Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok: "Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!
Isten, aki láttad E roppant vihart, S nem nyújtál ügyednek Védelemre kart Állnak templomidnak Szent oltári még? Vagy tán a pokol le- Döntögette rég?
Millió ajakból Szállt fohász feléd: Mind hiába! mintha Meg sem értenéd. Szívekből kihalni Hagytad a hitet, Bukni engedvén a Legszentebb ügyet.
Törvényhez s hazához Aki hű vala, Mint az úti rabló Vérpadon hala. S akinek szivében Nem volt semmi szent, Aki rabla, gyilkolt, Vére, élte, ment.
Égből a szabadság Védre nem talált Érte harcoló nyert Láncot vagy halált; És ki ezred óta Annyit vérezett, Eltapodni hagytad A hős nemzetet.
A jámbort nyomorral, Kínnal halmozád Eskü- s szószegőket Megjutalmazád; A pokol kigyóit Itt megfészkeléd, S gaz merény uralmát Győzni engedéd.
Van-e még hatalmad Élők- s holtakon? Vagy Sátán lön úrrá A világokon? Elfogyának tán az Ég villámai, Hogy oly vakmerők a Gazság karjai?
Törvény és igazság Tán csak ámulat, Mellyel a halandón A pokol mulat? Tán nem is valóság A Jézus tana, Aki eljött, embert Hogy megváltana?
Tán nincs is jövő túl A sír éjjelén? S álszín és hazudság Erkölcs és erény? Van-e oly halandó Aki még remél? Van-e még keresztyén, Aki hitben él? -
Szánd meg, Isten, embert Szánd meg hívedet! Aki bízva benned Annyit szenvedett. Adjad újra vissza Elvesztett hitét, Lásson egy hatalmas Kéz intézetét.
Dörgő mennyköveddel Sújtsd le a gonoszt, Aki a világon Kínt, gyötrelmet oszt; Nyerje meg jutalmát A szilárd erény, Légyen népszabadság Úr a földtekén...
Vagy ha e világnak Eljött vége már, S a nem-lét öröklő Semmisége vár; Sújts le egy csapással Minden életet, S alkoss új világot S új természetet.
Istenképre embert Ámde ne teremts, S lelkedből belé egy Szikrát el ne ejts: Alkoss a világnak Balga lényeket, Egyszerű parancsra Forgó gépeket.
Vándor! Bodrogközön megállj, A csendes Karcsa partinál: Hol vándor eszterágok Lármás seregbe gyülnek, És hablakó buvárok Örvény ölébe tünnek. Hol a sirály habokra csap, - Gyorsan, miként a gondolat - Midőn halászni megy: Ott látsz, álmélkodással, egy Veres márványból alkotott Ősrégi templomot. Falán száz domború alak Mesés csoportja látható, Imitt egy haltestű leány, Amott egy emberarcu ló; Itt sárkány, pikkelyes csoda, S általcserélt tagú alak; Ott ábrák és jegyíratok Által borítvák a falak. Hogy a csodás templom miként Vevé eredetét? Ki a templom körűl lakik, Kérdezd meg a regét.
-------------
Nagy kerek tó habja zajgott Hajdanában e vidéken; S tündérlányok büszke vára Állott lenn a mély fenéken.
Kik, midőn az éj leszállott, A habok szinére keltek, Hajnalarccal, harmatajkkal Bűbájos dalt énekeltek:
»Szállj le, szállj le csendes éjfél! Álom! lengj a föld fiára! Most miénk a lég biralma, Most miénk a föld határa.
A szerelmes hold sugári Hízelegve átkarolnak: Mig sohajtva, lábainknál, Ifju szellők udvarolnak.
Merre lengünk, merre szállunk, Csak mi ébren, minden alszik; Illatfátyolunk szelétől Mély, csodás álom foganszik.
Nincs halandó, a virágok Templomát ki megtalálja; Nincs ki hallja, amidőn zsong Méhehangu orgonája.
Im, az éj harangja kondúl...! Éjharangnak halk szavára, Nincs ki lássa, mint sietnek A virágok éjimára.
Büszke rózsa, szép királynő Lép előre, és nyomában Szende liljom, a virágok Szűz papnője, hó-palástban,
S az, mit emlit a halandó, Szólva harmat-, s fénybogárról, Szentelt víz, oltári lámpa, A virágok templomából.
Csak mi tudjuk, csak mi értjük Hulló csillagok regéjét; Titkos éj varázs csodáit, Szellőhárfák lágy zenéjét.
Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...! Álom dőlt a föld fiára; Most miénk a légi ország, Most miénk a föld határa!«
S a királynő légi fátylát Szétterítvén, ráülének; S négy szögénél fogva, lágyan, Négy szellőcske szálla vélek.
Majd keletre eljutottak, A hajnalnak csarnokába, Aki épen koszorút font, Rózsafényből, homlokára.
S üdvözölvén a jövőket, Megcsókolta édes ajkkal; - Testvérek valának a szép Tó-királynő és a hajnal. -
És mulattak... végre felkölt A királynő búcsuzásra; Mert a naptól gyors parancsot Vett a hajnal, indulásra.
És jövén, a barna szellem Őket üldözőbe vette, Mert szerelmét, rút magával, A királynő megvetette.
S míg a szellők gondolatként Szálltak a légben pihegve: Gyorsabban a barna szellem, A királynőt fenyegetve.
Most beérte... és a fátyolt Megragadta már kezével... Azon percben a királynő Mentve lőn, s a tóba tünt el.
