Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.12.31 0 0 96747

Bíró Tímea

Vége van a nyárnak...

a szántóföldekről néztük hogy
költöznek el
erős szárnyaikkal új tájat
emeltek be a látóhatárba

összehúzta magán a pulóvert
a gombok összekoccantak
fázott pedig még kilátszott
a nyár alsószoknyája

nem törődött a lázzal
a cinege cipőjét szavaltuk
égnek szegezett háttal
megpakolt csigolyákkal

némán esett össze
talicskán tolták a kórházba
zsebemben barackmagok
koccantak egymáshoz

családok repültek melegebb égtájra
én meg a lábáról leesett papucsából
itattam meg a hosszú útra
képtelen cinegefiókákat

Lutra Creative Commons License 2021.12.30 0 0 96746

Márkus László
 
Advent

Asztalodra koszorút
Koszorúdra gyertyát
Szívedbe békességet
Költöztetni ne felejts

Lutra Creative Commons License 2021.12.30 0 0 96745

Kiss Teleki Rita
 
Szép lesz

Most szűkebb a tér,
az öröm apróbb,
bár sokkal fényesebb.
Mintha az álmokat vinni lehetne
és mélyükön
a fényt látni meg.
Egy elfelejtett érzés,
meg egy újra megtanult.
Ami nem jön vissza,
az lehet már a múlt,
azt elengedem…
mint arcomba csapott hibákat,
ha fájnak,
nem szeret, aki így mondja el,
vagy épp csak elhiszi másnak.
Kint eső hull,
ónos szitálás,
apró, hideg észlelések.
Valami készül,
de ha felemelsz gyorsan, tudom,
a karácsonyunk szép lesz.

Lutra Creative Commons License 2021.12.30 0 0 96744

Nick Dagmar

Hagyaték

Kinek az emlékezete őriz majd meg
bennünket, hangunkat és szavunkat
rácsok mögött az elnyújtott kiáltást,
amit rémült csend követ.
Ki őriz meg annyi
mulandóságot, kibelezett
alakunkat, kosztümjeinket,
amikben egy vélt életet találtunk ki.
Mily gyorsan gombolyítódott le mindez
a gyermekcipőktől a celluloidon,
keskeny nyomtáv, elfeledett negatívok
a tegnap és az azelőtt sötétkamráiban.
Ki is szeretne erről tudni.
Ki tudja.

/Julia Schiff ford./

Lutra Creative Commons License 2021.12.30 0 0 96743

Fülöp Kálmán

Léptei alatt sír a kő

Nem véletlen,
felfal magányom,
börtönbe zár a félelem,

a sötét átfésüli
álmom,s a papíron
reszket kezem,

lassan kiég, mi
eddig annyi örömöt,
sok-sok jót adott,

magam sem tudom
mivé lettem,s azt sem,
hogy ki is vagyok,

napjaim szürke térbe
hullnak,s már meg
sem szólít az idő,

úgy megy tovább
rezzenéstelen arccal,
s léptei alatt sír a kő.

Lutra Creative Commons License 2021.12.30 0 0 96742

Kemecsei Gyöngyi

Tisztára mosva

Ez már a sokadik levél,
melyben
papírra vetett hangoktól
leszek meztelen.
Szavakból szőtt
szövetdarabok
peregnek
rólam
egy mosdatlan,
koszos világ elé,
s mosnak tisztára engem.
De akik értenek...
... csak ők.
Már csak azok találnak
otthonra bennem.

Lutra Creative Commons License 2021.12.30 0 0 96741

Fövényi Sándor
 
Követ a kőre

ezzel a verssel búcsúzom tőletek,
mert ezentúl sötétben élek mint a gyűlölet,
nem, nem adtam el magam, kinek is fájna,
ha nekem nincs, másnak még lehet kabátja,
de minek a lélekfojtogató forró láz,
mikor úgy érzem minden szó engem gyaláz,
úgy érzem a most, olyan akár a gyerekkorom,
szíjjal, botokkal, bántó szavakkal álmodom.

sosem kértem, és sosem ígértem semmit,
próbáltam az emberek között emberebb lenni,
de ha köptek, bizony nem töröltem, toroltam,
nincs ház, akkor is ha van, hát tovább vándoroltam,
ahogy öregedtem úgy gyűltek köröttem a dombok,
apám, sok ősöm már vadgesztenyelombok,
és láttam nevem fakuló arannyal a kövekbe vésve,
virág helyett köveket hoztam, követ a kőre téve.

