Kötetlen beszélgetés céljából alakítom az amerikai polgárháború történetéről, haditechnikájáról, és egyéb vonatkozásairól ezt a topikot. Szeretnék ezen topik útján azonos érdeklődésű emberekre lelnem. Remélem nem vagyok egyedül és van olyan ember ebben az országban akit nem untat a fenti téma.
Akár egy kis polgárháborús hadijáték is szervezése sem lenne rossz! Az honvéd hagyományőrzőkhöz hasonló bemutatókkal. :) Nos van akit érdekel az amerikai polgárháború?
Sarkított álláspontot fogalmazok meg: szerintem ez a 11-es pont tévedés. Igen, ez így történt, a késlekedés tény, de a visszafordulás által okozott késést általában 1-2 óra közöttre szokták tenni és a július 2-i déli támadást nem az akasztotta meg, hogy besötétedett. A támadás már azelőtt kifulladt, hogy besötétedett volna és a VI. hadtest július másodikán egyáltalán nem avatkozott bele a harcba, július 3-ig meg sem érkezett.
...
Átgondolva a dolgot, valszeg sajtóhiba és az V. hadtest megérkezését akarta írni vagy a szerző, vagy te. Igen, Sykes vőrgy. V. hadteste időközben megérkezett és igen, Lee stratégiai terve az egész hadjárattal pontosan azt célozta, hogy a Potomac hadsereget részleteiben verhessék meg és Longstreet ezt nagyban elbaszta a késlekedéssel. Egen. Csakhogy a július 2-i konföderációs támadás még ezzel együtt is sikeresen elfoglalta volna a szövetségi állásokat, ha mindenki odateszi magát úgy, ahogy korábban.
De senki nem látszott megérteni, hogy Lee mit akar és miért akarja. Hogy ez kinek a hibája, Lee volt képtelen érthetően elmagyarázni, mit miért akar, vagy az alárendeltjei nem voltak képesek, vagy hajlandóak felfogni - ma sem teljesen világos, mindenki a megérzései alapján interpretálja. Csak az világos, hogy a konföderációs hadigépezet Gettysburgnél valahogy megroggyant és képtelen volt a korábbi hatékonyságát reprodukálni, a szövetségi haderő pedig ezzel párhuzamosan új hatékonysági csúcsra tudott menni.
Meade óriási kockázatot vállalt a Big Pipe Creek vonalának elhagyásakor, mert a menetelés megindításával nagyon könnyen Lee kezére játszhatott volna és beleviszi a hadseregét abba, hogy reinforcing the failure, vagyis az eredendő hibát kétségbeesett lépésekkel próbálja korrigálni, ahelyett, hogy lenyeli a mérsékelt veszteségeket, de biztosan jól védhető, kiépített és minden csapatával egyetemesen tartott védelmi vonalra vonul vissza. Ez a kockázatvállalás, amely meglehetősen idegen volt a Potomac hadsereg szellemétől, Gettysburgnél végső soron kifizetődött. Igaz, a pozitív kimenetelhez az ellenség kikényszerítetlen hibái voltak szükségesek. Mondjuk ha július 2-án Ewell parancsait nem változtatja meg Lee támadásról demonstrációra, akkor Longstreet akármennyire is késlekedik, vagy elakad a Little Round Top (tervezetlenül, dandárszinten meghozott döntés alapján kialakuló!) megtámadásával, a déliek balszárnya beveszi a Cemetery Hillt, mert Longstreet hadosztályainak megállításához minden harcképes erőt elvontak onnan. És akkor az megint egy Manassas méretű megfutamodást jelent.
Longstreet miután megejtette azt az elhíresült odabólintást Pickett kérdésére, odalovagolt Alexanderhez, aki arról tájékoztatta őt, hogy az általa a gyalogság rohamának támogatására tartalékolt ütegeket Lee tábornok tüzérségi főnöke eltüntette, és hogy a tüzelőállásban lévő ütegek lőszere olyannyira elfogyott, hogy azokkal nem képes megfelelő támogatást nyújtani a gyalogságnak. Longstreet erre parancsot adott a lőszereskocsik feltöltésére, de kiderült, hogy nincs miből feltölteni őket.
Éppen akkor az ellenség ütegei közül néhányat felmozdonyoztak és elvontattak, és ez némi nem várt reményt nyújtott a támadás előtt.
Ez Longstreet verziója, hogy maga Alexander hogyan emlékezett minderre, azt nem tudom.
-- Egyetértenek benne, hogy az ütegeknél találkoztak és beszéltek; a részletek máshogy néznek ki, de ez mindegy. Alexander írt egy újságcikket, amiben megemlítette ezt és Longstreet később megerősítette.
Általában Longstreet időben a háborútól egyre távolabb kerülve egyre pontatlanabb lett a visszaemlékezéseiben, Alexandernek meg elképesztő memóriája volt. Longstreet tudta ezt, plusz Alexander nem az a típusú ember volt, aki a háború után scalawagezte őt, hanem az, aki képes volt leírni, hogy ne búsongjanak a veszteségen, azért annyira az a Konföderáció nem volt jó, hogy egész életükben gyászolni kelljen, lépjenek tovább, USA van, ez már csak tény, hagyjuk el a Lost Cause retorikát, nem vezet sehova - és ez nagyban hasonlított ahhoz, amiért Longstreet az 1860-as évek végén pálfordulást végzett és beállt Republikánusnak - úgyhogy nem álltak se vitában, se haragban, kábé ugyanúgy tisztelték egymást, mint a háború alatt - Longstreetnek ugyanez a viszonya nem maradt meg túl sokakkal.
