Régebben fölmerült a baszk-ibér nyelvrokonság kérdése is, amit ma a legtöbb nyelvész elvet ugyan, de azért kétségkívül vannak hasonlóságok, amik persze lehetnek areális (területi) kapcsolatok eredményei is, lévén a baszkok és az ibérek kb. másfél ezer évig (ha nem tovább) egymás mellett éltek.
Ha érdekel a téma, nézz át a töris topikokon a "Kik voltak az ibérek?" topikba.
Más nézetek szerint a baszk nyelv őse valaha egész Nyugat-Európa ősi nyelve volt, de erre is csak nagyon halvány víznévi bizonyítékok vannak.
az alapdolgokon kívül az egyetlen mondat amit magam alkottam baszkul és aminek értelme is van a következő: gizon itxusia seme politarekin doa mendira.
ezt követően a két teljesen különböző baszk nyelvjárást beszélő tanárunk összeveszett és röhögésbe fulladt a baszk nyelv elsajátítására tett erőfeszítésünk.
kint próbáltam tanulgatni, de annyival egyszerűbb volt a spanyollal elboldogulni, hogy nem jutottam többre. egyszer megnyerem a lottót, akkor biztos szakítok időt rá. :)
athletic gorri ta zuria
danontzat zara zu geuria. Erritik sortu zinalako maite zaitu erriak.
> A baszkban elöljárószókat használnak vagy ragokat, mint az uráli és altáji nyelvekben? Hangrendi illeszkedés létezik?
Ragokat használnak. Hangrendi illeszkedés nincs. Egy jó baszk nyelvtani összefoglaló található itt: http://www.ehu.es/grammar/.
> Milyen bizonyítékok vannak (ha vannak) baszk-etruszk, baszk-sumér nyelvrokonságra?
Az etruszk esetén olyan kevés a rendelkezésre álló nyelvi tény, hogy semmilyen nyelvvel nem hasonlítható össze. (De a megfejtett etruszk sajátosságok tekintetében sincs számottevő egyezés.) Tehát baszk-etruszk rokonságra sincs semmilyen adat.
A sumér és a baszk nem rokoítható, sőt egyik rokonítása sem sikerült egyetlen imsert ma élő vagy kihalt nyelvvel sem.
Ribáry Ferenc Baszk nyelvtan c. 19. szdi könyve már csak a Széchényi Kvtrban található. Egyszerűbb lesz spanyol-baszk nyelvtanokat keresni, azokból tucatnyi uj kiadás is van. Plusz: baszk honlapok a neten. Google-ra föl.
"Éppen készülök álnéven beküldeni nekik egy "sumerológiai" "elemzést" - szerintem amilyen hülyék, nem fogják észre venni, hogy paródiár írtam, s leközlik a lapban."
Ezt aljas provokációnak hívják.
Mellesleg az ostoba sumerológiai elmezések ténye nem menti fel a finnugor származástan nyelvészeti következetlenségeit és a nyelvészet módszerei kapcsán ostoba módon a csillagászat módszereire hivatkozókat.
Babits nem szánalmas. LvT azért szánalmas, mert érvek hiányában a TESZ megállapításait főinkvizítorhoz méltó buzgalommal szánalmas mellébeszélésekkel kívánja védeni. Azt se veszi tekintetbe LvT, hogy maga a TESZ nem természettudományos mérés eredményeit rögzíti (mint azt LvT csillagászati példáival sugallja), hanem feltevéseket, amelyek a TESZ újbóli kiadásaikor valamelyest mindig módosulnának.
Babits is lehetne egyébként szánalmas, ha szövege LvT-hez hasonló mellébeszélésként született volna.
