Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Ki lehet mutatni szövegkritikai elemzéssel, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád mennyire hatottak rá. Azt is el lehet magyarázni, hogy költészetének java része jelentéktelen apróságokról szól. De... de miközben az ember Dsida-verseket olvas, nem is jutnak eszébe esztétikai vagy irodalomtudományi kérdések, hanem a lélek együtt hullámzik a sorok dallamával, érzéki örömmel hallgatja az összecsengő rímeket, legszívesebben a maga szerelmének mondaná el azokat a szavakat, amelyeket Dsida Jenő Violának vagy Violáról mondott, vele együtt ténfereg erdőben-mezőben, és eljátszogatna a költő kutyájával. Szigorú, szakszerű kritikus azt is mondhatná, hogy ez a vitathatatlanul nagyon tehetséges és sajnálatosan fiatalkorban meghalt erdélyi költő világéletében közhelyekről írt. Igen ám, de ezek a közhelyek: szerelem, természet, együttérzés a szenvedőkkel, öröm olyan jelentéktelen kellemetességek miatt, mint üldögélni egy havasi vendéglőben, sétálgatni egy kutyával, nézni egy rügyező faágat. Ezek a közhelyek: maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is. Petőfitől tudjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. És az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.
Ropogó papírra szép és egészséges dolgokat írni - Ó, mert ez az én hivatásom!
Egész éjszaka hullott a hó. Most kéken csillog és frissen muzsikál mindenütt. A fákról hócsomó hull rám, jó csomó, amint fütyörészve megyek elõre fekete kabátommal, feketén a fehérben, mint a mozdony, vidáman, gyõzelmesen, mint akit semmi meg nem állíthat rendeltetése útján.
Szeretnék hó lenni, mely ezüsten csillog és frissen ropog mindenütt. Szeretnék recsegõ, fényes csizma lenni, mely beletipor a hóba. Szeretnék meghullott fekete fa lenni, mely megrázkódik huncutul s az iskoláslányok nyakába, kebelébe havat dobál. Szeretnék a téli reggel szürke szeme lenni, mely tágranyílik, lát és mindennek örül.
Drága testvérem te, aki rosszul aludtál az éjjel s most álmosan nyitod ki ablakodat! Érzed-e a hó szagát, a friss telet, a kis szelet, mely hajadba borzol, a tüdõdbe lehelõ levegõt, mely éleszt? Én vagyok az s az én költeményem.
Rád gondolok, barátom, míg megyek vidáman és gyõzelmesen fûtött szobám felé, rendeltetésem felé: Ropogó, tiszta papírra szép és egészséges dolgokat írni.
Biborban fürdik már az égnek alja. Mámortól reszket már az alkonyat, A nap korongja bágyadtan halad, S egy szürke felhő lassan eltakarja.
A fü között egy tücsök círipel, zúg a fáknak lombozatja Zokogásomat senki meg nem hallja És panaszomra senki sem felel. De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet Szempilláimat csendesen lezárom... Langy szellő hozza réten át Az estharangok himnuszos dalát És imádságba halkul zokogásom.
Esticsillag szerelmes volt a cseresznyefába. Hejhaj. A cseresznyefának halkrózsaszín virágai voltak, hejhaj, úgy csüngtek le virágai, kusza-finom levelei, hejhaj, mint ágbogas kína-írás selymen. Hejhaj. Illatos volt, fiatal volt, rózsaszín volt, ártatlan volt, esticsillag szerelmes volt, hejhaj.
Egyszer szemben fölébredt a hold is. Hejhaj. Cseresznyefa eleven is, holt is. Hejhaj. Kéjsóvár, nagy mandarin-arc vigyorgott a fára, hejhaj, sárgaselyem sugár-paplan borult le a fára, hejhaj, Cseresznyefa jajgatott, esticsillag sírhatott. Hejhaj.
