Off. :Mielőtt "nem mennénk bele",azért megkérdezem,hogy mi a véleményed (tek) a magyarországi Hit Gyülekezetéről,akik egyébként éppen neoprotestánsoknak definiálják magukat...?
Ugye nem vetted komolyan a wagon burnert? Csak arra akartam célozni, hogy más a direkt sértés, és mást jelent az, hogy "feszültség van benne." Egy percig sem gondoltam, hogy sértegetni akartad volna a hölgyet.
OFF: A neoprotestantizmus az definíció kérdése. John Wesley 1703-ban született, és a metodizmus az anglikán vallás ébredési mozgalmaként indult, és eredetileg nem is akart elszakadni attól. A mai metodisták is Wesley hitcikkelyeire építenek. Nagyon nem "kisegyház" az angolszász területeken. Magyarországra sem a huszadik században került a metodizmus, hanem a tizenkilencedikben, méghozzá egy kicsit "európaibb", konkrétan svájci közvetítésű formájában. Teológiai értelemben nem hinném, hogy lehet neoprotestantizmusról beszélni Barth előtt, ettől függetlenül van olyan álláspont, ami oda sorolja, szembeállítva a "történelmi" protestáns egyházakkal, szerintem ebbe itt nem mennék bele.
A metodistak nem neo-protestansok? Vagy protestanson kalvinistat ertesz?
Amerikaban nagyon sok neo-protestans kisegyhaz van, teljesen termeszetes a keveredes. Az indianoknal meg gondolom meg inkabb.
Egy idos mohikan holgy meselte (akit szerinted le wagon-burnereztem :) ), hogy gyerekkoraban a katolikus iskolaba jartak. Aztan egy nap a tanar felpofozta oran, vagy valami hasonlo szentsegtores tortent, mire az apja felduhodott, es az egesz csaladot katolikusrol atkereszteltette protestanra, hogy a gyerek a protestans suliba jarjon. :)
Annyira emberi dolgok ezek szerintem... Mint Luciusnál is.
Ezek az oklahomai protestáns missziók egyébként tényleg nem feszültek egymásnak, a holland reformátusoknak húsz év alatt tán egy igazi református lelkészük volt csak, a többiek a felekezeten kívülről jöttek. Ellenben White Parker református lelkész lett volna eredetileg, de mivel a metodistáknak volt szabad státuszuk, hát ott állt munkába. Az volt a lényeg, hogy a népe közt szolgáljon. Ez a szabad áramlás nálunk például majdhogynem elképzelhetetlen.
Meg egyébként is, nagyon szabad és kritikus szellemű egyének is előfordultak a missziókban, a legjobb példa éppen Isabel. Jellemző történetként a naplójában leírja, hogy egy viharos estén a kajovákkal együtt húzta meg magát valahol, és nagy mesélés folyt. Látta, hogy direkt őt akarják megbotránkoztatni a véres történetekkel, és erre elmesélte nekik az Ali baba és a negyven rablót. Szájtátva hallgatták, és megnyerte az estét. De később elgondolkodott, hogy vajon hányan vannak a hallgatóságban, akik ezt is az evangélium részének gondolják... De aztán legyintett, végülis ez se rosszabb, mint amit néhány baptista prédikátortól az utóbbi időben szószékről hallott...
Még a préritörzsek étkezése témához annyit, hogy növényi eredetű ételekhez nemcsak gyűjtögetés, de csere útján is hozzájutottak.
Több leírás is van erre, amelyekben préritörzsek bölénybőrt vagy bölényhúst adnak a folyóvölgyi földművelőknek, azok meg kukoricát, esetleg némi babot és tököt cserébe.
Az ilyen cserékkel többnyire mindkét csoport jól járt.
A leírások szerint a bölényvadász varjak pl. a földművelő hidatcsákkal minden évben találkoztak a Missouri partján egy előre megbeszélt helyen, aztán kölcsönösen elcserélték a terményeiket.
Azt vágom, hogy nincs közük a pónilovakhoz, És tényleg sok felderítő volt köztük a fehéreknél, sok jó dolgot olvastam a vadnyugatról, a Híres vadnyugat c. könyvben, pl. róluk is.:) Azt hiszem Molnár László Miklós volt az író és előszőr 1986- ban jelent meg.