Gratulálok ezen fantasztikus, megvilágosító erejű gondolatokhoz. Mivel én sajnos még nem vagyok a szellemi érettség ilyen magas fokán, ezért egy klasszikus tanulmányt idéznék e helyt:
Babits Mihály: Káp isten Nyelvtudományi humoreszk
Nem, még nem haltak ki, sőt ott találjuk, ahol legkevésbé vélnők őket. Rokonok ők, régi nemes család ivadékai mind, tősgyökeresen magyar családé. Papi áhítat száll e családban örökül; hasonlatosak hindu varázslókhoz: adj nekik egyetlen narancsmagot, s szemed láttára percek alatt narancserdőt varázsolnak elő! Csakhogy nekik a magyar szó az, ami a hindunak a narancsmag. Minden kis szó csodálatosan kihajt, oszlik, elágazik és továbbsarjadzik, mihelyt ők a késük alá veszik.
– Elgondolkodtam: ihar, juhar… – mondta nekem nemrég egy fiatal költő: a legkülönbek egyike, egyébként, azok közt, akik a régi naiv gyökeres magyarságot s szépséget modern értékké tenni törekszenek. Előtte kincs és kincset rejt minden, ami magyar, a legkisebb szó is. Adj hát neki egy szót, elgondolkodik, és előveszi kését, mint a bojtár, ha egy szép vesszőt lát: – ihar, juhar…
– Úgy mint: iszalag, juszalag…
– Úgy van: iszalag, juszalag. Világos, hogy a juhval van összefüggésben, mint a juszalag is: juh-szalag. De hát mi köze az iharnak a juhhoz, és mi az az ar: juh-ar? Ki felel meg erre?
S láttam a szemében megvillanni a varázslók szemeinek lángját.
– Megfelel maga a juhar termése; amelyik a juh körméhöz hasonlít. Úgy van: a magyar szó fest, és pontosan fest. A magyar természetimádó volt, és ismeri a természetet. Ez a hasonlóság feltűnt neki. Íme, a nyelv titkai. Az ar: köröm, és juh-ar: juh-köröm! S megerősítik ezt az -ar végű igék, amelyek mind valami körömmel történő műveletet jelentenek, mint: vak-ar, kap-ar…
– Tak-ar…
– Tak-ar – mondta utánam, észre sem véve az ártatlan csúfolódást, amivel ezt a szót fölvetettem. Istenem! Egy kis ártatlan csúfolódás legtermészetesebb joga és kárpótlása a szegény józannak, hitetlennek, aki irigyli a lángoló mágust. A fő, hogy a mágusok faja még nem halt ki. Én magam is, bevallom, föllelkesedtem a számos példán, lángot fogtam a lángnál, s kutatni kezdtem a magyar nyelv csodálatos titkait. Mi mindent mond a nyelv, annak, aki rá figyel és érteni tud! A mágusok tanítványa lettem. Fáradozásaimat siker koronázta, s némi vezeklésül hadd közöljem itt kutatásaim eredményét, mely hivatva van a magyar ősműveltség egy homályos pontjára világosságot deríteni. Ím, hát a varázslat: hókuszpókusz…
Alig lehet a nyelvészeti spekulációnak izgatóbb és eredménnyel kecsegtetőbb feladata, mint hogy a nyelv legrégibb rétegeiben megtalálja nemzetünk ősi vallásának nyomait, melyet a keresztény papok oly emléktelenül kiirtottak. Mint földünk sötét kőzetei az őstenyészet óriásait, mint a lélek tudat alá süllyedt mélyei a gyermekfantázia rémvilágát, úgy őrzik meg a nyelv elmosódott képletei a kihalt pogányság maradványait. Ipolyi Arnold és mások el is indultak ezen a nyomon, de eredményeik nem elégíthettek ki. Bizonyára semmi sincs, ami annyira betöltené a primitív népek egész kedélyét, mint a vallási képzetek; s eleve valószínűtlen volt előttem, hogy ezek a képzetek csak azt a néhány határozatlan nyomot hagyták volna a nyelvben – mely tudvalevőleg a lélek hű tükre –, amit az eddigi vizsgálók megtaláltak. Hogy lehet például, hogy a magyar nyelv nem őrizte meg egyetlen ősmagyar istennek nevét sem? A germán mitológia névlajstroma összeállítható a hét napjainak német neveiből, de ki tud megnevezni akár egyet is – homályos lehetőségeket, kétes hipotéziseket nem számítva – azok közül, akiket a magyar primitív évszázadain át imádott?