A rút szellem hasztalan várt. Tüntek évek, tűne század, S a királynő nem hagyá el Többé a mély vízi várat.
Végre, mind ő, mind leányi Más vidékre költözének, Hol ne érje el hatalma A sötétség szellemének.
Esti csarnokát a hajnal Nyugat vizén adta nékik; Mely csarnoknak büszke tornyán Bíbor zászló leng az égig.
S szétonták a vízi várat; Márványból dőlt falának, Emlékére vészes éjnek, Ékes templomot rakának.
És közelgett a királynő, S melyet a toronyba szána: Szép, ezüst szavú haranggal Két tündérke szállt utána;
De a munka megszakadt most... A vég éjfél perce múla, S a harang, a féltoronynál Megkondulván, földre húlla.
És az eltünt tó vizéből Kis folyócska vált a réten; Egy tündér maradva benne, Hogy a templom őre légyen.
S melyet a víz tart temetve: A harangot verje félre Minden száz év végeztével, Tündérlányok emlékére.
-------------
A régi templom, És csonka tornya máig áll, A Karcsa csendes Folyásu sásas partinál. S ha csendes nyári éjjelen Az őr tündérke megjelen, - Fel-felbukván a víz szinére - A pásztorember rátekint, S nyugodtan fűbe dől megint, Megemlékezvén e regére.
Balzsama a sírnak, Mely az enyészettel Egy perc üdve alatt Mindent kiengesztel -
Áldott az a szál is, Melyet emléked sző, Sírba koporsónkat Szeliden eresztő.
Szerelem - örök nap, Öröme mindennek - Egyedül szivemben Ostora istennek!...
(1856)
XV
Mint az erdő napsugártól, Én szemedtől meggyuladtam; És elégek, mint az erdő, Melynek lángja olthatatlan.
Láttatok már erdőt égni? Oh ez igen ritka látvány. Szikrafényes füstje fölszáll, Magasan, mint a szivárvány;
És a fojtó füstborúban Ezer a sikoltás, a jaj. Fészke fölött vijjog, rí a Kétségbeesett madárraj.
Oda minden, oda minden! Annyi boldogság reménye. Maga a nap sirathatná, Mennyi kárt tesz örök fénye...
Ahol egykor a vidámság Édes epret szedett volna, Kérlelhetlen mérgű tűzláng Legel a gyepen ropogva...
Erdő, erdő! nem marad-e Égett fádnak egy zöld ága, Hol egy madár eldalolja: Átkozott a nap sugára!
Átkozott a romboló láng, Mely nem úgy hervaszt el kéjben, Együtt élve, ott elhalva Virágaid mézkelyhében.
S minden önző és hiú fény, Mely nem érez, mégis éget, Nem érez, hogy ragyoghasson; Legyen átkozott tevéled!
Erdő, erdő! fiatal, szép Égő erdő, hamvadozó! Hozzád én szivem, szerelmem Be hasonló, be hasonló!...
(1856)
XVI
Oh, hagyj békét a húroknak! Ne is érintsd ujjaiddal. Ha velőmet meggyujtottad, Ne éleszd a szélviharral.
A te zenéd épen átkos, Legalább nekem magamnak. Tán a húrok ujjad alatt Elváltoznak, elkárhoznak...
Mikor a te zenéd hallom, Velőm ég, de szivem megfagy; És egy gondolat rohan meg, Mitől úgy fáj a szegény agy.
Mert ki-utat, szót nem lel rá, Csak úgy zsong, mint a szélhárfa. És talán jobb! - sejtem, e szó Vég gyászt hozna a világra.
Mintha a vén idő mélyen Azt sóhajtaná el benne: Elég volt már! és azután Többé a nap föl nem kelne!...
(1856)
XVII
Ha szerelem nincs szivedben, - Én a mennyről már lemondtam; De a föld sem ad nyugalmat, Jobb nekem már a pokolban.
Oh, gyülölj, utálj meg engem, Tiporj édes lábaiddal; Szörnyeteg az én szerelmem, Mennykövezd le vad haraggal.
Diadalban kacagjon föl Rá a világ, - mit én bánom! Kivüled nem látok, hallok Semmit, semmit a világon.
Szent György! irtsd ki ezt a sátánt, Mely szivem lángjából támadt! Ne teremjen tüzes ostort Ennek a jámbor világnak.
Nem való az én szerelmem Sem az égbe, sem a földre; Nincsen az teremtve csöndes, Olvadó szelíd gyönyörre.
Pallos és tűzláng kell annak, Egyik átkos vérét ontja, Mig a másik szünet nélkül Megemészti sustorogva.
Gyűlölj hát - oh, csak ne hagyj el! Szemedben a pallos és tűz, Öld vele kínért sovárgó Szívemet, és csak gyötörj, űzz -
Ne hagyj itt a földi kínnak, A közönynek, amely nékem Utálatosb, mint minden kín Lenn a pokol fenekében.
S majd ha a kínzást eluntad, Gyuladjon el szép szemedben Az isten gyilkos haragja - Mert csak te ölhetsz meg engem!
(1856)
XVIII
Mikor éj van, sötét, néma - Oh, gonosz, oh, szörnyű átok! - Senki sem lát, senki sem hall, Csak én hallok, csak én látok!
Ami van, azt látom, hallom, De nem az fáj, nem az gyilkol. Ami nincs, az kisért engem, Amit izzó velőm gondol.
A pillangó szárnya rezdül, A virág kelyhében alva. Azt gondolom, ő sohajtott, Gyönyörökben haldokolva...
