Lélekzetem gyorsan tünő ködöt lehell az ablakon; homálya holdja egyre nő, ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében, épen szivem fölött a tiszta toll. Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz? s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis.
( S nem tart soká. Ha rámfigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)
Ó, nézd. Zsolozsmás tiszta a reggel és szerelmes szavainkkal elszáll a köd és minden tiszta lesz. Ragyogj! Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon cseng a faragott hullám a nap alatt!
Ó fény, ragyogás, napszemü reggel! Imádkozz! és mutasd meg magad, mert üvegpartokon állunk és átlátszók vagyunk. Vérünk mint szentelt , metszett pohárban aranyszinü bor; csillog hidegen. Imádkozz, imádkozz értem!
Ó, csengenek a partok és remegnek; torkunk áhitatot küld a ködök után és megsimogatjuk a napot a szemeinkkel és a szemeink fájnak! Zenés üvegpartokon szeretlek és imádkozz ó, imádkozz értem! mert csillogó reggeleken is kiáltom hogy érted csillognak a megcsengő partok és érted a napszemü távol!
Vasszinű, vad lobogói közül nyugtalanul gomolyog ki a nap, gőzei dőlnek ; az ellebegő fény hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már fodrozza a szél, a kék tovaszáll. Felsikitó betüt ír alacsony röpüléssel s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik, süllyed a lombon a rozsda, hűvös az égi lehellet ; nem melegít, csak füstöl az ég, csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett s húsrabló dühe dong, izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál mély tüzeit figyelik, szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng s lebben! fele fény, fele vér! lebben a szélben az égő barna levél.
És súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak, zörren a sárga virágok szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét s a távoli vad szekerek zörgése lerázza a fák maradék levelét.
Aludni tér a vidék száll a halál fehér, szép suhanással, az ég dajkálja a kertet. Hajadban nézd! arany őszi levél, ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé, s emelj föl engem is Édes ; légy szerelemre okos ma, csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom sötét egébe is zuhanj velem. Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó, avarra hull le ma már a dió, nem koppan. S bomlik az értelem.
Menekülj, te szegény, most amikor szőllők sárgásra érett fürtjével súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel hagyd ott a mezőt, és az erdőt, bársonyos fáid és a bokrok melyek alatt a kedvest ölelted meghalnak most; a hajló nagy fű ahová remegve csókra terítetted száraz és sárga.
Hagyd ott a mezőt, az erdőt és gyere a házak közé, a városi fák hullása nem oly veszejtő: csak az égre és a tetőkre ne nézz! mert fáradt Madonnák ülnek a házak fölött és arcukról dől a szomorúság.
Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett, - az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szivvel és kezekkel űltem, - ave, ave! – a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelíd galambok
A vonaton a lámpa haldokolt, a lengő ablakokra néha rátapadt a hold, szemközt katona ült, szivén egy szőke lány világított. A lány mosolygott, könnyű álma volt.
(Versailles)
Felforr a tó és tükre pattan, kövér halakból dől az ikra, karcsu lányok nézik mozdulatlan, arany csöppek hullnak lábaikra.
(Jardin du Luxembourg)
A gyermekek turkáló ujjain még vígan perg a friss homok, de hívogatják őket már kötéseik mögül a tűkkel dolgos asszonyok.
(Quai de Montebello)
Kislány futott el épen, almát tartott kezében. piros, nagy alma volt, a kislány ráhajolt. Lehellet még az égen, olyan halvány a hold.
(Place de la Notre-Dame)
Dobd el a rémes ujságot, vidám, fehér felhőt lenget a Notre-Dame; ne gondolj másra, ülj le nézelődj, figyelj! mert holnap úgyis nélküled bomlik a tér fölött a szürkület.
„Pax alma veni...” A napilap hírei között olvasom, hogy augusztus másodikán, kedden hajnalban, az angyalföldi elmegyógyintézet szomszédságában egy férfi fára mászott és a magasból beszédet intézett a csoportosuló emberekhez. Felszólította őket, hogy parafadugóikat azonnal szolgáltassák be neki, mert azokkal akarja betömni a világ összes fegyvereit. Aztán harsány hangon a békét éltette. A rendőr leszedte a fa tetejéről és bevitte a közeli tébolydába, ahol „megállapítást nyert”, hogy a szónok az intézet szökött „ápoltja”. Cigarettára gyújtok, és újra elolvasom a hírt. Dédelgetem, színezem magamban a képet. Egy ember a fa tetején békességért kiált. Egy „ápolt” végre nem Napóleonnak, nem japán császárnak képzeli magát. Majd borzongani kezdek és óvatosan körülnézek. Nyár elején felkapaszkodtam egy dobogóra s békehimnuszt szavaltam egy irodalmi társaság előadóestjén. Csak a fatetőn múlna, s a parafadugón? Viselkedés és műforma kérdése lenne az egész?
