomlik bánatom, a nap felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja, az égi kékség ráncot vet fölöttem, apró neszek s apró szöszök repülnek a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, suttogom, s te csillogó, te kankalin, Szent György virága, Péter kulcsa te! hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más, törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem. A szél elült. Egy kankalin kacsint. Elindulok s a másik oldalon a hullószirmu törpe körtefák hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek és jön helyemre más. Csak ennyi hát? akárha vékony lába tűnő csillagát a hóban ittfeledné egy madár
Micsoda téli kép e nyárra készülésben! és szinte pattog ujra már a nyár.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron egy kismadár megrémült tolla száll.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
... az volt a megdöbbentő, hogy ezekben a halálfélelemmel és megaláztatással telt napokban írt versein semmi zaklatottság nem érződött: éppen az emelkedett nyugalom adja különös szépségüket. Ezt meg is mondtam neki, de elhárította dicséretemet. Borzasztó volna, felelte, ha ezek lennének utolsó versei - nem elég nagyok ahhoz. Akármilyen hihetetlennek hangzott, neki elhittem, hogy akkor is, amikor mindnyájunkat a menekülés, elbújás kétségbeesett lehetőségei, a rádiók hírei s a frontok helyzete érdekelt elsősorban, és ha verset írtunk, csak lázasan hevenyészve - Radnóti megelegédett a végkifejlet bizonyosságával, s legfőbb gondja művének sorsa és tökéletesítése maradt. "Míves" költő volt, abban az értelemben, hogy a mű tökéletességét tartotta az élet legfőbb értékének, habár - ezt talán fölösleges is hangsúlyozni - távol állt attól a művészettől, melynek célja pusztán a gyönyörködtetés vagy éppen az öncélú csillogás. S hogy ez nemcsak vélekedés volt benne, hanem életének végső mozgatója - ez talán megmagyaráz valamit az irodalomtörténetnek abból a csodájából, amit utolsó versei jelentenek.
A világirodalomban legendaszerű teljesítmény ez az utolsó tíz vers, s nehéz és értelmetlen vállalkozás volna, ha e teljesítményben a téma és helyzet páratlan voltát el akarnók választani a művészi eredménytől. Holott e versek önmagukban véve is a költészetnek azokhoz a ritka remekműveihez tartoznak, melyek a művészi tökéletességet az erkölcsi tökéletességgel párosítják.
Későn kel a nap, teli van még csordúltig az ég sűrű sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben.
1941. február 5.
Február
Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorít. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a verbéb.
Hóbafagyott levelet kaparász dideregve a szellő. Duzzadt, mint tele zsák: hóval telik újra a felhő. Nincsen csillag, a fák feketéllő törzse hatalmas. Megfagy az őz nyoma is. Készül le a völgybe a farkas.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Láttátok a filmet, hogy hogy készült a "Sorstalanság"? Én láttam és fantasztikus lesz a film!
Alig várom a bemutatót. Kiváncsi vagyok a filmre és nagyon drukkolok Koltayéknak, hogy jó kritikát - és elismerést kapjanak. Óriási erőfeszítés, igényesség, kitűnő és fegyelmezett szakmai munka áll a film mögött. Mindemellett a forgatáson baráti és családias hangvétellel rendezett a rendező. Hajrá!
ŐRIZZ ÉS VÉDJ
Álmomban fú a szél már éjjelente s a hófehéren villanó vitorlák csattogva híznak messzi útra készen.
Úgy írom itt e lassu költeményt, mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét, s ezentúl bottal írja verseit szálló homokra távol Áfrikában.
De mindenünnen, Áfrikából is borzalmas sírás hallik; rémitő gyermekét szoptatja nappal, éjjel szederjes mellén a dajka idő.
Mit ér a szó két háború között, s mit érek én, a ritka és nehéz szavak tudósa, hogyha ostobán bombát szorongat minden kerge kéz!
Egünkre láng fut és a földre hull az égi fényjelekből olvasó, fájdalom kerít körül fehéren, akár apályidőn tengert a só.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem!
Sziasztok!
Egy vidám vers Kányáditól:-))
Az okos kos
Lucskos, latyakos ösz vége volt-akárcsak most-, mikor vásárra vittek egy kost.