Pannika127 Creative Commons License 2021.12.29 0 0 96740

Takáts Gyula

Hó foga közt

 

Varju űzi a karvalyt.

Fejsze csapja alattuk a fát.

Őrzi mégis az erdőt,

őrzi az égi madár…

 

Fészkét látja zuhanni.

Reccsen a som aranyába.

Fröcsköl a csillag… Földre virág.

Benne a tündér… Vérzik az arca.

 

Vesszők seprűje cserdül a testre.

Melle kicsattan,

s hó foga közt zokogással

vérben és tejben sír a tavasz.

Pannika127 Creative Commons License 2021.12.28 0 0 96739

Szergej Jeszenyin


IFJÚSÁGOD SZÉTHORDTA MÁS

 

Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.

 

Óédes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban.
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.

 

Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.

 

Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hűsebb szenvedélyek.

 

Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fűzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
őszbe bukók alázatával.

 

Megbékül mindennel szívem,
és nem veszít, és nem is lázad.
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetők, a házak.

 

Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása.
Csak te lehetsz, nővér, barát,
a költő egyedüli társa,

 

a komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostanától
alkonyba fúló útakon
elfutó szilaj ifjuságról.

 

 

RAB ZSUZSA

 

Lutra Creative Commons License 2021.12.27 0 0 96738

Szabó Lajos

Számok

Egyes és Kettes
közös padban ülnek az iskolában
Egyes szerelmes Kettesbe
Kettes sejti ezt
de úgy tesz mintha...
Egyes mindig próbál Kettes kedvére tenni
például kihegyezi
Kettes színes ceruzáit
és
gondosan visszahelyezi
őket a helyükre
mindig ugyanúgy
hosszúság szerint
és olyankor talán arra gondol
ahogy kinéz
a csipke függönyön keresztül
az udvarra
hogy ez vajon mi
szerelem
talán valami más
biztos hogy az
de mi van ha még sem
néha olyan furcsa minden...
közben kereste a fát
azon pedig azt madáretetőt
amit technika órán készítettek
közösen csapat munkában
Hármassal és Négyessel
őket is szereti
de Kettest másként
őt a fejében is
Hármas magokat szórt
egészen belülre az etető aljára
hogy még véletlenül se ázzanak meg
mert úgy nem esztétikus
és idővel meg is penészedik
úgy pedig ehetetlen
és talán a madarak meg sem ennék
vagy ha igen
akkor biztos meghalnának
szalonnát is lógattak be
egy madzagon
Négyes nagyon okosnak tartja magát
ő már nem prím
nem csak egy egyszerű szám
a többieket persze ez
egyáltalán nem érdekli
szerintük nem nagy szám...
Kettes megvárja Egyest
tanítás után az iskola sarkánál
az uzsonnáját szorongatva fújja ki
szinte ütemre a hideg levegőt
tetszik neki
ahogy látszik a lehelete
el is kalandozik kicsit
gyárkémény valahol
messze Kínában
aztán egy öreg gőzmozdony
Londonhoz közel
szénnel roskadásig rakva
ami már csak az indulásra vár
de sehol az a buggyant masiniszta
akinek meg kellene fújni a sípot
s közben a táblával jelezni
hogy végre indulhat...
Egyes pillanatok múlva oda ér a sarokhoz
ahol Kettes vár rá teljesen alfa állapotban
Egyesnek most egy kicsit jobban kalapál a szíve
mint általában
ó hát itt van
és őt várja
csak meg ne hallja
hogy így dobolnak benn a mellkasában
Kettes oda adja Egyesnek
az uzsonna felét
Egyes boldog
ó még ez is
-micsoda úriember-
ebből is látszik hogy szeret
mennek egymás mellett az utcán
a cipőik velük kopognak
a templomnál balra kanyarodnak
oda futnak az emlékműhöz
a vajas kenyérből nagyot harapnak
és mosolyognak
mosolyognak ha jön egy busz
mosolyognak ha veréb száll
az akác pucér ágára
mosolyognak a mindenen
és a semmin egyfolytában
szaladnak a cukrászdáig
velük kong a szürkület
az utca némasága
végre bekukkantanak a kirakaton
orrukat a hideg üvegnek nyomják
számolják a marcipán figurákat
lajstromba veszik mindahányat
tegnap még a kacsás is ott volt
ma nincs...
érthetetlen...
Egyes szerint
valakinek biztos boldog szülinapja lehet
és egy torta tetején landolt
a kis sárga kedvenc
szomorú dolog
nincs
többé nem láthatom
pedig milyen édes kis piros csőre volt
és azok a szemek...
Kettes előkotor egy darab táblakrétát
a zsebéből
kockát rajzol a betonra
próbálja Egyest kizökkenteni
a kacsa iránt érzett gyászából
Egyes már vidám
kipirult arccal ugrál
egyik négyzetből a másikba
aztán kezdi elölről
újra és újra
amíg csak bírja
haja az arcában
s közben dúdol
és mondókázik
az igaz szerelemről...

