A paradigmaelmélet alapján erősen feltehető, hogy egyszerűen nem érdekelte őket ez a kérdés. Természetesnek vették, hogy a civilizált világ nyelvei hasonlítanak egymásra, a barbároké más. Nem érdekelte őket nyelvi változás, eredet. Mint ahogy ma sem központi kérdés ez a nyelvészetben. Ez a 18-19. században volt igazán izgalmas, a nemzeti eszme kialakulása miatt.
Van egy apróság a tudománytörténetben, amit nem értek. A mediterráneum virágzott a római birodalom idején. Rómában létezett egy értelmiségi réteg. Miért nem figyeltek fel a latin és a görög nyelv nyilvánvaló rokonságára? Hiszen rengetegen tanultak görögül! Összevetve a punnal (melyet még Karthágó elpusztítása után is sokáig beszéltek Afrikában), lehetett látni, hogy a latin és a görög nyelv közös eredetű kellett hogy legyen. Vagy írtak ilyesmiről, csak ezeket a szövegeket a középkorban nem tartották másolásra érdemesnek?
Felician fordult hozzank, hogy segitsunk nevet talalni egy bakteriumfaj elnevezesehez.
''Egy újonnan leírt baktériumfajt kellene elneveznünk tudományosan. Mivel egy áramfejlesztő telep vízvezetékéből izoláltuk, benne kellene legyen a nevében (annak is genus proximumaként), hogy onnan való. Tudnátok javasolni valamilyen kifejezést, amiben benne van, hogy ermű, vagy áramfejlesztő, vagy ilyesmi, és valamilyen értelmes módon származékoltatni lehet belőle egy ilyen -bacter végű nevet, mint anilyen pl. az Arthrobacter vagy a Mycobacterium?''
Egyelőre én is csak ezzel az etimológiával találkoztam. Bár nem tudom kritikailag értékelni, de nekem mindenesetre plauzibilisnek tűnik egy [thio] > [sɔ:] hangváltozás.
Nem görögöseknek: latin Aesopus = görög Αἴσωπος (Aisōpos) < ? gör. Αἰθίοψ (Aithiops) ’ fekete-afrikai. etióp’.
Nem vagyok ógörögös, de talán érdekes adalék, hogy a főníciai ábécé átvételekor -- mivel az egész ábécét átvették --, jelen volt az görög írás legarchaikusabb formáiban az ú.n. qoppa betű. (Ez annak a főníciai betűnek az átvétele, amelyből az arab qaf is fejlődött, valamint a latin írás Q-jának). Ez a betű (többek között a sampi, san, digamma* [igazából: wav] stb.-vel egyetemben) nagyon hamar kiveszett.
Ennek két oka lehet: vagy nem is volt ez a hang, ezért előbb utóbb rájöttek, nincs rá szükségük, vagy az átvétel idejében még volt, de aztán kikopott (a digamma esetében egyértelműen ez a helyzet: az átvétel idejében legalább is egyes görög nyelvjárásokban még létezett a bilabiális spiráns, amely később kikopott).
Szóval biztosan nem tudom megmondani, de bizonyos eséllyel a qoppa története azt támogatja, hogy nem volt posztveláris/uvuláris zárhang.**
____________ * A digammát már a görögök maguk így hívták az ókori kritikai kiadások idején, ugyanis csak külseje alapján jellemezték, már teljességgel homályos volt számukra a hangértéke ill. lehetséges hangértéke. Szó elején pl. a görögből teljesen törlődött (arch. görög *Wilion ~ hettita Wilusa > ógr. Ilion; metrumhiányból tudjuk: az anax 'király' eredetileg wanax volt; az ógr. oinos 'bor' eredetileg woinos, a német Wein, latin vinum rokona).
** A Wikipédia szerint "in Greek, which lacked such a sound, it was instead used for /k/ before back vowels (Ο and Υ). As the sound /k/ then had two redundant spellings, qoppa was eventually replaced by kappa (Κ).", ami a feltételezésem támogatja, de ott nem idéz irodalmat.
Azt hiszem, hogy a szóban forgó kérdéskörben a legfrissebb és legmértékadóbb eredmény Domonkosi Ágnes munkája, amely A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai sorozat 79. számaként jelent meg 2002-ben Megszólítások és beszédpartnerre utaló elemek nyelvhasználatunkban címmel, s a MEK-en elektronikus formában hozzáférhető:
A szerző áttekinti a tárgykörre vonatkozó külföldi és hazai irodalmat (köztük természetesen Kertész Manó munkáját), saját empírikus kutatást végez és ennek alapján fogalmazza meg következtetéseit. Alapkoncepciója szerint a munkája címében felvetett kérdés szociolingvisztikai jellegű, tehát nem tárgyalható kizárólagosan nyelvészeti alapokon.
