Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, engem érdekelne, ki hogyan ismerte meg kedvencét?
Az én történetem: Kutya kell, ez tény. Miután elözö kedvecemet (kedvencemet? Kebelbarátomat!), egy németjuhászt megmérgezték, a napokig tartó bögés közben is tudtam, nekem csak németjuhi kell. Miután pár tenyésztöt felhívtam, megtaláltuk a megfelelöt - bár ezt akkor még csak reméltük -: hatalmas anyuci, a választék: 2 kisfiú, azonnal elvihetö. Mikor megláttam, azonnal tudtam, hogy Ö az. Élénk, barátságos, a tekintete mintha az elözö társamé lett volna. Vándor a kocsiban a hazaúton 2szer lett rosszul, 3. napon hü lett nevéhez: hajnali 1-ig kerestük a városban. Másnap 2 kislány hozta vissza kartondobozban, ö persze feszített, mint maharadzsa a gyaloghintóban. Kicsit el lett kényeztetve - én próbálom leszoktatni a virágtartóról, a többiek meg ott adják neki a jutalomfalatokat. És ahogy a szönyegével harcol! És a szaloncukrot is szereti, meg a diót is - mint elödje. Az elödjét soha nem fogom elfelejteni, 11 évig voltunk társak, ismertük egymás minden rigolyáját, de Vándi betölti azt a hatalmas ürt, amit az elözö kutyu hagyott.
