Most nézem, hogy az angol (english) Wikipedia alapján az ún. angel (angles, aenglisc) Yngweoni-germán törzs súlypontja nem a Fyn-szigeten, hanem Schleswig délkeleti részén, az ún. Angel régióban (latinosan Anglia, németül Englen) volt.
Bár nem egy nagy távolság, meg gondolom egy Yngweon-germánnak nem okozott problémát 30-40 km a laposfenekű Nydam-hajókon.
A másik meg az, hogy a brit-keltáknak esélyük sem volt, hogy megállítsák a lendületes germán inváziót (Drang nach Westen a Drang nach Osten mintájára:-)
Ennek az egyik oka az volt, hogy a fehérjedús táplálkozást folytató saexon és aenglisc nép szálfatermetű, robosztus féfitagjai tekintélyes méretű kar- és keresztizmokat tudtak növelni, ami lehetővé tette, hogy a korábbinál nehezebb vérteket és pajzsokat, ill. nehezebb, erősebb átütő erejű kézifegyvereket hurcoljanak a csatába.
A szegényesebb táplálkozású, törékenyebb testfelépítésű keltáknak ez a biológiai előny nem adatott meg, ezt a hátrámyt pedig olyan karizmatikus hős, mint Arthur sem tudta ledolgozni.
Most lehet azt mondni, hogy ez hülyeség, de egy olyan korban, amikor a csatákat javaréászt kézifegyverek döntötték el, és a lőfegyverek (íjak) periférikus szerepet játszottak, a testfelépítés és az izomzat bizony nem elhanyagolható tényező....-))
A te hamis és megbízhatatlan brit forrásaidtól eltérően az 530-as évektől kezdve a brittonoknak egy minden addiginál nagyobb angolszász invázióval kellett szembenézniük.
Ennek pedig az volt az oka, hogy a Jylland-félszigeten abban az időben pusztított a rejtélyes vosk nevű betegség, amelyet állítólag a talajban elszaporodott mérgező baktériumok okoznak és amely kíméletlenül pusztította a lakosság marhaállományát.
Ráadásul a gabonatermés is rossz volt azokban az években, ezért a Jütland-félszigeten és a Fyn-szigeten élő aenglisc (angol) és geuta (jüt) nép masszív éhínséggel nézett szembe.
Ekkor rengetegen döntöttek úgy, hogy átköltöznek a Brit-szigetre.
Van olyan forrás is, hogy az egész aenglisc nép a királlyal (óang. cyning) az élen elhagyta a Jylland-félszigetet és Kelet-Angliába (East Anglia) tette át a székhelyét.
Ezzel kezdődött meg a kelet-angliai bretwaldák kora. Raedwald volt Kelet-Anglia első bretwaldája.
Ugyanebben az időben a jutinianusi pestisjárvány megtizedelete a mediterrán világgal még mindig intenzív kapcsolatban álló brit-kelta népességet, ezzel a demográfiai mérleg lassan a germán hódítók javára billent.
A topik rettenthetelen és halhatatlan főhöséhez, Arthur királyhoz visszatérve, róla a főáramú, konvencionális történészek többségének az a véleménye, hogy ő egyáltalán nem is létezett.
Pedig ha elfogadnának a különböző walesi krónikák adatait, abból azért megrajzolható egyfajta történelmi portré Arthúrról:
a britonok egyik királya volt a VI. sz. első felében, akinek átmenetileg sikerült az apró briton államocskák erőit egyesíteni a nagy ellenség, a szászok ellen.
Arthur a római (antik) hagyományokat is őrző keresztény britanniai világ képviselőjeként és védelmezőjeként lépett fel a pogány ógermán világot képviselő szászok ellenében.
Egy sor kisebb-nagyobb győzelmet aratott a szászok fölött, a legjelentősebb kétségtelenül a Badon Hill-i (lat. Mons Badonicus, welsh Mynidd Baddon) volt, amelyre a walesi krónikák szerint Kr.u. 516-ban került sor.
Ekkor az Arthur vezérlete alatt egyesült briton erők eltöröltek a Föld színéről egy nagy portyázó szász csapatot.
Ennek a győzeléemnek az volt a történelmi jelentősége, hogy a szászok átmenetileg Sussexbe és Essexbe, valamint Kelet-Angliába szorultak vissza, a közbenső területekről a győzedelmes britonok mintegy fél évszázadra kiszorították őket.
Arthurnak végül is, mint a nagy királyoknak általában , egyre több lett az ellensége az idők folyamán, végül egy Merdawt (a középkori lovagregényekben Mordred) nevű trónkövetelő lépett fel ellene.