Úgy véltem, ezen a csapáson sikerrel kell járni a keresésnek.
Így okoskodtam: a magyar természetimádó volt, s a földművelést úgy tanulta meg hosszú vándorlásai alatt. A primitív nép minden tanulást, minden kulturális haladást istenek nevéhez fűz; a természetben lakó Hatalmak nevéhez, akik őt a természet kincseinek felhasználására, a természet leigázására megtanítják. Így volt a görög is, mely a gabonát még késő korban is Démétérnek nevezte a földművelés istennőjének nevéről. Kérdés: nincs-e a természet adományainak magyar nevei közt olyan, mely az ajándékozó istenség nevére utal? Nincs-e például valamely növénynév ilyen, vagy hagyomány, szójárás valamely növényről?
Amint ezt a kérdést fölvetettem, azonnal eszembe jutott a káposzta neve. Ki ne ismerné azt a tréfás szólást, hogy a káposztát Káp hozta? Gyermekkorunktól fogva sokszor mulattunk a népetimológián, mely szerint ezt a növényt bizonnyal valami Káp nevű ember honosította meg hazánkban. De ami tréfás népetimológiának látszik, gyakran csak elfeledett emlék, ősi hagyomány, melynek igazi értelme kiesett a tudatból. Hátha így van ebben az esetben is? S hátha az, akiben a mai hagyomány csak Káp nevű embert képes látni, tulajdonképpen egy Káp nevű isten, az ősmagyaroknak valamely földművelési vagy természeti istene.
Az ötlet nem olyan különös, amilyennek látszik. Ne feledjük, hogy a magyar konyhakert legmagyarabb terményéről van itt szó; nem vált-e a töltött káposzta nemzeti ételünkké? Nem kínálkozó föltevés-e, hogy egy ilyen régi nemzeti eledelt maga az isten, valamely nemzeti isten ajándékozott a magyaroknak?
Mindazonáltal nem mertem a feltevést egyetlen támaszpont alapján kockáztatni, míg meg nem győződtem, hogy egyéb tények is megerősítik. Körülnéztem a nyelv egész területén, s íme, adat adat után szinte magától sorakozott a szemem elé, s valósággal kiáltva hívták föl magukra figyelmemet, míg teljes bizonyossággá érlelődött bennem a gyanú: őseink egyik istenét fedeztem fel!
Először is: ha csakugyan volt Káp nevű isten, kellett lenni szent helynek is, ahol kiváltképpen őt tisztelték. Nem találnám-e meg a szent helyek elnevezései közt a Káp névnek nyomát? Azonnal eszembe ötlött a kápolna szó. Nyilvánvaló, hogy a feltevés, amely ezt a latin capellával hozza összefüggésbe, nagyon bizonytalan és kezdetleges etimologizálás, nem sokkal komolyabb, mint mikor Anonymus a Dést Deusból származtatja. Valószínű-e, hogy a pogány magyar, aki a keresztény fogalmakra szívesen alkalmazta az ősi pogány elnevezést, eldobta volna azt, éppen e legmezeibb szent helynek elnevezésénél, mely pedig a természetimádó régi vallás szent helyeihez legközelebb állhatott. Mert a kápolnák máig is többnyire mezőkön, szántóföldeken, erdőkben s hegyek közt találhatók, vagyis éppen azokon a helyeken, ahol az ős Káp istennek szentélyei állhatták valaha. Mi tehát az a kápolna? Valószínűleg annyi, mint: Káp-kolna. A présházakat, szőlőhegyek között emelkedő kisebb épületeket máig is kolnának nevezik sok helyütt, s mindannyian ismerjük Vörösmarty versét:
Be szép vagy, kolna, Ménes oldalán: Borod sötét, mint a cigányleány…
A magyar kereszténység egyébiránt több más szavában is megőrizte a régi pogány Káp elfeledett nevét. Ezek közé tartozik bizonnyal a káplán is, mely arra látszik vallani, hogy az ős Káp tiszteleténél papnők, szüzek is szerepeltek (Káp-lány). S a legújabb időkig kápsáló barátoknak hívták azokat a kolduló szerzeteseket, akik faluról falura járva kosaraikban zöldséget, főzeléket, szóval mezei termékeket kéregettek össze a lakosságtól, ebben a szokásban nyilván a mezei Káp papjai által gyűjtött áldozati zsengék emléke maradt meg.