És fölöttem a sötét ég Ketté hasad, nagyot csattan. Üt a villám egyre-másra Vétkes, átkos gondolatban.
Megnyílik a föld alattam. A pokol rám ölti nyelvét, Azt a lángot, mitől úgy ég Lélek és test - de el nem ég.
Leggonoszabb, legfeketébb Ördögei a pokolnak, Kínaimhoz vad zenéül, Szintúgy harsog, úgy kacagnak...
Hívok istent, hívok embert, De nem segít rajtam semmi. Egy szelíd hang szól a mennyből: Higyj! - de én nem tudok hinni...
- Oh, mért nem mered meg a föld, S rajta minden úgy, amint van, Pillangó, virág maradna Mindörökre mozdulatlan!...
(1856)
XIX
Nem viszem bánatom Meghalni közétek, Nem hagyom - isten ments -, Hogy eltemessétek.
Élni fog bánatom, Mint nehéz nagy átok; Látni, mint a rémet, S hallani fogjátok.
Ahol még embernyom A füvet nem érte, Elviszem meghalni Erdő közepére.
Ott a szél, a madár Dalod eltanulja - Szivemnek nem ismert Halhatatlan búja!
(1856)
XX
Csak ostorozz, csak büntess engem Oh, én öldöklő angyalom; Villogjon a gyilok szemedben - Sok, sok az én bűnöm nagyon.
Az ég adott látást szememnek, És én vak voltam - bárgyu vak; Én hittem azt, hogy szép szemednek Sugárai hők, igazak.
Hamis bálványt imádtam. Hittem, Hogy szemed fénye a napé; Oh, égető, vakító szégyen! Hisz az csupán csak - aranyé...
És én okoztam csak neked bút: Szerettelek nagyon - pedig Szivednek, mely szeretni nem tud, Fájhat nagyon, ha szeretik...
Csak ostorozz, csak büntess engem, Oh, én öldöklő angyalom; Villogjon a gyilok szemedben - Sok, sok az én bűnöm nagyon...
(1856)
XXI
Ha istenben hinni tudnál, Mondanám, hogy isten áldjon; De az úgysem hallgat már rám, Mert te vagy az én bálványom.
Mit kivánjak én neked jót? - Hogy beteljék legfőbb vágyod? Isten őrizz! - Én tudom, hogy Az a legsötétebb átok.
Oh, pedig áldásom fogna. Érezem, hogy fogna rajtad. Minden isten meghallgatja Áldását a haldoklónak.
Megbocsátnám, hogy hideg vagy, Míg szivem érted elvérez; De hiába áldanálak: Hogy azt érezd, amit érez.
Mégis, ha áldásom nem kell, Vedd bucsúmat, vég bucsúmat; Azután menj, rátapodva A vérre, mit szivem hullat.
Majd ha egykor körülötted Rád nevet és gúnyol a fény, Fagyosan, mint most te engem: Akkor jussak eszedbe én.
Ha gyémántod mind elszórtad, S megátkoztad mindazokkal, Kik hazudták, hogy szeretnek, Istenkáromló ajakkal;
Ha majd egykor egy igazán Hűn szerető szívre vágyol, S keresed, de nem mutatja Sem a közel, sem a távol:
Akkor emlékezz rám! s jőjj el Ahová engem temettek, S hallgasd ott, mit suttog a fű: Szerettelek, szerettelek.
(1856)
XXII
Én teremtőm - milyen álom! A felhőkben trombita szólt - Gábor angyal trombitája - S kétfelé hasadt az égbolt.
A mennyei sereg élén Eljött a mindenség atyja, A halottak föltámadtak: Állott az itélet napja.
Az isten elválasztotta A jókat a gonoszoktól: Balra az elkárhozottak És a jók ott álltak jobbról.
Mind el voltak már itélve. Én maradtam utoljára: Panaszteli szemmel néztem A jó isten szent arcára.
Rám tekint a mindenható: Én nyugodtan, búsan állok; Térdre hullván, esdve mondom: "Igazságot, igazságot!
Én szerettem, úgy szerettem, Amiként te parancsoltad; Szeretve volt minden féreg - Engemet lábbal tapodtak!"
S oh, csodák csodája! - csak néz, Csak néz a jóságos isten: Iszonyú vád lehetett az, Amit látott szemeimben.
Én úgy vettem észre, mintha Szánakozott volna rajtam, S megdöbbenve mondta volna: "Nem, nem, én ezt nem akartam!
Itt csak annyit kell szenvedni, Amennyit a menyország ér: A te fájdalmad nagyobb volt - A menny neked nem elég bér.
Legjobb fiam, szegény fiam! Maradj még te itt e földön; Élj, szeress, és szerettessél, Uralkodjál hegyen-völgyön!"
És azután kedvesemet, Ki már az angyalkarban volt, Karjaimba vezette, és Hogy szeressen, ráparancsolt.
Az én szép kis vadgalambom Még akkor is durcás képpel Nézett föl a jó istenre - S arra kérte, hogy: menjen el!
De aztán, hogy mind elmentek, Ki pokolba, ki a mennybe - S e világon magunk voltunk: Ide simult az ölembe.
S együtt éltünk, éldegéltünk, Csupa csókkal, öleléssel - Galambom még Évánál is Hamisabb lett egy kevéssel.
Én minden órában egyszer Meghaltam, meg fölébredtem; A halált az ébredésnél Mondhatom, hogy jobb szerettem. -
Amíg végre a jó isten Megsokalta boldogságom; S magához vett mindkettőnket - Én teremtőm, milyen álom!
