Szerintem elég normálisan lehet élni, csak ugye itt az internet és mindenki álmodozik és kurva nagyok lettek az igények. Mindenkinek joga van. Kötelessége nincs.
Ez az idézett munkáslevelező, marxista kapukat dönget. Az, hogy "normálisan" lehessen élni, az csak és kizárólag az igényektől függ és relatív.
Én csak annyit kérdeznék a jelen lévő Fideszesektől a mai nap után, hogy valóban annyira nagy követelés, hogy a mindannyiunk adójából fizetett közmédiában ne 4 évente 5 perc erejéig kapjanak beszélgetési időt az ellenzéki politikusok, hanem arányos legyen?
Érhetetlen. Köszönöm, ha valaki Gyurcsány, Soros és migránsok nélkül megmagyarázza ezt nekem!
Nagyon szívszorító. Már csak azt nem értem, hogy a kedves kis leendő óvónő húga miből megy Skóciába tanulni, ha ekkora córesz van a családban, valamint, hogy mely külföldi ismerősök arcáról fagy le a mosoly azt hallván, hogy nálunk ingyen van a felsőoktatás, és ösztöndíjat is adnak? Mellesleg szoctámot is a rászoruló diákoknak, és ehhez nem kell nyomorszinten élni...Mutasson a kis hölgy egyetlen olyan európai fővárost, ahol a pályakezdő óvónő pikkpakk, hitel nélkül vesz magának saját erejéből egy lakást! Ezzel a levéllel csak azokat lehet megvezetni, akiknek fingjuk nincs arról, hogyan működik nálunk és külföldön a felsőoktatás.😂
Ő egy 8 általánost végzett "szakember", aki még közmunkásnak is selejt, ellenben arra épp megfelel itt a tóni&peti bt.-nek, h 0-24-ben továbbítsa ide, amit a pártközpontból súgnak neki.
Neki se anyja, se apja, aki kisz, szakszervezeti, esetleg párttag lett volna, ő se nem zsidó, se nem bz, se nem ballib, egyszerűen csak egy marionett ..., szóval ne erőltesd magad túl.a győzködésével.
Szórd elé a magot, amit mohón felcsipeget, továbbít, majd a választ bemásolja, ha a főtrollok megküldik neki.
( a gonosz balliberális sorosügynők 22 éves ovónő. VAgy robotlevél, mi ? ( az mijafasz egyébként? )
„22 éves vagyok. A húgom 14 évesen már megmondta, hogy elmegy innen. Ennek 5 éve. Jövőhéten Skóciába megy megnézni az iskolát, ahova kapott ajánlatot. Szeretnénk támogatni ebben, de a szívünk szakad bele, hogy elmegy.
22 éves vagyok. Anyukám óvónő, méghozzá kiváló. Egyedül nevelt fel minket. Rohadt keveset keres, de ebbe beletartozik a családi pótlék. Aki nem tapasztalta, fogalma nincsen, hogy az egyik legkeményebb munkával keres ennyit. Májustól csökken a fizetése 13.000 forinttal, mert a húgom is leérettségizik. Elveszti a családi pótlékot. Mikor azt kell mondania a nagyobbik lányának, hogy májustól nem tudja támogatni őt, emiatt a potom 13.000 forint kiesés miatt, mert ő is csak tengődik, mindig látom rajta, hogy kicsit összetörik a szíve.
22 éves vagyok. Két hónap, és megkapom a diplomámat. Óvó néni leszek én is. Az állam, (HA kaptam) 8000-el támogatta a tanulásomat/félév. 8000 forinttal. Ha minden jegyem kitűnő lett volna, 20.000 forint a maximum, amit kaphattam volna. Sok külföldi barátom van, akiknek, mikor ezt elmondom, ráfagy a mosoly a képükre. Sajnos nem hiszik el. Igazából én sem.
22 éves vagyok. Szeretnék óvónő lenni, minden nyűgével, és az államnak köszönhető szivatásával együtt, szeretnék az lenni. Csodálatos szakma, és szeretném szeretni: de nem fogom tudni.
22 éves vagyok. Szeptembertől, gyakornokként, 2 évig, 120.000 forintot fogok keresni. Budapesten ez egy szoba ára. De én nem szeretném a 100%-át oda adni a fizetésemnek azért, hogy legyen tető a fejem fölött. Végül is, ennem is kéne. Vagy valami.
22 éves vagyok. Szeretnék egy lakást. Nem nagyot, mindig a kis lakásokat szerettem, a 30nm tökéletes lenne. Azt hiszem, nem kérek sokat. Ha szeretném, hogy felnőttként saját tető legyen a fejem felett, 22 évesen fel kell hitelt vennem, ami 40 éves koromig a nyakamon lesz. Jobb esetben. És a 120.000-ből majd a 160.000-ből kéne fizetnem a törlesztőjét.
Én ezt nem akarom. Meg nem is tudom.
22 éves vagyok. Kinéztem egy kávéfőzőt egy hónapja, de nem tudtam megvenni magamnak. Mondom egy kávéfőzőt. Nem autót, nem gyémántékszert, nem egy 26. táskát: egy kávéfőzőt. Szóljatok, ha sokat akartam.
22 éves vagyok. Terveznem kéne a jövőmet. De nem tudom. Mert itt nincs olyanom. Nem látom magam előtt, sosem láttam. Ez pedig megijeszt. De nagyon.
22 éves vagyok. Pár év, és szeretnék családot. Imádom a gyerekeket, mindig is akartam családot. Hogy itthon-e? Szeretnék, ez a hazám, ezt a nyelvet beszélem. De nem fog megtörténni.
22 éves vagyok. Terveznem kellene, alakítanom az életem, fixálni a jövőmet, emellett pedig élveznem az élet egyik legjobb időszakát. DE NEM TUDOM.
22 évesen ugyanis nem látom a jövőm.
Mert az én hazámban, itt, Magyarországon, nincs jövőképe egy 22 évesnek, aki nemsokára megkapja a diplomáját a kezébe. Ami manapság semmit sem ér itthon. Mert az én hazámban napról-napra él azaz ember, aki becsülettel dolgozik. Mert az én hazámban vegetálunk. Mert az én hazámban a 2 felnőtt csak úgy tudja magát eltartani, ha egymásra támaszkodik. Ha nincs egy párod, haverod, akárkid, akivel közösen osztozol a költségeken; 22 évesen mehetsz vissza anyádhoz: aki már szintén nem tud eltartani, mert önmagának is alig jut. Mert az én hazámban egy friss diplomás nem akar elhelyezkedni a saját végzettségében, amit ő választott anno, hiszen ezt szerette volna csinálni. Nem akar családot. Nem akar: JÖVŐT.
Mert az én hazámban, egy kávéfőzőről csak álmodni lehet.
Elolvastam ,mert tényleg kiváncsi voltam egy független levélíróra. De annyira kilóg a lóláb , hogy szánalmasnak találtam , legalább egy hozzáértőre bízták volna a fogalmazást.