Az angol írásmód Pawnee különben. A póni lovakhoz különben semmi közük sincs.:-)
A paunik voltak azok, akik ismétlőkarabélyokat kaptak a hadseregtől, meg zsoldot, az amik létrehoztak közülük egy válogatott zászlóaljat, azok aztán jó sok sziút, csajennt meg arapahót lelövöldöztek a középső prériken.
Szóba kerültek a metodista komancsok, és ehhez szeretnék egy kis érdekességet hozzáfűzni. Régebben sokat írtam Quanah Parkerről, ő a második kedvenc vadnyugati figurám... Szerintem nem sokan tudják, hogy bár ő volt a pejotista egyház, a Native American Church alapítója és vezetője, elsőszülött fia, White Parker metodista lelkész lett.
Ezen a képen a hátsó sor jobb szélén, a képből kinéző fiatalemberről van szó. (A kalapos férfi középen természetesen Quanah Parker.)
Néhány későbbi kép:
Lelkészi működéséről most nem akarok értekezni (olyan nagyon sokat nem tudok róla egyébként), de talán érdekes lehet, hogy fiatalon szerepelt egy némafilmben, aminek a címe The Daughter of Dawn volt, 1920-ban készült és sosem forgalmazták, magánkézben volt. De a linken meg lehet nézni egy klipet.
A film érdekessége, hogy csak indián szereplői vannak, a lány egyenesen Wanada Parker, Quanah lánya.
Na még egy képet beszúrok róla is, szép lány volt. Jó mozizást!
Úgy mondják, a következő vendég az öreg Wantan volt, apacsokból és csejennekből álló nagy csapatával. Harminckilenc dollár adományukat egy gyönyörű, kézzel festett őzbőr tárca őrizte, melyet az asszonyok a misszionárius-feleség Neppehinna (A Mi Nővérünk) vezetése alatt készítettek.* Wantan büszke volt erre az összegre, és lehetett is. A gyűjtés szombatján az első összeszámlálás mindössze tizenkilenc dollár negyven centet mutatott. És itt el is akadt egy időre. A csejennek nyomorúságosan szegények voltak, és semmit sem tudtak adni. Az arapahók évi fű-pénze (a bérlegelők díja) még nem érkezett meg. Sokan szerettek volna adakozni, de nem tudtak. Így aztán Wantan adakozott újra, aztán harmadszor, aztán negyedszer is, s ez a számukra hatalmas összeg végül így kerekedett ki. A nagylelkű férfit boldoggá tette az önzetlenség. Mekkora csalódást jelentett számára, hogy Matzan hozzá sem akart érni az ajándékhoz!
A metodista komancsok felajánlására ezt válaszolta: „Bah! Ti pár csepp vizet fröcsköltök a homlokotokra és ezt hívjátok bemerítkezésnek!” A Kongregacionalista Misszió kaddó indiánjai sem jártak jobban, hát még az anadarkói katolikus paunik - ők aztán végképp olyan keresetlen szavakkal lettek kivetve a külső sötétségre, hogy szinte még a fejüket is lehorgasztották a félelemtől és reszketéstől.
Ahogy várható is volt, az események híre hamar elterjedt az indiánok táboraiban, és egy nap úgy esett, hogy egy presbiteriánus ponka, egy episzkopális kikapú és egy mennonita vallású jút indián beszélgetésbe elegyedett a prédikációk közti ebédszünetben. „Mit hallok a fülemmel?”- hitetlenkedett a ponka – „a kajovák mély víz útja az egyetlen út a Mennyországba? Ez bolondság.” „Beszélnünk kellene Lucius Matzannal” - mondta a jút – „tegnap egy kajova társa Po-ta-le, vagyis Neveletlen Fiú néven emlegette őt.” „Nagyon jó név! Olyan önhitten büszke, mint caudle-con-kee, a fekete bagoly a borzalmas hangjára.” - tette hozzá a kikapú. Megegyeztek, hogy hadiösvényre lépnek Matzan nézetei ellen, s a hadmozdulatokat már rögtön ebéd után meg is indították. Ezúttal épp olyan bánásmódban részesítették a kajovát, amilyennel ő maga fogadta a vendégeit.