(1857)
XXIII
Én nem tudom, mi lep meg néha: A nap az égen úgy ragyog, Mintha különös kedve volna... És én oly szomorú vagyok.
Oh, pedig énnekem ilyenkor Oly szépnek látszik a világ! Az élet egy lánc, melynek minden Szeme új üdvösséget ád.
S mégis... szeretnék leborulni, Hogy meg ne látna senkisem; Szeretnék sírni mint a zápor, Oly nagyon, oly keservesen.
De a falak visszhangozhatnák, Szél elvihetné sohajom - S ha tán nem volna szégyen a könny, Szégyen, gyalázat a bajom.
Megátkozottabbnak Kainnál Az ember arca rém nekem. Gúnyos szemfényök a lángostor, Mely űz-hajt hegyen-völgyeken.
A földet ásom körmeimmel, Hogy belé rejtsem arcomat; A föld alá hiába búvok, A sírok férge is kacag.
Nincs hely az égben, nincs a földön, Hol én kisírhatnám magam: Tengerfenéken, levegőben A szerelemnek hangja van.
Isten jósága, nagy kegyelme Megtölte minden kis zugot: A temetőfüvek tövébe Boldog fénybogárkát dugott.
Bujdosván kerestem szünetlen, De nem találom a helyet, Ahol ne volna semmi, semmi, Hogy kinevessen engemet:
Mert szerettem, nagyon szerettem S kétségbeestem én azért, Kiért ha meghalok bár, engem Soha nem ismer meg, nem ért!...
(1857)
XXIV
Emlékezem rá, hogy egyszer Nagyon soká néztem én rád, S te is soká néztél énrám - Hanem csak ujjaidon át.
Mintha csak ma történt volna, Olyan tisztán, hűn emlékszem; És úgy rémlik mégis, mintha Rég lett volna, nagyon régen...
Mintha kérdeztelek volna, Hogy szeretsz-e hát valóban? De már nem t'om bizonyosan, Mondtam-e, vagy csak gondoltam?
És te mintha önfeledve Hogy szeretsz, azt mondtad volna... De talán csak visszhangom volt - Olyan halkan volt az mondva...
Azután meg hogy mi történt, Azt tudom csak: nagy mámortul Égre, földre tekintgettem, Azt gondolva, hogy fölfordul -
De te mindezt elfeledted, Nem is kérdem, hogy mi volt az? Az igaz, hogy rég volt, nagyon Régen... talán nem is igaz...
(1857)
XXV
Szeretlek, mert oly szép szemed van, Hogy nappal van, hol az ragyog; Még a lelkemben sincsen éjjel, Pedig én oly sötét vagyok!
Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy, Bűvös-bájos fátyol föd el; Szeretlek, mert olyan titok vagy, Amiben mégis hinni kell.
Szeretlek, mert bár el nem érlek, Tégedet látlak mindenütt: Fűben, virágban, a harmatban, Amelyre isten napja süt.
Mert te vagy az úr, te a minden Minek nevét nem nevezi, Kit nem ismer, csak sejt a lelkem, Mert nagy hatalmad érezi.
Téged szeretlek én, imádlak. Egyetlen, más nélkül való! Oh, engedd el, ha mi bünöm van, Tekintsd azt bennem, ami jó.
Szeretlek én, hiszlek, reméllek, Mert nagyon büntetsz engemet; S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy Meglátom egykor - mennyemet!
(1857)
XXVI
Énnekem már nem fáj semmi, És örömet semmi nem ád. Csak emléked fáj még... oh hogy Örökké emlékezem rád!
Elfeledtem én már mindent. Forog velem ez a világ, De én nem is mozdulok, csak Örökké emlékezem rád.
Oly homályos nekem minden, Mint aki nehéz álmot lát, És tünődik, ha való-e? Örökké emlékezem rád!
Mintha erdőn járnék, éjjel; Előlem futnának a fák, És csak egy csillagot látnék... Örökké emlékezem rád.
Néha kérdem, vagyok én még? Álom-e ez, vagy valóság? És tán nem is élek én már - Csak a sírból emlékszem rád!...
(1856)
XXVII
Indulnak már a barna felhők, Az ég maholnap tiszta lesz. A nap kisüt, és örömében Csorogva sír a házeresz.
Majd eljön a víg fecske, gólya És föllármázzák a falut. Majd verni kezd az erdő szíve, Csörg a patak, szól a kakukk.
Majd jelt ad a kis dalkarmester: A csalogány a lombokon; És szól a dal, és égen földön Áll a közös lakodalom.
Majd belerikkant a rigó is, És mondja: Rajta, rajta, mind, Siessetek szeretni, élni, Hamar, hamar, tél lesz megint!
S majd illatoznak a virágok, Szeretnek mind az emberek; Szeret majd minden nyakra-főre, A pillangók és a - legyek...
És ennyi szerelem, gyönyör közt Csak búsabb számüzött leszek. Vigasztalan nagy bánatomnak Nem találok csöndes helyet.
(1857)
XXVIII
Eltakartam képed mint kit elitéltem S emlékezetemből haragom kivégzett. Gyarló emberboszu igaz istenségen! Hogy örökké éljen - föltámad emléked. Hiábavalóság alakoskodásom. Játszhatom-e hűtlent, ha szívem reped meg? Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom; S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek!
Leveszem a fátyolt újra és örökre Fenséges képedről - álljon az oltáron. Amelynek forrását bűnbánat feltörte, Elfojtott könnyeim, hulljatok immáron. Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek, Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem. Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek; Nem tudom, hallod-e: itt vagyok, megtértem!