Milyen lehetett a Káp isten tisztelete? Erre nézve felvilágosítást ad ez az ige: káprázni. A régi magyarok rítusa sámánizmus volt; a sámán vagy bűvös ember isteni ihletbe, valóságos trance állapotba jött. Tudósaink, akik a rokon népek vallását tanulmányozták, jól ismerik a sámánok révült, őrjöngő zenéjét, melyben a boszorkányos gyorsasággal vert dob szava dominál. Mindez eléggé elárulja, hogy az ihlet külső megjelenésében a remegés formáját öltötte, az isten rázta papját, mint Apolló a Pythiát, vagy ma is, a quackerek ihletett prédikátorait a Szentlélek. Ezért nevezték a Káp isten ihletését káprázásnak (Káp-rázás). Az ihlett ember víziókat látott, melyeknek káprázat volt a nevük. A szó ebben az értelemben máig megmaradt.
Olyan szavunk is van, mely a Káp-tisztelet lassú kihalásának emlékét őrzi. Mikor a kereszténység terjedni kezdett Magyarországon, ez új vallás papjai várakba tömörültek, s keresztény centrumok keletkeztek az egyes püspökségek körül. Ezeket a helyeket, ahol Káp istent többé nem tisztelték, káptalanoknak nevezték.
Mindazonáltal a Káp-tisztelet homályos emléke sohsem veszett ki egészen népünkből. Sőt modern városi nyelvünk is bizonyságot tesz róla, hogy a mai elfajzott, elvárosiasodott magyar lélekben is él valami tudat alatti, de annál erősebb érzése a Káp isten iránti tartozásnak és lekötelezettségnek. A várost a falu táplálja, s a városi ember minden élelmét, élete fenntartását a mező terményeinek köszönheti. Szíve mélyén érzi ezt, tudja, hogy Kapnak, a mezők istenének adós mindennel, amije van, s minthogy minden érték fokmérője és szimbóluma gyanánt a pénzt tekinti, ha nagyobb összegű készpénzt lát, áhítattal sóhajtja:
– Kápé!
Azt hiszem, az érvek e tömegével szemben senki sem kételkedhetik tovább, hogy az ősmagyar Pantheon egyik fontos mezei istensége Káp volt. S a nyelvész avval a büszke öntudattal teheti le értekező tollat, hogy egy istennek adott életet.
Napokig nem aludtam, mert rémálmaim voltak, mert az előzőleg kifejtettek szerint világos kapcsolatot kellett volna látnom a hold és a hódolni szavak közt.
Egyik gondolatom, amely meghasonlást okozott az az, hogy a világos kapcsolat az jelenti, hogy az Oszmány Birodalom, amelynek szimbóluma a félhold meghódította Magyarország 1/3-át és behódolásra késztette a másik 1/3-át. Eszerint az a hódolás, amikor elismerjük a törökök uralmát, és a hódítás az az, amire a török félhold árnyéka vetül? És valóban e közben nagyon sokan meghalnak, holttá lesznek (íme a másik kapcsolat). E szerint az egész magyar történelem Mahmud Terdzsüman konfabulációja lenne?
A másik rémálmomban Drakula jött elő: ő valóban holt már, és teliholdkor szívja az emberek vérét. Ő valóban hódol a Sátán előtt, de maga is hódít (= holtít) holttá -- és alkalmasint őt tisztelő kisebb rangú vámpírokká -- téve áldozatait. Ezek szerint az egészet a Drágffyak importálták volna Magyarországra?
