Nem azt állítja/állítjuk, hogy a helyzetet/betegséget kell elfogadni, hanem azt, hogy vannak rossz/kellemetlen érzések is. És hogy a rossz érzés az egy normális dolog. Nem kell nagyobb jelentőséget adni neki, amekkora valójában van. És nem kell megijedni tőle.
Mindenki érez félelmet, csak vannak, akik szerint ez nem normális, blabla még nem ébredtem fel rendesen.
na és persze sokszor az, hogy az önmaguk feletti hatalmat és felelősséget gyakran gyengén képzett, lelki bajos pszichiáter/lógusok kezébe tesszük, ezzel kiszolgáltatottá válva az ő szakértelmüknek, gyógyszer ráhibázásainak, tanácsainak, hangulatainak, kedvességének..stb. Mindez mentális lustaságot, lelki gyengeséget és ami a legnagyobb baj, a kiszolgáltatottság érzését eredményezi.
nem kiszolgáltatottságot! csak annak az érzését! soha nem vagytok kiszolgáltatottak, csak, ha azt gondoljátok, hogy semmi hatalmatok magatok felett.
a rossz érzéseimet tehát sokszor nem a világ valósága okozza, hanem a gondolataim a világról.
az én valóságom egyenlő a gondolataimmal a valóságról. ha ezt elfogadjuk, akkor a valóság máris sokkal képlékenyebb lesz. ha a valóságot negatív színben látom, azaz negatív gondolataim vannak róla, ezt automatikusan negatív érzések követik, melyek még racionálisabbnak tűntetik fel azt a szubjektív képzetet, amit magamban táplálok.
negatív gondolatok negatív érzéseket szülnek, ezek megerősítenek a negatív gondolatok helyességében, amik még több negatív gondolatot szülnek, és még több negatív érzést, végül annyi, és olyan erős negatív hiedelmek alkotják majd világunkat, amiből tudatos akarat és éberség lévén lehet "kimászni". azonban ehhez szükséges a belátás, hogy amit racionálisnak gondolok, az a valóságnak egy általam értelmezett aspektusa. ha máshogy értelmezem azt, másmilyen is lesz.
elfogadni a betegséget ajánlatos, olyan értelemben, hogy nem próbálok ellene menni. azaz nem a betegséget nem akarom, hanem a gyógyulást akarom. de azt igenis akarom.
teknős, volt egy ilyen mondatod, hogy meg kell próbálni a szocfób ellenére is teljes életet élni. értem én, hogy ezt hó tanácsnak szántad, és bizonyos értelemben jó is, csak valahol korlátozó jellegű.
ha egy féllábúnak azt mondják, hogy ez van, fogadd el, próbálj meg teljes életet élni, akkor ez teljesen helyénvaló tanács, hiszen ő ilyen értelemben gyógyíthatatlan, tehát a legjobb, amit tehet, hogy elfogadja helyzetét.
a szocfób nem gyógyíthatatlan betegség. az hogy a gyógyulási arány feltételezhetően nem túl magas, még nem igazolja ezt. régen a tbc-ről is azt hitték, hogy gyógyíthatatlan, csak mert nem ismerték az ellenszerét. az, hogy a szocfób elleni küzdelem jelenleg kevés sikerrel kecsegtet, nem a szocfób gyógyíthatatlanságát igazolja, hanem a módszerek, gyógyszerek csökevényét.
Beszélgetés közben nem tanácsos, ellenben ha rászoksz, hogy a beszélgetés előtt tisztázd magadban a dolgokat, akkor beszélgetés közben egyre kevesebb kellemetlen érzésed támad.
