Szeretnék akkor kicsit elmélkedni veletek együtt az agresszió természetéről, ha már benne van a topic címben is. ehhez szorosan kapcsolódik a tudatalatti, aminek egyik nagy szakértője ugye Jung. épp most olvasok tőle egy könyvet: Gondolatok a természetről. találtam két idézetet, ami bevezetésnek jó is lesz:
"Napjaink neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, és ezáltal az átélt és nem csupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal. Olyanokról van szó, akik nem viselik el a mítosz elvesztését, ugyanakkor nem találnak utat egy csak külsőleges világhoz, vagyis a természettudomány világképéhez, másrész ugyanígy nem elégíti ki őket az intellektuális játék a szavakkal, aminek legcsekélyebb köze sincs a bölcsességhez.
Napjainknak ezek a lelki hasadásos áldozatai csupán "fakultatív neurotikusok", akikről abban a pillanatban lehullik a látszólagos betegség, mihelyt bezárul a rés az én és a tudattalan között."
1998, 46.o.
"A neurózis problémája a megzavart ösztönszférától egészen a végső világnézeti kérdésekig és döntésig terjed. A neurózis nem egy élesen körülhatárolt és pontosan leírt jelenség, hanem az egész ember reakciója. Itt a merőben tüneti terápia még inkább tiltott, mint a csupán szomatikus betegségek esetében, jóllehet ezeknek mindig is van pszichikus komponensük (..)
Nem azt kellene kutatnunk, hogyan lehet megszüntetni a neurózist, hanem azt kellene megtudnunk mi a jelentése, mit tanít, mi az értelme és célja. Igen, meg kellene tanulnunk, hogy hálásak legyünk neki, máskülönben ugyanis elszalasztjuk a lehetőséget, hogy megtudjuk kik is vagyunk valójában.
A neurózis akkor "szűnt meg" ténylegesen, ha a téves beállítódású ént megszüntette. Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket. Az ember beteg, a betegség azonban a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa. Magából a betegségből tehát nagyon sokat tanulhatunk gyógyulásunk érdekében, és ami a neurotikus szemében teljesen elvetendőnek tűnik, abban rejlik az igazi arany, amelyet egyébként sehol nem találunk."
54.o.
ez szerintem egy elég jó nézőpontváltás kezdésnek, hogy elinduljunk.
Ezt a kísérletet nem ismertem, meg hát a neurokapcsolatokról is csak halványan sejtem, hogy mik azok, ja és köszönöm, bocsánat, de passzolok az agyról olvasás kérdésben, még tisztára becsavarodnék (az agyammal elmélkedek az agyamról, jááj....) De hogy lehet edzeni, azaz meg lehet tanulni dolgokat, azt úgy alapvetően én is gondoltam. Csak hogy az nekem is menni fog, mert épp - végre - nem öntenek el a már addig megtanult dolgok a maguk valóságában, azt én nem gondoltam régebben.
alapvetően abban hiszek, hogy a genetikai determináltságon túl képesek vagyunk formálni magunkat. olvassatok könyveket az agy szerkezetéről. hogy mennyire plasztikus az egész, mennyire formálható, alakítható.
például létezik egy ilyen kísérlet, hogy azoknak a személyeknek az ujjak mozgatásáért felelős agyi területe több hetes fejbeli, azaz képzeletbeli gyakorlás során pontosan ugyanannyit fejlődött, mint azoknak, akik valóban végigzongorázták ugyanezt az időszakot. naponta ezer és ezer új neuronkapcsolat jöhet létre, és szűnhet meg. ebben nagy szerepe van a szándéknak és a gyakorlásnak. ha ugyanaz az inger éri az agyat, úgy erősödnek meg még inkább ezek a kapcsolatok. pont úgy mintha az izmokat edzenénk.
semmi nem végleges, semmi nem statikus, semmi nem előre elhatározott. ebben végig szilárdan hittem, így a saját, akkor még igencsak gyengécske erőmben is.
mit csináltam? fogalmam sincs. erre nincs semmi általános recept. csak ne hagyd, hogy elveszítsd a szemed elől a célt, mert ha a távolban is, de világít a remény, hogy ilyen fennkölt legyek, az már kijelöli az megvilágítja az addig elvezető utat is, még ha átmenetileg ki is égtek a helyi lámpák. érted.
