"...úgy tűnik, hogy a birodalomban a patria jellemzőinek a nagyobb egységről a kisebb egységre történő fokozatos áttevődése jelentette az általános irányt. Fő vonásaiban tekintve a dolgot, s Thomas Eichenberger, valamint Bernd Schneidmüller vagy Joachim Ehlers fentebb idézett tanulmányaira támaszkodva, Franciaországban e folyamatnak csaknem a teljes ellentéte ment végbe.
Hogyan játszódott le Franciaországban a kisebb entitások lojalizmusának egy nagyobb egységre történő átruházása a Nomen Patriae megmaradása mellett? Ez képezi Bernd Schneidmüller könyvének sajátos tárgyát. Szerinte a szemantikai változások a mentalitás fejlődésének a jelei, olyannyira, hogy a kronológia, amelyet a 10--13. század vonatkozásában elfogad, nem is az uralkodás, hanem a szavak és az elnevezések időrendjén alapszik, s ezt teljes értékű politikai naptárnak tekinti. Hiszen mégiscsak meglepő, ha azt tapasztaljuk, hogy az Ile de France-ra korlátozódó kis országból (patria) kifejlődik a teljes frank királyság dimenzióival rendelkező királyi politika anélkül, hogy közben a név megváltozna, és anélkül, hogy a kortársak nagy többségében ennek alapján azonnal valamiféle emlékkép idéződne fel (ez csak később következik be), legfőképpen pedig anélkül, hogy az egyre kevésbé „frank” alattvalók feletti uralom bármiféle változást is eredményezhetne a dolgok folyásában. A nomen kisugárzása a frank és Karoling hagyományok olyan mértékű folyamatos visszahódításának köszönhetően játszódott le, amit sehol máshol nem tapasztalunk; hiszen amíg itt a területi központ ugyanaz maradt, addig például a német monarchia magja nagyon gyorsan elvesztette frank jellegét. Olyannyira, hogy a 11. századtól kezdve már nagyon előrehaladottnak tekinthető az a folyamat, melynek keretében egyfelől a Francia jelentése nyugaton kitágul, miközben ugyanez a kifejezés keleten sokkal szűkebb jelentést vesz fel, s már csak Frankóniára (Franken) vonatkozik. Vonzereje akkora volt, hogy a patria Francorum, amelynek megnevezése hamarosan Franciára változott, hasonló értelmű, de idegen eredetű kifejezésekből is építkezett, mint amilyen például a Gallia. Viszonzásképpen ezek a terminusok szinte a Franciáéhoz és a rex Francoruméhoz hasonló integráló erővé váltak, akár olyan módon is, hogy minél teljesebb mértékben vált a frank jellegű Capeting dinasztia érdekében folytatott politikai akciók terepévé a Francia néven ismert terület, a távoli területek, paradox módon, annál inkább erősítették ezt az egységet. Erre utalnak a Birodalommal és a pápasággal fenntartott kapcsolatok, vagy pedig a keresztes hadjáratokból eredő történetírói hagyományok, melyek azzal lepnek meg bennünket, hogyfranknak nevezik a Toulouse-i grófság embereit vagy a szicíliai normand fejedelmeket, akiket egyébként ugyanaz a katonai etika fűz össze, amelynek a patria válik egyik alkotóelemévé. A 9--13. század között nem az elnevezések változnak, hanem fogalomkörük, amely valójában a történetírás (melyről úgy tűnik, hogy feladata nem az uralkodás erős vagy gyenge volta szerint alakult) által sugallt képzetekhez kötődött. Ilyenformán a folyamat végén a római jogból származó, a felségjoggal kapcsolatos teóriák befogadása Franciaországban pontosan akkor játszódik le, amikor már a Francia által lefoglalt összes jelző a monarchikus eszme szolgálatában állt."
"Késő középkori és kora újkori államszervezetekről beszélünk és nem akarom véletlenül se belekeverni a XVIII. századi és még későbbi korok terminológiáit."
Pierre Monnet (Aetas 1999/3):
"962 óta csakugyan egy Imperator Augustus Romanorum állt az Imperium élén, a 12. század elejétől fogva pedig egy Rex Romanorum a regnum élén. Bár a 11. században kezd terjedni a Tellus teutonum, Terra teutonica vagy Terra teutonicorum kifejezés, ugyanakkor a regnum teutonicorumot pusztán csak a pápa használta azért, hogy magát a császárt kisebbítse az invesztitúra harc során (bizonyos mértékig egyetlen résszel megnevezve az egészet). Ami pedig a nyelvet illeti, bár 800-at követően a theodiscus a frank nép germán nyelvét jelöli, s e szó hosszú időn keresztül mást jelentett, mint gentilis, vagy ha úgy tetszik, mint nép; a theodiscusnak teutonicusszá válását még nem világították meg teljes alapossággal a történészek és a filológusok. Ráadásul a Teutonoci szinte sohasem vonatkozott a Birodalomban stabilan megtelepedett német népre, s a fontos politikai szövegek sem különítettek el Deutsches Landot vagy Deutsche Mannent, valamint a Deutsches Reichet. A Heiliges Römisches Reich deutscher Nation elnevezés csak a 15. században, 1409-ben tűnt fel, s miután 60 évvel később hivatalosan is elismertté vált, véget vetett egy hiánynak, összekötve egymással a nyelvet, az országot és a nemzetet, amit majd a humanisták is magukévá tesznek ... A Német Királyságnak nem volt sem fővárosa, sem központja. Figyelembe kell venni azt is, hogy a Birodalom nem adottság, hanem a változó térben (a Kelet betelepítése) zajló történelmi folyamat. A Birodalom politikai összetevői szüntelenül változtak: az Arles-i Királyság megszerzése a 11. században, Csehországnak királysággá történő átalakítása a 12. század végén, amely királyság azonban egy választófejedelem uralma alá tartozott. A politikai-földrajzi tényezők is változnak: míg az Ottók és a Száli dinasztia idején Szászország és Frankföld a királyhoz közel álló hercegségeknek (königsnah) számítottak, addig a 13-15. században eltávolodtak tőle (königsfern). Ezzel szemben Svábföld és Bajorország ellenkező irányú utat tett meg ... A Capeting patria communis franciaországi tökéletes kimunkálásának „szent” pillanata kronológiai szempontból a Birodalom vonatkozásában a kudarcok, a birodalmi hitszakadás, a királyi hatalom kézzelfogható hiánya, az uralkodói befolyásnak a királyi jogkörök széleskörű felosztása miatt történő visszaszorulása időszakának, valamint azon korszaknak felel meg, amikor a birodalmi egyház rendszere (Reichskirchensystem) széttöredezett ... A Birodalomban nem tapasztalható olyan jellegű összehangolt terminus-használat, mint amilyen Franciaországban egyesítette egymással a regnum Francorumot, rex Franciaet, lingua és natio gallicanat… A germán nyelv, a theodisca, a „nép nyelve”, a regnum viszont a Teutonicorum mellett áll, miközben nem létezik gens Teutonicorum, léteznek viszont regna Saxoniae vagy Alemaniae. Az Imperium mellett egyébként mindig romanum áll, 1254-től pedig sacrum romanum Imperium a Birodalom neve, anélkül, hogy a 15. századot megelőzően a német jellegről (deutscher Nation) említés történne. E tekintetben az első utalás csak 1409-ből való ... mivel a Reich az államok felett állt, valójában soha nem is tartozott közéjük, ily módon pedig nem volt arra képes, hogy valaha is patriává váljon."