én milyen gyakran? fogalmam sincs...ma például kénytelen voltam. családilag igyekeztek bűntudatot kelteni bennem. csak azt éreztem, hogy nem érzem jól magam. aztán fejben megálltam egy pillanatra, azonosítottam a gondolati forrást, igyekeztem elővenni a legobjektívebb nézőpontomat, és sikerült fokozatosan jobban éreznem magam, amikoris megerősítettem magamban a gondolatot, hogy itt arról van szó, hogy korlátozni akarják a szabadságomat, és amiatt, hogy én ezt nem engedtem, nem kell bűntudatot éreznem. inkább gondolkodjanak el ők (ill ő, egy személyről van szó), hogy miért érzi úgy, hogy korlátoznia kell...
szóval ilyen gyakori tudatnézőpontváltásokkal lehet egyre rugalmasabbá, hajlékonyabbá tenni a tudatot. csak csinálni kell.
Nekem is megy, amikor próbálom, csak nem mindig jut eszembe próbálni, vagy mondjuk egy beszélgetés közben nem érzem úgy, hogy jó lenne állandóan megállni, és tisztázni a dolgokat :)
Szóval egy dolog, hogy van egy jó "trükk", ami megfelelő idő és energiaráfordítással eredményeket hozhat, és más dolog, hogy a gyakorlatban mikor érdemes azt az időt és energiát erre vagy másra fordítani - szóval a kérdésem az, hogy milyen gyakran állsz le és szánsz egy pillanatot ilyen dolgokra? Vagy olyan ritkán vannak kellemetlen érzéseid és gondolataid, hogy nem is kérdés, hogy mindig?
nincs statisztikám, mindenestre, amikor próbáltam ment igen, és megkönnyebbülést okozott. nem nagy bonyolultság szerintem. nem kell túlmisztifikálni, csak tudatosságot igényel. rendszeresen alkalmazva jó kis módszerré válhat ez is, aminek segítségével nem hagyod, hogy automatikusan beépüljenek, tovább erősödjenek a negatív személyes hiedelmek.
Amikor érzed, hogy kellemetlen gondolataid támadnak, szánj rá egy pillanatot, és próbáld azonosítani a forrásukat. A válaszok sokkal könnyebben elérhetők, mint gondolnánk. Fontos, hogy fogadd el magadének ezeket az érzéseket.Ne temesd még mélyebbre, ne hagyd figyelmen kívül és ne cseréld fel őket jó gondolatokra. Ahogy idővel tudatosulnak a hiedelmeid, érzed hogyan idéznek benned elő automatikusan bizonyos érzéseket. Amikor mondjuk legközelebb alkalmatlannak érzitek magatokat valamire, tapasztaljátok meg aktívan ezt az érzést, miközben tudatosítjátok, hogy , hogy bár kevesebbnek érzi magát másoknál, ez nem jelenti azt, hogy valóban kevesebbek is lennétek másoknál. Ki kell mondani: kevesebbnek érzem magam másoknál, de amikor kimondjátok, tudnotok kell, hogy ez az érzés nem a tényt fogalmazza meg, hanem az emóciót- ami ezzel újfajta érvényességet nyer.
Az emóciók megtapasztalása érzelmekként közel sem ugyanaz, mint az emóciók maradéktalan elfogadása a létetekről szóló ténymegállapításokként.
Most kicsit a tudatos elme fontosságáról lenne szó.
A depresszió egyik legáltalánosabb kiváltója például az a hiedelem, hogy a tudatos elme tehetetlen a rá zúduló körülményekkel szemben vagy a belülről fakadó, túlságosan erős eseményekkel szemben. A pozitív gondolkodás irányzatát követő iskolák megpróbálják orvosolni a helyzetet, általában több kárt okoznak, mint hasznot, mert olyan hiedelmeket szeretnének ránk erőltetni, amit bármennyire is szeretnénk, nem tudunk magunkénak vallani, a hiedelmek jelenlegi zűrzavara közepette legalábbis képtelenek vagyunk rá. Sok ilyen filozófia arra int, hogy óvakodjunk a negatív érzelmektől. Ha azt hiszed, hogy az ilyen gondolatok helytelenek, igyekszel elfojtani őket, miközben egyre nő a bűntudatos- ami viszont önmagad ellen irányuló agresszivitást szít. Ha ilyen helyzetben azt olvasod, hogy a jóságról kell gondolkoznod, és amikor ideges vagy tereld azonnal a szeretetre és a fényre a gondolataidat, akkor nagy bajba kerülhetsz. Ilyenkor csak még jobban megrémülsz természetes érzelmeidtől. Egyáltalán nem fogod jobban megérteni ezen érzelmek okát. Minél inkább igyekszel ilyenkor jó lenni, annál kevesebbet fogsz érni önmagad előtt.