A csimpa az olyan, mint a gempa, csak sűrűbb és más a színe. :) Olyasmi balesetre gondoltam, ami azért előfordul, lennfelejtett slicc, ilyesmi.
De amúgy jó a válasz is. Csak nekem az a közhely kerekedik ki belőle, hogy az embernek el kell fogadnia magát olyannak, amilyen. Ha már ott tartasz, hogy "normálisnak, átlagosnak érzem magam, akin nincs semmi különösebb megfigyelnivaló", akkor ebben már elég jól állsz. Átlag szocfóbos onnan indul, hogy gázos, méghozzá úgy alapvetően, genetikailag. Nem történt veled semmi komolyabb siker, ami megalapozhatta volna az önértékelésedet akkor is, ha nincsenek ezek a gyakorlatok?
Ez jó kérdés, mert rávilágít a lényegre. mivel az élet visszahelyeződött a reális alapokra, tudom, hogy nem lóg ki csimpa a fülemből, ezért minek figyelném, hogy figyelik-e? teljesen normálisnak, átlagosnak érzem magam, akin nincs semmi különösebb megfigyelnivaló. mivel már én is tudok normálisan kifelé figyelni, ezért tudom magamról, ha valakin rajtafelejtem a tekintetem, az nem jelent semmit. én sem gondolok róla semmit, csak bámulok kifelé, így tudom, ha fordítva történik valószínűleg más is így van ezzel.
mivel folyton magadra figyelsz,ezért hiszed, ha más rádnéz ő is téged figyel. ez tiszta kivetítés, gondolom tudjátok.
Gratuálok, Porter! Ez az alagút példa nagyon jól leírja a szocfóbot, én hullámvasútnak szoktam nevezni, de ez jobban tetszik.
Kicsit megnyugodtam, amikor írtad, hogy sok visszaesésed volt, mert most én is ilyen periódusomat élem, mármint visszaesést érzek. Ezt hogyan kezelted? Mit csináltál ilyenkor, hogy jobb legyen? Engem például hívtak moziba és úgy döntöttem elmegyek...Kiváncsi vagyok, hogy fogom magam érezni...
Esetleg megadnád az msn v email-címed? Szeretnék Veled privátban is beszélgetni, ha nem gond.
Ezek a bejegyzések persze nem rögzítenek minden egyes folymatot, amik bennem történnek. nem írtam le mindegyiket. de azt, hogy hogyan jutottam el idáig azt igyekeztem leírni itt a fórumon.
Akkor most jöjjön némi reflexió ezekre a személyes bejegyzésekre.
Jó ez a módszer, hogy bármi kis jó dolog, bármilyen mértékű "önmeghaladás" történik azt jegyezzük le. Ez nekem sem egy egyértelműen felfelé ívelő spirál volt. voltak visszaesések bőven, és nagyon sok újrakezdés. ahogy írtam is, ez némi erőfeszítést, önfegyelmet igényel, mert az elején a legnehezebb. egy negatív sémába vetített energia-lendületet megfékezni nem kis dolog, pláne megfordítani az ellenkező irányba. szembe kell menni önmagunkkal, hogy úgy mondjam. az a bejegyzés, miszerint a barátnőmmel való találkozás egyre jobb, mint az előző, így nem igaz. akkor éreztem úgy, de utána voltak rosszabb, kínosabb találkozók is.