"A capeting regnum a 11. századtól kezdődően egy dinasztikus és monarchikus alapelv megszilárdulásának kerete, amely lehetővé tette a felségterület, a legitimációs és kormányzási tér létrehozását a frank hagyományra való hivatkozásnak az egész királyságra történő fokozatos kiterjesztése révén. E befogadási jelenséggel szembeállítható a Birodalom, ahol megfigyelhető a frank hagyományra való hasonló hivatkozásnak a Frankóniára történő korlátozódása ... A Capetingek azonban nagyon mélyről indultak. Capet Hugó trónra lépésekor, 987-ben a regnum gyakorlatilag Île-de-France-ra, a Robertinusok régi territoriális hercegségére korlátozódott ... A »Francia Királyság«-gal (a kifejezés 1205-ben tűnik fel) azonosított Capeting patria communis megerősödésének hosszú folyamatában II. Fülöp Ágost uralma (1180-1223) alapvető fontosságú időszak mind a gyakorlat, mint a képzetek terén. A királyság területe megnövekszik; a szimbolikus központtal, a királlyal összeköttetésben levő közigazgatási egységekbe (tartományi nemesség hadnagyainak körzetei, királybíróságok) szerveződik. Végleges formát ölt, és fővárosa is van már, Párizs, ahol a hatalom eszközei (irattár, kincstár) találhatók, s amelyet – miként a hajdani Rómát – patria communisnak neveznek, annak kifejezéseként, hogy a királyság különféle patriae propriaejainak összes lakosa otthon van a székvárosban. II. Fülöp uralkodása idejére megy vissza a III. Ince pápa által megfogalmazott kifejezés (1202-es Per venerabilem levél): »a király császár a saját országában«."
"Nagy Lajos szövetségesek után nézett, akik természetszerűleg az avignoni pápai udvarral és a nápolyi királysággal ellenséges viszonyban lévők közül kerültek ki. A magyar uralkodó diplomáciai tevékenysége révén erős támogatót nyert a nápolyi hadjárat tervéhez Bajor Lajos személyében, és az osztrák herceg is támogatta a nápolyi ügyet. I. Lajos rajtuk keresztül jutott el III. Edward angol királyhoz (1327--1377), aki melegen pártfogolta a megtorló akciót és segítséget ígért fent idézett levelében. Lajos tervei szerint ő az ellenséges táborba tartozó franciákat kötötte volna le a száz éves háborúval."
Nocsak, nocsak... nem is volt akkora off az a százéves háború :))
[Mi] Edward „Franciaország és Anglia királya” „ily nagy bűn megtorlásához… örömest adunk tanácsot és segítséget…” „Kelt westminsteri palotánkban Március 18. napján. 1346.”2
1345. szeptember 18-án Aversában meggyilkolták I. (Nagy) Lajos király (1342-1382) öccsét, András herceget, a nápolyi trón örökösének, Johannának férjét. Sejteni lehetett, hogy a gyilkosság mögött igen magas rangú személyek rejtőznek. A politikai megfontolásból elkövetett merénylet értelmi szerzője Valois Katalin tarantói hercegnő és címzetes konstantinápolyi császárnő volt. Õ hálózta be és nyerte meg ügyének a nápolyi udvar magas rangú tisztségviselőit Johanna és rajta keresztül saját családja előnyhöz juttatására.3 Mivel I. Lajos király és Erzsébet anyakirályné hasztalanul próbálkoztak VI. Kelemen pápánál a valódi vétkesek megbüntetését kérve, felmerült a fegyveres megtorlás lehetősége.4 Nagy Lajos szövetségesek után nézett, akik természetszerűleg az avignoni pápai udvarral és a nápolyi királysággal ellenséges viszonyban lévők közül kerültek ki. A magyar uralkodó diplomáciai tevékenysége révén erős támogatót nyert a nápolyi hadjárat tervéhez Bajor Lajos személyében,5 és az osztrák herceg is támogatta a nápolyi ügyet.6 I. Lajos rajtuk keresztül jutott el III. Edward angol királyhoz (1327-1377), aki melegen pártfogolta a megtorló akciót és segítséget ígért fent idézett levelében. Lajos tervei szerint ő az ellenséges táborba tartozó franciákat kötötte volna le a száz éves háborúval.7
III. Edward és Nagy Lajos követváltása
Az angol uralkodóval felvett kapcsolat eddig ismert bizonyítéka annak – már idézett – levele, melyben kifejezi őszinte együttérzését a magyar királyi családdal, feltétlenül megbosszulandónak tartja András meggyilkolását és ehhez minden segítséget megad. III. Edward két hasonló tartalmú levelet küldött, az egyiket Lajos királynak, a másikat Erzsébet anyakirálynénak.8 Ezekből a levelekből kiderül, hogy Nagy Lajos a garamszentbenedeki bencés monostor apátját, a 14. század nagy magyar bencés reformerét, Szigfridet küldte III. Edwardhoz, hogy ügyének támogatására felkérje.9 Az apát maradéktalanul teljesítette a rábízott feladatot, mert III. Edward március 18-án kelt okleveleiből azt is megtudjuk, hogy Szigfriddel együtt saját követét, Walter de Mora szerzetest is elküldte Magyarországra, hogy kedvező válaszát eljuttassa Lajos királyhoz. A Szigfrid által vezetett követség nyomát őrzi III. Edward pénzügyi kimutatásai között egy 1346. április 6-án kelt oklevél is, melyben 20 márka értékű ajándékról szóló bejegyzés szerepel. Ezt a „csekély” figyelmességet III. Edward Nagy Lajosnak szánhatta, hiszen Szigfrid apátnak adott tételként van nyilvántartva.10 Az említett oklevelekkel azonban nem zárul le az angol kapcsolat írásos emlékeinek sora. A fent leírt dokumentumokból csak annyit tudunk meg, hogy Anglia királya útnak indította követét, de hogy meg is érkezett Magyarországra és fogadta őt Erzsébet királyné, valamint Lajos király, arról már egy újabb – a magyar szakirodalomban eddig nem tárgyalt – forrás tudósít. Ez a dokumentum nem kifejezetten politikatörténeti jellegű, csak adalékul szolgál az Anjou-kori magyar külkapcsolatok történetéhez. III. Edward követének, Walter de Mora domonkos szerzetesnek útiszámlájáról van szó, mely a magyarországi diplomáciai küldetés során keletkezett kiadásait tartalmazza.11 Ez a számla 1347. május 3-i dátummal került be az angol királyi levéltárba. Bevezető és záró sorainak kézírása eltér a tényleges számlát formáló betűktől. Valószínűleg a keretoklevelet a hivatali