Elovastam Porter Alexander visszaemlékezéséből is az idevonatkozó részt. Némi kiegészítés az előbbiekhez Alexandertől:
"Alighogy elküldtem ezt az üzenetet [lásd az előbb Longstreet könyvéből], az ellenség tüze határozottan csökkent, és ahogy figyeltem, láttam, hogy újabb ágyúkat mozdonyoznak fel és vonnak vissza. Mi gyakran vontunk vissza ágyúkat a harcból, hogy tartalékoljuk a lőszert a gyalogság ellen. Az ellenség ideáig még sohasem mutatott efféle takarékoskodást. Miután vártam néhány percig, és láttam, hogy a visszavont ágyúk helyére nem állítanak újakat, bizonyosnak hittem, hogy az ellenség megérezte a fenyítést, és du. 1:40-kor a következő üzenetet küldtem Pickettnek:
"Az Isten szerelmére, induljanak gyorsan! A 18 ágyú elment. Siessenek, vagy a lőszerem nem lesz elegendő arra, hogy megfelelően támogassam Önöket!
"Nem tudott milyen választ adni erre, nem engedelmeskedett neki, hanem a lőszer fogyásakor visszaüzent Longstreetnek, hogy a támadásnak most kell indulnia, ha azt akarják, hogy a tüzérség még támogassa, mert nem tudja tovább fenntartani a bombázást. Arról, hogy a szövetségi tüzérség ártalmatlanítva lenne, Alexander nem nyilatkozott."
Igazad van, megnéztem, hogy Longstreet mit ír erről, ő úgy emlékszik, hogy Pickett nyújtotta át neki Alexander üzenetét, amely egy darab papírra volt írva, és így szólt:
"Ha megindulnak egyáltalán, akkor azonnal induljanak, különben nem tudok megfelelő támogatást nyújtani, de az ellenség tüze egyáltalán nem gyengül. Csak a temetőtől még legalább tizennyolc ágyú lő.
Alexander"
Tehát nemhogy az uniós tüzérség ártalmatlanná tételéről nyilatkozott volna, hanem éppen ellenkezőleg.
Longstreet miután megejtette azt az elhíresült odabólintást Pickett kérdésére, odalovagolt Alexanderhez, aki arról tájékoztatta őt, hogy az általa a gyalogság rohamának támogatására tartalékolt ütegeket Lee tábornok tüzérségi főnöke eltüntette, és hogy a tüzelőállásban lévő ütegek lőszere olyannyira elfogyott, hogy azokkal nem képes megfelelő támogatást nyújtani a gyalogságnak. Longstreet erre parancsot adott a lőszereskocsik feltöltésére, de kiderült, hogy nincs miből feltölteni őket.
Éppen akkor az ellenség ütegei közül néhányat felmozdonyoztak és elvontattak, és ez némi nem várt reményt nyújtott a támadás előtt.
Ez Longstreet verziója, hogy maga Alexander hogyan emlékezett minderre, azt nem tudom.
Tehát a két tüzérségi főnök közül július 3-án Hunt teljesített jobban,
-- Miután az éjszakai haditanácson eldől, hogy a szövetségi csapatok alapvetően védekezni fognak július 3-án, Hunt feladata az, hogy amikor Lee a várt támadását elindítja, azt megállítsa. A konföderációs oldalon Lee tudja, hogy vagy győznie kell döntő módon és akkor szerez magának lőszert a szövetségi készletekből, vagy vissza kell térnie Virginiába, ezért hiába minden ezzel ellentétes taktikai megfontolás, folytatni akarja a támadást. Egyik stábtisztje, A. L. Long azt sugallta, hogy a konföderációs tüzérség képes lesz az uniós ágyúkat annyira megrongálni, hogy a nyílt terepen dombnak fölfelé támadó csapatok elérnek az ellenséges vonalig és elfoglalják azokat. Hogy ebben Lee mennyire hitt, az kétséges, mert akinek volt harci tapasztalata, az tudta, hogy a konföderációs tüzérség alárendelt szerepet játszik az unióssal szemben. Sem az ágyúpark, sem a rendelkezésre álló lőszer, sem a kiszolgáló lóállomány - semmilyen materiális attribútum nem éri el az uniós tüzérség színvonalát. És a legsúlyosabb fogyatékosság: a lőszer gyújtója megbízhatatlan. Chancellorsville-nél a déli tüzérek némelyike olyan megbízhatatlannak ítélte meg a repeszeket detonáló gyújtót, hogy csak hagyományos, emberi célpont ellen kevéssé hatásos vastöltetet volt hajlandó lőni, mert nem bírták kiszámítani, hogy a gyújtó mikor fog detonálni. Volt olyan déli gyalogsági alakulat, amelyik megtiltotta a tüzérségnek, hogy a feje felett átlőjön, mert korábban már egyszer egy azonnal detonáló gyújtó miatt a baráti tüzérség belekartácsolt a soraikba.