Szóval úgy képzelem el az egészet, mint valami alagutat. Olyan, mintha valamiféle alagútban éltem volna, ami úgy tűnt végtelen hosszúságú, elzár a világtól, az élettől, az emberektől, a valódi önmagamtól.
mikor azonban minden egyes kis sikeremet, kis felengedésemet, kis, akárcsak egy-két óráig tartó nyugalmamat gondosan megjegyeztem, visszaolvastam, kezdett úgy tűnni a dolog, hogy ez az alagút nincs előre megépítve, hanem én építem minden egyes nap. mivel megvolt a virtuális tervrajza a jövőre nézve (azaz azok a gondolati sémák működtek, amik az eddigi utat felépítették), így nem is láttam túl a napi építkezésen, tudtam, hogy egy hét, egy év, tíz év múlva is ez vár.
tehát a lejegyzett "világossággal teli" pillanatokat tudatosítva rájöttem, hogy itt nincs megépítve előre semmi. hiszen ilyenkor az építkezés "kihagyott". rés keletkezett, amin fény jött be. minél többször tudatosítottam, lejegyeztem, visszaolvastam ezeket a másnak jelentéktelenek tűnő eredményeket, annál több lett a rés, és az alagutam egyre akadozóbb lett, egyre kevésbé tűnt masszívnak és áthatolhatatlannak. egyre többször kaptam ízelítőt abból, hogy milyen lenne, ha nem lenne. ez sok erőt, lendületet adott.
Érdekes volt megélnem azt feléledő gyerek-világ hangulatot. ez többször van amúgy azóta is. nem véletlen, hogy sok szocfóbos fél, vagy legalábbis nem tud mit kezdeni a gyerekekkel, hiszen elvesztették a kapcsolatot ösztönös, "természeti" lényükkel, amit a kisgyerekek közvetlensége, félelemmentessége, nyílt vizsgáló tekintete kifejez. (az alvásperiódusoknál sem véletlenül írtam a tudatos-tudatalatti részek kibékítéséről, integrálásáról)
ehhez kapcsolódóan említeném meg azt a részt, ahol arról írok, hogy megijedtem a félelemmentességtől, és valamiféle ösztönös kavargást éreztem. ilyen az, amikor az ember megijed a szabadságtól, a változástól. attól féltem, hogy a félelemmentesség magával hoz majd valamiféle kontrollmentességet. de persze nem így lett. csak mikor a vakot kiteszik a napfényre fáj a szeme a fénytől...így volt ez valahogy velem is. de fölösleges volt a félelem. igaz ebben az időben figyeltem külön a meditációkra, hogy ezt a sokáig elfolytott energiát irányítani tudjam.
aztán még arról egy szót, hogy többször írtam mennyi energiám van miután valakivel beszélgettem. ezt azért is jegyeztem le külön, mert máskor kész tortúra volt a beszélgetés, még a barátaimmal is. kimerültem, energetikailag a nullán voltam és egyetlen vágyam volt, hogy hazamenjek és feltöltődjek. mondjuk valami jó könyvvel.
ha most megfigyelem magam látom, hogy mi a különbség az addigiakhoz képest. a könyvolvasás azért töltött fel, mert teljesen át tudtam adni magam a tevékenységnek, megfeledkeztem magamról, miközben mégis teljesnek éreztem magam. azaz tudtam figyelni a könyvre és közben a bennem felmerülő gondolatokra. és azzal, hogy ezt képes vagyok megtenni az emberi kommunikációban ugyanezt az eredményt érem el. feltöltődöm. figyelek rá, miközben önmagamban vagyok. erről a tudat-dologról írtam is. hogy kapcsolódok az övéhez, miközben a sajátomban vagyok. nincs benne semmi ördöngősség., mindenki tudja milyen ez, csak az élet minél több területére lenne jó kiterjeszteni.
ha az utcán megyek sem figyelek kifelé olyan értelemben, hogy azt lesem mit néznek rajtam, mit gondolnak rólam, hanem nagyon is önmagamban vagyok, "védve" érzem magam a külső hatásoktól, miközben nagyon pontosan meg tudom figyelni a külvilágot. nem azt élem meg, hogy csak engem figyelnek-kívülről befelé irány, hanem én is figyelem a világot a saját világomból-belülről kifelé. védetten, de mégis nyitottan.