személyzet, a kiadásokról szóló részt pedig Mora szerzetes írta.12 A követekkel kapcsolatos anyagi ügyeket – mint az országot érintő gazdasági, pénzügyi feladatokat általában – az Exchequer vagy Scaccarium nevű szerv intézte. Mora is nekik volt köteles elszámolni a kiadásaira kapott összegről. Ez az intézmény a legfőbb gazdasági és pénzügyi hivatal volt a középkori Angliában. Nevét a pénzügyek elszámolási módjáról kapta, ugyanis az egy sakktábla mintájú asztalon történt. Az intézmény 1118 körül alakulhatott meg és 1330 óta részletes kimutatásokat vezetett (Pipe Rolls), ezek között maradt fenn Mora számlája is.13 Az Exchequer kezdő hivatalos bejegyzése 1346. április 6-i dátummal fejeződik be, de a számlából kiderül, hogy Mora már március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján elindult, hogy eleget tegyen a rábízott feladatnak. Az angol királyi követ Európán át Magyarországra vezető útja során pontos „könyvelést” vezetett a kiadásairól. A gondos barát még arra is ügyelt, hogy a hasonló jellegű tételeket külön-külön csoportban jegyezze fel a jobb áttekinthetőség kedvéért. Így a kimutatása négy, jól elkülöníthető részre tagolódik: 1. Az egyes városokban étkezésért és éjszakai szállásért kifizetett összegek. Ebből a részből ismerhetjük meg a követ pontos útvonalát. 2. Ruhára, lovagló öltözékre, lábbelire fordított kiadások. 3. Lóvásárlásra, lófelszerelésekre, istállóra, patkolásra kiadott dénárok. Ezen a részen belül elkülöníthető egy „egyéb költségek” névvel illethető kategória, melyben négy, egymástól különböző tétel van rögzítve. 4. Vízi közlekedéssel kapcsolatos kiadások, csónakra, átkelésre, hajóbérletre költött pénz. Ahhoz azonban, hogy e forrás több legyen, mint egy puszta elszámolás, azaz beszélni tudjon egy korabeli utazó, követ mindennapjairól, az eleven középkori élet egy szeletéről, el kellett végezni néhány feloldást. A helynevek beazonosítását – néhány kivétellel – Trautz, a számla latin szövegének kiadója már megoldotta.14 Meg kellett határozni az egyes állomásokon való tartózkodás pontos időpontját is. Trautz csak a számlában szereplő – a követ által leírt – dátumokat oldotta fel: „in annunciacione beate Marie virginis”,15 „in cena domini”,16 „in die sancto Pasche”,17 „in die Pentecostes”18 és „in die Corporis Christi”,19 illetve néhány ezekhez közeli napot határozott meg,20 és ismerjük a diplomáciai küldetés befejezésének pontos időpontját is.21 A többi állomáshoz nem kapcsolt időpontot. A fenti ünnepnapok nélkülözhetetlen „kapaszkodókat” jelentettek, hiszen például a félnapos vagy többnapos tartózkodások esetében akkor juthattam a megfelelő eredményhez, ha nem folyamatosan számoltam a napokat, hanem a fenti ünnepekhez viszonyítva visszafelé haladva határoztam meg az egyes városokba érkezés napját. A dátumozásnál további segítségemre volt az, hogy a követ a számla első részében az étkezésekre és az éjszakai szállásokra kifizetett összegeket tüntette fel. S ha tudjuk, hogy a középkorban az első étkezés késő délelőtt volt, ez tovább pontosíthatta az időpontok meghatározását, ami a napi haladási sebességek megállapításához nyújtott elengedhetetlen segítséget. Ezekről a későbbiekben részletesen lesz szó. Némileg hátráltatta a pontos datálást az, hogy a követ néha azokat a napokat is egészként tüntette fel a számla szöveges részében, amelyekről a dátummeghatározás során kiderült, hogy csak fél vagy biztosan nem teljes napok lehettek. Ezek főleg akkor foghatók meg, amikor a követség több napig tartózkodott egy helyen – például Mainz, Regensburg, Zágráb vagy Brugges esetében. Ilyenkor akkor is teljes napot tüntetett fel az elszámolásnál, amikor aznap csak dél körül érkezett az adott városba. Talán nem lehetett véletlen, hogy Mora csak a fontos ünnepek napjait írta le, mert különben 0,5 vagy 1,5 napos beosztásokkal kellett volna dolgoznia a költségek lejegyzésénél. A számlavezetés e nélkül is messze fölülmúlja az átlagos precizitást. S végül az utolsó feloldásra váró tétel: az elszámolás pénzügyi rövidítései. A számunkra jelenleg fontos angol pénztörténet esetében viszonylag könnyű dolgunk van. Angliában az egész középkor folyamán – sőt napjainkig – ugyanaz a pénzfelosztási rendszer érvényesült: 1 font ezüst 20 solidusnak felelt meg, s ebből 240 dénárt vertek.22 Ezeknek újkori megfelelői a font – most már mint valós pénz – a schilling és a penny. A középkorban országonként más elnevezésük volt, de felosztásuk mindenhol követte Nagy Károly pénzrendszerét.23 A számlában található rövidítések feloldása tehát a következő: Li. = libra, a font latin elnevezése s. = solidus d. = dénár Gondolhatnánk arra is, hogy az s. rövidítés mögött a sterling kifejezés állhat, ám ez tévútra vinne minket. A korai középkorban a pénzromlás ellensúlyozására ugyanis a legtöbb országban súlyra és finomságra nézve is jobb minőségű dénárokat bocsátottak ki. Ilyen javított dénár volt a 12. század végén Angliában kibocsátott sterling. Tehát nem egy számítási, hanem egy valós, forgalomban lévő pénzről van szó. Az angol sterlingnek a 13. század végén megjavított formája ugyanolyan gyorsan elterjedt Európában, mint néhány évvel korábban a toursi, majd a párizsi garas.24 Angliában kizárólag a királyé volt a pénzverés joga, így ott sokkal stabilabb volt a pénz értéke, mint a többi európai országban.25 Tehát a képlet, amellyel dolgozni fogunk: 1 libra = 20 solidus = 240 dénár 1 solidus = 12 dénár A hely-, időpont- és pénzegység-meghatározások során feltáruló ismeretek birtokában nincs más hátra, mint „összerakni” a teljes utat, és a számla puritán sorai mögül előcsalogatni a beszédes középkori hétköznapokat, betekintve a korabeli Európa és Magyarország utazási szokásaiba, ár- és értékviszonyaiba, szárazföldi és vízi útjainak állapotába.