Alexander szerintem olyan feladatot kapott, aminek teljesítéséhez nem álltak rendelkezésre az eszközök.
Alexander tüzérségi előkészítése közel sem volt olyan eredményes, mint azt Longstreet várta.
-- Longstreet nem várt semmi ilyesmit. A tüzérségi előkészítés ötlete az ő ellenkezését volt hivatva leszerelni. Longstreet pontosan attól tartott, hogy a támadás vérbe fog fúlni és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy az ne induljon el, leszámítva a lemondása benyújtását. De Lee nem engedett neki. Amikor már nem volt több kibúvó és minden ellenkezése dacára megkapta annak a hálátlan feladatát, hogy a július harmadiki rohamot elindítsa, még megpróbálkozott azzal, hogy közölte a bombázást felügyelő Alexanderrel, hogy ő adja meg a jelet Pickettnek a támadásra, _miután_ megítélése szerint az északi tüzérséget már kellően meggyengítette. Longstreet nyilvánvalóan arra számított, hogy ez sohanapján fog bekövetkezni és a támadás nem indul el. Ő maga már minden ellenvetési lehetőséget kimerített Lee-vel szemben, most egy strómant keresett, hogy valahogy elszabotálja ezt a katasztrofális mellényúlást. Alexandernek fogalma sem volt, hogy Longstreet és Lee már harmadik napja nem tudnak megegyezni mit kéne csinálni és az az ötlet, hogy a tüzérség alezredese utasítsa a gyalogság három hadosztályát harcba vivő vezérőrnagyát, hogy mikor támadjon, sőt mi több, lefújja a támadás megindítását - ez hagymázas baromságnak tűnt neki. Nem is értette, hogy ezt Longstreet hogy a fenébe tudta kitalálni. Nem tudott milyen választ adni erre, nem engedelmeskedett neki, hanem a lőszer fogyásakor visszaüzent Longstreetnek, hogy a támadásnak most kell indulnia, ha azt akarják, hogy a tüzérség még támogassa, mert nem tudja tovább fenntartani a bombázást. Arról, hogy a szövetségi tüzérség ártalmatlanítva lenne, Alexander nem nyilatkozott. A fekete lőpor füstjében ilyen messziről azt senki meg nem mondta volna. Az üzenetet halló Pickett erre megkérdezte Longstreetet, hogy támadjon-e. Longstreet mindössze egy bólintást tudott kicsiholni magából és Pickett elindította a rohamot.
[Alexander] tüzérei túl magasra céloztak
-- Gettysburgnél a régészek feltárták, hogy az uniósok tartotta domboknak a _másik_ oldala van teleszórva repesszel; a lövedékek gyújtója rendszerint túl későn detonált és így közel nem volt elég hatásos a bombázás. A másik nehézség magából a feladatból származott: a korabeli tüzérség ilyen távolságból egy ekkora emelkedésű dombot nem tudott sebészi pontossággal támadni. Még saját tüzét sem tudta helyesbíteni, hiszen nem voltak tüzérségi megfigyelői ehhez a feladathoz. Long ötlete erősen voluntarista volt; reménykedni lehetett, hogy annyira még pont működni fog, hogy a gyalogság nagyobb tragédia nélkül átjut, de sejteni lehetett, hogy ez nem lesz sétagalopp. A kimenetel pedig egy teljesen összeomló támadás lett.
és amikor néhány megsérült északi üteget Hunt visszavonatott, Alexander azt hitte, hogy mindet elűzte és szabad az út a gyalogság számára.
-- Alexander egy valamiből tudott ítélni: az ellenséges tüzérség aktivitásából. Az általa mindössze 45 percesnek becsült bombázás során tudjuk, hogy a szövetségi oldalon Hunt utasítást adott, hogy tartalékolják a lőszert. Ezt az utasítást végül csak az irányítása alatt álló tüzérségi tartalék fele hajtotta végre. A tartalékolást a déli oldalon elméletileg észrevehették és arra következtethettek belőle, hogy a tüzérségi előkészítés sikeres volt, az északi ágyúk elhallgattak. De tudjuk, hogy a támadásra a jelet nem az adta meg, hogy az északi ágyúk hallgattak, hanem az, hogy Alexander negyed órával a lőszertartalék kifogyta előtt elküldte az üzenetet Longstreetnek, hogy vagy most támad a gyalogság, vagy ennyi volt, mert ő nem tudja tovább fenntartani a pergőtüzet.
Hunt a közeledő déli gyalogság láttán pedig szépen kartácsra töltette az ágyúit.
-- Hunt lőszertartalékolási utasítását Hancock parancsára az ágyúinak fele nem hajtotta végre, mert a szárnyparancsnoki feladatkörbe emelkedő Hancock úgy érezte, hogy a gyalogság morális tartásának megőrzéséhez szükség van rá, hogy a szövetségi ágyúk ne hallgassanak el, akármennyire is nem találnak el semmit ilyen távolságból. Hancock és Hunt doktrinális nézeteltérése még az 1870-es években sem rendeződött. tüzérségi tartalék másik része viszont távolabb volt elhelyezve, nem ott, ahol Hancock parancsnokolt - ez volt az a csőmennyiség, ami a nagyon durván elkaszálta a déliek támadásának java részét. Ott, ahol erre már nem nagyon maradt lőszer, a déli vonal jobb oldalán a dandárok közül több viszonylag épségben elérte az északi vonalat, de áttörni nem volt esélye.
