Ó, csitult árvaság! Egyedül járok az égi mezőkön, lehulltak már a csillagok is, csak testetlen szavaim ragyognak és selymes hajzatuk szelíd kezekkel lengeti a szél mely hozza utánam, fehéren göndör felhőknek alkonyi nyáját.
Most földi mezők fölött vonulok, gazdagon mélán: csillanó füvek! vetés! a kazlak alatt szerető béres! mosoly a koldusok véres ajka körül! Minden én vagyok és szüzek összeszorított térdei fehéren nyílnak látásom nyomán!
Azután ujra semmi! Egyedül járok az égi mezőkön, lehulltak már a csillagok is, csak testetlen szavaim ragyognak és selymes hajzatuk szelíd kezekkel lengeti a szél mely hozza utánam, fehéren göndör felhőknek alkonyi nyáját.
Ó, csitult árvaság! Minden árvaság szomorú dicsérete!
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,- csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csójainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek,- s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál.
Több mint egy éven által szép sólyommadárt neveltem én, szelíd lett ha hívtam, visszaszállt, a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt, s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld.
Ujra láttam én most, átsuhant az égen, a selymes lábzsinórt még lengeti szépen, a szárnyain aranyszín csillogás remeg. Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek.
Egy kácsa ölyvvel álmodott s most felriad, totyog, farát mozgatja, meg-megáll, majd hármat hápog és elalszik ujra, de már a pelyhes csöndet szertedúlta. Sötét szél ébred borzas ég alatt és álmokat fodrozva átszalad lélegző ólak, istállók felett, s ficánkol alvó kiscsikók helyett.
Susogni kezd, mi eddig néma volt, lassan leszáll s az alvó bodza sűrű, fehérlő illatában ring a hold.
**
Paul Fort: NYÁRÉJI ÁLOM
A hegy szabad rózsája piros örömtől ugrott az éjjel s a síksági rózsák sziszegve sugták, ébredve kertjeikben:
"Ugorjunk át a kertnek rácsán nővérkéim, míg sötét az éjjel, a kertész éles ollója fényes szemekkel tekint már szerte-széjjel."
S láttam hajnalban sokfelé, hogy víg rózsái a kertnek, a nyári utakon menetelnek egy szabad rózsa felé.
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztítok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam?
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt, s zajong a március. A fázós rügy nem bujt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók.
Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett, - az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szivvel és kezekkel ültem, - ave, ave! - a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelid galambok.
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szivemben, a bordáid szép ivét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrü méregoldat. .......................................
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -- a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. .................................
Emlékeimben lépdelő virágok... meglebbenő esőben álldogálok, két nő jön nedves, villogó fogakkal, majd két galamb. Kövér, fontoskodó begyük egész a földig ér.
Egy éve már. Senlis felé az úton, langy, esős alkonyat volt s furcsa módon egy pillanatra boldog voltam ujra; körülöttem zöld falak, páfrányos erdők hajladoztak hallgatag
s Ermenonville felől a fiatalka nyíres futott elénk, akár egy balga fehérszoknyás kislány s a fordulónál katona állt a sár felfénylő fodrain. Foga között rózsaszál.
Az égen mintha fényesség suhanna... Gyula ült szemközt és szelíd Zsuzsanna, mellettem Fanni, kék szemén a tájék vonult s fejünk fölött a gépkocsi vidám sörénye röpködött
s estére várt reánk a drága Páris. Elzúgott arra már a gyors halál is azóta és megszedte tarka csokrát. A nyíres még meleg holtak közt véresen s pirulva ténfereg
s a katona, hűs vermek hős lakósa hanyatt fekszik s szivéből hajt a rózsa. Hazája ég. A lángok közt tűnődő temetők ringanak, körül görcshúzta fák és izzadó falak.
Fölöttük kormosan csak ég az ég is, a csillagok megjönnek este mégis s harmattal rívó hajnalok szaladnak a néma nap felé. Ha kérdeném, a táj vajjon felelne-é?
Emlékeimben lépdelő virágok... meglebbenő esőben álldogálok; asszonyhad jő az úton gyermekekkel, fölöttük égi füst, felhőfodor. Már oszlik. Könnyű és ezüst.
Felnőtt vagy - szólok undorodva néha, és nem segíthetsz rajta, lásd be végre. Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor, csak ülj a földre és beszélj az égre. Nem tudsz már? - kérdi s mintha rína. A szék lábától, nézd csak! balra Kína és jobbra lóherés örök vadászmezők. Ó, hol vagy régi, indiáni gőg? nem érdekel már honnan fú a szél? - Az ember egyre vénül, verset ír, tanít... "Csak ülj a földre és beszélj az égre." S nem ül le. S nem beszél. Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.
Ó nézd! Zsolozsmás tiszta a reggel és szerelmes szavainkkal elszáll a köd és minden tiszta lesz. Ragyogj! Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon cseng a faragott hullám a nap alatt!
Ó fény, ragyogás, napszemü reggel! Imádkozz! és mutasd meg magad, mert üvegpartokon állunk és átlátszók vagyunk. Vérünk mint szentelt, metszett pohárban aranyszinü bor: csillog hidegen. Imádkozz, imádkozz értem!
Ó csengenek a partok és remegnek; torkunk áhitatot küld a ködök után és megsimogatjuk a napot a szemeinkkel és a szemeink fájnak!
Zenés üvegpartokon szeretlek és imádkozz ó imádkozz értem! mert csillogó reggeleken is kiáltom hogy érted csillognak a megcsengő partok és érted a napszemü távol!
Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást (Egyébként elõször is, azt hiszem: Még nem volt divat férfiak között az ölelõsdi), Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál, Mert nem és nem akartál csalni, bújni, Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd, Negyven év múlva már bevallhatod, Hogy gondoltál-e gondolattalan A nagy versekre, amiket megírsz majd. Megérte, mondd? Tudom, neked megérte A költészetért keresztre feszülni És feltámadni versekkel rakottan. Vagy írtunk-e szebb verseket azóta Mi, akiknek megadatott a vénség? De te, Miklós, nem fogsz megöregedni, Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz Azon a megharcolt meredek úton Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál. Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére: Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje, S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon. Menj hát, Miklós, elõttünk, per saecula saeculorum.
Megvallom, hogy amíg élt az ő poétai rangját ugyanúgy nem tudtam felmérni, sőt talán megsejteni sem, mint József Attiláét. Jó barát, hűséges társ volt részemre, akivel nem kell sokat törődni, hiszen úgyse csap be... Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság, nem pedig primadonnaíró ön- és közkultusza, segítő és ártó pozíciója, mely előtt hajbókolunk, míg él az illető. De a jövendő évszázadokon keresztül az a poéta világít, aki még él, olyan evidensnek és jelentéktelennek látszik, mint a gyertyaláng: míg mellette állunk, szinte tudomásul se vesszük, öntudatlanul foglalatoskodunk és látunk az ő fényénél - csak később döbbenünk rá, hogy egy torony ablakából ragyog, messzire, síkságon át, hegyekig!