Egy középkori itinerárium
Walter de Mora 1346. március 25-én indult el Londonból, hogy fontos küldetését teljesítse. A követ útja során felmerülő költségeire 20 librát, azaz 4800 dénárt kapott. Összehasonlításként álljon itt a magyar királynak szánt ajándék, 13 libra 6 solidus 8 dénár, amely 3200 dénárt ér.26 Ehhez viszonyítva nem túl sok 110 nap kiadásira 4800 dénár, s mint látni fogjuk, nem is volt elég. A számla első és legnagyobb részéből kirajzolódik Mora útvonala: Londonból kiindulva átkelt a tengeren, majd Flandria és a Német-Római Birodalom legjelentősebb városait érintve megérkezett Magyarországra. A Duna mentén eljutott Visegrádra, Budára, majd onnan átutazva a Dunántúlon érkezett meg Zágrábba, és innen ugyanazon az úton ment vissza az ország „fővárosába”. Magyarországról Anglia felé nagyjából hasonló úton haladt, mint hazánkba jövet, de néhány helyen letért róla, más városok érintésével. Az angliai partok elérése után London felé vette útját, de a királyt csak Wight szigetén érte el. A magyar király üzenetét – melyet sajnos nem ismerünk – itt adta át III. Edwardnak, s útját Windsorban fejezte be. A részletes útvonal az alábbi volt:
1 Trautz, Fritz: Die Reise eines englischen Gesandten nach Ungarn im Jahre 1346. In: Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung (Innsbruck – Graz) 1952. 363. (a továbbiakban: MIÖG 1952.)
2 „…ad vindicandum tantum scelus… daremus libenter consilium et innamen…” In: Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I–XLII. Buda 1829-1844. IX./1. 368–369. (a továbbiakban: Fejér)
3 Miskolczy István: Magyarország az Anjouk korában. Budapest, 1923. 42-43. (a továbbiakban: Miskolczy 1923.); Miskolczy István: Nagy Lajos nápolyi hadjárata. Hadtörténeti Közlemények, 1933. 46. (a továbbiakban: Miskolczy 1933.); Lásd részletesen: Pór Antal: Nagy Lajos 1326-1382. Magyar Történeti Életrajzok. Budapest, 1892. 89., 101-141. (a továbbiakban: Pór 1892.); Hóman Bálint– Szekfű Gyula: Magyar történet II. Budapest, 1936. 180-184. (a továbbiakban: Hóman–Szekfű 1936.); Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, 1988. 103-104.; (a továbbiakban: Kristó 1988.) Bertényi Iván: Nagy Lajos király. Budapest, 1989. 71-72. (a továbbiakban: Bertényi 1989.)
4 Az ügy békés, diplomáciai úton való elintézési kísérleteiről és azok kudarcairól részletesen lásd az alábbi műveket: Pór 1892. 101-104.; Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-székkel. A magyar királyság megalapításától a konstanzi zsinatig. Budapest, 1901. 187-93. (a továbbiakban: Fraknói 1901.); Miskolczy 1923. 44-46.; Miskolczy 1933. 46-47.; Miskolczy István: Magyar–olasz összeköttetések az Anjouk korában. Magyar–nápolyi kapcsolatok. Budapest, 1937. 87-96. (a továbbiakban: Miskolczy 1937.); Kristó 1988. 105.; Bertényi 1989. 72-74.
5 Wenzel Gusztáv: Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból. I-III. Budapest, 1875. II. kötet 175. sz. 179.; Pór 1892. 114.; Fraknói 1901. 193-194.; Miskolczy 1923. 44.; Miskolczy 1933. 47.; Hóman–Szekfű 1936. 169., 185-186.; Miskolczy 1937. 97.; Kristó 1988. 109.; Bertényi 1989. 73.
6 További szövetségesként kínálkozott Szicília királya, mert már régóta folyt a harc a szigetért a nápolyi Anjouk és az Arragónok között. A sziget igen fontos lett volna hajóhadászati szempontból. Esetleg Genova városa is szóba jöhetett a hadjárat támogatójaként, mert birtokperben állt a nápolyi királynővel, és vetélytársa volt Lajos ellenségének, Velencének. Miskolczy 1933. 47.
7 Pór 1892. 114.; Fraknói 1901. 193-194.; Miskolczy 1923. 44.; Miskolczy 1933. 47.; Hóman–Szekfű 1936. 185.; Miskolczy 1937. 97.; Kristó 1988. 109.; Bertényi 1989. 73. Fraknói szerint az előző évben az angol uralkodó szövetségi ajánlatokat tett I. Lajos királynak. Fraknói 1901. 194. Attól függően, hogy mikor vette fel a magyar uralkodó a kapcsolatot a nápolyi hadjárat ügyében III. Edwárddal, ez az év lehet 1344 és 1345 is.
8 Fejér IX./1. 368-369.; MIÖG 1952. 360-361. Az Erzsébet királynénak írt levelet Fejér csak részben közli. Fejér IX./1. 369. A Fejér által közölt oklevelek származási helye: Rymer, T.: Foedera, Litterae and Acta Publica. London, 1825. Vol. 3. pars 1. 75., 76. Ez utóbbi információért Szántó Richárdnak tartozom köszönettel.
9 Nagy Lajosnak Anglia királyához küldött leveléről nincs tudomásunk.
10 „cuidam abbati de partibus Hungarie nuper venienti in nuncium domino regi de rege Hungarie” MIÖG 1952. 360. 11. jegyzet.
11 MIÖG 1952. 359-368.
12 MIÖG 1952. 363.
13 Váczy Péter: A középkor története. Egyetemes történet II. Budapest, 1936. 486. (a továbbiakban: Váczy 1936.); Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Budapest, 1972. 114-145.
14 Közölt feloldásainak ellenőrzésére, illetve az általa bizonytalanul, vagy nem meghatározott helynevek beazonosításához az alábbi munkákat használtam: Johannes Lipszky: Mappa Generalis regni Hungariae. Pesthini 1806.; Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi földleírása I-III. Budapest, 1891.; Csánki Dezső: Körös megye a XV. században. Budapest, 1893.; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I-III. Budapest, 1963-1987. (a továbbiakban: ÁMTF); Grasse-Benedict-Plechl: Orbis Latinus. I-III. Budapest, 1972. (a továbbiakban: OL 1972.); Heller, Georg: Comitatus Crisiensis. München, 1978.; Heller, Georg: Comitatus Zagrabiensis. München, 1980.