Law azon döntésének, hogy két ezredét más irányba küldi, egyéb lényeges következménye is lett. Benning dandárának kellett támogatnia Law támadását. Azonban a két dandárt egy erdősáv választotta el egymástól, és amikor Benning kiérkezett az erdőből a síkra, csapatokat látott maga előtt balra, de pontosan nem tudta azonosítani őket. Benning megállíthatta volna dandárát, amíg kideríti, hogy kik is az előtte menetelő katonák, azonban ő úgy döntött, hogy nyomban követi őket.
Később kiderült, hogy az a két gyalogezred volt, melyeket Law Smith ütegének megtámadására küldött. Őket követve Benning dandára nem a Little Round Top-on támadó csapatokat támogatta, hanem a Devil’s Den-ért folytatott harcban vett részt.
Hood két vonalban állította fel négy dandárból álló hadosztályát. Balról jobbra Jerome B. Robertson és Evander M. Law dandárai alkották a támadó első vonalat, míg George T. Anderson és Henry L. Benning dandárai a támogató második vonalat. Ebben a felállásban Law dandára Hood hadosztályának jobbszárnyán, és az egész Észak-Virginiai hadsereg jobbszárnyának legszélén helyezkedett el. A dandár öt gyalogezredből állt, a középen álló ezred egyenesen a Big Round Top, majd onnan tovább a Little Round Top felé vehette az irányt. Amint Law dandára előrenyomult, lőni kezdte őket az északi James Smith kapitány Devil’s Den közelében felállított tüzérütege. Lawnak több választási lehetősége volt: folytatja az előrenyomulást keleti irányba, esetleg teljes dandárát a Devil’s Den felé irányítja, vagy pedig dandárának csak egy részét küldi Smith ágyúinak megtámadására, megmaradt erőivel pedig tovább nyomul előre.
Law a dandár jobbszárnyán lévő két ezredet, a 44. és 48. alabamai gyalogezredet bal felé irányította a tovább vonuló dandár háta mögött, azzal az utasítással, hogy nyomuljanak északi irányba, és támadják meg az uniós üteget. Az addig a dandár közepén elhelyezkedő 15. alabamai gyalogezred most a jobb szélre került, és egyenesen a Big Round Top és a Little Round Top között lévő völgy irányába masírozott, balján a 47. alabamai gyalogezreddel. Az északi Strong Vincent ezredes dandárának hősies harca a Little Round Top-on közismert, végül sikerült megállítaniuk az alabamaiakat. Viszont ha a két gyalogezred, amelyeket Law balra küldött, az eredeti felállás szerint részt vett volna a támadásban a Little Round Top-on, akkor a harc kimenetele ezért a létfontosságú területért máshogy is alakulhatott volna.
A 15. alabamai gyalogezred harcban a 20. Maine-i gyalogezreddel a Little Round Top-on
Miután végrehajtották a kontramarsot, Longstreet egységei megérkeztek a Szeminárium-gerinc (Seminary Ridge) déli nyúlványaihoz, arra számítva, hogy az uniós balszárnyat a korábban elfoglalt pozíciójában találják. Ehelyett Longstreet közvetlenül maga előtt találta őket a Devil’s Den-től a Búzamezőn (Wheatfield) és az Őszibarackoson (Peach Orchard) keresztül az emmitsburgi útig terjedő új állasaikban.
Longstreet választhatott hogyan teljesíti Lee aznapra vonatkozó harcászati utasításait: vagy azonnal megindítja a támadást az északiak ellen Lafayette McLaws vezérőrnagy hadosztályával, melyet John Bell Hood vezérőrnagy hadosztálya támogatna, vagy pedig megpróbál úgy manőverezni a két hadosztállyal, hogy oldalba támadja az uniós sereg balszárnyát. Amikor Hood azt javasolta neki, hogy délkeleti irányban helyezze át hadosztályát, Longstreet ezt elutasította, és azonnali támadásra adott parancsot. Ezzel megindult a július 2-i konföderációs támadás.
"Hunt tüzérségi munkája a harmadik napon döntő módon járult hozzá a Pickett-Pettigrew-Trimble vezette gyalogsági támadás szétágyúzásához. Felismerte, hogy mikor és mire kell a lőszert tartalékolni és oda lőtt, ahol nagyon fájt."
Tehát a két tüzérségi főnök közül július 3-án Hunt teljesített jobban, mert Alexander tüzérségi előkészítése közel sem volt olyan eredményes, mint azt Longstreet várta. A tüzérei túl magasra céloztak, és amikor néhány megsérült északi üteget Hunt visszavonatott, Alexander azt hitte, hogy mindet elűzte és szabad az út a gyalogság számára. Hunt a közeledő déli gyalogság láttán pedig szépen kartácsra töltette az ágyúit.