Az értekezés egésze figyelemreméltó, de a különböző elméletek és vizsgálatok áttekintése és értékelése után a saját felmérés adataiból ("statisztikáiból") levont következtetései különösen érdekesek.
Nem az értekezés elolvasásának pótlására, hanem a figyelem felkeltése érdekében idézek néhány bekezdést a mű összefoglalásából. Ezekből kiderül, hogy a tegeződés terjedése mellett megfigyelhető az azon belüli differenciálódás, amellyel a hierarchikus illetve a partneri viszonyokat is ki lehet fejezni.
"A családi megszólításokban adataim alapján egyre erőteljesebben érvényesül a szolidaritás, az összetartozás érzésének kifejezése. A tegező formák a családmagon belül, a nagyszülők megszólításában, a távolabbi rokonok körében az azonos generációhoz tartozók között, illetve a fiatalabbakat tekintve már egy generáció különbséggel is általánossá váltak. A nemtegező formáknak elsősorban a házastárs szüleinek, illetve az idősebb generációhoz tartozó távolabbi rokonoknak a megszólításában van szerepe. A nominális megszólítások terén a családi viszonylat jellegét jelölő szerepfőnevek az idősebb generációhoz fordulva érvényesülnek, de bizonyos viszonylatokban már kezdik átadni szerepüket az általánosabb használatú (keresztnév; néni, bácsi) formáknak."
"Az oktatás és nevelés színterein a középiskola végéig a grammatikai második és harmadik személy aszimmetriája jelöli a hierarchiát. Ez az egyenlőtlen nyelvi helyzet szintén hatással van a megszólítási rendszer változására. A jelenlegi iskolásoktól gyűjtött adatok arányai, miszerint csaknem 90%-uk csupán a tetszikelést használja a nemtegezés változatai közül, azt igazolják, hogy az iskola által megkövetelt nyelvi formák akadályozzák a nemtegezés változatainak elsajátítását. A felsőoktatásban a személyhasználat szimmetriája érvényesül. Adataim alapján ez az a színtér, amelyen - még a munkahelyek világánál is egyöntetűbben - a névmási és főnévi megszólítások különbsége erőteljesen jelzi alá- és fölérendeltségi viszonyokat. A bizalmas viszonylatokon belül a kapott adatok alapján el lehet különíteni a barátok között használatos, teljes egyenrangúságot jelző, tegező formához járuló igen széles megszólításrepertoárt, illetve a generációs különbség miatt megteremtődő aszimmetrikus megszólítási helyzetet. Az interjúk anyaga és megfigyeléseim arra hívják fel a figyelmet, hogy a baráti viszonylatokba megszólításátvitel révén bármilyen más viszonylattípus megszólítási módjai használhatók. A bizalmas viszonylatokon kívüli megszólításátvitel - amely eredményeim szerint szintén gyakori jelenség - azonban szinte mindig sértővé, bántóvá válik."
"Az utcai kommunikáció, vagyis az ismeretlenekkel teremtett felszínes nyelvi kapcsolat távolságtartó közléshelyzetére 30-35 éves korig a második személyű kapcsolattartás jellemző, ugyanis a 18 és 35 év közötti adatközlők 84%-a tegező formát adott meg a vele egykorúak és fiatalabbak megszólítására. A tegező forma ezekben a helyzetekben a nominális megszólítások hiányával jár együtt, e jelenség alapján vélem úgy, hogy kialakult a tegezésnek egy nem a bizalmasságot, hanem az életkori szolidaritást megjelenítő változata."
"A hálózati kommunikációra kezdetben a felhasználók nyelvileg vállalt szolidaritása, az általánosan használt második személyű forma volt jellemző, mára azonban olyan közléshelyzetek sokasága is megjelent a háló világában, amelyek megkövetelik a távolságtartó kapcsolattartást. Az általános tegező formák csak az internetnek azokban a szövegtípusaiban maradt meg, amelyekben a társadalmi paramétereiket nem vállalva kommunikálnak a partnerek (beszélgető-csatornák, fórumok)."