E világ - hiuság örök csatatére! - Zajával engem is soká fogva tartott. Biztam magamat is forgó szerencsére, A világ szájából véve a parancsot. Napja elvakított! - oh, én nehéz vétkem; Nálad jobb szeretni a szátyár világot! Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem, Kezed rá örökkön égő sebet vágott.
S mégis most, midőn már, tudom, késő minden, Jólesik bánkódva megütnöm mellemet. Panasszal, kínokkal úgy teli már szívem, Hogy új seb fájdalma nyújt csak egy kis enyhet. Leégett hiuság hamva homlokomon, Szivemben aljas kéj büszke megvetése. És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, - Tündért vesztve, nem kell földi ölelése!
A tömeg nevessen - akár megszakadjon! - Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog, Ameddig nem érti fájó gondolatom, Ameddig csak sejt, de egészben föl nem fog. Egyedüliségem zordon átkát higyjék Mesének, - maradjon az titok előttök. Ne lássák a sugárt - még megirigyelnék! - A te emlékedet - mely engem éghez köt.
Oh, mert bármi nagy is fájdalmam utánad, Vigasztal, hogy csak én tudom, mit vesztettem; Hogy tündérvoltod is titok a világnak, Hogy az való csupán az én szerelmemben. Akármerre jársz-kelsz, csak embernek néznek. - Imádhatja benned a föld legszebb lányát; Imádsága egész földi nemzedéknek Föl nem éri tündér látományom báját.
Oh, maradj erős és le ne szállj a porba! Fáj nem-bírhatásod, de hitem vigasztal: Hogy rútul hizelgő hazugok csoportja, Üres kirakványok álfénye meg nem csal. Tekintsd, hogy eléggé meg vagyok büntetve, S ne boszuld meg rajtam magad - megalázva! Feledd el sértésem, törd nemes szivedbe, Nem éget úgy még sem, mint bűnüzlet máza.
Oh mert, bárha tündér, hogy te is csak nő vagy! Kire még bukás is ejt parányi mézet, Szégyenkínja mégis férfiszívben oly nagy, Minőt az magára maga nem tetézhet! Vaj, mi haszna volna képed letipornom, Megátkozván rajt az olthatatlan foltot? Hogy e folt lángjától őrült homlokomon Kacagjon, ki rajtad diadalmaskodott?!
Oh ég, véghetetlen! nap, te dicső, fényes! Magasban szeliden mosolygó csillagok! Mért hogy amint létem, vágyam is nem véges? Noha elismerem: gyarló, szegény vagyok... E határtalan láng mardosó gyötrelmét, Mely kétségbeesik, hogy sebére nincs ír, Mely itt vigasztalan átkozza lételét, Mely jogos bosszúját csak gúnyolja a sír:
Ha ti oltottatok belém, halandóba Indulatot, amely végtelen s tehetlen: Úgy-e nem hagytok ti engem itt a porba, Hogy siromon békén kacagjon ellenem?... Ha követve magas fényetek intésit Én e lomha, sárban el nem tántorodtam: Nem hagyjátok cserbe zászlótok vitézit, Ha e földi hüvely majd lefoszlik rólam?
Úgy-e, szép csillaghad, azért vagy számtalan, Hogy e lélek benned menhelyre találjon? Dicsőséged, ó nap, azért homálytalan, Hogy megaranyozd, mi folt van e világon?... S te nagy ég, azért vagy úgy-e véghetetlen, Hogy ha testem sem nyer e földben nyugalmat, Ahol a csábító és hűtlen pihen: Csontjaim hamvát is kivesd, széjjelszórjad?
(1858)
XXIX
Oh hogy panaszkodnak, hogy bizalmaskodnak, Szerencsétleneknek hogy vallják magokat Ezek az egyforma többi emberek. Pedig bizonyos, hogy megvigasztalódnak, Gyógyszerét találják az ismert bajoknak; - Mert magára isten senkit nem hagyott.
Hallgatom, és látom könnyebbülésöket. Tudja ég, hogy én nem irigyelem őket A megenyhülésért, örömeikért. Jólesik, ha látom ujjongni az embert, Kit a végzet úgyis annyi bajjal megvert, Örülök, látván, hogy egy jó percet ért.
Nem gyűlölöm én az embereket, nem, nem! (Vajha okom volna, magam jobb szeretnem. Ám erről már sem ég, sem föld nem tehet.) De miért tagadnám - balgatagság volna -, Hogy a mások annyi apró baja-búja Az, mit tőlök mégis úgy irígyelek.
Azok a fájdalmak, a kínszenvedések, Miket földi sorsuk sziveikbe vésett, Azok a nagy s mégis szokott panaszok, Melyeket bús szivök enyhe siralmával, Könnyeik áldásos nagy ajándékával Keblökön ringatnak, oh, azok, azok,
Melyeket lelkemmel szomjazok s ha hallok, Gondolom magamban: mi parányi bajok! Milyen keserédes jótékony sebek! Különböző, mégis mind rokon egymással, Megenyhíthető egy kis vigasztalással, Vagy egy-két kapa föld alatt beheged.
Oh, mind, mind e testvér kínok szövetsége Kárhozott szivemben ha pokolt cserélne Azzal, ami ottan testvértelenül, Vigasztalhatlanság bizonyosságával, Zordon egyetlenség szörnyeteg átkával Örökös tanyát vert egyes-egyedül;
Teremtőjét magát kacagván szünetlen, Mért hogy ellenében még az is tehetlen, Mert a már megtörtént nemmé nem lehet... Ha mit lehetlennek hiszek, ez üdv érne: Borulnék az első ember kebelére, Mondván: bajom társa, szenvedek veled...