De a krízisen átsegített biológusi műveltségem. Ismert az a teória, hogy a felmenő homonidáink vízi életmódot folytattak volna. Íme az ennek az elméletnek egy újabb fényes bizonyítéka, és egyben annak kitűnő demonstrációja, hogy a magyarság ősei már az emberré válás előtt is magyarok voltak (Ez nóvum: Badinyi Jósnak még csak a neandervölgyiek közt sikerült kimutatnia a magyarokat!).
Ennek a felismerésnek a hatására, mint Saul a damaszkuszi úton, revertáltam, és nyelvészeti műveltségemet félretéve, megalkottam a valódi, hiteles etimológiát! Íme:
A hasonló életmód miatt ekkor ugyanis a hód (Castor fiber) kultusza terjedt el az őselőmagyarság közt. És ismert az a képzet is, hogy az este látható nagy világító égitestben élőlény lakik. Ez a képzet is az őselőmagyarságtól származik: az ő hitük (akarom mondani: a mi ősi hitünk) szerint hód lakott ott (ez más népekhez kerülve elkorcsosodott, nem lévén egyenes vonalú származási sorul a vízi hominidákhoz, a hódot kicserélték nyúlra, emberre, csónakosra stb.)
Így nem csoda, hogy az égitestet is a rajta lakozóról hódnak nevezték el, azaz mai hangalakjában holdnak. És mivel a szóvégi -d vagy helynévképző, vagy E/2. birtokos személyrag (vagy mindkettő, vagy páros napokon az egyik, páratlan napokon a másik, de lehet, hogy az egészet deriválni kell), így nem csoda, hogy ezt a -d-t elvonták a névből, és így keletkeztek olyan fontos szavaink mint:
- a hódol: tiszteli az égi szent hódot, de egyben ez emlékeztet arra, hogy úgy kell meghajololnunk (hajol = hó(d) + j) a hód előtt, mint a fák, amely törzsét elrégja szent lapos, ámde éles fogaival;
- a hódít 'a hód tisztelőjévé tesz', vö. hódol;
- a hol?: a "Hol lakik a hód?" kérdésre adott "hold" válasz alapján, avagy még szebben "ahol" = "a hold, a hol a hód lakik";
- a hó 'csapadék fajta': elvégre hasonlóan fehéres színű mint az égitest;
- a hó 'hónap': hiszen nyilván ennyi ideig tart, mígy az égi hód az az égi favárát felépíti, elrekesztve az égi fények folyását, kialakítva az égi tavat, amit holdként látunk;
- ennek az égi hódtónak a mását építették fel az őselőmagyarok az alföldi Hód-tó képében, és mellette kultikus központot építettek, melyet Hódmezővásárhelynek neveztek el (a mezővásárhely névtag helyett régen szerda állt -- de ezt a Hódszerdát a szentsége miatt nem lehetett leírni, ezért helyettesítették Hódmezővásárhellyel. Ebből is látszik, hogy a szerda nem szláv jövevény, hanem eredeti magyar szó. csak először a szlávok merték ezt a szent szót leírni -- hitetlen rabszolgák lévén ők megtehették --, ezért tűnik most utólag szlávnak);
- a hodály, ami nyilván eredetileg az égi hód nagy égi várát jelentette;
- a hodzsa 'tanító', amely az égi hód bölcsességére utal;
- a hóhányó, ami a hód régi epiteton ornansa volt, csak azóta a finnugrálók ezt a szót elcsalták;
- a hóbelevanc, ami az égi hódvár építőanyaga volt, hasonlóa járt mnt a hóhányó;
- a hókuszpókusz az égi hód varázstudományára utal;
- a homár az égi tó lakója volt;
- a holló tartott kapcsolatot az őselőmagyarok és az égi szent hód között;
- a holocén eredetileg az a kor, amikor még élő volt a kapcsolat az őselőmagyarok és az égi szent hód között;
- a homály eredeileg 'újholdat, holdfogyatkozást' jelentett;
- a hon az őselőmagyarok területe, ahol a szent hód kultusza él;
- stb; a többi etimológia konfabulálása a további munkásságom rész lesz.