"A tegezésen belül három fő változatot különböztettem meg az összegyűlt adatok alapján: egyrészt a keresztnévvel, illetve rokonsági megszólításokkal együtt járó tegező formát, amely bizalmasságot, személyes, közvetlen viszonyt jelenít meg; másrészt a tiszteletadó nominális formákkal együtt járó tegezést, amely a bizalmas viszonyban is meglévő hierarchiát, rangbeli különbséget képes érzékeltetni; harmadrészt a szabad formák nélkül álló tegezést, amely nem bizalmasságot, hanem szolidaritást jelez."
"A nemtegező formák változatain belül is eltérő társadalmi jelentésű változatokat különítettem el. A maga nominális megszólítások nélkül általános érvényű megszólításként csak egyes nyelvjárási területeken használható, a beszélőközösség egy része - adataim alapján a fiatalok többsége - azonban az indulatos beszéd jellemzőjének tartja, bántó stílusminőséget tulajdonít neki. A maga névmás nominális formákkal kiegészülve jelölheti egyrészt egyenrangúak bizalmas viszonyát, másrészt aszimmetrikus viszonylatokban a fölérendelt által használható forma. A kérdőívek tanúsága szerint azonban a 35 év alatti korosztály nagy része ezekben a helyzetekben is kerüli. A maga megszólítás szerepfőnevekkel, rangra, pozícióra utaló elemekkel elsősorban vidéki adatközlők nyelvhasználatában, falusi közösségeken belül elfogadott megszólítási formaként mutatható ki.
Az ön névmás használata nominális formák nélkül távolságtartó, és hivatalos jellegű, csak szerepfőnevekkel együtt járva válik egyértelműen tiszteletadóvá. A legfiatalabb korosztályokban keresztnévi elemmel használva is megfigyelhető, enyhítve a névmás hivatalos jellegét.
A névmáshasználat kötöttségei miatt a legudvariasabbnak a szerepfőneveket, illetve névelemű megszólításokat kötött formaként a mondatba építő kapcsolattartási változatok tűnnek. A tetszikelő változatok szintén alkalmasak a névmáshasználat elkerülésére, önmagukban állva általában a nagyfokú udvariasság megjelenítői, nominális megszólításokkal együtt pedig leggyakrabban a társadalmi, életkori különbség ellenére is meglévő bizalmasságot jelezhetik az alárendelt partner részéről."
"A megszólítási lehetőségek használatában a korosztályok között meghatározó eltéréseket találunk. A legfiatalabb korosztályok által használt megszólítási módok előre jelezhetik a megszólítási rendszer változásának irányát. Ezek a megszólítási módok olyan szokásrendet mutatnak, amelyben a tegezés változatainak meghatározó szerepük van. "
Kertész az önözés kérdésével a következő fejezetben foglalkozik, a kegyedezéssel együtt. Most nem volt időm ennek kivonatolására, röviden csak annyit, hogy az ön valóban Széchenyi tudatos alkotása, 1830 körülről.
Ja, bocsánat: a német T/3. magazási forma tkp. lehetett az "Önök kérték" típusú magyar T/3 magázás forrása, hacsak ez nem a hazai kifejlesztésű E/3. magázási forma pluralizálódásának eredménye szintén belső fejlődés alapján.
Köszönöm a sok érdekes infót. Tudtam, hogy Tőled e kérdésben is sokan sokat tanulhatunk. Persze, ahogy Te is utaltál rá, sajnos Kertész alapján sem teljes a kép.
Ha szabad egy-két megjegyzést tennem: az E/3. forma elterjedésére nézve a latinban és több élő európai nyelvben is nyilvánvalóan kiindulópontként funkcionáltak a "maiestas tua" 'felséged' típusú alakok, amelyek 3. személyű szerkezeteket vonzottak. Ehhez képest furcsa, hogy a németben az E/3. forma éppenséggel egyfajta csendőrpertu célját szolgálta,* , míg a tisztelettudó magázásra előbb a T/2., utóbb — ma is — a T/3. használatos. Ebben a körben tehát a német nem aligha lehetett minta, a latin és az olasz már inkább szóba jön, ha nem éppen autochton fejlődéssel állunk szemben. Az "Ön" használatát tudtommal Széchenyi István szorgalmazta, az állampolgári jogegyenlőség elvének érvényre juttatása céljából. Kissé csalódást okoz ezért nekem Kertész megfigyelése, nem is annyira kronológiai szempontból, inkább az önözés kezdeti funkciójára nézve. Summa summarum, meg kellene nézni vmi további szakirodalmat is. Ezt persze nem kérem Tőled, ez csak afféle jámbor óhaj-sóhaj.