Ez a hármas pont trükkös. Amennyire meg tudom ítélni minden igaz benne, amit ír, de szerintem mégsem a lényeget fogta meg. A lényeg szerintem Henry J. Huntban keresendő. Huntot már egyszer kinevezték a Potomac hadsereg tüzérségi főnökévé. McClellan volt, aki Huntban felfedezte a tehetséget és azonnal nemcsak a tüzérség általános felügyeletével bízta meg, ami javarészt adminisztratív munka lett volna, de a tüzérség taktikai irányítását is rábízta. Ez neuralgikus pont a polgárháborúban, mert ha a tüzérséget a gyalogság tábornokainak igénye szerint helyezik el és irányozzák, akkor általában nem túl hatásosan tudja támogatni a harcot. Ha viszont a tüzérek szabad kezet kapnak és önállóan cselekszenek, akkor meg gyakran figyelmen kívül hagyják a gyalogság vélt, vagy valós igényeit. Az efölötti doktrinális vita túlnyúlt a polgárháború időtartamán.
Hunt az északi oldal legjobb tüzérségi szakértője volt, az ideális ember a posztra. McClellan 1862. szeptember első napjaiban vette át újra a Potomac hadsereget, és azonnal el is indult a Marylandi hadjáratra. Útközben kinevezte Huntot, aki pozícióját lényegében lóhátról gyakorolva sikeresen felmérte, hogy mennyi és milyen tüzérségi eszköz áll a rendelkezésére, mi milyen lőszert igényel, ki melyik zászlóaljat irányítja, és a legnagyobb káoszból szűk két hét alatt olajozottan működő gépezetet varázsolt. Annyira, hogy Antietamnél az északi tüzérség lemosta a délit a csatatérről. Stephen D. Lee későbbi altábornagy szerint Antietam tüzérségi pokol volt a Konföderáció számára; amely üteget nem vonták ki a kiválóan elhelyezett északi ütegek hatótávjából, azt miszlikbe lőtték. Hunt tehát óriási szervezőmunkát végzett el, majd kiütötte az ellenséges tüzérséget, röpke két héttel a kinevezése után. Csakhogy Antietamet követően, McClellan eltávolítása után megvonták tőle a taktikai irányítás jogkörét, s mivel ezt nem tudta elfogadni, tiltakozásul lemondott. Ezért sem Fredricksburgnél, sem Chancellorsville-nél nem ő volt a főnök.
A chancellorsville-i vereség utáni átszervezés is valszeg lényeges momentum volt, de szerintem nem annyira, mint Hunt visszatérése. Hunt az azelőtti szisztémában is bizonyított, ergo szerintem itt nem szervezeti kérdésről volt szó, hanem arról, hogy ki irányított. Ez a déli oldalon is hasonlóképpen zajlott: amint az ottani tüzérségi ásznak, Edward Porter Alexandernek taktikai irányítást adtak a kezébe Chancellorsville-nél, felismerte, hogy a Hazel Grove magaslatáról a minőségében rosszabb déli ágyúkkal szanaszéjjel lőtte a szövetségi ütegeket a Fairview Hillen. Ugyanez a teljesítmény felettesétől, az öreg Pendletontól nem volt várható; Lee nem is adott neki taktikai feladatot soha, mihelyt felfedezte Alexanderben a zsenit. Sőt, nem csak Pendletont, de az első hadtestnél levő főnökét John B. Waldont is meg kellett kerülni, ahhoz, hogy az ő kezében összpontosuljon a konföderációs tüzérség irányítása. Lee neki is átnyúlt a feje fölött: 1863. július 3-án Alexander irányította a déliek tüzérségének java részét, amely a támadás előtt az északi állásokat volt hivatott bombázni.
Hunt tüzérségi munkája a harmadik napon döntő módon járult hozzá a Pickett-Pettigrew-Trimble vezette gyalogsági támadás szétágyúzásához. Felismerte, hogy mikor és mire kell a lőszert tartalékolni és oda lőtt, ahol nagyon fájt.
Július 2-án Daniel Sickles vezérőrnagy III. hadtestének a Winfield Scott Hancock vezérőrnagy Cemetery Ridge-en felállított II. hadtestétől balra elterülő, déli irányban a Little Round Top-ig nyúló területsávot kellett védelmeznie, így tehát a III. hadtest alkotta az uniós hadsereg balszárnyát (B). Sickles-nek mindazonáltal nem tetszett a hadteste által elfoglalt pozíció, és figyelmét felkeltette egy kb. 14 méterrel magasabban húzódó, tőlük 1300 méterre lévő, az emmitsburgi úttal párhuzamosan futó dombgerinc. Andrew Humphreys dandártábornok hadosztályát az emmitsburgi úthoz küldte, míg David Birney vezérőrnagy hadosztályát nyugati irányba mozdította el, ahol új pozícióik a Devil’s Den-től a Búzamezőn keresztül az emmitsburgi útig kígyóztak (A). Sickles jobb szárnya és a II. hadtest között így jókora rés keletkezett, balszárnya pedig elszakadt a Little Round Top-tól.
"a Pennsylvaniában zsákmányolt élelmiszerrel megrakott szekerek százai, meg rekvirált tehenek csordái és lovak tömege vették útjukat délre, Richmond felé."
