"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Meddő vagyok. Enyém egy szó, színes parázs, Ó, de nem enyémek a nagy lángolások. Enyém a sejtelmes alkonyodás, De napom delelőre sohse hágott.
Meddő vagyok. Álmok üteme ringat, Mint tiszavirágot a tavasz árja S ha elvetem szűz álmaimat, Lelkemet kétségek szürkesége várja.
Itt tétovázom ez üres golyón, Ahol a golyhók nászutakra járnak És tort ülök a halott álmokon S dalokkal űzöm el az éjszakámat.
Majd csak kivirrad! Harsány kakas dalol És én római daccal a sírba térek S csak éjjel járok föl - valahol, valahol - Mint kósza dal, mint bús álomkisértet!
Tiszaháti fűzfák erdejében járok. Alkonyati árnyak, alkonyati álmok Kísértenek engem. Némaság a tájon, dalok a szívemben.
Letűnt napnak csókja ég az erdő fölött, Ritkás füzesekben violaszín ködök, Alkonyi kísértet. Álom itt a küzdés, álom itt az élet!
De a rekettyésből valaki rámkiált: "Forduljon kend vissza! Nem mehet itt tovább!" Sebtiben fölnézek: Megszakadt az álom! Oda az igézet!
Megyek vissza innen. És a szívem mélyén Csitítgatok egy nagy, bánatos érzést én: Ez az álmok vége! Goromba szavával fölriaszt az élet S csudás ösvény, többé nem találunk téged.
Szólott a hadnagy: Célozz! Jézus állott S aki megváltja majd e rongy világot, Sápadtan, nyugodtan előre lép, Fölveti szép, szőke, szelíd fejét És szól: "Le a fegyverrel! Én megyek!" És indul. Utána a hadsereg.
Csak Péter, akiben kis szittya vér volt, Gondolta: "Hát az egész csak ezért volt?" S Malkust, a szolgát úgy csapta fülön, Hogy a szegény fül elrepült külön. "Megváltás ide, megváltás oda! Nekem elég volt. Nem oda Buda!" Jól mondta Ahazvér, a csizmadia: Szegény ember dolga csupa komédia! Nyakunkon a római imperátor, A papi fejedelmek, a kurátor, A tizedes, a százados, legátus, Irástudó és Pontius Pilátus. Barabás ordít s szabadon bocsátják! És elveszejtik az isten bárányát! Nyolc boldogság jut itt csak a szegénynek, Meg a menyország! Az úré az élet! Jézus Péterre néz. Jézus nem válaszol. Eszébe jut egy koldus ács valahol.
II
Máté 26, 69.
Tavaszi éj volt. Hűs szél szállt nyugatról. Simon Péter az ugaron barangolt. Názáretit a hadnagy elvezette, Talán ítéltek is már ő felette! A papi fejedelmek udvarán Tűz pattogott, szikrázott szaporán. S a tűz körül, vöröses fénybe mártva, Katona, szolga lebzselt, a hajnalt várva! Jött Simon Péter és közébük állott, Megkérdezett egy vihogó szolgálót: " - Hány óra? Hol lehet mostan a Mester?" A szolgáló rábámult nagy szemekkel: " - Uram, nem vagy-e tanítványa tán?" Péternek ránc gyűrűzik homlokán, De nyugodalmas hangon feleli: " - Nem voltam soha senkije neki, 'sz ő alvajáró. Aszondják: bolond." ...És megpiszkálva a zsarátnokot, Mellé simul, gubbasztva, melegedve, Megoldódik a nyelve és a kedve. ...Kakas kukorékol. Már itt a hajnal. Az ajtó döng. Sápadtas, fényes arccal A názáreti vörös ingben lép ki: Katona, szolga mind riadva nézi. Ő könnyei közt mosolyogva lépdel, Péterre néz. És nem néz vissza Péter!