*) Legalábbis a XVII. században, nota bene, ezen forma használatának történetét illetően a német wikipedia fent már idézett Duzen címszava (ld. ) http://de.wikipedia.org/wiki/Duzen) nem teljesen világos, sajnálatos módon realizálva a "brevis esse laboro, obscurus fio" horatiusi tételét (a.m. 'tömörségre törekszem, homályos leszek').
A magázás történetét Kertész Manó írta meg a Szállok az úrnak c. kötetében, 11 oldalon.
Megpróbálom - esetleg több hozzászólásban - összefoglalni.
Kertész megerősíti, hogy a harmadik személyű megszólítás nem természetes, és kiindulásként nem kapcsolja össze a tisztelettel. Az imádságok szerinte ezeréves nyelvállapotot őríznek, és az Istenhez való fordulás tegező. A XVI. században KM szerint még mindenki mindenkit tegezett, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. - főként a levelek tanúsága szerint.
A XVI. században terjedte el a Kegyelmed típúsú megszólítás, amely után az ige 3. személybe került. Volt olyan mondat, ahol gyakorlatilag minden "te" helyén ilyen megszólítás van (Uraságod stb.), és 3. személyű ige, viszont, ha nincs megszólítás, akkor a beszédforma visszavált 2. személyre. A 3. személyű ige nemcsak az e.sz. 2. sz., hanem a t. sz. 2. személy után is megjelent, eleinte e.sz. 3.sz., csak később alakult ki a "kegyelmetek jöjjenek" forma.
A XVIII. században alakult ki az a foma, hogy a főnéven és az igén levő személyrag egyaránt 3. sz. lett, de még akkor is sokáig megmaradt kiegészítésként egy "kegyelmed" kiegészítés. (Maradok Uramnak, kldk köteles szolgaja batja).
A XVIII. sz. végén, XIX. sz. elején, K.M. szerint német hatásra, a nemesség nyelvhasználatában a kegyelmed megszólítást felváltja az Úr (der Herr). Emellett megjeleni az Asszony is.
K.M. megjegyzi, hogy míg az Úr, az Asszony megszólítás a magyarban a XVIII. sz. cégén a nemesség körében, a XIX. sz. elején már a honoráciorok körében általános és semleges presztízsű volt, a német minta ekkorra a németek körében már gorombaságnak számított.
Az Úr/Asszony megszólítással természetesen már csak 3. személyű ige lehetett.
A maga megjelenésének első nyoma Baróti Szabó Kisded szótárában van (Maga (Kelmed)). K.M. megfigyelése szerint ez a megszólításmód azonban nem jelent meg az arisztokrácia és a középnemesség levelezésében, ezért, úgy gondolja, hogy ez az alacsonyabb rangúak megszólítására szolgált. (A méla Tempefőit hozza fel példának, ahol a műveletlen grófkisasszony magáz, a művelt sosem teszi ezt.)
Az 1860-as évekből datál egy olyan megfigyelést, hogy a magasabb rendűek között a kegyed és az ön járja, de egymás között az alacsonyabb rendűek sem használják, csak ha felsőbb rendűekhez szolnának.
Ekkortájt jelent meg a negédes magácska, amely arra vall, hogy a maga a társasági nyelvben terjedt el. Ekkortájt, érdekes módon, a fiatalok használták egymás között.
Érdemében ennyit tudtam Kertészből kibányászni. Nem teljes, de fontos adalék, azt hiszem.
Kedves Taira, szerintem valamit félreértettél: az Erzen nem reverenciát fejezett ki, hanem éppen ellenkezőleg, a magasabb rangú személy fensőbbséges hangütését az alacsonyabb rangú irányában.
Hozzászólásoddal alapvetően egyetértek, de néhány észrevételt teszek hozzá.
Egyrészről itt alapvetően -jó értelemben vett- laikus nyelvészek társalognak. Talán még a bölcsészek is kisebbségben vannak, nem tudom; másrészről aki komolyan felszívta magába az igazi nyelvész szemléletet, az nem akarja irányítani a nyelv alakulását, hisz úgyse tudná, hanem csak megfigyeli és levonja a következtetéseit.
A nyelvet maga a társadalom fejleszti, modernizálja, ha így tetszik, de nevezzük inkább módosításnak, a változó társadalmi igényekhez történő igazításnak. Ez a változás horizontális jellegű és nem vertikális.