Elmentem otthonról lidérc-szót hallgatni. Elmentem otthonról kalmárral alkudni. Elmentem otthonról idegen lyány után. Elmentem otthonról csütörtök délután.
Géplovon üldöztem iramlós örömet. Beértem s örömmel éltem az örömet. Kardokat csörtettem, puskákat sütöttem, lázadtam, tüzeltem, vérben is fürödtem.
Csókoltam szájat és csiklandtam tenyeret. Kerestem virágot, kerestem kenyeret. Ittason csetlettem imbolygó láng után - Így telt el a hosszú csütörtök délután.
Csütörtök éjjelre csak hazanyitottam, hogy melléd lopóddzam szégyennel, titokban. Koszorúd küszöbön... - No mi az? No mi az? Kezedet megfogom: Hideg az, hideg az.
Fejed a párnáról padlóig lebágyadt, iszamos aludt vér tócsázza az ágyat. Gyilkos járt tenálad elvoltom idején. Mért nem is tértem meg napszállat idején?
Verseim, verseim elállnak meredten. Elhagytam, s elhagyott, akit én szerettem... Négybevágott szívét örökké foldozom. Vérét a kezemen örökké hordozom.
Az ódonművű óra ver, a mennyezeten pókok szőnek. Homlokodon bánat hever, bánata özvegy, néma nőnek, ki fogyton véknyul, mint a hold, mert arra gondol, ami volt s hunyó tűznél fonnyadva fázik és arra gondul, aki holt, míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. Nesztelen moccan a kilincs, borzadva néznek rám a képek.
- Én is teázom, kedvesem... - mondom lágyan és kedvesen. A húnyt parázsnak lángja támad. És felakasztom csendesen kék sapkád mellé a fogasra fénylő, mennyei glóriámat.
Végy engem, végy a karodra: rajta pecsét legyek én! Tégy engem, tégy a szívedre: rajta pecsét legyek én! Mert szörnyû a nagy szerelem, mint méreggel teli korsó erõs az igaz szerelem, mint a halál s a koporsó.
Lángja, miképpen a tûzláng s az Úrnak lángja, olyan: nagy záporok el nem emésztik, nem oltja ki semmi folyam. Nélküle koldus a dús, háza, megannyi cseléde mind semmi a nagy szerelemhez, hiába kínálja cserébe.
Jaj, percek végtelen sora! Jaj, végtelenség percei! Meddig megy így? Meddig fog így az isteneknek tetszeni? E barnazöld ólomfolyó kanyargó medre merre visz? Csak hömpölyög: ki sem apad s tengerbe sem szakad a víz. És merre fut e furcsa út, e gyomfölverte csöndes út, hol a vándor csak vándorol, de soha sehová se jut?
Olykor tapogatózom: még megvan a kezem? Olykor arcokba nézek: vajon emlékezem? Oly szétfolyó az élet és oly csöndes valóban, mint gyenge hó a kézben, mint halk lépés a hóban. Már fennszóval dícsérnek derûs jólöltözött társaim, szemtõl szembe s mégis egymás között mint nagybeteg barátot, ki percek múlva meghal s már napok óta nem lát és hetek óta nem hall.
Pirosodik a vadszõlõ-levél. Most megint régi leveleket olvasok. Délután hideget fúnak a völgyre a halaványkék havasok. A hunytszemû, kisanyás békességet most újra meglelem, a békét, melyet úgy megédesít krizantém-illatával a végsõ sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna, ahogyan itt a térdemen henyél. S azt mondanám: Pirosodik a vadszõlõ-levél.