„Azt mondod, csak egyetlen út van a Mennybe” - kezdte mondandóját az episzkopális testvér. „Ez igaz beszéd. De az egyetlen út nem a mély víz útja. Az én egyházam az apostoloktól származik. Ez az igaz egyház. A világ olyan, mint egy nagy folyó, melyben sok ember fuldoklik. És csak egyetlen bárka mentheti meg őket - a mi bárkánk.” „Az én barátom egyenes nyelvvel beszél - helyeselt a presbiteriánus. De egy dolgot elfelejt. Az én egyházam a nagy apostoltól származik, akit Kálvinnak hívtak. Ő küzdött és küzdött - és mi így lettünk egyházzá. A mi misszionáriusunk, Wa-ga-za azt mondja, Kálvin volt a legeslegnagyobb apostol. Mi találtuk meg az egyetlen utat.” Aztán a mennonita emelkedett szólásra. A teljes megszentelődés tanának friss követője volt, hite szerint a teljes bűntelenség állapota elérhető itt a földön, sőt, nélkülözhetetlen a túlvilági üdvözüléshez. „Követtél el ma bűnt, Matzan testvérem?” - vonta kérdőre Luciust. „Ezen a héten hazudtál már? Voltál-e gőgös vagy megkeseredett szívű? Vagy szerettél mindenkit és senkit nem sértettél meg éles szavakkal? Miénk az igaz út. Mi nem vétkezünk. Senki más nem üdvözülhet.”
„Shoo la!” - ez a kajova indulatszó volt minden, amire Lucius erejéből futotta. Megdöbbent, összezavarodott, megnémult. Talán Paye-own-mah helyre tudná tenni a dolgokat… Odasietett hozzá és elmondta neki, mi nyomja a szívét. A vita szavai eddig nem jutottak el az asszony füléhez, vagy éppen szüneteltette a tolmácsolást.** „Döbbent vagyok és szomorú, Lucius, amiért megpróbáltad Isten egész szeretetét kisajátítani saját magad és a felekezeted számára” - mondta aztán. „Én sosem tanítottam neked azt, hogy ez lehetséges. Sőt, arra tanítottalak, hogy ezt megpróbálni gonosz dolog lenne. Isten még a leghitványabb bűnöst is szereti, és bárki - akármelyik felekezetben, vagy felekezeten kívül, - aki őszintén hisz Jézusban, mint Megmentőben, a Mennyországba fog menni. Ez a mi doktrínánk.”
Lehangoló nap volt ez a lelkes fiatalember számára, különösen, amikor délután Magányos Farkas felkereste őt és egyenesen rákérdezett, hogy mit intézett az adósság ügyében. Mindenki arra vár, hogy a templom fel legyen szentelve. Paye-own-mah nem fog hozzájárulni, amíg teher van az épületen. Ő - Lucius - épp az ügy útjában áll. „Olyan vagy Lucius, mint a vadászatra induló ifjú harcosok ösvényén vicsorgó prérikutya-kölyök.”- jelentette ki a főnök. Ez túl sok volt. Lucius a szemébe húzta a kalapját és a keresztelő-medence melleti nyárfásba menekült gondolkodni.
*A missziókban az asszonyoknak varrókört szerveztek, ezt általában a misszionárius felesége vezette, és eladásra készítették a termékeket.
**Isabel Crawford a naplójában megemlíti, hogy a hallókészülékét időnként kikapcsolta, ha pihennie kellett.
A Farkasokkal Táncoló-ban az a kedvenc jelenetem, amikor a gyerekek balul sikerült vállalkozása után a harcosok is elindulnak, hogy elrabolják Dunber lovát. Ahogy teljes harci díszben, kifestve vágtatnak a prérin és a kamera közelről mutatja a lovak lábát, ahogy dübörögnek és felverik a port, hát az világklasszis képsor.
Végre sikerült letöltenem a Farkasokkal táncoló rendezői változatát és Szürke Bagolyt.
Nem tudom hányszor láttam már ezt a két remekművet,de már rég nem a cselekményükre koncentrálok és nem úgy nézem őket mint filmeket,hanem csak gyönyörködöm a képekben. A modern technika segítségével ki tudok ragadni részleteket és meg tudok figyelni sok apró finomságot. Mindkét film egyben a képek költészete is egyaránt. Ja és a zenéjükről se feledkezzünk meg !