Szép nagy állat volt, fajtiszta racka-sajnálta is nagyon a gazda-, de nem volt mit tenni, mivel a kos nem tudott viselkedni.
Mindig tilosban járt, s volt úgy, hogy hetekig odahált, máskor meg naphosszatt tekergett kedvére, mint akinek nincs mega leckéje, s mikor már rosszat gondolhattak volna, hogy most aztán vége, farkas vagy medve valami megette, csak előállt, mintha mi sem történt volna..-
Türt, türt a pásztor, aki egyébként, jámbár ember hírében állott, és még olykor büszke is volt a kosára, egyszercsak megelégelte a dolgot, tarisznyát vett a vállára, szarvon fogta a kost, s elvitte a szóban forgó öszi vásárra...
Tetszett a kosnak a vásár, s hogy annnyi mindent láthat, kíváncsiságból szarvára is vett egy mázeskalácsos sátrat...
Lett erre riadalom, lárma!
-Vigyázzon ember a kosára, ha már nem tudta megnevelni!
Erre pásztor a kosnak, kos a kalácsosnak, a kalácsok meg a földre estek.Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek...
Aztán meg a garázda kos egy kofa kosarára vetett szemet, s dézsmálni kezdte, mint egy mihaszna kecske..
-Hogy kerülne már rúdra a bőröd!-ekképen zsörtölődött, a most már csöppet sem jámbor pásztor.
-Hogy lenne belőled pörkölt, te ördög, te átok!-s nyomatékul botjával reávágott...
Módfelett mulattatta a népet e látvány.Most valaki hozzájuk lépett.
-Pörköltet mondott bátyám! Úgy legyen!A kost ezennel megveszem!
Meg is vette, sokat nem alkudoztak, indulni kellett már is a kosnak, és indult a pásztor is megkönnyebbülten.
Na végre, hogy Töled is megmenekültem!
Haza is ért még délre.S ki jön szembe véle az udvaron? Ki az ördög?
-Kos ez nem pörkölt!
-Neem bizony gazdáám, volt eszed de nekem is volt áám, mit eddig sose tetteem, ezenneel megjelenteem, meghalnii nem volt kedveem, s mikor észrevetteem a hentes késéét, mentem a hátuljának, s a késével, mit megfeent, szépen a sárba nyekeent, talán még most is ott van a pocsban...
-Hol van az elöírva, hogy minden birka buta?
-A vásár különben szép volt, én szeretem a cécót...
Próbált mág néhányszor túladni rajta a pásztor, vitte vásárról- vásárra, de hiába.
A kosból nem lett pörkölt, a pásztor meg csak zsörtölt...
S hüséges barátok lettek, mire megöregedtek...
Ez a kedvenc versem, remélem, nektek is tetszik:-))
Anya bejön a konyhából, ránéz apára, leveti a kötényét, és elkezdi az esti rakodást. Az ágyazásnál segítenem kell. Összehajtogatom a porszagú csipkés takarót, szétosztom anyával a hűvös ágyneműt. A szoba képe megváltozik. Ági körülöttem botorkál, de rám se néz. Mutatja, hogy haragszik, s várja a békítést. Hang nélkül térünk aludni. Nem dobáljuk a kispárnát sem, az esti mosdásnál sem fröcskölünk. Fekszem a homályban, egy utcai lámba kicsit bevilágít. A dívány rojtjait babrálom, mint mindig elalvás előtt. Nem nézek az ablak felé, a függönyök miatt. Már nem félek, de mégsem nézek arra. .... Alszol? - hallom most Ági hangját, és rögtön utána meleg lehelet ér, nedveset érzek a fülem mögött. Ági csókját. - Gyere játszani! - súgja, s én felülök. Kis kék ingében áll a dívány mellett, feje aránytalanul nagy a homályban, nem látom a szemét, de érzem, hogy kérlelve mosolyog. - Mit játsszunk? - hajolok felé. - Amit akarsz - lélegzi engedékenyen. A szoba közepére, az asztal mellé esik a legtöbb fény. Leülünk egymással szemben a földre, és elkezdjük kirakni a délután szedett kavicsokat. Az egyik sort Ági rakja, a másikat én. Előveszem féltve őrzött gombjaimat is. - Minden ötödik legyen egy gomb - suttogom, s Ági elégedetten pityeg. - Négy kavics, egy gomb - boldogan számol, hozzányúlhat a gombokhoz, nagy megtiszteltetést érez. A sorok nyúlnak, csúszunk a padlón. Ági mögött egy szék áll, támlájára akasztva apa kabátja lóg. Hátrább ül egy kicsit, meglöki a széket, a szék felborul. A zuhanásra ijedten reccsen a másik szobában az ágy, s az ágy fölött kigyúl