Tudom, ismerem a dolgot, de ebből a szempontból okosak voltak a szüleim. (legalábbis ahogy emlékszem). 8 évesen kezdődött egyébként, logopédusra nem volt pénz. Egyébként a dadogáson kívül nem volt bajom a dadogással. Ezt úgy értem, ettől nem lettem visszahúzódóbb, eleve az voltam.
Egy érdekesség: idegenekkel sokkal kevésbé dadogok. Minél kényelmesebb a helyzetem, minél jobban megszokok egy helyzetet, annál jobban dadogok (pl részegen, amikor nyilván jobban elengedem magam, a megnémulásig durva tud lenni a dolog).
Meg ha sok ember előtt kell olyan szavakat kimondani, amik helyett nem tudok szinonimát mondani. Van, hogy hosszú időre (akár hónapok) elmúlik, azután apropó nélkül megint beerősödik. És gyakorlatilag helyzettől független. Inkább magától a szövegtől függ, ha tudok szinonimákat, akkor oké, ha nincsenek (pl a saját nevem) akkor van gond.
Szóval ezek miatt merült fel bennem az agyi rendellenesség is.
a dadogásról annyit, hogy nagyon gyakran ott rontják el a szülők, hogy ha a gyerek kiskorában dadog, kijavítják. minden egyes korrekciónál, "mondd mégegyszer, de lassabban" típusú felszólításnál a gyerekben megerősödik a tudat, hogy vmit nem jól csinál. így a beszédet egyre inkább nehéznek érzi, valami olyasminek, amire túlzottan oda kell figyelni. ez pedig generálja a dolgot, így még jobban akarja, tehát még nehezebben mondja ki a szavakat.
az a sajnálatos ebben, ha a szülő nem korrigálná ilyenkor a gyereket, akkor a dadogást a gyerek észre sem venné és pár hét, hónap múlva magától elmúlna. ez abszolút szakvélemény, szóval nyugodtan terjeszthetitek, mert a szülők részéről egy korai bele nem avatkozással évtizedek szenvedéseit kerülheti el a gyerek.
Tökéletesen értem. :) Lehet az is, pl az én esetemben, hogy én értem félre, vagy új gondolatok jutnak eszembe egy írásról és akkor nem egészen arra válaszolok, amire kéne. :P
Igen, ez lenne a megoldás. A kérdés már csak az, mennyi ideig vagyok hajlandó elviselni ezt a helyzetet. Valahogy jó lenne egy egyetemet elvégezni előbb. Vagy az lenne a legjobb, ha nem gondolkoznék ezen annyit, hanem egyenesen belevágnék a közepébe, és ha akkor nem menne, akkor még mindig visszaköltözhetnék.
Nálunk is kb néhány jelentéktelen témát szajkóznak hetekig. :D Nem egymással beszélgetünk lassan, hanem egymáshoz beszélünk. :P
"a szociális szorongáskor az ember nem a társalgásra figyel, hanem önmagára, ahogy éppen mond valamit. Fókuszban az "Én". Na ennek aztán az szokott a vége lenni, hogy nyelvünk összeakad, össze-vissza beszélünk"
Ez nem lehet nálad?
Vagy esetleg az, hogy folyton előre gondolkodsz?
Ezek persze ezek csak ötletek, neked kell tudnod, mi van ilyenkor.
A kerek mondatokban fogalmazás is összefügghet a szorongással, + a megfelelni akarással.