No meg a csapatostul összefogdosott feketéket is délre hajtották.
Köszönet értékes hozzászólásaidért, így sok minden érthetőbb. A cikk tkp. Spruill több mint 200 oldalas könyvének (ami nekem nincs meg) szörnyen zanzásított kivonata, úgyhogy a szerző részletesebb leírásával, érveivel sajnos nem tudok szolgálni. A cikk fordítását hamarosan folytatom, az utóbbi napokban sajnos nem volt rá időm.
A tizedikben nem értek egyet azzal, hogy Lee számára a visszavonulás szóba sem jöhetett. Sőt, azt sem tekinthette járható útnak, hogy védekező harcot vívjon, mert serege egy hosszú és egyre vékonyodó utánpótlási vonal végén állt,
-- Nem volt semmilyen utánpótlási vonal. Lee már június 25-én, a Potomac folyón való átkeléskor megírta Jefferson Davisnek, hogy mivel nincsen elégséges katonája az utánpótlási vonal védelmezésére, ezért azt feladja. Hagyott egy minimális őrséget az átkelőhelyeknél és kész, mindenki másnak irány Chambersburg. Richmondból (Winchesterből, ha a vasút végpontját nézzük) semmilyen utánpótlást nem küldtek az Észak-Virginiai hadsereg után, annak ellenére sem, hogy Lee kért lőszerutánpótlást, mert nem állt rendelkezésre. Az utánpótlás pontosan ellenkező irányba áramlott; a Pennsylvaniában zsákmányolt élelmiszerrel megrakott szekerek százai, meg rekvirált tehenek csordái és lovak tömege vették útjukat délre, Richmond felé.
Itt a címen kívül mindennel egyetértek. Ez nem Ewell rossz döntése volt, hanem Ewell viszonylag ép csapatai a Cemetery Hill azon északi és északkeleti és keleti oldalán álltak, ahonnan kutya nehéz lett volna megtámadni a dombot. Ewelll rámutatott, hogy arról a lankásabb, nyugati részről kell támadni a Cemetery Ridge felől, ahol Hill hadtestének csapatai állnak. Lee meg verhette a fejét a falba, hogy Andersont Cashtownnál megállította, mert most kellett volna a pihent hadosztálya. De az nem jött. Nem jött Johnson hadosztálya sem, mert Johnson egy hosszabb utat választott Cashtown felé, nem azt, amelyiken Rodes csapatai mentek, részben azért, mert neki kellett a hadtest szekértrénjét védelmezni és az a hegyvonulat mögött nagyobb biztonságban volt, másrészt meg nyilván pont azért, mert ha a Carlisle road mittomén húsz kilométer hosszan tele van Rodes oszlopaival, akkor az övé még húsz kilométer hosszan hátramarad, a szekértrén meg el se tud indulni Carlisle alól, ahol már ott van a pennsylvaniai milícia. Mire késő este a Johnson hadosztály befutott, addigra a Culp's Hillt rég elfoglalta a szövetségi XII. hadtest.
Rodes meghallotta a fegyverdörgést, amint, Henry Heth vezérőrnagy hadosztálya (A. P. Hill hadtestéből) összecsapott az uniós 1. hadtesttel. Déli irányba meneteltette hadosztályát és az Oak Ridge-en bontakoztatta ki, abban a tévhitben, hogy most az északi csapatok jobb szárnyának oldalába került.
-- Ez nem volt tévhit. Mikor Rodes elkezdte a dandárjait oszlopból vonalba fejleszteni, akkor még csak az I. szövetségi hadtest volt jelen. Annak tényleg a jobbszárnyát tudta fenyegetni. De időközben megérkezett a XI. hadtestből is két hadosztály, akik kelet felé terjesztették ki az uniós vonalat. Ezeket Rodes öt dandárja már csak frontálisan tudta megtámadni.
Rodes – Ewellel egyetértésben – figyelmen kívül hagyta Lee parancsát, hogy ne kezdeményezzenek általános összecsapást, és támadott.
-- Utólag ez rossz döntésnek látszik, de akkor és ott nagyon is indokoltnak tűnt a gyors és döntő fellépés, mielőtt még több szövetségi katona érkezik, illetve a jelen levők jobban kiépítik a rögtönzött sáncaikat.
Miután első támadása kudarcot vallott, Rodes megindított egy második rohamot. A támadások Early hadosztályát is belesodorták a harcba, sőt a Hill-hadtest egyik hadosztályát is be kellett vetni.