Ja, még a holtról kell megemlékezni: természetesen ez is ide tartozik, mert az őselőmagyarok haláluk után hóddá váltak, és ez a hód szó lett a hold alakon keresztül holt. Az égi szent hód udvartartásában élnek a halak -- a hód > hal megfelelést egy későbbi esszémben fogom kimutatni, de azt már kinyomtatom és irtó sok pénz fogok érte kérni és holtra fogom magam keresni vele [íme még egy világos kapcsolat!] -- ezért lett a holt szónak halott alakja (ereditileg a halott szó az alacsonyabbrendű népek elhunytait jelölte). Íme a hal ~ halott szóbokor világos, történelmileg bebizonyított alapja!
(N.B. Persze lehet, hogy ott van a hold és a holt világos kapcsolata, hogy az egész holt hülyeség és egyesek holtra fogják magukat röhögni rajta. R.I.P.)
A fentieket erősít az is, hogy baszkban is összefügg a holt és a hód szó. Az előbbi, mint tudjuk hildako, az utóbbi pedig kastore. Most, hogy igazunk legyen, elhagyjuk a szavak végét, mert az úgy sem érdekel senkit, marad hild, ill. kast. Mármost a magánhangzók is teljesen felesleges dolgok, így a hld és a kst vetendő össze. Most világos, hogy a magas hegyek közé szorult baszkok eltávolodtak a lapályok szent hódos vizeitől, és életük keményebb lett. Így egyáltalán nem csodal, hogy nyelvük is keményebb lett, emiatt lett náluk a h-ból k és a d-ből t. Ide tartozik az l > s, mert tudnivaló, hogy a baszkok az s betűvel sejpes, lágyított [sz]-et jelölnek. Ez az oka, hogy a magashegyi nehézlégzés miatt torzult náluk az l megerőltetés utáni fujtatáshoz (sóhajtáshoz) hasonló s-sé. Tehát beláttuk, hogy a baszkban is, amely rokon nép, összefügg a holt és a hód szó. Azt már korábban beláttuk, hogy a magyar hold és a baszk ilargi összefügg, mert ha az első magángangzó utáni mássalhangzón kívül minden mást eldobunk, akkor azonosak lesznek. Ezzel tehát a baszk is a napnál tisztábban demonstrálja az összefüggések világosságát.
Badinyi Jós meg mondjon le, mert ő holmi Napbaöltöztetett Asszonyt akar tiszteltetni, azaz hódoltatni az ősmagyarokkal, sőt -- avagy epigonjai -- a kerecseneket is a napforduló tiszteletére akarták röptetni karácsonykor. De ez mind hamis tézis, az őselőmagyarok, nem a napot tisztelték, hanem a holdat. Mindjárt írok is egy rakás XII. sz.-i latin nyelvű perjegyzőkönyvet, amit megtalálok, mondjuk Hódmezővásárhelyen, és amely rögtön el is fog veszni. Ez világosan adatolni fogja, hogy a kerecseneket a hold miatt röptették éppen karácsonykor, mert akkor van az égen leghosszabban a hold (vagy nincs, de akkor meg elképzeljük). Ez világosan fogja cáfolni a fehér Mátyás Jenő-féle "Kassai Kódex" naphoz kötött kerecsenes állítását.
------
Persze nem sikerült még teljesen finnugrálóból bokorugrálóvá átvedlenem, még kísért valahai germanista műveltségem. Ezért kissé meghasonlottam abban az alant elhangzott parancsolatban, hogy a német hold nincsenek rokonai, különben is irodalmias stílusú a mai nyelvben. Attól, hogy a régi németek nem a mai Meißnich dialektuson alapuló, nagy német írók által kimunkát irodalmi nyelven beszéltek, még csak hagyján; a hasonló német bokorról (holdselig, Huld, huldigen, huldreich, huldfoll, Held stb.) még el is tudnék tekinteni. De sajnos, nem hagynak nyugodni a szó ófelnémet adatai, a mai svéd huld szó, a gót hulþs szó -- pedig milyen szépen írta Wulfila "guþ, hulþs sijais mis frawaurhtamma" 'Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!' (Luk 16,13) --, sem az óangol előfordulások, sem az óizlandi sagák hylli-je...