A felvetetted megszólítási probléma nem nyelvi eredetű, hanem kulturális, társadalmi. Rendeződése is ott fog megtörténni. A nyelv csak egy eszköz erre.
Nagy élvezettel olvastam a tegezés-magázás eszmecserét. Egy-két gondolatot szeretnék hozzáfűzni, kimondottan, mint amatőr.
Szép dolog az, hogy a nyelvészek összefognak, és megpróbálják irányítani a nyelvhasználatot, szeretnék "fejleszteni" a nyelvet. Én, mint laikus, mégis úgy gondolom, hogy van egy nagyon fontos dolog, amit nem szabad figyelmen kivül hagyni, és az a szokás. A szokás, a szokásjog olyan fontos tényező, hogy - ha jól emlékszem - valamilyen formában még a törvénykezés is elismeri.
Én minden társaságban közlöm, hogy mindenkit tegezni fogok. Koromnál fogva ezt a "luxust" már megengedhetem magamnak. Szintén a koromnál fogva hozzá kell tennem, hogy akit ez nem zavar, tegezzen vissza nyugodtan. Talán hihetetlen, de a fiatalok kb. egyharmada nem tegez vissza. Mert zavarja. Mert nem ezt szokta meg.
Másrészt viszont engem is zavarna, ha egy hivatalos levélben, mondjuk az APEH vagy a bank letegezne. (Az Úrhölgytől nekem is feláll a szőr a hátamon.) Vagy amikor bemegy a hetvenéves a boltba és a tini eladók szia felkiáltással fogadnák.
Gondoljátok meg, mint nyelvészek, azt is, hogy nem véletlen, hogy az összes káromkodásban csak tegezés van. Ez is jelez valamit.
Még egy utolsó gondolat. Nagyon örülök, hogy a nyelvészek segítik a nyelvhasználat modernizálását, megújítását, de hgyjátok meg nyelvünk sokszínűségét. Az, hogy fiatalabb korban az embernek időnként gondot okoz a megszólítás, még nem indokolja, hogy a nyelvet le kell egyszerűsíteni.
Lehet, hogy ennek az Erzennek rokona a korábbi ír-angol szokás: cselédek, de akár női családtagok is Himselfként utaltak a ház urára. Ez nem magázás ugyan, de mégis a reverencia fura kifejeződése.
Titokban azt reméltem, hogy valaki tájékoztat minket a magázás magyar nyelvbéli kialakulásáról. Persze az egyáltalán nem baj, ha van egy kis rálátásunk a brazil(iai port.) nyelvre is, csak az a kár, hogy szvsz még az európai portugál sem hathatott sokkal nagyobb mértékben a mi nyelvünk fejlődésére, mint mondjuk a dél-ecuadori vagy éppen a tűzföldi úzus, amelyről persze amúgy szintén érdekes lenne többet tudni.
Addendum: épp el kellett rohannom, így csak most, utólag említem, hogy előbbi hsz.-omban természetesen a német nyelvű wikipediára utaltam, a címszó itt elérhető: http://de.wikipedia.org/wiki/Duzen
Ebből meg lehet tudni, hogy az olasz nyelvben először a Voi jelent meg magázódási formaként (a középkorban, vö. a németeknél is az Ihr-rel kezdődött a történet), és csak a reneszánsz korban kezdték használni a Lei-t (amely csak látszólag felel meg a német Sie-nek, minthogy az utóbbi nem az egyesszám, hanem a többesszám mintája szerint használatos). Érdekes még, hogy Mussolini a Lei alakot férfiatlannak tartotta, és a Voi használatát szorgalmazta.
A "természetes" többes szám esetében (ha több emberhez beszélek), Portugáliában is csak magázhatom a barátaimat, mert a T/2-t nem használják, archaikus.
Ezzel szemben a brazilban kezd kiveszni az E/2 és a tu személyes névmás és a helyét átveszi az E/3 és a você, amely az európai portugálban egy kevéssé használt, 'ön'-nek megfelelő névmás, és a vossa mercê-ből, vagyis a 'Őkegyességé'-ből származik. A brazil dalokban a szerelmes, akihez a dal szól, você. (Az európai portugálban sem az E/2, hanem az E/3 tölti be az udvariassági személy szerepét, a névmást sokminden helyettesítheti, leginkább az o senhor / a senhora 'uram' / 'hölgyem'.)