Na aztán most már egész hozzászoktam ehhez a "tempóhoz".
ezt a sok energiát, amit éreztem megpróbáltam beinvesztálni valami értelmesbe, mert tényleg úgy éreztem, ha nem csinálok vmit, ha nem adok ebből akkor nem is tudom...kipukkadok.
szóval mindig volt bennem olyasmi késztetés, hogy segíteni másoknak, főleg fogyatékosoknak (szellemi, testi). de hát ők is emberek, velük is kommunikálnom kellett volna, kilépni a világból, és úgy éreztem, hogy a szorongás annyi energiámat elveszi, hogy elméletben ez szép dolog, de a gyakorlatban képtelen lennék megvalósítani.
most már ezt is meg tudtam valósítani. néhány hónapja önkéntesként dolgozom az egyetetem támogatói szolgálatánál, ahol mozgáskorlátozottaknak segítünk.
szerettem volna nyelveket tanulni. de hát ahhoz is beszélni kellett. így ez is elmélet maradt. most olasz nyelvtanfolyamra járok.
külföld is vonzott, a szebbnél szebb helyek, de mindig is féltem tőle. még magyarul sem tudtam beszélni, nemhogy idegen nyelven. és az utazás...az a sok külső inger. mert nekem idővel a szocfób kiterjedt és lett belőle valamiféle generatív szorongás. tehát már nem csak a társas helyzetektől féltem, hanem az utcán, a járműveken, bárhol ahol emberek voltak. nem is kellett hozzá kommunikáció. otthon is csak a különböző technikáimmal sikerült valamennyire ellazulnom. viszont nemrége voltamgy hetet párizsban. elképesztő volt. hogy nem féltem. hogy utaztam, hogy beszéltem angolul, hogy tudtam figyelni nem hogy idegenekre, hanem külföldiekre is. az utolsó naplóbejegyzésekben látszik, hogy alig tudom felfogni mi történik velem.
szóval most azt az időszakomat élem, hogy lassan már kezdek hozzászokni a dologhoz, egyre kevésbé csodálkozom azon hogy működik, és inkább arra koncentrálok, hogy hogyan adhatnék másoknak minél többet. itt a fórumon, az egytemen, a családomnak, a barátaimnak. pl főzök. tegnap csináltam búcsúkaját egy barátnőmnek, aki lediplomázott. én, aki rühelltem a konyhát, a mosogatást és a főzés projekt már a bevásárlás résznél elakadt...
nem fordultam ki magamból, nem lettem harsány, extrovertált személyiség, hanem úgy érzem, hogy azt, ami mindig is bennem volt, most már ki is tudom fejezni. szóval nem ez a gátlástalan pszichopata állapot, mert én is izgulok egy-egy helyzetben, de ez az abszolút normális kategória. szóval a középútra törekszem.
Jahj. Tényleg egyszerűen alig tudok fogalmazni mostanában. Nehéz megragadni az áramló bőség mélységét. Még túl nagy a tempó. Kicsit azt érzem, mintha tudatváltáson mennék keresztül. Mintha valami fájdalmas kéj lenne ez, mely persze határtalan örömöket hordoz, csak olyan sok, hogy alig fér el bennem. Most is csak legszívesebben sorolnék címszavakat, mondatokat, helyszíneket, embereket. Tényleg hely kell ennek a rengetegnek. Számomra ez új. Hogy minden ilyen gördülékenyen menjen. Tisztán, világosan, energikusan, szeretetteljesen. Csak ámulok, bámulok és igyekszem feldolgozni
Beszélgetés másnap az Melinával a kisszobában: teljes mély odafigyelés, abszolút tudatátkapcsolódás a másikéba, miközben benne vagyok a sajtomban. Aztán reggeli, ebéd, tele voltam energiával. Minden világos, teljes. Az Ágiékkal is az este: nevetés, szeretet, béke. Nem is tudok már fogalmazni, mert annyira csöpögősen hat így leírva, viszont nincsenek rá szavaim, hogy visszaadjam. Nem tudom hogy csinálom, de megy. Mindennél jobban, stabilabban, bátrabban. Megint csöpögök. Inkább tényfelsorolok:
(utólagos megj: itt szvakat, neveket írok, amik az élményeimet juttatják eszembe, de nektek nem mondana semmit) Na asszem erre mondják, hogy bőség. Hogy jólét. Nem tudom kommentálni. Hála.