Lutra Creative Commons License 2021.12.27 0 0 96737

Kemecsei Gyöngyi

Volna

Játszhattunk volna
fáradt történetet.
Megszokott ölelés
lehetnék neked.
Ismerős betűkkel
írnánk át sokezer lapot,
mesélnének rólunk
ócska hétköznapok.
De nem hívtál és
én nem mentem veled.
Feltételes mondat lettél
a reggeli kávém felett.
Állóképpé meredt
az első pillanat.
Vágyat nem koptat
elképzelt mozdulat.
Eltettük magunknak
az örök kezdetet,
így maradtunk érintetlenek.
Lennék tévedés,
hogy már ne őrizzelek.

Lutra Creative Commons License 2021.12.27 0 0 96736

Kalász István

Magyar-német ballada telefonra

Apa üdvözöl
Anya kórházban
Anya jobban van
Vittem neki süteményt
Tiszta ruhát adtam rá
Ma felment a láza
Apa üdvözöl
Anya jobban van
Ma kérdezett utánad
A pénzt megkaptuk
Anya este rosszul lett
Az utolsó órában is kérdezett utánad

Lutra Creative Commons License 2021.12.25 0 0 96735

Fekete István

Karácsonyi látogatók

A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ott maradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és ködöt leheltek maguk fölé, de a ködöt elcsapta a szél, és a dermedt December hártyás jégüveget simított fodrozó hátukra.
– Aludjatok! – mondta, és elkopogott az erdő felé. Lerázta a fákról a maradék leveleket. Letördelte a korhadt gallyakat, és rá sem nézett a fenyőkre, melyek zöldek voltak, mint a fű a tavalyi pásztortüzek helyén. A fenyőknek nem parancsolt December, nem is szerette őket. Kemény léptekkel ment el mellettük, és nem tehetett semmit, ha zsongó susogással nevettek össze a háta mögött…
Fogcsikorgatva állt meg az erdőszélen. Körülötte jeges szél perdült, és a messze, ködös határ hangtalanul borult patkós csizmája alá.
Csak a patakparton volt valami mozgás. A kiöntéseken csúszkáltak a gyerekek. Nekifutottak a réten, és a jégen könnyű lett egyszerre a csizma, mintha elszakadtak volna a földtől. Már akinek volt csizmája. Borsos Jóskának csak cipője volt. Bár ez a cipő! Madzag itt, madzag ott. Egy kis rongy is lóg ki belőle. De csúszik, és ez a fő. Jóska szinte repül. Mindig messzebb, mint a többiek. Jó kis cipők ezek, és nem cserélne semmiféle csizmával. Meleg, meleg az a csizma, de nem lehet benne futni…
A kiöntés közepén sás van. Jóska odáig szeretne elcsúszni.
– Ha akarnék, el is csúsznék…
– Hát akarj! – mondta irigyen a bíró fia, akinek csizmája szépen nyikorgott ugyan az utcán – misére menet –, de itt hasznavehetetlen volt.
Jóska nekilendült. Vékony lábai dobogva rohantak a jégre, és csúszott, csúszott, egész a sásig. Ott azonban vékonyabb volt a jég, roppant egyet, és Jóska derékig benne volt a jeges vízben. Hamar kikapaszkodott, és nevetve rázta le a vizet.
– Hát ugye elcsúsztam?…
– El, de most mehetsz haza…
– Semmi ez – mondta, pedig nagyon fázott. – Megszárad…
És csúszkált tovább. Rajta ne nevessen a bíró fia.
Amikor a vacsorafüstök kiszálltak a rétre, Jóskán már zörgött a vékony nadrág. Jég volt az egész.
Másnap reggel kilelte a hideg, és Jóskát valami ismeretlen bágyadtság fogta alélt karjaiba.
Harmadnap doktorért kellett menni.
– Megfizetni csak a tavasszal tudom – mondta anyja párás szemmel, és megigazította kendőjét, melyet még ura temetésére vett, és fakón zöldes volt, mint a falusi özvegyeké általában.
A doktor nem sokat vizsgált.
– Tüdőgyulladás – mondta, és kinézett az ablakon, melyen túl köd volt és szomorú, hideg bizonytalanság. – Nagyon gondosan tartsa be, Borsosné, amit mondok. Nagyon gondosan… Orvosságot küldök.
Jóska ezekről a dolgokról már nem tudott semmit. Néha a forróság verejtékében főtt, néha hideg ölelésbe fordult, ha anyja vizes lepedőbe csavarta. Ilyenkor kinyílt a szeme, de olyan rettentő messzeségbe néz, hogy anyja elsírta magát.
Így jött el a karácsonyeste.
Délután nagy lett a csend, mert hullt a hó, és az ünnep már a faluvégen volt, és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak.
Néha csengő csendült az utcán, néha kinyílt egy ajtó, s ilyenkor a fény kisurrant a hóra, mely tiszta volt, puha, mint nagy ünnep arca.
Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó halkan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és sokáig kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek.