-- Itt nem Rodes "rossz" támadásának "megmentése" a lényeges, hanem az, hogy amit Rodes szertett volna, oldalról felgöngyölíteni az uniós állást, az Early hadosztálya számára valóban lehetségessé vált, mert déli létszámfölény alakult ki és ezt kihasználva az uniós szárny mögé tudtak kerülni. Early ezt felismerte, Ewell engedélyt adott a kedvező helyzet kiaknázására, Lee pedig átlátta, hogy az északi támadást Hill hadtestének támogatnia kell és ebben az esetben itt és most jó eséllyel tönkre tudnak verni két uniós hadtestet. Ha halogatják a dolgot, akkor meg nem tudni mi fog történni. A jól kivitelezett Early-féle támadás, párosulva azzal, hogy Rodes nem állt le a veszteségeit számolgatni, nagyrészt el is döntötte a harcot a délután hátramaradt idejére. A probléma ott volt, hogy amennyi ereje Hillnek rendelkezésre állt, azzal az ő hadteste is nyugodtan megpróbálhatta volna átkarolni az I. hadtest szárnyát, de Hill nem irányította az ütközetet, mert rejtelmes betegsége miatt rosszul volt. Hill hadosztályai valószínűleg Lee irányítása alatt működtek és Heath-t a harc folyamán ugyanúgy fejbelőtték, mint Reynoldsot, csak ő megúszta egy agyrázkódással, de így nem tudott Pender hadosztályától segítséget kérni és így az áttörés nagyobb veszteséget követelt, mint szükséges lett volna. Pendert meg valószínűleg Lee tartalékban tartotta, csakúgy, mint Hill harmadik hadosztályát, Andersont, akit még kora délután arra utasított, hogy ne is haladjon tovább Gettysburg felé, hanem táborozzon le. Így Anderson csapatai aznap nem láttak semmilyen harcot.
Ebben a pontban sokkal lényegesebbnek tartom, amit nem ír le a szerző. Az északi csapatok nem azért nem vonultak vissza Gettysburg alól, mert Reynolds hősiesen ellenállt és ezzel lehetővé tette, blablabla. Azért nem vonultak vissza, mert Reynolds, aki Meade elképzelésével összhangban valószínűleg visszavonult volna és maga után csalogatja a déli hadtesteket a Big Pipe Creek vonalára, fél tizenegykor teljesen váratlanul fejlövést kapott és elesett és sem az I. hadtestet átvevő Doubleday ddtb., sem pedig a bal szárny három hadtestének parancsnokságát átvevő Howard vőrgy. nem értesült Meade haditervéről. Howardnak lehetett volna több esze annál, hogy a nem túl kedvező, Gettysburgtől nyugatra és picit északra levő állások helyett azonnal visszavonuljon a Gettysburgtől délre levő magaslatokra, még mielőtt Early, Rodes és Pender hadosztályainak rohamától az I. és a XI. hadtest ellenállása összeomlik, de nem így történt. Ehelyett segítséget kért Slocum és Sickles hadtesteitől, amelyek a tervnek megfelelően várták, hogy mikor hátrál az I. és a XI. hadtest vissza melléjük és akkor harcukat segítve közösen visszahátrálnak a Big Pipe Creek vonalára. Ezért Slocum (de valszeg Sickles sem, csak erről nem tudunk) nem értette, hogy ez a terv miért került kukába hirtelen és kéri Howard, hogy az eddigiekkel szöges ellentétben menjenek előre, észak felé és segítsék meg a már ott levő két szorongatott két hadtestet.
Ez nem egy hadtest szintű taktikai döntés volt, hanem egy kommunikációs kudarc, amely után Meade a helyszínre küldte Hancockot, hogy állapítsa meg mi a helyzet és vagy vonja ki a csapatokat Gettysburgből, vagy erősítse meg, amit Reynolds jelzett, hogy a várost uraló magaslatok kiváló tüzérségi állásnak ígérkeznek, jobbnak, mint a Big Pipe Creek.
Bufordnak több választási lehetősége is volt: felállíthatta lovasságát a közeledő ellenséggel szemben Gettysburgtől nyugatra, elhelyezhette a várostól délre és délkeletre lévő magaslatokon, vagy visszavonulhatott Emmitsburg felé.
Buford az első lehetőséget választotta, Gettysburgtől nyugatra foglalt el állásokat, azzal a szándékkel, hogy addig késleltesse a déliek előrenyomulását, ameddig csak lehetséges. Az uniós gyalogság ezalatt erőltetett menetben éri el a várost. Buford döntése hatással volt mindkét hadsereg pozícióira és manővereire az elkövetkező három nap folyamán.
-- Hatással volt, oké, de ezek a kitételek úgy láttatják a dolgot az olvasóval, mintha északi szempontból Gettysburg városának valami nagy jelentősége lett volna. Nem volt. A Potomac hadsereg parancsnoka nem is akart itt csatát vívni, ő a Big Pipe Creek vonalán levő természetes magaslatokon akart védelmi állást foglalni. Buford lovassága valami harminc mérföldre távolodott el ettől a vonaltól, ergo józan ésszel teljesen mindegy, hogy meddig halogatja a déliek bevonulását Gettysburgbe, úgyis be fognak vonulni. Ezért a döntés mögötti szándék homályos. Buford kiváló lovassági hadosztályparancsnok volt, valószínűtlen, hogy azt gondolta volna, hogy a déli gyalogság tömeges támadását a lovasával megállítja. A déliek késleltetése pedig nem értelmezhető cél Gettysburg viszonyában, amíg nem is akarnak Gettysburgnél csatát vállalni. Sokkal valószínűbb, hogy Buford visszavonta volna az erejét, amennyiben a várakozásnak megfelelően túlerejű déli támadás közeledik, de Reynolds előbb ért oda hozzá, mintsem ez bekövetkezett volna, mert az első rohamot saját erejével, meg a karabélyaival is vissza tudta verni. Reynolds megérkezte után viszont Buford már nem volt döntési helyzetben, mert Reynolds a rangidős kettőjük közül és át is vette a parancsnokságot a harcmezőn.