Itt voltak a Bírusék. Nagyon jó volt. Nyugodtan, iegyensúlyozottan ment minden. Tegnap voltam az Áginál. Egyfolytában dumáltunk. Soha nem voltam még ennyire felszabadult, ennyire önmagam. Nem gondolkodtam semmin. Milyen vagyok, mit mondok, mit mondhatok, mit mondjak, mit gondol, nem voltam egyáltalán zavarban. Minden nyugodt, kiegyensúlyozott. Sok energia. Szóval teljesen elégedett vagyok a földi erőkkel. Alvásciklusom némileg felborult míg itt voltak, most állítom vissza, de nem volt gond belőle.
Jahj, hogy mik történnek! Tesómékkal jó volt nagyon, meg a szerdai ebéd is. Eszterrel tegnap tök jó volt, Rekissel tegeződök. Nagyon jó volt a felolvasóest. Természetes voltam, de természetesen. Magamtól voltam magam.
Amíg a hatalmat egyenlőnek érzem az erőszakkal, szükségét érzem, hogy szabályozzam viselkedésemben a természészetes agressziót. Ha erőszakosnak tekintem a hatalmat a cselekvéstől is félni fogok. A jóság nem egyenlő a hatalomnélküliséggel és a gonoszság nem egyenlő a hatalommal. Akkor érzem magam gyengének ha az életem feletti hatalmat kivetítem másra. A kivetített erőhöz képest persze, hogy gyengének érzem magam. Ilyenkor önmagam megtagadott hatalmával találkozom. Ha gyengének érzem magam egy ijesztőnek talált személyhez vagy helyzethez képest. A természetes agresszivitás tetterő. Hatalom a cselekvésre.
Telve vagyok gondolatokkal. Telve karácsonyi érzésekkel. Felvillannak rendre képek kiskoromból. Képek hangulatokkal. Pl. a mesélős bácsi a tv-ben. Vagy a játékok, a gulyáskrémes kenyér. Hangulatok, benyomások. A biztonságos anyagvilág emlékei újraélednek. Illetve mindig is elevenen éltek bennem, csak elfordítottam róla a fókuszt. Hogy várhatnám, hogy örömöt adjon az evés ha elfordítom róla a figyelmem. Ugyanígy van az emberekkel, a mozgással, a külvilággal. Elfordíthatom a figyelmem a kintről, de örömöt így sosem adhat. Ezt tisztán tisztán éreztem ma, mikor ettem.
Magamtól ébredtem, csengő nélkül. Fél óra alvás. Nyugodt energia, tiszta fej. Meditációt elhanyagoltam. Csak mozgás-alvásra koncentráltam. Fontos az önfegyelem. A képlet egyszerű, a terv világos. Ez munka, amit el kell végeznem.
Néhány nappal később
Meditáció a „földiség elengedhetetlen voltán…
„Azoknak az embereknek, akiknek élénk az elméjük, a fantáziájuk aktív, nem kell különösebb kihívás ahhoz, hogy földi erőik legyengüljön, ők legtöbbször gyökértelennek érzik magukat, inkább a feükben élnek, mint a testükben”-----láb, lábfejek a fókuszban (nyújtás, erősítés, guggolás---cél: testben otthonosan érezni magam.