"Olyan példákat írj bármilyen nyelven, amiben az Úr szerepel, vallásos környezetben."
Elmentem a kerületi könyvtárba és kértem néhány könyvet a XIII. század közepéről. Egy sem volt bent - biztosan mindet kikölcsönözték az olvasók. Pedig bíztam benne, hogy sok fiadomot találok bennük és azt it tutira vettem, hogy egyetlen kiscsávót vagy kiskrapekot sem írtak le akkoriban. Sajnos ezt nem tudom bebizonyítani, csak így gondolom.
Lehet, hogy az "urad" tulajdonképpen helységnév? És ha bérbe adom, akkor fiadaltatom az Uradom? :o)
Továbbra is ez az egyetlen általam ismert példa, amikor az Úr (Úristen) neve kicsinyítőképzőt kap.
Példáidban:
1. Úr helyett isten szerepel.
2. Ráadásul az sem az Úr (Úristen értelemben).
3. Nem egyházi, vallásos környezetben, hanem profán környezetben, indulatszóként.
Olyan példákat írj bármilyen nyelven, amiben az Úr szerepel, vallásos környezetben.
Leírtam, hogy miért nem jó Bárczi módszere, sajnálom, hogy ezt nem vetted figyelembe. Bárczi több eredeti dokumentumot tanulmányozott nálam, a módszerét azonban ettől függetlenül meg tudom ítélni, hogy helyes-e vagy nem.
"Nem úgy van ám a'! Írd oda az elôzményt meg az "utózmányt" is!"
Az utózmány magyarázata a d helynévképző keletkezéséről, hmmm, enyhén szólva ogikailag és ténybelileg is hibás. A -d helyévképző sokkal korábbi és a legkorábbi dokumentált eseteknek is csak töredék részében járul személynévhez.
Bárczi Géza módszere nem jó Te nyilván jobban tudod.
[Bárczi] érthetetlen módon a ragok hiányára következtet a ragok szavaktól különírása indoeurópai mintát követ Ember! Sok ragunk önálló szóból alakult ki; általában ezeket látni különírva a legrégibb nyelvemlékeinkben!
Ezután idézed Bárczit (no most mi van, mégis tud vmit az öreg?) – de úgy, hogy az én hosszabb idézetembôl (76) másolod ki azt az egy mondatot, ami – szerinted – téged igazol. Nem úgy van ám a'! Írd oda az elôzményt meg az "utózmányt" is! A veled való vitám lezárásaképpen ez utóbbit megteszem helyetted:
"Ezt talán úgy lehet magyarázni, hogy a nép, mely a nevet adta, a hatalmas birtokosnak oly szükséges jóindulatát hízelgô-kedveskedô elnevezéssel is igyekezett megnyerni. Minthogy ily módon sok olyan földrajzi név keletkezett, mely a birtokosnak valóban használt, hivatalos nevétôl a -d(i) képzôben különbözött, ez a képzô lassanként helynévképzô funkciót vett föl, ..."
"Gondold meg, hogy milyen nehéz lehet feltárni egy nyelv fejlôdési folyamatát, visszakövetkeztetni a mai szóalakokból az írásbeliség elôttiekre."
Tudom. Nem is tartom helyesnek, amikor LvT rendre a csillagászattal példázódik.
Bárczi Géza módszere nem jó. Az akkori szórványnyelvemlékek (amikből például érthetetlen módon a ragok hiányára következtet) idején nem alakult ki a magyar nyelvnek semmiféle latinbetűs lejegyzési standardja; a lejegyzők anyanyelve is megkérdőjelezhető, nem tudható; a ragok szavaktól különírása indoeurópai mintát követ.