Merdawt hatalmas sereget gyűjtött mindazokból a népekből, akik gyűlölték Arhurt - szászokból, piktekből, skótokból és írekből - aztán Camlan mezején a hős király végül veresléget szenvedett és maga is elesett a csatamezőn.
Temetésének helyéről semmi biztosat nem tudunk, alegendákban több változat is fennmaradt, egyikük-másikuk meglehetősen misztikus.
Arthur halála után a britonok egysége megbomlott, a briton területek egymással is civakodó apró királyságokra estek szét.
Pont a legrosszabbkor, mert a VI. század utolsó negyedében a szászok minden addiginál nagyobb inváziót intéztek a briton területek ellen és egy sor döntő csatában sikerült megverniük a britonokat.
Ezeknek a vereségeknek ahatására a VII. sz. közepére a britonok a perifériákra szorultak: északnyugaton Cumberlandbe vagy latinosan Cumbriába, nyugaton Walesbe, délnyugaton pedig a Cornwall-félszigetre.
Britannia többi része a győzedelmes germán (szász, angol és jüt) hódítók kezére került...
Ennek ellenére Arthur neve, mint az egyik legnagyobb lovagkirály neve maradt fenn, ő lett a későbbi lovagi irodalomban a nemes lelkű keresztény lovagkirály aerchetípusa.
Sőt a középkorban Nagy Károly és Godfroid de Bouillon társaságában bekerült a három legnagyobb keresztény lovagi uralkodó névsorába.
Ezek a körök újabban azt is állítják, hogy az északi-tengeri germán nyelvjárások már sokkal korábban megjelentek a Brit-szigeten, legalábbis annak délkeleti és keleti felében, mint az angolszász kor.
Egyesek egyenesen azt állítják, hogy a sziget délkeleti, keleti részein már a római hódítás előtt is egy germán nyelvjárás volt a beszélt nyelv, egyfajta korai óangol vagy előangol.
Ezt azzal próbálják többek között alátámasztani, hogy a britanniai kelta törzsek felsorolásában szereplő belga törzs szerintük nem kelta, hanem germán volt.
Erre egyébként némi bizonyíték a kontinensről is van, ahol szintén élt egy belga nevű germán-kelta keverék népcsoport.
Namost a belga törzsek a vaskor végén, nagyjából a Kr.e. 300 - Kr.e. 150 közötti időszakban érkeztek a Brit-szigetre, elfoglalva annak legtermékenyebb, délkeleti részét (lényegében a Londoni-medencét).
Egyik legjenlentősebb királyukat Cunobelin-nek vagy Cymbelin-nek hívták, de egyébként a germán nyelvűségükre a legcsekélyebb bizonyíték sincs.
Tehát feldobok egy témát, hogy legyen min filózni:
a múltkor láttam egy dokumentumfilmet a Spektrumon az Arthur király Britanniája sorozatból.
Az epizód címe A sohasem volt invázió volt.
Lényege, hogy egyes modern angol történészek úgy-ahohy van, elvetik az angolszász invázió elméletét.
Úgy tűnik, hogy az elmélet komoly visszahnagra talált egyes körökben, ezek a Brit-sziget autochton történelmi fejlődést hirdetik, az idegen hatásokat tagadják vagy legalábbis elbagatellizálják.
Egy kissé hasonlítanak ahhoz a magyar őstörténeti irányzathaoz, akik szerint a magyar nép és nyelv őshonos a Kárpát-medencében...
Egy kicsivel több komolyságot és több történelmet, ha szabad kérni, uraim.
Erősen csodálokozom különben, hogy Sir Aventin eddig még nem fedett meg minket azért a sok marhaságért, amit itt a topikban az utóbbi időben összehordtunk.:-)
Mynidd Baddonnál, a Celeddon-erdő közelében kaptuk oldalba a rabló, pusztító, fosztogató pogány szász hordát az Úr 516. esztendejében egy hűvös, ködös , őszi britanniai reggelen.
A pogányok számára rémületet, vért és pusztulást hozott ez a hajnal.
Hős királyunk, Arthgwr O Camelot személyesen vezette lovasrohamra a hősöket ajkán a Mi Urunk, Jézus Krisztus nevével.
Mindjárt a csata elején belevágta a gafeluc-ját egy álomtól és bortól még mámoros főszászba, aki meglepetten emelte másnapos szemeit a királyra, majd vért okádva terült el a tisztáson. Mielőtt a lelke elszállt volna felnyílt ereiből, talán még elrebegett egy halk fohászt Wodenhez, a pogány szászok hamis fődémonához.