Második harangszókor a falu már mozgolódni kezdett. A templom ablakaiban meleg derengés lobogott, és az öregebbek már elindultak éjféli misére. Borsosék háza előtt halkították a szót, mert a Jóska gyerek, Isten tudja, megéri-e a reggelt…
A falu gondolatai puhán léptek Jóska mellé, és megsimogatták. De Jóska ezt nem érezte. Aszott kis kezei fuldokolva verték a levegőt, szíve ijedten kapálódzott valami rém szorításában, és szája cserepes részében izzó lélegzet repkedett.
A harmadik harangszóra kitárult a templomajtó. Az öreg boltívek alatt az orgona búgni kezdett. A gyertyák lobogó fénye kavarogva szállt szét az ének szárnyán, aztán kitódult az ajtón, és a szelíd, meleg világosság szétáradt az éjszakában.
Ránevettek a csillagok, fellobbantak érintésére a házi tűzhelyek, és az erdő szélén üldögélő zúzmarás december is felkapta a fejét. A fény már a réten közeledett az erdő felé.
– Erre tart! – ugrott fel, és amikor felállt, már körülvette a derengő fény.
Mélyen meghajtotta fehér, havas fejét, és arca olyan volt, amilyennek sohase látták a didergő fák, cserjék és madarak.
A fény aztán szétlobbant az éjszakában, és csak a csillagok sugároztak azután erősebben.
December pedig odalépett a legközelebbi kis fenyőfa mellé.
– Készülj, fiam! Szedd össze magad. Vendégségbe megyünk.
A kis fenyő boldogan mocorgott.
– A hó rajtam marad?
– Persze hogy rajtad! Ki látott karácsonykor fenyőt csupaszon?… Mindjárt jövök, mert nem mehetünk csak úgy üresen…
És az öreg December fürgén lépett el az erdőben. De mint a gondolat, már újra ott volt megint. Mögötte egy kis őz, egy nyúl, egy róka, feje felett pedig röpködő madarak.
A madarak a fenyőre szálltak.
– Mehetünk.
– És a lábam? – topogott a kis fenyő. – Hogy menjek így? Bele van fagyva a földbe.
– Elfelejtettem – dörmögött az öregember. – De azért nem muszáj mindjárt siránkozni…
Talpra állította a kis fát, és elindultak a falu felé. A fenyőn pirókok ültek, piros mellénykében, kékcinkék, királykák és egy kis ökörszem, mely még itt is fürgén ugrált az ágak között.
– Leveri rólam a havat – panaszkodott a fenyő –, még ilyenkor se tud veszteg maradni…
– Csend! – mordult rájuk az öregember. – Csak nem veszekedtek ilyenkor…
És attól kezdve csend lett. Csak a róka szólalt meg a faluvégen, hogy ő már ismeri erre az utat… de a többiek olyan szemrehányóan néztek rá, hogy lehajtotta fejét, és látszott rajta, súlyos lelkiismeretfurdalások gyötrik…
A falu üres volt. A házak fáradt szeme már lecsukódott, és a havon nagy békesség hallgatott.
Csak Borsosék háza nézett virrasztó vörös szemével az éjszakába, de már álmos volt ez is, és észre sem vette, hogy nyílik a kis ajtó, és vendégség érkezett.
– Csendesen – susogta a havas szakállú öregember, és amikor mindnyájan bent voltak, betette az ajtót.
Borsosné aludt, Jóska pedig égő szemekkel kínlódott. Arcára már odaszáradt a tűz, szája cserepesen suttogott, és a Láz már csak játszott vele, mert tudta, hogy Jóska az övé…
– Kifelé! – mordult rá az öreg December, de olyan hangon, hogy még a kis fenyő is megreszketett…
A Láz ötölt-hatolt, hogy ez az ő dolga…
– Kifelé!…
És a Láz ész nélkül kapta bundáját.
– No, most aztán játszogassatok!
Jóska szeme álmosan kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő, és rajta piros, kék ruhájú kis madarak… Alatta pedig – ó ez nem is igaz! – nyúl, őz, róka…
– Hogy vagy, fiam? – nézett az öregember Jóskára.
Jóska csak gondolataival felelt.
– Jól… Istenem… jól, de nem álmodom?
– Dehogy álmodol. Játssz egy kicsit velünk… Csak meg ne szorítsd őket…
És Jóska megsimogatta a pirók piros mellénykéjét, a cinkék kék kabátkáját, és nem tudta megfogni a kis ökörszemet, mert az mindig kibújt a markából, és Jóska fáradt volt egy kicsit… Az öregember rá is szólt az ugrabugra ökörszemre:
– Ne fáraszd a gyereket!
A nyúl felugrott a székre, az őz odatette a fejét Jóska párnájára. A róka felágaskodott, és hűvös nyelvével megnyalta Jóska kezét.
– Nem harap?…
– Dehogy harap, fiam. Szeret téged – és szigorúan nézett a rókára, mintha azt mondta volna: – Látod, milyen híred van?…
Jóska boldogan simogatta a róka fejét, és úgy elaludt, észre se vette.
Az öregember eltette pápaszemét – mert eddig az asszony imakönyvét lapozgatta –, és intett.
– Elaludt.
Kinyitotta az ajtót, és kisurrantak az éjszakába.