A d "kicsinyítőképző"-ről így ír Bárczi:
"-d(i), -t(i) képzôs becenevek a földrajzi nevekben még gyakrabban jelentkeznek, mint a tulajdonképpeni személynévi használatban."
Szóval szerinte is gyakrabban jelentkeznek helynevekben; ezek után nem sántít még inkább magyarázata? Helynevekben maradt fenn a d, ez mindig is helynévképző volt.
Ez az egyetlen általam ismert példa, amikor az Úr (Úristen) neve kicsinyítőképzőt kap. Számomra elfogadhatóbb az a magyarázat, hogy a d itt sem kicsinyítőképző.
Néhány további adalék a d helynévképzőhöz:
Timaffy László "Rábaköz és a Hanság" című könyvében így ír: "Érdekes megemlítenünk, hogy a népi hagyomány azokat a községeket tartja legősibbeknek, amelyek neve d-vel végződik: Vitnyéd, Farád, Ordód, Himod, Endréd, Sarród, Kövesd." (15. oldal) A Honfoglalás idején a feltárt sírok alapján ezen a területen avar (László Gyula terminológiája szerint koramagyar) települések voltak, a X-XI. században székely és besenyő határőröket telepítettek ide (oklevelekkel igazolható); a besenyő származás emlékét mai napig őrzik Rábapatona, Vitnyéd, Pusztasomorja eredethagyományai is. A d helynévképző ezek alapján is korainak tűnik (egyébként is már a legkorábbi oklevelekkel is adatolható megléte), akár elfogadja valaki a kettős honfoglalást, akár nem (utóbbi esetben magyarázza meg többek között, hogyan magyarosodtak el nyelvileg is nyomtalanul és pillanatok alatt az avar faluközösségek).
Mai településeink (az 1998 végi 3128) közül 289 végződik d-re (9,2%); továbbá elég sok –da végűt is találunk; a településnevek összkaraktere (26807)között a d összgyakorisága (a szóvégi dékkel együtt 858) 3,2%-os.
A hold-holt közötti nyelvi kapcsolat ugyanolyan mértékben indokolt, mint pl. a Monat-Mond, moon-month közötti. Az ellene felhozott érved, miszerint a hold l-je későbbi fejlemény, nem valószínűsíthető a következő okok miatt:
1. időbeli fejlődésnél a szavak rövidülése a tendencia, nem a hosszabbodása.
2. A hold-hód nyelvi változatok nyelvjárásbeli különbségek, nem időbeli fejlődést tükröznek (lásd pl: volt-vót, táncolt-táncót stb.).
3. A hódol ige korai alakjai között találkozunk a holdol formával; a szó a holdból származik. A TESZ magyarázata, miszerint a hódol a középfelnémet holden átvétele, ellen számos kőkemény érv felhozható:
a, a mai németben csak az irodalmi stílus használja a szót;
b, más germán nyelvekben a szónak párhuzamai nincsenek; német belső kialakulása a középfelnémet idjén magyarázandó lenne; a feltételezett kapcsolat ezért legfeljebb fordított irányú lehet (a magyar az átadó nyelv)
c, a a hold-hódol kapcsolat párhuzamba állítható a tűz-tisztel kapcsolattal is;
d, igéket a nyelvek ritkán kölcsönöznek.
A TESZ szerint a hódolnál a holdol – hódol, a holdnál a hód – hold időbeli változás zajlott le. Ez a következetlenség azért jelzi, hogy a TESZ levezetései enyhén szólva milyen bizonytalanok és önkényesek, a csillagászati párhuzamod rossz.)
Még egy válasz!
Kedves phéls. Kéretik a képzőt és a ragot nem összekeverni. Ha Bárczyt figyelmesen elolvasod, észreveszzed, hogy őszerinte a korai magyar nyelvben alapvetően 5 rag volt, és még a Halotti beszédben is inkább névutók helyettesítették a ragokat.
Kis Ádám