Lovak nyerítése, emberek üvöltözése, halálhörgés verte fel a hajnal misztikus csöndjét, vér, veríték és vizelet szaga keveredett a hűvös, balzsamos őszi levegőbe.
Szász vér öntözte bőségesen Somerset méregzöld mezőit…
……………….
Nagy volt a jajveszékelés a szászok sussexi és wessexi falvaiban, mert nagyon kevés férfi tért haza erről a hadjáratról.
Arthgwr a győzelemért hálát adott az Úrnak a katedrálisban, Caer Glaes városában, amit a szászok Glastonaburh-nak hívnak.
Ez után a győzelem után a szászok két nemzedéken keresztül nem mertek a mi földünkre lépni…..
A Mi Urunk Jézus Krisztustól tanult imádság Cymraeg nyelven:
Ein Tad, yr hwn wyt yn y nefoedd, sancteiddier dy Enw. Deled dy deyrnas. Gweneler dy ewyllys megis yn y nef, felly ar y ddaear hefyd. Dyro i ni heddyw ein bara begunyddiol. A maddeu i ni ein dyledion, fel y maddeuwn ninnau i'n dyledwyr. Ac nac arwain ni i brofedigaeth; eithr gwared ni rhag y drwg. Amen.
Szép, ugye?
Nem, de végül is semmi problema, hiszen pár évvel ezelőtt egy Turtur nikknevű hungarista nyelvész.történész már bebizonyította, hogy az ősgael és az ősmagyar nyelv ugyanarról a tőről fakadnak.....:-)
Lassan közeleg Samhain varázslatos, misztikus, de ugyanakkor félelmetes, rettegésekkel teli ünnepe.
Ilyenkor azért célszerű fokhagymából készült füzéreket akasztani a bejárati ajtók felé, illetve színezüst, hegyes karókat készenlétben tartani az ágy alatt:-)))
Bár egyesek szerint egy feszület is megteszi az ágy fölött a falon.
Ti hogy védekeztek Samhain idején a holtak visszatérő lelkei ellen?.....
Nincs is annál kellemesebb dolog, mint Samhain és Imbolc között félidőben egy óír kápolnában elmélkedni Krisztus misztériumairól a hideg, búsborongós kelta őszidőben....:-)
Én csak arra emlékszem, amikor talpig vasba öltözve bementünk Szent Cuthbert templomába és egy szakállas ír szerzetes ránkdörrentett a szentori hangján, dallamos ógael nyelven:
"Megálljatok!!! Elkárhozik mindenki, aki fegyverrel lép be az Úr házába!".
Nem csoda tehát, ha az aranyló fénybe borítitt Szent Kehely ilyen fontos szerepet játszott a kelta kereszténységben, és ezen keresztül az Arthur-modakörbnen is a Szent Grál képében.
A Szent Grál kifejezést egyébként az ófrancia Sangraal kifejezésbőúl lehet eredeztetni, amelynek 2 lehetséges szófejtése vamn:
Sang Real = Királyi Vér (ti. Urunk Királyunk, Jézus Krisztis vére)
San Graal = Szent Grál, azonban ez esetben a Graal szót továbbra is meg kéne magyaráztni, talán valamely kelta nyelvből etimologizálható.
a kelta keresztény templomoknak milyen volt a tájolásuk?
Én ugyanois azt olvastam egy anyagba, hogy a régi poogány kelta hagyományokat követve a téli napfordulóhoz tájolták a templomokat, mint korábban a pogány kőköröket, többek között Stonehenge-et is.
Tehát az volt ennek a tájolásnak a lényege, hogy a téli napforduló napján pontban a napfelkeltekor a felkelő nap fénye az oltártér fölötti rózsaablakon (Larrosa Mystica) besüssön és megvilágítsa az oltáron lévő szent kelyhet.
Sőt, olyan rafináltan volt ez beállítva, hogy a napfény egyenesen beleesett a kehelybe és a kehely fényes aranypalástja, mint egyfajta homorú tükör szanaszét szórta a napsugatralkat, sejtelmes arany fénybe borítva a templom egész szakrális teret, sőt az Úr szent testét is, mivel az áldozópap a szent ostyát ilyenkor a kehely fölé tartotta, hogy az aranyló napsugarak azt is megvilágítsák, fénybe borítsák.
Én magam is jártam egy ilyen helyen, Szent Ilvilon kápolnájában imádkoztunk az egyik haverral, amikor ilyen jelenségnek voltunk tanúi.