15 Március 25. MIÖG 1952. 361., 363.
16 Április 13. MIÖG 1952. 364.
17 Április 16. MIÖG 1952. 364.
18 Június 4. MIÖG 1952. 365.
19 Június 15. MIÖG 1952. 365.
20 MIÖG 1952. 361. Természetesen ellenőriztem a feloldások helyességét.
21 Július 13. MIÖG 1952. 368.
22 Hóman Bálint: Magyar pénztörténet. 1916. 36., 50.; Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a középkorban. Nyugat-Európa a XI-XIV. században. Budapest, 1967. 213.; (a továbbiakban: Kulcsár 1967.) Henri Pirenne: A középkori gazdaság és társadalom története. Budapest, 1983. 176. (a továbbiakban: Pirenne 1983.); Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok, 1990./1. 27., 69. (a továbbiakban: Engel 1990.)
23 Pirenne 1983. 177.
24 Pirenne 1983. 183-184.
25 Pirenne 1983. 181.
26 Szokássá vált a középkori követjárások során, hogy a küldöttek ajándékot vittek magukkal. Ohler, Norbert: Reisen im Mittelalter. München, 1995. 103. (a továbbiakban: Ohler 1995.)
27 Ennek az oszlopnak az adatai nem szerepelnek a számla eredeti szövegében. Dőlt betűvel jelzem azokat a dátumokat, melyeknek szövegszerű megfelelőjük megtalálható az eredeti verzióban.
28 Az itt található adatok nem szerepelnek a számla eredeti szövegében.
29 Kulcsár 1967. 153. és 207.
30 Ohler 1995. 141.
31 Kulcsár 1967. 183.; Ohler 1995. 141.
32 1 csomó = 1,852 km/h, tehát 11 csomó = 20,372 km/h. Guláš, Štefan – Leščinský, Dušan: A vitorlás hajók története. Budapest, 1984. 81.
33 Pirenne 1983. 169.
34 Pirenne 1983. 224-225.
35 Pirenne 1983. 152.
36 Kulcsár 1967. 204-205.; Ohler 1995. 47.
37 Bálint Sándor – Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest, 1994. 37-39. (a továbbiakban: Bálint – Barna 1994.); Csukovits Enikő: „cum capsa … cum bacillo”. Középkori magyar zarándoklatok. Aetas, 1994. 7-8., 10., 13-14. (a továbbiakban: Csukovits 1994.)
38 Bálint – Barna 1994. 39.; Csukovits 1994. 14.
39 Pirenne 1983. 229.
40 Kulcsár 1967. 203-204.
41 A lovak ereje napi 15-20 km távolságra volt képes elvontatni a hajókat, az ökrök és az emberek kevesebbet bírtak. Ohler 1995. 56. Egy közepes méretű uszály vontatásához 30-40 lóra volt szükség. Egy kb. 3 napos, folyón lefelé megtett utat visszafelé jövet, árral szemben kb. 3 hét alatt lehetett leküzdeni. Dezsényi Miklós – Hernády Ferenc: A magyar hajózás története. Budapest, 1967. 30-33. (a továbbiakban: Dezsényi – Hernády 1967.)
42 Az útkényszer – e tipikus középkori közlekedési szabály – meghatározta a kereskedelmi út irányát, a rajta fekvő vámhelyekkel együtt. Kulcsár 1967. 206.; Tarr László: A kocsi története. Budapest, 1968. 170. (a továbbiakban: Tarr 1968.); Korai Magyar Történeti Lexikon (9-14. század). Főszerkesztő: Kristó Gyula. Budapest, 1994. 703. (a továbbiakban: KMTL) Valószínűleg ezek az utak lehettek a legjobb állapotban, hiszen a kényszer miatt ezeken jártak a legtöbben – a kereskedőkön kívül mindenféle utazó is –, s a forgalom fenntartása miatt a városok érdekeltek voltak a karbantartásukban.
43 Csánki Dezső: Hazánk kereskedelmi viszonyai I. Lajos korában. Budapest, 1880. 37. (a továbbiakban: Csánki 1880.)
44 Csánki 1880. 38.; Domanovszky Sándor: Duna – fekete-tengeri hajózásunk múltjából. Tenger, 1918. 163. (a továbbiakban: Domanovszky 1918.)
45 MIÖG 1952. 361.
46 Arnolfus (Arnoldus) regensburgi prépost utazása. Gombos F. Albin: Catalogus fontium historiae Hungaricae. Budapest, 1937. 308. (a továbbiakban: Gombos 1937.)
47 Glaser Lajos: A Dunántúl középkori úthálózata. Századok, 1929. 258. (a továbbiakban: Glaser 1929.)
48 Gombos 1937. 308.
49 Domanovszky 1918. 166.; Pirenne 1983. 230.
50 Kulcsár 1967. 206.; Pirenne 1983. 150.
51 Pozsony és Buda között főként bort és gabonát szállítottak. Kováts Ferenc: Adalékok a dunai hajózás és a dunai vámok történetéhez az Anjouk korában. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1901. 434., 438-439., 444. (a továbbiakban: Kováts 1901.)
52 Csánki 1880. 11.
53 Kováts 1901. 442.
54 Sőt a Duna Magyarországra érve lelassul, ezért a követek lóval gyorsabban haladhattak, mint a lassan hömpölygő vízen.
55 Glaser 1929. 159.; Ennek az útnak a vámhelyeit Kováts ismerteti, szerepel köztük Óvár és Öttevény is. Kováts 1901. 442.
56 A Duna mindkét partján vezetett egy-egy út. Csánki 1880. 31.
60 Kumorovitz L. Bernát: Tótsolymosi Apród János kancelláriai működése. Levéltári Közlemények, 1980-81. 9.; Kristó 1988. 112. Erzsébet királyné hatalmára utal az is, hogy Edward király neki is küldött külön, személyre szólóan, a Nagy Lajoshoz írottal megegyező tartalmú levelet.
61 Ohler 1995. 95., 101.
62 A Dunántúlon két fehérvár-zákányi út volt ismeretes. Glaser 1929. 264., 266-267. A tengerpartra vezető főútvonal a Balaton északi partján haladt. A déli part ilyen szempontú használatára vonatkozóan nem a fenti számla az egyetlen forrás. Az 1438-39. évi ferrarai-firenzei egyetemes zsinaton résztvevő Iszidor metropolita hazafelé menet Magyarországon keresztül utazott. Ugyanazon az útvonalon haladt a tengerpart és Buda között, mint Mora szerzetes 1346-ban. H. Tóth Imre–Kristó Gyula: Orosz utazó a XV. századi Magyarországon. Történelmi Szemle, 1977/1. 142-145.