Látod e, esteledik. S a harsány dudaszóval átitatott torlódás oly lebegő, felszívja az este. Csöveket fektetnek, áll a forgalom, s a hajdan lánckerék taposta, méla utca hatalmas nyilt sebéből gejzírként tört fel a vöröslő fájdalom. Omló vakolatuk alatt, könnyeikkel kűzdve zokognak a kőrúti falak, midőn kölcsönre vett poros kis autójában a szürke titkárnő hazafelé halad. Majd kátyúba hajt, s a sárral kevert víz ezerfelé fröcsög. S ha hirtelen villan egy féklámpa, a Mindenható tán megbocsájtja, ha így kiált: "Bazdmeg te köcsög!"
Most nyilván meglepődtél, hogy mily szavak hagyták el ajkamat. De hidd el, ez minden, mi a búvó otthoni tájból megmaradt. Nem más ez, mint egy huszonegyedik századi eröltetett menet. Sírva kérlek Miklós, kiálts rám a mennyből, s én felkelek.
Tegnap hűs eső szitált s a térdelő bokorból bíborban bútt elő és lassan vonult a réten át két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel, gőzölgő katonák jöttek reggel, homlokukat rohamsisak ótta, erős illatok szálltak utánuk, férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál! ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el! a költő bokáig csúszós vérben áll már s minden énekében utolsót énekel.)
A dinnye husát már belehelte az ősz, nem harsan késem jó éle nyomán, csak bölcs szavakat ejteget s szeliden reped el, de a szilvák arany ölén még feszesen ül a mag! ó, ének dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák dísze, kilós eledel!
És ének dícsérjen szegényt etető nyár, asztalomon maradékod: száraz magok, kis halom gyümölcs, már kukaccal ékesen, de új gyümölccsel jő a hűvösujju ősz, ázott hajában hét halott bogár ragyog és lopva osztogat, nem hallik lépte sem.
(Míg én gyümölccsel és verssel bíbelődöm, addig asszonyom elaludt heverőjén, szertehagyva esti tettei dús sorát: angol nyelvkönyv, hajának csattja, hűs tea. De motozásomra úgy ébred és ragyog s úgy vetkezi álmát, mint gyermeki tündér, vagy alvó virágunk, ha az ablakon át rásüt a betolongó, déli verőfény.)
A cikkíró emlékezete rossz vagy rossz helyre járt iskolába, mert nekünk éppen az ő életét hozták példanak arra, hogy nem számított a vallás, a meggyőződés, ő akkor is zsidónak számított és így is bántak vele.
Sok rossz volt a Kádár-rendszerben, de azért nem kellene hazudozni róla.
Nem kell szomorkodni, máskor biztosan lesz Radnóti!:-)
OFF (Mint annak idején nálunk. Írtam is helyette - még éretlenül - Vörösmarty és Petőfi összehasonlító szerelmesvers-elemzést, biztos, ami biztos. A magyartanárom pedig tombolt, hogy nem a kifejtő kérdést választottam, de ha egyszer József Attilát akartam! A szóbelin ki is húztam.)
A bordal nem egyszerű téma/műfaj. Reménykedtem, hogy a fiamnak eszébe jut ez-az, ha netán az összevetést választaná. Hazaérve elmesélte, hogy neki is állt, aztán végül a Spiró-szöveg mellett döntött. Kiderült, hogy nem jutott volna eszébe ez, csak az. De hogy is juthatott volna, ha pl. zenében a bécsi klasszikusokig, művészettörténetben a bizánci korig jutottak el? Ettől függetlenül hosszasan beszéljen angolul a street artról, mint nyitott, érdeklődő, jó felfogású gyerek. Hajrá, következetesség!
(Azt már csak zárójelbe teszem, hogy álmomban Petőfi volt az egyik téma:-)) ON
Lélekzetem gyorsan tünő ködöt lehell az ablakon; homálya holdja egyre nő, ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében, épen szivem fölött a tiszta toll. Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz? s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis.
( S nem tart soká. Ha rámfigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)
Nem nyitok új topikot, mégis le kell írnom valahova: szégyen, hogy amikor Radnóti születésének 100. évfordulóját ünnepeljük - nem szerepel a magyarirásbeli tételei között. (Legalábbis a hírek nem említik.)
Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, - gyilkosod! öcsémet halva szülte-é, vagy élt öt percet, nem tudom, de ott a vér és jajgatás között úgy emeltek föl a fény felé, akár egy győztes, kis vadállatot, ki megmutatta már, hogy mennyit ér: mögötte két halott.
Mögöttem két halott, előttem a világ, oly mélyről nőttem én, mint a haramiák; oly árván nőttem én a mélységből ide, a pendülő, kemény szabadság tágas és szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom s milyen hűvös. Hívó szavad helyett kígyó szisszent felém játékaim kis útain, ha este lett s párnáimon vért láttam én a gyermeket elrémítő, nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen magos az ifjúság! A két halál megérte-é? kiáltottam a kép felé, mely ott sütött szobám falán. Hoszonnyolc éves voltál akkor, a képen huszonöt talán, ünnepélyes ifjú nő, komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor, most ugyanannyi lettem én, huszonnyolc éve, hogy halott vagy, anyácska, véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat, a férfikorba nőttem én, erősen tűz a nap, vakít, lepke kezeddel ints felém, hogy jól van így, hogy te tudod, s hogy nem hiába élek én.