*


A párnás, puha hó aztán megroskadt. A szántások párás földjén okos szemű csókák jártak, és amikor az első fecske benyilallt régi fészkébe az eresz alá, Jóska már alig emlékezett a nagy betegségre.
Tudta, hogy akkor éjjel csak álmodott…
Eljött a húsvét is. Jóskában széles öröm volt és napsugár. Kiszaladt a rétre, hol a tétova kis vadvizeket benőtte már a sás, onnét az erdő alá, hol sárgult már a kankalin, és a fenyők susogva nyújtózkodtak a napsugárban. Egy kis fenyőfa távolabb állt a többitől, és Jóska csodálkozva nézte.
Az erdő alján áldó lángolásban úszott a nap, és nagy lett a csend. A fenyő ágai közt egy kis cinke bujkált, és fényes szemével Jóskára nevetett, aki körüljárta a kis fát. Kezét összecsapta a nagy ámulattól, és úgy suttogta:
– Istenem, milyen ismerős…

Lutra Creative Commons License 2021.12.25 0 0 96734

Kányádi Sándor

Szelíd fohász

szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára

de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák

nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem

tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat

Lutra Creative Commons License 2021.12.25 0 0 96733

Kemecsei Gyöngyi

Kétely

nem
ne menjetek még
bűnünkben elfáradt
hótiszta angyalok
itt nagy a sár
tudom
a szárnyak így
nem nyílnak széjjel
de mi van
ha lyukas takaró csak az ég
s a csillagok is fáznak néha éjjel

Lutra Creative Commons License 2021.12.23 0 0 96732

 Kiss Teleki Rita
 
Piszkossárgán

Lehettem én is hibás,
ahogy feszített annyi évig.
Emésztve éjszakánként,
a tűréspont szintjéig.
Régi pillanatok, remegő képek,
két kisfiú, könnyek a párnán.
Még üzen valamit, valami régit,
szemekből hullik, koszosan, sárgán.