63 A part menti vontatás igen sok időt vett volna igénybe, hiszen Pest és Bécs között 3 hétig is eltartott az árral szembeni út. Dezsényi–Hernády 1967. 33.
64 OL 1972.
65 Ohler 1995. 54.
66 Kulcsár 1967. 206.; Pirenne 1983. 150.
67 Pirenne 1983. 153.
68 Kulcsár 1967. 206.; Ohler 1995. 58.
69 MIÖG 1952. 361.
70 Tarr 1968. 169.; Ohler 1995. 141.
71 Marco Polo elbeszélése szerint a 13. századi mongol birodalom lovasfutárai 375 km-t tudtak megtenni egy nap alatt. Ohler 1995. 141.
72 Londonból III. Edwardhoz, Wight szigetére menet.
73 Wight szigetéről visszafelé jövet, küldetésének vége felé közeledve.
74 Kulcsár 1967. 149-150.
75 Glaser 1929. 151.; Kulcsár 1967. 204-207.; Pirenne 1983. 149.,152.; KMTL 702.; Ohler 1995. 47-50. Gárdonyi Albert a magyarországi útviszonyok kapcsán jegyzi meg, hogy mennyire elhanyagolták az utakat: gyakran elszántották azokat és sokszor begyepesedtek. Gárdonyi Albert: Felső-Magyarország kereskedelmi útjai. I-II. Közgazdasági Szemle, 1908. 93-95.
76 Kulcsár 1967. 214.
77 A kereszteseket szállító tengeri hajókon az állatok tartóhevedereken függtek, lábuk éppen csak érte a padlót. Kulcsár 1967. 183. A folyami hajókon valószínűleg nem volt szükség ilyen stabil rögzítésre, hiszen akkora sodrással vagy hullámzással nem kellett számolni, mely indokolttá tette volna ezt a módszert.
78 Kulcsár 1967. 48.; Kubinyi András: A középkori anyagi kultúra kutatása és néhány módszertani problémája. Aetas, 1990/3. 56.
79 Igen meglepő haladási sebességek jöttek volna ki ugyanis akkor, ha a prandiumot valóban reggeli fogyasztásként értelmezzük. Ebben az esetben követségünk gyorsasága a váltott lovas pápai gyorsfutárokéval vetekedett volna, nem beszélve arról, hogy a számla záró keretoklevelében szereplő 110 napos utazás napi leosztását is felborította volna. Szerencsére maga a szöveg „mane in prandio” kifejezése is segített ennek elkerülésében.
80 Kulcsár 1967. 43-44.
81 A követeknek „feltűnőeknek” kellett lenniük, ruházatuknak, ékszereiknek, lószerszámaiknak jelezni kellett fontosságukat. Ohler 1995. 102.
A szóban forgó adománylevelet III. Ottó császár bocsátotta ki Bruohsellében (Bruaselle, Bruchsal) Gottschalk freisingi püspök részére 996. nov. 1-jén
A szövege:
In nomine sanctae et individuae trinitatis. Otto divina preordinante clementia imperator augustus. Noverint omnium industriae fidelium nostrorum tam praesentium quam et futororum, qualiter nos dignis petitionibus dilectissimi nepotis nostri Baioariorum ducis Heinrici annuentes quasdam nostri iuris res regione vulgari vocabulo Ostarrichi in marcha et in comitatu Heinrici comitis filii Liutpaldi marchionis in loco Niuuanhova dicto, id est cum eadem curte et in proximo confinio adiacentes triginta regales hobas cum terris cultis et incultis pratis pascuis silvis aedificiis aquis aquarumve decursibus venationibus zidalweidun piscationibus molendinis mobilibus viis en inviis exitibus et reditibus quesitis et inquirendis omnibusque iure legaliterque ad easdem hobas pertinentibus super gremium Frigisingensis aecclesiae ad servicium sanctae Mariae sanctique Christi confessoris atque pontificis Corbiniani cui nunc fidelis noster Kotascalus venerabilis presidet episcopus, in proprium atque perpetuum usum concessimus firmiterque tradidimus nostra imperiali potentia, eo modo eoque tenore ut eadem praefata Frigisingensis aecclesia idemque praelibatus antistes Kotascalhus atque omnes sui successores libero deinceps perfruantur arbitrio haec omnia tenendi commutandi et quidquid voluerint inde faciendi. Et ut nostrae largitionis auctoritas firmior stabiliorque cunctis sanctae dei aecclesiae filiis perpetim credatur, hanc cartam inscribi iussimus anuloque nostro signatam manu propria subtus eam firmavimus. Signum domni Ottonis invictissimi imperatoris augusti. Hildibaldus episcopus et cancellarius vice Uuilligisi archiepiscopi recognovi. Data kal. nov. anno dominicae incarnationis DCCCCXCVI, indictione X, anno autem tertii Ottonis regnantis XIII, imperii vero I; actum Bruochselle, feliciter.
Tehát az említett régiókat, a mai Alsó-Ausztriát és Felső-Ausztria egy részét már 996-ban közönségesen csak "Ostarrichi"-nek mondták, ezért nem igaz az az állítás, hogy az Ausztriai-ház nevéből ered az Ausztria országnév. Nyilvánvaló, hogy pont fordítva történt.
Mint említettem, épp belecsöppentem 1996-ban egy osztrák évfordulós banzájba, és az ezzel kapcsolatos emlékeim a tudományos alapokon alapuló modern kori osztrák populáris tálalásból származnak.
Az általad említett 996-ban kelt dokumentum, amelyben először fordul elő az "Ostarrîchi" elnevezés
Ostarrîchi is an Old High German name, first found in the famous Ostarrîchi document of 996, where it refers to the Margraviate ruled by the Babenberg Count Henry I located mostly in what is today Lower Austria and part of Upper Austria.
Tehát egy ófelnémet toponímáról van szó, amelyen csakugyan a mai Alsó-Ausztriát és felső-Ausztria egy részét értették
Azért ettől a kijelentésedtől hízna minden bajor mája. Az első írásos dokumentumot, amely az Ostarichi elnevezést használja jóval keletebbre találták meg a bajor területektől. Ybbs-ben, ha nem tévedek.
Igen. Vannak, akik felesleges és messzire vezető filozofálgatással és hátsó szándékoktól sem mentes szőrszálhasogatással szeretik a különféle topikokat szétoffolni. (Persze néha azért jó dolog a szőrszálhasogatás...)
Én lehetőleg távol tartom magamtól a filozófiát, történeti kérdésekben legalábbis. Jelen esetben azért ragaszkodtam az Alternatív fórumcsoporthoz, mert itt a források, szerzők, vélemények jóval tágabb körét szabad idézni.