Légy könnyû - dal - mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak mint együgyû bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka mint láthatatlan léggömbökként föllengõ pici hímporok melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka
Légy könnyû - dal - mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka ki áttetszõ fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme mely pisztrángokkal zizegõ habos hegyipatakba mosdott
Légy könnyû sziromkönnyû - dal - ugyan miért volnál nehéz? az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek terhed hajítsd útfélre - mindent megnyer ki mindent elveszít és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek
Légy könnyû könnyû könnyû - szív - mint az olvadt lélekharang amely az esti háztetõket kék könnyel fröcsköli tele mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtõl s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele
Csillogott aranyfüst-hajad. Beletûztem egy kis galyat s lefeküdtem, hol keserü illatba vont lágy mesefü. Valami ringató tavon hevertem, nagy szirom-hadon, nem tudtam már, de réveteg voltam és édesen beteg. A fény muzsikált, majd kevés üvegpengésü bús csilingelés zönge-halkan csöppent bele, mintha aludni kellene... Csak azt tudom, jó volt: olyan békésen, olyan komolyan néztem és vártam, most mi lesz? Hajamban szellõs pici nesz motoszkált, mintha csodajó szélben vinne a léghajó s könnyû lettem habfellegek vattája, mely le s fellebeg. Tudtam, lelkem már vetkezik s mondtam: - Nagyon szeretem õt, most meghalok lába elõtt... ... Hajadban egyre nõtt a galy, s galy közt csillogott a haj, nõtt, nõtt, nõtt lomb a Léthe-part lejtõjén, lassan betakart s néztem lehúnyt pillámon át a zöldarany hajtásu fát, míg homlokom kigyöngyözött, könnyel, mint nyirkos várfalak az elítélt rabot - - Sötét lett és nem láttalak.
Drótsövények és botorka hangulatok. Könnycseppek és rajzok. Esik az esõ, éjszaka van. Aprózott lépteim kopogása bágyadtan veri ki emberségem ritmusát. Mindenki sír és egy helyben áll. Csak én megyek valahová eldalolni egy dalt. Kigyújtani egy nagy piros szívet.
II.
Már égnek a tüzek. Pattog a rõzse és kékes lánggal ég levágott jobbkezem. Most a szívem következik. Azért: nyájak õrizõi, jertek a hegyre! Ki-ki elhagyja atyját és elhagyja anyját és követ engem.
Ma bevallom nektek, hogy sokat beszéltem a ködöntúli messzi világról, mely e világ mögött világol, de enmagam nem láttam soha még. Csak édes-bús, halk zenék jöttek, szivárogtak a szívemig onnan, s mire el akartam fütyülni õket, már szétfutottak a feledésbe. Csak apró, fehér postagalambok érkeztek pihegõn és remegõn, de leveleik ismeretlen nyelven írvák s itt hevernek kibetûzetlenül. Csak sisakos staféták érkeztek sietõ, lázas üzenettel vérhabos méneken, de mire megjöttek: holtak voltak. Úgy zuhantak le a lóról, mellükön kicsi piros sebbel, s ha kérdeztem és faggattam õket, hallgattak, mint a sír, mint a szélcsöndes, fülledt éjszaka.
Be kell látnunk: Ha kérdeznek, becsületesen felelni kell. A harcot becsületesen fel kell venni, az úton becsületesen végig kell menni, a szerepet becsületesen el kell játszani, keményen és tekintet nélkül.
A kapuk mögül ebek vicsorognak, az ablakokból kiköpdösnek és röhögnek. Száz közbiztonsági gócpont adja ki az elfogatási parancsot. Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz, súlyos, vérezõ kövek, de néha röppen sóhaj is, szeretet is, rózsa is.
És este a tûzhely mellett, vagy szuronyos zsandárok között hátrakötött kézzel, mégis mondogatni kell a fellebbezhetetlen, sziklakemény, erõsítõ, vigasztaló igét:
Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet.
Most kiállok az esõbe, elszántan és födetlen fõvel. És a csattanó villám átszalad a szívemen, és a zuhogó zápor széjjeláztatja szénfekete testemet, és beszívnak magukba a föld pórusai ezerkilencszázhuszonnyolc június tizenhetedikén.
De holnap rózsaként nyílok ki ablakod alatt és minden eljövendõ igaz ember szíve alatt.