Halld az én panaszom, mondd el a tiédet, Értem én is, te is az enyimet érted; Follyanak hát egybe rokon könyeink. Higyjük a szent multat, szeressük a jelent, Reméljük a jövőt, imádjuk az istent, S haljunk meg nyugodtan, ha enyészet int...
- Ah, de mind nem így van, s nem is lehet soha. Mint két különböző égitest lakója Élve egymással nem ölelkezhetik: Úgy választja ketté az embervilágot Közöttem iszonyú változhatlan átok, Melyen semmi égi erő nem segít.
Mert e nagy világon mindennek van mása. A bolygó csillagnak lehet holdja, társa; Gondolatok közt van rokonság, tudom; Társtalan, magában, egyes-egyetlenben Csak két dolog van a szörnyű mindenségben: Égben egy úr, földön az én bánatom!...
(1859)
XXX
Sokat gyötörtél, öltél engem, S én csak nagyon szerettelek. Halálos a tőröd szivemben, Mit vértanúdként viselek.
Egyetlen zsarnok, szép, dicső vagy, Kit imádnak alattvalók. Te ünnepelt, mindenható, nagy, S én csak szegény hived vagyok.
Dicsőségednek mása nincsen. Te uralkodol egyedül. Egy nézésedre hódol minden Kész örömest, föltétlenül.
Hiába verseng veled a nap, És pazarol fényt, meleget; Holt réteken uralkodik csak; Te szellemek, élők felett.
Te szép vagy, édes, mondhatatlan; Imádott, szeretett, csodált. És mégis - istenem! - magamban, Ha nézek elmerengve rád:
Mint fáklyaillat temetőből, Egy gondolat mély gyászba von. Megered rá a könny szememből, S én szánni kezdelek nagyon.
Mindent felejtek; megbocsátom, Hogy elhamvasztod szivemet; Ah, mert hiszen mi az én átkom, Ha képzelem a tiedet?!
Nem is nekem; - a legdicsőbbnek, A legnagyobbnak végzete: Bukása magas isteneknek Nem oly siralmas, fekete...
Mert semmi sem mulandó, minden Csak ismétlés, elváltozás. Mi jó, nemes, fönntartja itt lenn Emlékezés, utánozás.
Mi vagyok én tehozzád képest? Mi szegények e dalok itt! Hogy írhatnék rólad tökélyest, Kit ragyogásod elvakít?
S mégis, ha nálamnál is gyarlóbb, Dicsőit majdan a tömeg, S míg koporsómat dulják pondrók, Kimélik rímelményimet.
Mindennek, ami itt remek volt, Emléke, nyoma fönnmarad. Ki mi nagyot tett, szépet gondolt, Örökké él, mert egyre hat.
Maga, a rossz, selejtes földben, Kiirthatlan, mint a tarack. Istenről, ördögről, eszményben A rege képeket maraszt.
Örökre, végkép, menthetetlen Te mulsz el egyedül magad, A halhatatlan egyetemben Mindent fölérő áldozat!
Tán mert irígyed e tárgy-limlom, A nap legforróbb sugarát, Fehér arcát a szende liljom, A rózsa tündér illatát -
Mind követelik vissza tőled, És vissza kell adnod nekik. Az ellened lázongó földnek Zsákmányul trónod elesik.
Szépséged oltárából, melyhez A dicsőség hódolni járt, Gyászával intő pelengér lesz - Számodra, újabb ifjúság!
Mind, ami égi egyezményben Benned remekké egyesül, Eloszlik, mint felhő az égen, Örökre föllelhetlenül.
Ledőlt bár, él a képzeletben Kartágo, fényes Ílion; Csak szépségedről nem marad fenn Megközelítő fogalom!
Shakspere, Homér lángszellemének Kincsei örökkévalók. Olcsóság: élik ezredévek, Használják embermilliók.
Csak bűbájod, mi mindezeknél Valódibb, édesb, istenibb: Tünékenyebb, semmibb a szélnél, Mely elhal, alig születik.
Halhatlanság, haszontalanság; Ne tudna rólam senkisem, Csak szemeidet ragyogtatnád Odább egy perccel édesem!
Ó, szörnyű törvény, gyászitélet! Mit senki nem kerülhet el. Hogy itt születni oly nagy vétek, Miért mindennek halni kell.
Hogy az idő szemed lángjától Nem ifjodik egyszerre meg; El nem feledkezik magáról, S nem örökíti kellemed!
Hogy isten alkotód, ki benned Fölülmulá egyszer magát, Nem szán megsemmisítni téged, S nem osztja véled trónusát!
- Oh, csak gyötörj, csak uralkodjál, Meríts ki minden örömöt. Feledj, élj, csak ne gondolkozzál, Sohase lásd meg gyász jövőd.
Tépd a virágot és tipord el, Hisz új tavaszra kivirul! Játsszál sohajjal és könyekkel, Mind csak kéjért cserébe hull.
Ne szánd e korcs, önző világot; Marcangolj emberszíveket. Nevetik a mulandóságot, Hervadni látván tégedet!
Minden bünös, hibás e földön, És semmi sem lakol meg itt. Mert hogy te elmulsz mindörökkön. Eltörlöd a lét bűneit.
És nem marad fenn semmi rólad, Csak dalomban eszméd, neved. De, mint az istent, föl nem fognak, S imádnak bár, nem értenek.