Az az "Ostmark" elnevezés először Ostarichi néven bukkant föl először egy 996-ban készült oklevélen, voltam kint Ausztriában az 1000. évforduló évében, és meglehetősen nagy feneket kerítettek neki. Az Osmark inkább historizáló elnevezés. A Habsburg ház kettéválása után kezdik használni az Ausztriai-ág elnevezést, az meg egy kicsit későbbi.
Kevesen tudják, hogy 1858-ban Crouy-Chanel Ágoston herceg Árpád-házi trónkövetelőként lépett fel a magyar emigáció egy jelentős részének és III. Napóleonnak a támogatásával. Ferenc Józsefhez levelet írt, melyben népszavazást és a magyar ügyekbe való beleszólást követelt.
A Crouy-Chanel francia grófi család és a Croy belga főhercegi család egy bizonyos András herceg Félix és Márk nevű fiaitól származik. A 19. század történészei III. András fiainak vélték őket, mivel III. András adományozta nekik az ő apja, Utószülött István által szerzett Croy-birtokot.
Egy nemrég előkerült velencei okirat szerint viszont II. András fia, a Halicsban uralkodó András herceg, túlélve a város ostromát, Velencébe menekült, ahol megházasodott. Halicsi Andrásról úgy tartják, hogy Halics ostromakor meghalt, azonban ezt semmilyen hiteles dokumentum nem támasztja alá, az ukrán krónikákban csupán az szerepel, hogy meghalt -- ugyanakkor ott is megemlítik azt, hogy egy változat szerint túlélte az ostromot, és Velencébe ment... minő véletlen!
A Crouy-Chanel család férfitagjai születési előjog alapján a máltai lovagrend tagjai, mivel ősük, II. András pénzadománnyal támogatta a lovagokat. Származásukat azAnjouk is elismerték, és próbálták távol tartani őket a tróntól. I. Miksa császár is említést tesz a Crouy-Chanel család Árpád-házi származásáról, akárcsak Szép Fülöp király.
Guillauma Caillet, a parasztkirály, más néven Jacques Bonhomme (Együgyű Jakab) fegyvert ragadott parasztjai agyonvernek egy lovagot a Jacqerie nevű felkelésben
Caillet jutalma az lett, hogy tüzes vaspántú koronával kivégezték...
A magyar viszonyokkal való összehasonlítás miatt is fontos lehet:
A francia parasztság és a Jacqerie
Részlet Jean de Venette krónikájából
Ebben az évben (1358) Franciaországban és másutt sok falu, amely nem volt megerősítve, saját maga erődítette meg templomát. Lakóik így jó erősséget készítettek maguknak. Árkot vontak köréje, s a várak mintájára a tornyokat és a haranglábakat karókból készült sövénnyel vették körül, továbbá kövekkel és hajítógépekkel rakták meg, hogy megoltalmazzák önmagukat, ha netalán ellenség rohanná meg őket, mert ilyesmiről gyakran hallottak. Éjjelre a templomok tornyaiban őrállást rendeztek be, ahonnan azt ott-tartózkodó ifjak messzire láttak és kémlelték az esetleg felbukkanó ellenséget. Mihelyt megpillantották, megfújták a kürtöket vagy félreverték a harangokat, hogy ennek hallatára a falusiak, akik a földeken dolgoztak vagy más módon voltak elfoglalva a házakban, futva meneküljenek a templomba. Megint mások – a Loire felé eső részeken – a szigetekre vonultak s itt töltötték az éjszakát, vagy a partoktól messzire irányított hajókon rendeztek be lakhelyeket, hogy a hajókon és a szigeteken családjaikkal és állataikkal épségben maradhassanak…
Ezután az angolok sok kis falut és tanyát pusztítottak el a beauvais-i egyházmegye területén: felperzselték, kifosztották a házakat, s az embereket fogságba hurcolták vagy megölték. Az a helység is, amelyben születtem, s amelyet a „Compiègne melletti Venette”-nek hívnak, sok más szomszédos faluval együtt tűzvésztől szenvedett. E vidéken a szőlőhegyeket, melyek a szívderítő, olyannyira kívánatos és kellemes nedűt szokták szolgáltatni, parlagon hagyták, s emberi kezek munkája nem művelte meg. A földeken nem vetettek, nem arattak, a legelőkön nem maradt szarvasmarha és juh. A templomok és házak tetői nem mosolyogtak a friss tatarozástól, mint máskor, hanem a falánk lángok gyakorisága miatt inkább füstös, tépett romok szánalmas képét nyújtották. Az emberi szem nem örvendezhetett a viruló legelőknek, a gabonával és más veteménnyel beültetett földek egykori mámorító színpompájának, hanem csak sóhajtozott a felburjánzott csalán és bogáncs láttán. Nem hallatszott mindenhonnan harangok kellemes zúgása Isten dicséretére, hanem csak az ellenség betörése miatt, hogy így – míg odább nem áll – a lakosság a rejtekhelyen meghúzódhassék. De minek beszélni többet erről? Minden nyomorúság mindenütt csak növekedett, főleg a köznép és a falusiak kárára. Ugyanis uraik, amennyire csak lehetett, sanyargatták őket és kicsikarták tőlük mindenüket, egész nyomorúságos életüket. Ha mégis volt nekik valami kis gulyájuk, vagy nyájuk, akkor uraik arra szorították azokat, akiknek állatuk volt, hogy fizessenek nekik minden állat után, úgy hiszem a szarvasmarha után tíz solidust,[1128] juh után négyet vagy ötöt. Ennek ellenére azonban az ellenséget nem űzték vissza, s mind ritkábban próbáltak rárontani…
Ekkor (1362) az egész népet, mind a városban, mind azon kívül a környéken, nemcsak az ellenség, hanem a barátok és gyámolítók is súlyosan elnyomták, úgy, hogy beigazolódni látszott a mese a kutyáról és a farkasról. Volt ugyanis valamikor egy igen erős kutya, akiben ura megbízott, abban a reményben, hogy a farkast el fogja űzni, ha a juhaihoz a felfalás szándékával közelednék. Így juhai – azt hitte – erős oltalmazóra találtak. Több ízben így is történt. Idő múltán azonban a farkas igen nagy barátságot kötött a kutyával. Ekkor a kutya azt mondta a farkasnak, hogy merészen támadja meg és lopja el a juhokat, ő majd serényen utánaszalad, hogy úgy lássék, mintha a juhokat visszavenni és gazdájának visszaszármaztatni akarná. De minthogy mindketten a ligethez közel, az ügyelő pásztoroktól viszont távol voltak, egy egész juhot kettesben felfaltak. S ezt gyakran megtették. S ahányszor a kutya visszatért, rászedett gazdája megdicsérte, mert azt hitte, hogy a kutya a farkas után futva, minden tőle telhetőt megtett avégett, hogy a juhot visszaszerezze. A gyalázatos kutya ilyenformán többször tettette magát, a végén annyiszor, hogy a farkassal együttesen urának valamennyi juhát álnokul és gazul felfalta…