A dadogáshoz nem nagyon értek. Biztosan jó ötlet lenne, ha egy szakemberrel beszélnél (gyerekkorodban nem vittek logopédushoz?) Egy jó weboldalnak tűnik a http://demoszthenesz.hu/
Nem tudom. Valamit megpróbálok agyalni a dolgon. A dadogás meg az agyalás összefügghet, nem tudom. De lehet, hogy szimplán az agyalás miatt van a dadogás. Gondoltam arra is, hogy beszéd közben magamban is mondom a szavakat. Mintha két szinten mondanám a szót (nem tudom érthető-e, mit akarok). De nem tudom, hogy ez lehet-e ok, és miért. Gondoltam arra is, hogy valami kényszer a dadogás. Túl jól akarom kiejteni a szavakat, emiatt nem engedem ki a hangot egyből, emiatt megnő a nyomás a torkomban, és még kevésbé tudom kiejteni (p,m,l,t-vel kezdődő szavak). Sajnos a félbehagyás-levegővétel-újrakezdés nem segít.
Ja, és egy érdekesség: részegen jobban dadogok. Akár annyira, hogy nem bírom kinyögni egyáltalán, amit akarok. Lehet, hogy sima agyi baj? volt egy agyhártyagyulladásom 5 évesen, de a dadogás kb 7-8 évesen kezdődött, semmi traumához nem tudom kötni.
Szerintem az nyom a víz alá, hogy a szüleiddel élsz. Ahol nyilvánvalóan (az általad leírtak alapján) rosszul érzed magad. Szerintem így nem lehet jobb. Várni, hogy jobb legyen, és azután elmenni? Nem lesz jobb. Én is baromi önállótlan voltam. Fater nyomta egyfolytában a "elbasszátok az életeteket", "felkötöm magam" dumát, anyukámról meg ordított a boldogtalanság. Már csak a főzés volt az egyetlen beszédtémája. Így nem lehet semmi jó. Ez még egy kiegyensúlyozott embernek is kellemetlen környezet. A tiéd még rosszabbnak tűnik. Le kell lépni, jobb tanácsot nem tudok adni. Én leléptem, és máris egy-két fontod dologban pozitív irányban változtam.
De már tényleg félek bármit is írni, legtöbbször félreértenek. Lehet, hogy annyit agyaltam már az életemben, hogy az elvont fogalmak jelentése eltorzult bennem, és baromira nem azt jelenti az írásom, amit én gondolok. Létezik ilyen?
Igazából nem is szeretem vagy gyűlölöm az embereket, csak egyszerűen szeretetet aztán gyűlöletet érzek irántuk úgy, hogy ebben nem is ők fontosak, csak maga az érzés.
A szüleimmel élek. A nagyobb megnyilvánulásaimnál "körbeállnak" és leszívják az energiámat. Azt hiszik, ezzel elérik, hogy azt csináljam, amit megszabnak nekem. Soha nem voltam "társasági lény", így többnyire otthon voltam/vagyok, az ő körükben. Elköltözhetnék, persze. Csak ahhoz vmi fellélegzés kéne ebből a helyzetből. Mintha a víz alá nyomnának és úgy akarnék a felszínre jutni, levegőt venni. Lehet, hogy ezért alkalmazok olyan stratégiát, hogy elfojtom magamban az érzéseket, hogy "ne legyek feltűnő"
Ha sikerül elengedni, akkor senki és semmi nem érdekel, egyedül akarok lenni, visszautasítgatom a barátnőim meghívását, ez szar érzés (mi van, ha egy idő után nem fognak hívni sehova), felkeltem a szüleim érdeklődését, akik rögtön (még jobban) rám szállnak, gyógyszerekkel etetnének. Nem tudom soha eldönteni, hol van náluk a határ az egészséges szeretet és a majomszeretet, kóros korlátozási vágy között. Igazából szégyenlem, hogy ennyire befolyásolnak. Persze ez csak annyiban sikerül, hogy szarul érezzem magam...