A románban létezik egy udvariassági névmás, a dumneata, amely után második személyt használnak. Egyéb udvariassági formulák is "tegezéssel" járnak együtt, pl. Sfinţia Ta 'Tisztelendőséged' v. Preasfinţia Ta 'Főtisztelendőséged', ugyanígy második személlyel. Sőt: régen a 'nagyságod' ("Măria Ta") féle megnevezéseket is második személlyel használták.
A történeti alakulásra való utalásod bátorít arra, hogy felhívjam a figyelmet a wikipedia Duzen (tegezés) címszavára, amelyet röviden ismertetek, remélve, hogy többeknek érdekes.
Az nem új információ, hogy az ókorban csak a tegezés létezett, a folytatás viszont érdekes. A németeknél már a VIII. századtól kialakult az "Ihrzen" szokása, vagyis hogy feudális méltóságokat nem tegeztek, hanem az Ihr 'ti' személyes nvévmással szólítottak meg őket. Ez természetesen egyoldalú volt, hiszen lefelé maradt a tegezés (vö. "csendőrpertu"). Ez a forma a pluralis maiestatis használatának tükörképeként alakult ki.* Azt sem tudtam, hogy a XVII. és a XX. század között létezett egy olyan forma, amellyel a magasabb rangú illette az alacsonyabb rangút, ez volt az "Erzen", az er 'ő' személyes névmás használatával.
Az Ihrzen kiveszőben van (itt-ott még létezik). A fentiektől eltekintve a tegezés (Duzen) maradt általános egészen a XIX. századig, amikor is elterjedt a Siezen, a mai németeknél ismert szokásos magázási forma, a Sie 'ők' személyes névmás használata. Ez a szokás a városi polgárság köreiből terjedt el, és vált általánossá, hátterében a polgárosodás, a nemesi előjogok megszűnése állt.
*) A franciában, az oroszban és részben az olaszban ma is ez a magázás formája (vous, vü, voi), csak persze általában már oda-vissza irányban. Mindazonáltal az olaszban léteznek egyéb magázási formák is: 'Ön' jelentésű szóként Ella, Lei (tkp. 'ő' nőnemben) alakban is mondják, az "Önök"-et pedig olykor Loro-val mondják (tkp. 'ők')
Azt mondja a topikcím: Nyelvelő - minden, ami nyelvészet. Ennek tükrében úgy tűnik, a vita kezd off topická válni. Ez nem feltétlenül baj, azonban jó lenne mégis valahogy a politika, a társadalomtörténet és a gerontológia tárgyköréből visszatérni a nyelvészetre.
A társadalmi viszonyok minden bizonnyal összefüggenek a megszólításokkal és a tegezés kérdésével. Az a kor, amelyet Tamás bukottnak tart és egyértelműen negatívan ítél, éppen a megszólítás és a beszédkapcsolat terén éppenséggel olyan újdonságokat hozott, amelyek nem avultak el. Nekem volt szerencsém ezt a korszakot teljességében végigélni, és jól emlékszem arra, hogy a szomszédunkban lakó tábornokékat kegyelmes úrnak, kegyelmes asszonynak szólították egészen a kitelepítésükig. Eltűnt a tekintetes úr, a nagysasszony, és a címeket, rangokat nem a kommunisták korában törölték el. Úgy tűnik, a társadalom nagyobbik része ezeket nem is akarja visszahozni. Van azonban egy kisebbség, amelyik igen. A megszólítások terén én magam például eléggé szörnyűnek tartom, hogy nagy cégek levelezési protokollja szerint az úr nemi párja az úrhölgy. Szerencsére, ez eléggé ritka kivétel. Attól sem vagyok boldog, hogy sokan felújították az arisztokratikus rangok használatát, méghozzá a név előtt, ami nem igazán magyaros forma.
Kicsit szomorúan értem (remélem félre) Tamást, hogy a mai 50-70-es generáció azért nem kapja meg a tiszteletet, mert nem érdemli meg. Egyébként, mint fiatalokkal meglehetősen sokat érintkező idős ember ezt cáfolom. Nekem úgy tűnik, hogy a tiszteletadás nem kor, hanem műveltség és erkölcsi épség kérdése. Nekem általában nincs is ezzel gondom: például, azokkal a fiatalokkal, akikkel munkakapcsolatban vagyok, tegeződöm (a lányokkal is, ha kezdeményezik), és sem bizalmaskodással, sem tiszteletlenséggel nem találkozom.