Elmulsz, eláradsz a mindenben. Csillagba, napba visszatérsz. Majd látni fogunk részeidben; Egészben, ah, többé nem élsz...!
S müvészet, képzelet tehetlen, Hogy örökítse alakod. Ki festené való szinekben Verőfényével a napot?
Megosztozik majd ég-föld rajtad, És szebb lesz, ifjabb a világ. Hőbb a sugár, fénylőbb a harmat, Illatosabb lesz a virág.
S csak sejtenek majd téged abban, Midőn már én is hamvadok; Míg szemed fénye szép csillagban Siromra sírva mosolyog...
(1860)
XXXI
Mintha örvény fölött járnék, Vagy elfödne sötét árnyék; Engem végig beborulva Haragosan villámolna; Virágok és falevelek Ijedtökben reszketnének; Rám fekete felhők közül Űzve gonosz sejtelemtül Integetve, esdekelve Rémült angyalarc meredne; És azonban ember, állat Szédelegve futosnának, Kézkulcsolva, nyöszörögve; Távol orkán már hörögne; Iszonyú nagyot csattanva Az égbolt ketté hasadna, S hullana a kénkőzápor... Ah pokolkín-kéjes mámor! És én ezt mind, mind átérzem, Valahányszor rád emlékszem...
Mégis mindig rád emlékszem!
(1860)
XXXII
Találkozunk majd még mi jókor, Még idelenn a földön, sokszor.
Ha majd virrasztva őszi éjen, Hallsz lépteket a falevélen. Holott alaktalan bus árnyak - Sír rabjai - sötéten járnak; Lombkarjai a gyászfüzeknek Feléd hivólag integetnek; Ásítozó sötét odúkból Kelő nehéz, fojtó illattól A rózsa, liliom megcsapva Szomoruan fejét lehajtja; A nagy, döbbentő némaságból Hozzád rejtelmes szellemhang szól, S merengve, ringva bús sejtésen, Gondolsz magast, érezve mélyen;
Ha végre hosszu vándorlásból, Éjfél után, sötét borúból, Nagy tarjagos felhőknek ormán, Mint fehér szűz a zárda tornyán, Előjön a hold s meg-megállva, Merengve néz a keresztfákra, Mint csöndes őrült, ki andalgva Magához jő egy pillanatra, És széttekintvén, amit lát, hall, Lelkét betölti borzalommal; Elméje, sebtelt szíve fájdul. És könnye sűrűn megered, hull, Hull egy hideg fehér halottra, Mint holdsugár a sírszoborra;
Aztán nem tudni merről és hol Valami régi, régi dal szól, Cseng-bong agyadban és szivedben, Talán csak úgy az emlékedben... És tépelődöl, hogy mi nóta? De egyre távozik, halódva, Mint búcsuének a tengerben; És csak azt érzed a szivedben. És mind azt sugja vándor felhő, Hogy ami elmult, vissza nem jő:
Majd éjfelenkint, ilyen percben, Látsz megjelenni közeledben, Merengve, emlékezve, szótlan, A messze multba varázsoltan; S én majdan újra elmélyedve Az egykor gyilkos szép szemekbe, Hol máskor a dölyf lángja égett, Ott majd csalódott büszkeséged S egy késő gondolatfény csillog, És ajkodon lebeg, hogy elmondd; S holdfénykarodra kitárva indulsz, De szíved oly nehéz, aláhuz, Alá, alásülyedve lassan. Ahol csöndes, hideg, sötét van...
Mert letelik a szellemóra - Le, vissza! le a koporsóba!
Fel-felkiált sok költő és művész: A kritikához nem kell semmi ész, Rossz szív csupán vagy megromlott kedély; Alkoss előbb, hadd lássuk, úgy beszélj, Ki másra képtelen, gáncsol, dohog: A kritika haszontalan dolog. Oh jó urak, mindezt én nem hiszem, Bár mit beszéltek, érzem, van szivem, Mely lángol, ég, örűl, fáj, szenved, érez, S azért gyűlöl, mivel szeretni képes; Eszem is van annyi, hogy hamar belátja, A kritikusnak költő nem barátja, Csak úgy, ha dicsér és hibát fedez, S bírája helyett udvaronca lesz.
Bús mogorván ül Petike, Ha ha ha! Péter és bú! a mennykőbe, Mi baja? Anyja kémli hű szemekkel - Jó öreg! Azt gondolja, fiacskája Tán beteg. "Kell galuska, Peti fiam, Eszel-e?" "Dehogy eszem, dehogy eszem, Ki vele." "Kell bor, édes szép fiacskám, Iszol-e?" "Dehogy iszom, dehogy iszom, El vele." "Kell-e sarkantyú csizmádra, Petikém! Kalpagodra toll s mentédre Rókaprém?" "Mit nekem toll, mit nekem prém, Sarkantyú! Ha szivemben, mint a róka, Rág a bú!" "Kell-e könyv, a szomszéd könyve, Biblia?" "Mit nekem könyv, a beszéd mind Szó fia. Egy barátom van nekem csak, A halál; Az, tudom, hogy innen-onnan Lekaszál." "Az egekre! Peti fiam, Meg ne halj: Annyi benned a sohajtás, Mint a raj. Átidézzem tán Juliskát? Láthatnád?" Szól mogorván Péter úrfi: "Hol van hát?"
Ármány-adta Péterkéje! Még mi nem volt a bibéje! Sem kalapja, sem mentéje, Sem a sarkantyú zenéje, Nem kell neki róka málja, Sem a szomszéd bibliája; Nem kell neki bor, galuska, De bezzeg kell a Juliska, Bár negédes és hamiska, De vidor, szép és piroska. Sem ehetnék, sem ihatnék, Csak Julcsával nyájaskodnék.