Nem mondtam, hogy sima döntés. Talán valami olyasmi történhetett, mint egy alkoholista agyával: kezdetben sima döntés és rövidtávú előny van, később meg már egyre nehezebb abbahagyni. Bárkinek kialakulhatnak káros gondolkodási/viselkedési szokásai, amelyektől nehezen tud szabadulni. Azt nem tudom, hogy hogyan tudnád abbahagyni. Érdekes, hogy pont egy dadogónak legyen az a problémája, hogy szünet nélkül kerek mondatok vannak a fejében. Lehet, hogy akkor múlna el, ha a dadogásod elmúlna, vagy ha még jobban el tudnád fogadni... De ez csak spekuláció, ilyenről még nem hallottam.
Én nem valami misztikus megvilágosodást akarok reklámozni, hanem azt, hogy az érzelmek elfogadása (és a gondolatoktól való függetlenedés) a legszokványosabb hétköznapokban is hasznos lehet.
Persze, csak te döntheted el, hogy mi ellen akarsz harcolni. Csak arra figyelj, hogy nehogy a küzdelem kellemetlenebb következményekkel járjon, mint a probléma. Ha például valaki a szorongásai miatt alkoholista lesz, vagy visszavonul az emberektől, az ugyan rövidtávon megszünteti a szorongásait, de hosszútávon nagy árat fizet. Nem lehet, hogy az állandó agyalástól is azért nem tudsz megszabadulni, mert rövidtávú sikerekhez vezet, miközben hosszútávon megakadályozza, hogy mélyen átéld az életet?
Értem, és igazad van, nem fogalmaztam pontosan, kevesen vállalkoznak a feladatra. Csak azt akartam mondani, hogy ez a "megvilágosodott" állapot akkor érhető el, ha az ember teljesen megbékélt (nem simán beletörődött) az életével. De ez nem feltétlenül cél. A Tao-ban pl talán igen.
Én sem akarok mindent rendbe tenni, de ami nagyon szar, és akadályoz, azt nem szabad hagyni.
Régebben én is azt gondoltam, hogy "kőkemény agyalással rendbe kell tegyek mindent", és akkor minden rendben lesz, de most nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy néha jobb, ha az ember függetleníteni tudja magát a gondolataitól.
Képzelj el egy embert, akivel közlik az orvosok, hogy egy éve van hátra és annyi. Nincs az az agyalás, amivel ezt rendbe lehetne tenni, viszont nem mindegy, hogy azt az egy évet önsajnálattal vagy a neki fontos dolgokkal tölti.
Szükséges feltétel (de lehet, hogy nem elégséges) ahhoz, hogy az ember elérje ezt az állapotot az, hogy megszabaduljon a sok szartól, ami benne van. Tehát először kőkemény agyalással rendbe kell tenni mindent, azután esetleg megszűnik az inger a folyamatos elemzésre (mivel az ember tisztában lesz magával). Hát erre nem sok ember képes.
A tanítványok, akik azt akarták tudni a Mestertől, hogy miféle meditációt végez reggelenként a kertben, így válaszolt: - Amikor figyelmesen nézem a rózsabokrot, akkor teljes virágzásban látom. - Miért kell valakinek figyelmesen néznie, hogy lássa a rózsabokrot? - kérdezték. - Mert máskülönben nem a rózsabokrot látja az ember, hanem a saját előregyártott gondolatát a bokorról.
Én olyan vagyok, hogy egyszerre csak egy dologra tudok koncentrálni. Ha "beszélek", akkor arra. Ezért nem tudok kellően élvezni dolgokat, mert elkezdem elemezni, hogy miért élvezem a dolgot, és ezzel persze bagatellizálom. Nem azt mondom, hogy nem érzek semmit. Épp ezért nem is tekintem a dolgot akkora problémának, mert sok dolog (depresszió, enyhe szocfód, kényszerbetegség) legyőzésében pont ez segít. Csak jó volna már úgy nézni mondjuk egy naplementét, hogy nem az megy az agyamban, hogy "jaj de jó az a fodor ott a bal feslő sarokban. Meg de jó lenne ha ezt egy üveg sörrel a kezemben nézném Középföldén. Amúgy meg mi a jó egy naplementében? Hát az, hogy..."