Nagyon bejön ez az éjszakai felébredés. De egyelőre semmi rendszer benne. Talán majd kialakul. Meg az a gond sokáig tart visszaaludni, pláne, ha előtte meditálok. Még ki kell ezt dolgoznaom, de nagyon ígéretes. Sok variáció van.
Néhány nappal később(nincs dátum)
Annyit már megtanultam, hogy ne legyen fura éjjel felkelni, ne legyen félelmetes.
Utólagos megj: azt taglalom, hogy melyik verziót hogy lehetne. A gyakorlat azt mutatja, hogy a nappali alvás nem megy. Így maradok az éjszakai két részre bontásnál.
Huh. Nem semmi. TO-nál (tanulmányi osztály) smmi szorongás. Helyette türelmetlenség, némi agresszió. Társak felé nyitottság. Könyvtárban sem tudtak zavarba hozni. Csoda nagy energiák. Semmi közbeni szuggeszió csak lazaság. Agresszió kicsit megrémít. Ösztönös kavargás.
MOZGÁS: napi többször (utazás, egyetem nem mozgás!)- takarítás, bolt…is!-napi torna (izmok, gerinc)- önkifejezés- energiák levezetése –egyensúly kialakítása (kint-bent)
ALVÁS: 4-4 óra (tapasztalatok lejegyzése)
ÖNKIFEJEZÉS: beszéd közben belülre figyelni, nem a szavakat keresni, nem a stílust figyelni, hanem az élménybe, érzésbe hatolni. Fontos: belülről Kimondani; Kívülről befogadni
Álom: társaságban apa és a tesóm természetellenesen viselkednek. Azt akarják én is csináljam ezt. Felismerem. Nem hagyom, hogy hassanak rám. Amint kimennek a társaság tagjai újra normálisak, természetesek.
Élni nem könnyű. Én egy szarkupac vagyok. Gyenge meditáció, gyenge élet. Újra meg kell erősödnöm. Nehéz. Nagyon nehéz itt. Önfegyelem, önkifejezés. Jól kell lennem. Össze kell szednem magam. Elég a nyomorúságból. Életet akarok. Szeretni akarok. Élvezni az életet. Erőt akarok. Választóvonal a ma éjszaka. Érzem. Nincs tovább. Fent vagy lent. A fentet választom. Emelkedés, önfegyelem, mérték, erő, szeretet. Szeretni akarok és szeretve lenni. Szeretnék valódi módon megélni mindent. Nem csak a lélek, a szellem útján. Nem tiszta a fejem. Alszom. Szép holnapi napot!
Újév, bizony. Hajaj! Visszaolvastam az eddigieket. Mondhatom inspiráló volt. Csomó gondolat elsikkadt, nem tudatosítottam őket mostanában.(…) olvasva az írásaimat megerősödött bennem a tudat, hogy meg kell erősítenem magam. Szóval nagy elhatározás: 7 napból 5ön mozgok. Nagy reményeket fűzök mindehhez. Hiszen pontosan ilyesmire vágytam, mikor azt írtam: „kering bennem az élet”, „élettel telinek lenni”-tehát maga a vitalitás, az életerő hiányzik. A szorongás, a félelem is részben emiatt lehet. A jóga nagyon jó. Jól tudom érezni a földdel való kapcsolatot, de ezt a félév közben megint elveszetettem. Túlmisztifikálom a jógázást, ahogy írtam, a lelki részre gyúrtam rá és nem azt gondoltam, hogy ez könnyű. A könnyűség realizálás, tehát tudatosítás, hogy mit csinálok a hús-vér testemmel. Ez a sok elméleti kínlódásom jó, segít, de kimerít agyilag. A másik oldalon ott kell lenni a mozgásnak, a vérem keringésének, akkor minden egyszerű, világos, reális.