a lámpa. - Ő borította fel! - sikolt Ági rémülten, nem néz rám, csak felém mutat. Megsemmisülten állunk a szivárgó fényben, szemem előtt nagy és egyre nagyobbodó fehér karikák forognak. anya is egyre növekszik, fekete szeme szúr. Kitölti az ajtó világos négyszögét, nehéz, fehét ingében olyan, mint egy haragos szobor. - Te a fásládára mégy - nyugtatja rajtam kicsit a tekintetét anya -, te pedig lefekszel, egy szisszenést se halljak! Holnap számolunk! - Ági nem mozdul, szemébe nagy gyöngyök gyűlnek lassan. Hónom alá veszem a paplant és a párnát, s kimegyek a konyhába. Ez a legsúlyosabb nyári büntetés. A nagy, kemény fásládán aludni az ételszagú konyhában, ahol folyton és félelmetesen szortyog a vízvezeték, és svábbogarak is vannak. Ritkán fordul elő, és reggelre mindig benn a díványon ébredek, apa vagy anya bevisz, mikor elalszom. De mégis rémes. Felmászok a ládára, magam köré tekerem a paplant, és a falnak fordulok. Egy foltot félve megérintek, nem szalad-e el. Inkább ijedt vagyok, mint dühös. - Mars lefeküdni! - kiált odabent anya. - Nem! - hangzik Ági sírásba fulladó tiltakozása. Az ajtó nyílik, s én a hátamra fordulok. Ági totyog ki mezítláb, fölfelé tartott fejjel a félig nyitott ajtón, párnáját és paplanát maga után húzza a földön. Hüppögve mászik fel mellém a ládára, apró nyögéssel feje alá gyűri a párnát, kis nedves orrát az oldalamhoz nyomja. Érzem a teste melegét. Bent leoltják a villanyt. - Összetartanak a gazok - hallom félálomban a meghatott hangot. - Össze - vélem hallani nagy sokára a halk feleletet is, de lehet, hogy ezt már csak álmodom.
- Hogy halt meg anya? - kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit. - Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt! - Hogy halt meg? miért halt meg? - A hangom megijeszthette, mert felém fordult, és összekulcsolta a kezét. - A szíve nem bírta, ikerszülés volt. - Ikerszülés volt? - mondtam ámulva utána. - Mi mindent rejtegetnek ezek még! - csikordítottam össze a fogam, s a kezem ökölbe szaladt... Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél! - Hol az ikertestvérem? - támadtam a nénire gyanakodva. - Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt. - És? - Mit és? - És... és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek? - Azért - törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni -, de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess, és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyelld magad! - Dehogyis nem való! - dühöngtem - és apa! - Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj, és hagyj békén! Egy nagy lélekzettel visszanyeltem torkomból a szívemet. - Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona - sírta hirtelen a néni, és kiment a konyhába. Rányitottam, de visszanyomta az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felől. - Tanulj, és hagyj békén - kiabálta nedves hangon. - Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? - ordítottam az ajtón át. - Bolond vagy? Milyen kölyköt? - nyílt ki hirtelen az ajtó. - Engem - sziszegtem összeszorított szájjal -, mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni ?! - Megbolondultál? - akadtak el a néni könnyei - gyere, elmegyünk a moziba! - Nem megyek a moziba! - tomboltam - nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának, ki volt az a hülye orvos, aki hagyta? Majd megölöm! - rúgtam bele a dívány sarkába, és az utcára rohantam. S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni... akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? vagy a másik? Megölted őket - beszélt a hang, megölted őket, megöl ted ő ket, megöl ted ő...
....... Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni. Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.
S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?