Az már eszembe jutott egyébként, hogy a folyamatos "beszéd" csak illúzió, lehet, hogy igenis vannak pillanatok, amikor nem csinálom. Csak valamiért azokat elfelejtem. Lehet, hogy azért (is) agyalok, mert memorizálni akarok egy pillanatot. Ez most csak egy hirtelen ötlet, de valamikor tényleg azon agyalok, hogyan fogom elmesélni az élményt valakinek.
Mint amikor valaki fényképez (és azon agyal, hogy milyen jó windows háttérkép lesz belőle, meg jaj de jó lesz az iwiwre felrakni), ahelyett, hogy nézne.
Hát a gondolkodás mindenkinél többé-kevésbé nyelvi jellegű, és teljesen leállítani a gondolkodását csak az tudja, ami nagyon sokáig gyakorol egy speciális meditálást..
Persze lehet, hogy nálad még fokozottabban így van - de nem lehet, hogy csak azért érzed magad problémásnak, mert irreális elképzeléseid vannak arról, hogy milyennek kellene lennie a tudatodnak? Nem lehet, hogy a nyelvet csak a dadogásod miatt érzed problémának?
Már nem tűnnek igaznak/fontosnak (ahogy már, írtam, rájöttem, hogy fals a gondolkodásom). De nem tudok leállni vele. mindent mondatba foglalok, az nem megy, hogy nem gondolok semmit (mármint nyelvileg), csak ha alszom. Elképzelni se tudom, milyen lehet ez az állapot, amikor tudatomnál vagyok, mégsem megy a szöveg.
Lehet, hogy az a baj a nyelvi gondolkodásoddal, hogy túlságosan azonosulsz vele, túlságosan fontosnak és/vagy igaznak tűnnek a gondolataid. Végül is mi egy gondolat? Egy rakás szó bizonyos sorrendben - lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, lehet, hogy fontos, lehet, hogy nem... Gondolatok és érzelmek jönnek-mennek, de az igazi énünkhöz kevés közük van.
"csak az a csapda ebben, ha egyfolytában arra gondoltok, hogy nem akarok ellenállni a szorongásnak, felőlem szoronghatok, beteg vagyok nem baj, maradhatok így, szorongok ez van, mit csináljak...egyszóval az eredmény megint az, hogy a szorongásra fókuszáltok."
A szorongás nem betegség, hanem egy rendkívül hasznos mechanizmus, amivel az ember a veszélyes helyzetekben a túlélésre tudja összpontosítani az energiáját. Ha éjszaka, egyedül lennél egy veszélyes környéken, akkor a szorongás képessége nagyon hasznos lenne számodra... Más dolog, hogy sokszor félremegy a dolog, és az ember objektíve veszélytelen helyzetekben is szorong - de ekkor sem érdemes "betegségként" gondolni rá, egyszerűen azért mert ha egy téged fenyegető veszélyként gondolsz az érzelmeidre, akkor ez csak fokozni fogja a szorongásodat.
Szerintem nem az a lényeg, hogy "egyfolytában erre gondolj" - pont azért kell elfogadni a szorongást, hogy ne erre kelljen gondolnod, hanem arra, hogy amúgy mit szeretnél az életben elérni :) És ezért a dolog nem egy "ez van, mit csináljak" beletörődésről szól, hanem pont arról, hogy a szorongás ellenére is egy teljes életet tudj élni.
"a szorongásnak nem ellenállni, nem aktívan kell. mert akkor megint csak ezzel foglalkozol és ez semmiben nem különbözik attól, hogy küzdesz ellene."
Szerintem különbözik: ha "helyet csinálsz" a szorongásodnak, akkor ez a hozzáállás nem vezet még erősebb szorongáshoz, ha viszont olyan dologként gondolsz rá, amitől jobb lenne mielőbb megszabadulni, akkor fokozod a szorongást. A különbség a szorongás elfogadása és elviselése között van. Az elfogadás pont azt jelenti, hogy nem azzal foglalkozol, hogy még itt van-e a rohadék, hanem azzal, amit amúgy az életben szeretnél csinálni.