Rájöttem, hogy ez az aerob mozgás tök jól megy. Bírom is, ha tudatosítom, hogy meg tudom csinálni megnyugszom és automatikusan a hasamba kezdem venni a levegőt.(…)
Buszon csak agyaltam, agyaltam, lazaság, koncentráció, stb. A buszmegállóban nem vettem észre a keresztben álló vasat és röhejesen megbotlottam. Na ez mit jelentett? Kérdeztem magamtól. Azt, hogy figyelj arra, ami körülötted van! Nem kell állandóan agyalni. Hát így történt, hogy mire a Vicához értem tök nyugodt voltam.
Találkoztam az Eszterrel tegnap. Teljes feszültségben voltam, de mire elértük a mozi környékét valami megváltozott: ment mellettem és egyszercsak képes voltam figyelni rá. Nem csak úgy, hanem mélyen. Rájöttem, ha valóban sikerül figyelnem rá, a tudatom megnyugszik, kitágul és önmagam lehetek. Na és az a nagy dolog, hogy ezt egész idő alatt sikerült fenntartanom. Sétáltunk, mesélt, én is meséltem, közben semmi zavaró érzelem, csak nyílt befogadás. Adás-kapás.És hogy az a sok ember sem zavart egyáltalán? (…) Ja, álom: még régebben álmodtam csak nem írtam le. Kezet fogtam valakivel és éreztem a kezét, meg azt is, hogy ő is érzi, hogy a kezem meleg és száraz. És az a valaki szerettel néz rám.
Ágival: találkozóra feszülten mentem, de már a buszon elkezdtem magam áthangolni, aztán szerencsére késett negyed órát, úgyhogy volt időm lenyugtatni magam. Láttam, ahogy nyitott szívvel beszélgetek vele és így is lett (nagyjából). Nem 100%asan, de jó volt. Mindig kicsit jobb, mint az előző.
Mai nap…hm…vegyes. Szóval elmentünk a barátommal (neve szerepel persze) könyvtárba és semmi bajpm nem volt, mikoris egyszercsak a semmiből felbukkant egy gondolat, hogy ezt az állapotot meg kell őriznem, különben visszajön megint a szorongás. Mondanom sem kell, hogy jóval órákkal utána tudtam csak visszaállítani a rendet. (útólagos megj: légzés, relaxáció) Pár napja találtam egy mondatot két helyen. A mondat arról szólt, hogy ahhoz, hogy világlátásunkat megváltoztassuk idő kell és kitartó gyakorlás. Hogy a negatívumokkal leszámolhassunk sok kis csatát kell megnyerni. De idővel egyre inkább sikerül felülkerekedni a jónak, ami fokozatosan hatástalanítja, majd véglegesen megszűnteti a negatívumokat.
Kiléptem az útra az emberek közé és máris felvettem magammal szemben ilyen korholós, türelmetlen hangnemet. Valami ilyesmi: „Nem igaz, hogy nem tudsz végre megnyugodni” Abban a pillanatban felismertem, hogy türelemmel és szeretettel kell bánnom magammal. Mintha az énem egy másik rész ezt mondta volna: „Én próbálkozom, nem olyan egyszerű élni ebben a világban, de én próbálkozom.”És erre mintha a szigorú, türelmetlen énem, mintha megenyhült volna.(…) még valami. Annával el tudta engedni az egyetemet, összejött a munka. Zoli otthagyta a tánctanát és jött helyette más lehetőség. Nekem is arra van szükségem, hogy elengedjem a szorongós énemet. Azt mondjam, hogy ennyi elég volt. Mert néha azon kapom magam, hogy megijedek a szabadságtól, mintha nem én volnék, és visszabújok a régi bőrömbe. Ezt nem szabad. Ezennel elbúcsúzom tőled szorongós én. Már nem kellesz. Jó ideig velem voltál, de most készen állok arra, hogy örökre elengedjelek és szabad legyek, önmagam legyek. Többé nem kellesz. Szerbusz! (utólagos megj: ez egy jelképes aktus volt, nyílván nem volt ilyen egyszerű ez)