Cselédünk volt. Olyan, mint a többi, Paraszti, dolgos. Nótákat dalolt. Vasárnap hosszan szokott fésülködni: Kimenő napja volt.
Egy katonát szeretett, aki hozzá Három nagy évig hűséges maradt S ki szép levelet küldött neki százat, Virágos, rímes szavakat.
Vasárnap volt, kora tavasszal, Maris a konyhában fésülködött, Álmosan, lustán s álmodozva babrált Nagy, kenderfürtei között.
Én, kisfiú, egy levelet betűztem, Becéző szókat, szerelmes igéket S ahogy a nagy, beszédes csöndben ültem, Kezem mezítelen vállára tévedt!
Megcsapott nehéz illata hajának, Rózsás színű lett tőle a világ És gyermekszívemben tüzesen, lágyan, Egy érintésre, egy cirógatásra Fölbúgtak az első melódiák!
Hallottál a mesék királyfiáról, Ki három évig elbűvölten élt, Kitől öröm, szerencse tovapártolt S vad rengetegbe ölte életét? Úttalan úton járt nagy messzeségben, Érdes darócban, árván, szomjan, étlen, Szomorúságos nótákat dalolt, De mégis - mesék királyfia volt!
Hallottál a titokzatos szigetről, Hol örök nyár él, örök szerelem, Halkhúrú hárfán szól a szél az erdőn S a csudáknak kék virága terem? A többi ember járhatja az élet Ezer ösvényét, arra sohse téved, De a királyfi egyetlen szaván Fölépül az a csudatartomány!
Ha hittel csüggsz az én szívem meséjén, Jőjj! Vár reád a bűvös kikelet, Csak az élet mély erdőinek éjén Bizton hajlítsd szívemre szívedet! Meglásd, dalomra száz visszhang figyelmez, Sötétlő erdőnk egyre fényesebb lesz S mire a rontó bűvölet lejár, Ránk a dicsőség diadémje vár!
Nézd Donatello márvány vésetét, A karvaly orrt, a dactól görbe ajkat, Mely gúnyt nyilazva sújt, bár csukva hallgat, Nézd a szemét, mely fényes és setét!
Ez ő! Rőt múltunk ércizmú magyarja, Királyi holló, mely nyugatra tart, Mely fölgyújtja a bús magyar avart, Mely a jövendőt lángolón akarja!
Pusztára épül tündérpalotája, Plutárkot érti és Cézárt csodálja És elmereng olasz kéz remekén.
De garaboncásként viskóba járva, Míg írt keres az árva pór bajára, Érezi, hogy mily magányos szegény!
Tündöklő víziók visszfénye ég szemében, E nagy árnyékvilág oly szomorú neki. Barátai: sápadt martírok lelkei, Akikkel társalog zimankós, barna éjben.
Rá vár a korona, e gyémántterhes ékszer, Mely szédülő fejét vaspánttal átszorítja. Mozdulatára vár a pártos, marcona szittya, Csataszomjas lován megvívni ellenével!
...A püspök hangja szól, a mély orgona búg És kondul a harag s ő érzi, mily hazug, Mily balga és hiú ez a világi lárma
S amíg a korona érinti homlokát Kék tömjénfüstön és misztikus árnyon át Mosolygva hallgat a szeráfok kardalára!
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Az apja szobrász volt. Márványtömegből Heroszt és istent formált könnyű kézzel, Heroszt, ki istentetteket merészel, Istent, ki emberként leszáll a mennyből.
Az apja szobrász volt. Ő maga gyönge, Az orra tömpe és a karja lankadt, Iromba kőn ő nem vesz diadalmat, Márvány helyett tán suta karja törne!
De a szemében, ó de a szívében Az apja lángja ég szilajan, épen S a lelke lendül, bár lehull a karja,
A heroszt s istent nem kőből faragja, De lelkekből. Dús igéjére lesz Kő helyett: Plató s Arisztótelesz.