Lutra Creative Commons License 2021.12.23 0 0 96731

Nagy Horváth Ilona

Esténként kis álmoknak

Elméletileg sincsen semmi másom,
ami hozzám tartozna ezen a világon,
mint ez a mindenhonnan előbúvó gondolat,
ismerek egy embert… - mesélem,
és nem mondom el senkinek, hogy ebben is te vagy.
A valóság megfoghatatlan, mint az idő,
mint a hiány lüktetése, ami nincsből
van, és mindent eltakarva nagyra nő.
Nyakában lánccal fel-alá szaladva múlik nap,
félelemtől reszkető, zavart kutya,
mi falatért cserébe szíven harap.
Vastagon fog minden, mi rajzol vagy ír,
ha áldás, ha átok. Nálam hazatalál,
mint a párna alá rejtett idétlen talizmánok,
levágott csavarvég, összegyűrt papír,
kicsi űrhajóra emlékeztető kacat,
dolgok, amiket felvettem játszani,
nálam maradt és zsebre tettem,
mint tudatlan gyerek a katicabogarat.

Esténként kis álmoknak mesélek,
az asztal szélén ülnek, apró lábuk lóg,
mint sok pici megnémult harang,
gyöngyszemükben hintázva görnyedek,
míg piros pokróccal vállamon
kieresztem homlokom mögül
az ott rekedt ordító szörnyeket,
hogy hol van az isten és miért,
hogy engem itt hagyott.
Csak érintesz, de nem nyúlsz értem,
füstölőt, mécsest gyújtottam, és a lángba néztem:
hajamba tévedt lélegzeteddel
egy percre még szép vagyok,
érintéseddel a karomon mellé beszélek,
te nevetsz, én szeretlek, s mert te mindig
szép vagy, rajzolok.
Aztán éjszaka jön, hideg űr,
ahol a fekete messzeségben
csak égitestek forognak végtelen
hitetlenül.

Lutra Creative Commons License 2021.12.21 0 0 96730

Ernst Ferenc

Közeledve

Feléd megyek, hogy magamhoz érjek.
Felém indulsz, hogy magadra lelj.
Betakarlak, mint fa törzsét a kéreg,
ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.

Téged nézlek, önmagamat látom.
Te bennem talán saját képedet.
Észrevétlen léptünk át a gáton,
áradást táplál a zúgó képzelet.

Hallgatom, ahogy szavad szól.
Vidáman, mint a hajnalmadarak.
Várat építünk őszinte szavakból,
érzéseinknek védővonalat.

Nem rejtőzködünk, nincsenek miértek.
Ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.
Feléd megyek, hogy magamhoz érjek,
s te felém indulsz, hogy magadra lelj.

Lutra Creative Commons License 2021.12.21 0 0 96729

Timea Gulisio

Pacsirta

Hajnalban hazafelé,
Akár hozzád is mehetnék.
Az udvaron
Faluvégi nénik temetővirág-illata.
Pajzán erdészek mohaszaga.
Pedig város ez.
A szédítően rókahugyos utca.
A bűn mézes párája.
Hajléktalan cipőben jár a tavasz.
Behúználak csókolózni
Az alagútba.
Én nem lakást, csak szobát bérlek.
Magát nem szerető ember fészke.
Gyere, madárka.
És vagy soha többet nem jössz,
Vagy káoszomban a rend leszel.