Tehát más városokkal és Párizs városával is ily rosszul bántak, és korántsem oltalmazták meg őket. Különben Párizs közelében egy másik hallatlan eset fordult elő. Ugyanebben az 1358. évben, nyáron, Saint-Leu d’ Essérent és a beuvaisis-i Clermont körül a falusiak, látván a rosszat és az elnyomást, amelyet mindenki elkövet rajtuk anélkül, hogy megvédelmeznék őket a nemeseik, sőt, ezek oly súlyosan elnyomják őket, mint az ellenséget – felkeltek és fegyvert ragadtak Franciaország nemesei ellen. Nagy tömegbe verődtek, s aztán maguk fölé egy Mello faluból[1129] való, igen eszes paraszt, a Karle-nak nevezett Vilmos személyében kapitányt állítottak. Fegyveresen és zászlók alatt menetelve, keresztül-kasul járták a hazát, s minden nemest, akit útjukban találtak, tulajdon földesuraikat is, megölték, lemészárolták és könyörület nélkül elpusztították. De nem elégedtek meg ennyivel, hanem a nemesek házait és várkastélyait is földig lerombolták. Ami még ennél is sajnálatosabb, a nemes hölgyeket és kisded gyermekeiket is, ahol csak érték, kérlelhetetlenül odavetették a halálnak. Franciaország legerősebb várát, Courville-t, szétrombolták, s a sok nemes urat és asszonyt, akik itt oltalmat kerestek, halálos csapásokkal agyonverték. Ez a támadás annyira erőre kapott, hogy még Párizs környékére is kiterjedt. Ezért nemes ember alig merészelt megjelenni a megerősített helyeken kívül. Ugyanis, mihelyt a parasztok megpillantották, kézre kerítették s vagy megölték, vagy súlyosan bántalmazva hazabocsátották. Ezek a parasztok annyira megsokasodtak, hogy számukat több mint ötezerre lehetett becsülni, azokét ti. akik kutattak a nemesek után, hogy őket feleségestől és gyerekestől, módszerük szerint kiirtsák. Ez oknál fogva a nemesek egy időre visszahúzódtak, s nem lehetett őket járkálva látni, mint annak előtte.
Ám ez a szörnyűséges dolog nem tartott sokáig, minthogy a parasztok maguktól, nem pedig Isten nevében vagy egy felsőbb úrnak kötelező és tiszta elrendeléséből kezdték. Minden kívánságuk, éppen ezért, gyorsan semmivé vált. Ugyanis ezek a parasztok – miként eleinte látszott – mindezt bizonyos igazságszolgáltatási buzgalomtól hajtva kezdték, mivel uraik nem védték, hanem elnyomták őket. De istentelen és hitvány cselekedetekre adták magukat… Gonoszságot követtek el, s így ügyük nem tarthatott sokáig… A nemesek mindezt látták, lassanként egyesültek, s a fegyverek elmés védelme alatt a parasztok ellen indultak. A legfőbb közülük a navarrai király volt, aki egynéhányat kapitányaik közül nyájasan magához hívott, s a mit sem sejtőket és gondolókat meggyilkolta, majd végezvén velük, Mont-Didier falu felé vonulva, Saint-Paul grófjával egyéb összesereglett parasztokra tört s kardélre hányta őket. Így hát az említett esztelenség nem maradt büntetlenül. A lovagok és nemesek visszanyerték erejüket, s hatalmas sereggé egyesültek attól a vágytól vezérelve, hogy az elmondott dolgokért bosszút álljanak. A falvakon átnyargalva számosat közülük felégettek, s a parasztokat, akikről feltételezték bűnösségüket, de másokat is, házukban, szőlők művelése közben, a földeken könyörtelenül leöldösték. A Compiègne melletti La Croix-Saint-Ouen és Verberia gyászol a tűzvész miatt, mint ahogy más mezei helységek, falvak is, melyeket azonban nem láttam s itt nem is jegyzek fel.
Ebben az 1358. évben, mialatt még tartott, mint mondottuk, a normandiai hercegnek, a királyság kormányzójának méltatlankodása a párizsi polgárok ellen, Meaux-ban is nagy volt a polgárság ereje és gyülekezete. Midőn a hercegasszony[1130] a nemesekkel a meaux-i várost elhagyta, a herceg távollétében összetűzésre került sor a várban körülzárt nemesek és Meaux városának elöljárói és polgárai közt. Mert, miként mondják, a városba felfegyverzett párizsiak érkeztek a meaux-i polgárok segítségére, akik gyűlölték sanyargatásaik miatt a nemeseket. Ha jó segítséget kapnak – mondják – Párizsból, akkor örömest fogják fegyverrel megtámadni a nemeseket. Így is történt. Midőn a polgárok megrohanták a nemeseket és a hercegasszonyt, a várban, a kapunál, a hídon kézitusa kezdődött. De minthogy a nemesek járatosabbak voltak a fegyverforgatásban, kardjukkal leverték a polgárokat és győztek. Majd elhagyták az erősséget és Meaux városára rontottak s őrjöngők módjára a népet válogatás nélkül összevissza kaszabolták. Csak azok mentették meg életüket, akik elmenekültek. Az egész várost kifosztották, férfiakat és nőket fogságba hurcoltak és a meaux-i várba zártak. Amit csak tudtak, elszállítottak a templomokból és a házakból. Aztán az egész várost a lángoknak adták át. Amit csak lehetett, leromboltak, az erősség kivételével. Majd dühöngve nyargaltak végig a közel eső hazai földeken, s akiket fölleltek, azokat meggyilkolták és tüzet dobtak sok falura. Ebben az időben a francia nemesek oly felfordulást okoztak a meaux-i részeken, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy a haza tönkretételére valóban szükségtelen volt az angol ellenség támadása. Az angolok, akik az ország főellenségei voltak, bizonnyal nem bírtak volna annyit véghezvinni, mint amennyit akkor a hazai nemesek véghezvittek…
[1128] Solidus = 12-15 denárral felérő pénzdarab, nagyjából az angol shillingnek felel meg.
[1129] Párizstól északra.
[1130] Károly trónörökös feleségéről van szó, aki a Marne menti Meaux várában keresett oltalmat.
Az általad említett 996-ban kelt dokumentum, amelyben először fordul elő az "Ostarrîchi" elnevezés
Bertényi Iván
Bajban a nemesek...