A déli lovasság tehát gyakorlatilag az uniós hadseregtől keletre tudott csak észak felé nyomulni, és így természetesen képtelen volt arra, hogy fedezze Ewell jobb szárnyát.
-- Ebben a pontban én nem értek egyet a szerzővel. Ewell jobbszárnya Yorkból fordult vissza 28-án. Stuart három dandárja fél nap késéssel utánuk elérte Yorkot és megtudták, hogy Early hadosztálya merre ment onnan tovább, majd utánuk küldtek két tisztet, akik Earlyt követve elérték az összevont hadsereget július elsején este és informálták Lee-t, hogy Stuart merre haladt tovább. Eltekintve attól, hogy Ewell jobbszárnyát a világon semmilyen uniós fenyegetéstől nem kellett fedezni, Lee parancsának azon kitétele, hogy csatlakozzanak fel Ewell jobbszárnyára, megvalósult. (Az már más kérdés, hogy Yorkból Stuart nem fordult vissza Gettysburg felé, hanem Carlisle-ba indult.)
Stuart a hadsereg három legjobb lovasdandárát vitte magával, a hátrahagyott két lovasdandárnak pedig nem volt kompetens parancsnoka.
-- Grumble Jones kompetens parancsnok volt, csakhogy Beverly Robertson rangidős volt vele szemben, ezért a két dandár vezetését Stuart rá bízta. Kérdéses mennyire volt világos bármelyikük számára, hogy Stuart helyett most nekik kéne Lee-t információkkal ellátni arra vonatkozólag, hogy merre tart a Potomac hadsereg. És felmerül a gyanú, hogy az Észak-Virginiai hadsereg feljegyzéseiből eltávolították azokat, amelyek arra utaltak, hogy Lee és a törzs kaptak felderítési adatokat a Potomac hadsereg észak felé mozgásáról már június 25-ével kezdődőleg.
Lee úgy határozott, hogy Longstreet-nek már a csatatéren lévő két hadosztálya (George Pickett vezérőrnagy hadosztálya még nem érkezett meg) fogja megindítani a főcsapást az északiak bal szárnya ellen. Ez azt kívánta meg Longstreet csapataitól, hogy az ellenség számára észrevétlenül meneteljenek déli irányba, és utána támadjanak. Azonban a menet közben az éldandár egy kisebb gerinchez ért, amin ha átvágnak, felfedik Longstreet hadmozdulatát a Little Round Top-on elhelyezkedő uniós jelzőőrök előtt.
Longstreetnek választania kellett: vagy továbbhalad, és felfedi magát az északiak előtt, vagy visszafordul, hogy másik utat keressen. Kontramarsra utasította a menetoszlopot, hogy alacsonyabban fekvő terepet találjanak a déli irányú továbbhaladásra. Ez a végzetes döntés azután jókora dugót okozott, és rettenetesen meghosszabbította az időt, melyre a támadás megindulási pozícióinak eléréséhez szükség volt. Emiatt a támadást késő délutánra kellett halasztani, szétzilálódott a hadsereg többi csapategységével való koordináció, az uniós John Sedgwick vezérőrnagy VI. hadtestének pedig több ideje jutott arra, hogy beérkezzen, és megerősítse Meade védelmi vonalát.
Lee egyik legfontosabb célja 1863 nyarán az volt, hogy az északiak területén verje meg a Potomac hadsereget, azért hogy ebből a győzelemből a Konföderáció politikai sikert kovácsolhasson. A július 1-i harcok után mindkét hadsereg megerősítette pozícióit Gettysburgnél. Lee számára a visszavonulás szóba sem jöhetett. Sőt, azt sem tekinthette járható útnak, hogy védekező harcot vívjon, mert serege egy hosszú és egyre vékonyodó utánpótlási vonal végén állt, így nem várhatott arra, hogy Meade lépjen először. Mindezen okokból kifolyólag Lee meghozta végzetes döntését: július 2-án támadni fog. Ezzel meghatározta a csata menetét az elkövetkező két napon.
Bár a Potomac hadsereg két hadteste már harcban állt július 1-jén, egyáltalán nem volt bizonyosra vehető, hogy Meade öt másik hadtestét is a gettysburgi csatatérre küldi, mint ahogy végül tette. Meade-nek máshol is lehetősége lett volna összpontosítani hadseregét, Marylandben is erős védelmi állásokba vonulhatott volna, bár ehhez a Gettysburgnél lévő két hadtestnek déli irányban el kellett volna szakadnia Lee hadseregétől. Meade döntése következtében vívta meg egymással Gettysburgnél a csatát a két szemben álló haderő.
A XI. hadtest Chancellorsville-nél katasztrofálisan szerepelt - igaz, hogy Jacksonnak sikerült tökéletesen meglepnie az óvatlan Howardot. Ha Lee-nek sikerül nagyobb erőt koncentrálni, és erőteljes csapást mérni, akkor talán védelemből is sikerült volna kivetnie és megszalasztania őket.