"Ej Petikém, szép fiam, hát Ez a baj! Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj S meg ne halj. Most takarodj iskolába, Rosz fiú! Meg ne lássam, hogy pityergesz. Félre bú! Iskolában a Juliskát Elfeledd: Isten éltet, tíz év mulva Elvehet'd."
Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én született Debrecenben.
Az estve
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló súgári halavánnyá lésznek, Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve; Melynek új balzsammal bíztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madarkák meghűlt fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok űlnek szenderedve, Barlangjában belől bömböl a mord medve. - Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek, Jertek füleimbe, ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott theátromot csinál, Melybe a gráciák örömmel repűlnek, A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek; Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vídám melancholiának Kies szállásai örömre nyílának. Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek körűltem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között; Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle. Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkűl annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa. Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság; S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen, Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők körűl vagynak barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény emberekre nézve Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve. Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még, éltető levegő! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia: S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös főldesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Légy üdvözölve ősz, te föld halála, Borult egeddel üdvözöllek én, E szívhez illik bús napod homálya, S e hervadás a messze föld szinén. Pusztán, mint téreid, áll életem. Halálra intesz, üdvöz légy nekem!
Hervadva húll már a levél a fáról, És elszállt a virágok illata: Igy tűn el az öröm, csak múlt bujáról Meg nem feledkezik a szív soha. Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld; Ha veszve a remény, mit ér a zöld?
Mit ér a dal nekem a zöld berekben, Ha csak elmúlt vigalmaimra int, Hogy én is hittem egykor emberekben, S hogy minden eltűnt, gyermek álmakint, S éltemből egy maradt: a fájdalom, És az, mire taníta, bús dalom.
Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit, Szinesre festi végreményimet; Miért irígyled? Elvevé virágit, És pusztán hagyta ifju éltemet. Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll, Közelgve csak szebbíti a halál.
Miként legszebb a nap végső sugára, Legcsillogóbb a hajnal csillaga: Úgy önti báját a költő dalára Tikkasztó élte nyájas alkonya. Órája elmult, megnyeré a bért: Öröm helyett a fonnyadó babért.
Nagyon szükségem lennen a segítségetekre. Petőfi Az alföld című versének keresem az ANGOL változatát. A netet annyira, amennyire lehetett átfésültem, de nem jártam sikerrel. Egy regionális információs füzetbe kellene! Köszönöm
Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. - Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Hála Isten! este van megin’. Mával is fogyott a földi kín. Bent magános, árva gyertya ég: Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? Vetve ágyad puha-melegen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Látod, én szegény költő vagyok: Örökül hát nem sokat hagyok; Legföljebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet. Ártatlan szived tavaszkertében A vallást ezért öntözgetem. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Mert szegénynek drága kincs a hit. Tűrni és remélni megtanit: S néki, míg a sír rá nem lehell, Mindig tűrni és remélni kell! Oh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem!... Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd ha játszótársaid közül Munka hí el - úgy lehet, korán - S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret... de mostohán: Balzsamúl a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Majd, ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden: Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
És, ha felnövén, tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti ür Századoknak szolgált mesgyeül: Lelj vigasztalást a szent igében: „Bujdosunk e földi téreken.” Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.
Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. - Járj örömmel álmaid egében, Útravalód e csókom legyen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem!
Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig ültök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanitottalak?! Vagy ha elmult s többé vissza nem jő A vig ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken Enyhe, árnyas rejtek nem fogad: S ti hallgattok? elkészültök innen? Itt hagynátok bús anyátokat?! Más berekben máskép szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek ... Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirúl; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld ujra felvirúl. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesitvén: Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyü szárnyatok; Megpihenni most is abba tértek, Bár a fellegek közt járjatok! S most, hogy a szél összevissza tépte: Ugy tennétek, mint az emberek? Itt hagynátok, idegent cserélve ...? - Fiaim, csak énekeljetek!
Ezen a napon, 1817. szeptember 28-án született Tompa Mihály, Rimaszombaton. Nagyszülei nevelték Igriciben, majd a Sárospataki kollégiumba került, Eperjesen megismerkedett Petőfivel, Pesten jogot hallgatott, Miskolcon papi vizsgát tett, bevonult a nemzetőrökkel mint tábori pap, részt vett ütközetben is, Arany János élete végéig barátja, a családi élet örömei mellett a nemzet fájdalmát rejtett értelmű költeményekben fejezte ki.
Tompa Mihály
HOZZÁ
Mért nem kötök füzért nevednek? Dalomban mért nem emlegetlek?
Fa vagyok én: te kis folyóka, Szerelmeddel reám fonódva;
S mellyel az ég engem megáldott: Nem ejtek rád egykét virágot!
Hívem ne szólj, midőn utánad Láttál bujdosni, mint az árnyat,
Midőn e szív alig remélte: Sajátjának mondhatni végre,
Dalomba voltál szőve, mind csak Reád utalt virág, hab, csillag;
Örvénnyel küzdve, partra szállva: Te voltál, csak te, lelkem álma!
Mit mondjak most? elég, ha érzem Hű karjaid közt üdvösségem!
Mért tudna még epedni vágyam? Hisz benned mindent feltaláltam!
Ajkam hű csókja homlokodra, Egy pillantás szemedbe lopva:
Mindent elmond, - mindent megértet A boldogságról vélem, - véled!