Lutra Creative Commons License 2021.12.21 0 0 96728

Nagygábor Margit 
 
Apám emlékműve

"Három hónap,
ennyi még az élet.
Adjon meg neki
mindent, amit csak kér.
Megérdemli, Gyuri bácsi
jó ember volt" - mondta
kimérten az orvos,
a mosoly arcomra fagyott.
Kitámolyogtam a rendelőből,
zsebre gyűrtem a papírokat.
Apám, a váróteremben
szelíden ült egy széken,
s újságpapírból gondosan, egy
aprócska hajót hajtogatott.
Mellére bújtam,
mint kislány koromban,
nem ütött meg sosem, igen,
jó lélek volt, embert sem ölt,
s a gyilkos háborúban
lövészárkokban bujdokolt.
Mikor utolszor láttam élve
megadón feküdt a hordágyon,
mint Jézus a kereszten,
ártatlan szemében rémület.
"Aztán légy férfi!"- súgtam
bátorításként fülébe, s ahogy
néztem meztelen talpát,
egymáson keresztbe tett lábfejét,
a több ezer éves
szögek helyét kerestem,
s tudtam, bevégeztetett.
Apám úgy szenderült a halálba,
ahogyan élt, észrevétlen.
S kénköves tűzként sajgott
bennem a fájás... apám,
nem támad fel a harmadik napon.

Lutra Creative Commons License 2021.12.21 0 0 96727

Pethes Mária


Határozatlan idejű bezárás


ez a második hullám vagy ki tudja marhaság
hogy a vírus kizárólag este nyolctól hajnal ötig
garázdálkodik egy barom vagy ostoba felelőtlen
fajankó kit érdekel hogy magaddal nem törődsz
de ne veszélyeztesd az életemet ne álljon már
a nyakamra nagyokos jön a harmadik a negyedik
hullám minden politika kívülről fújjuk a maradj
otthon hangzatos ukázt nem kötünk szerződést
határozatlan idejű bezárásra kiszökünk rendre
szeretteinkhez egy ölelésre szeretőnkhöz egy
gyors menetre akit elkap a rendőr az hülye
játsszunk fuss az életedért száz-ezer forintos
helyszíni bírságot neki kellett nektek denevért
enni idióták ugyan már egy kínai laborból
szabadították a világra ezt a szart minden
politika majd meglátjátok ha beindul a vakcina-
háború itt mindenki virológus majd a doktor
Bubó megmondja a valódit ki a fasza gyerek
aki nem hord maszkot akin se kard se golyó
nem fog ezerrel megy a vakcinairigység
gyűlölsz mert Pfizert kaptam gyűlölsz mert
később oltottak mint engem bi-bi-bí nekem
több krónikus betegségem van gyűlölsz mert
öreg vagyok gyűlölsz mert nem tudod megéred-e
az aggkort mindennap szépen felöltözöm kifestem
magam mi a fenének karantén-est lesz néhány
főkolompos röhög rajtunk a nagyvilágban ide-oda
röpködnek nekik senki nem parancsol te analfabéla
érted lobbiznak hogy legyen mivel beoltani téged
bár döglenél meg akkor jutna másnak védelem
tanulj meg írni aztán böfögj nem látjátok hogy
packáznak az életünkkel azt tesznek amit akarnak
nem szólalunk fel ellenük miért a tavasz késése ellen
tudsz tenni valamit be vannak ezek betonozva
a hatalomba minden politika jó fotelforradalmárok
dohogjatok nekünk még van mit ennünk felszeleteljük
a karatén-étkező asztal lábát csipsznek legalább
lelappad a derekunkról az úszógumi bár lenne
némi eredménye raboskodásunknak Táncsics
nem szívott ennyit mindenki nyugodjon le
a pihébe a foci ebére kinyitnak mindent
óriási felelőtlenség olvass híreket elsők vagyunk
Európában a halálozási listán micsoda dicsőség
eddig mindig utolsók a haladásban a tisztességes
tájékoztatásban a fizetésekben a nyögdíjakban
a szociális háló szövésében az életszínvonalban
a szólásszabadságban a biztonságban minden politika

Lutra Creative Commons License 2021.12.20 0 0 96726

 Nagy Horváth Ilona
 
Ne


Ne engedj el.
Ahogy a szobrász álmától lázasan
töri, csiszolja tökéletességig az ívet,
míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány,
úgy alakítom magaméhoz a szíved.
Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra,
véges időmből végtelent szakít a nem alkuvó,
elkészülünk egyszer.
S akkor megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány.
Csak
ne engedj el.
S ha elmennék, hívj vissza.
Magadhoz, magadba, ahogy a folyó vizét
issza mohón a part, mondd, hogy jó nekünk
ez a sok színes kavics, mit élénkre mostunk,
mondd, hogy dolgom van itt, hogy dolgom van nálad,
törjelek akár, ha válladra sodorja hajam a szél,
rendben vagyunk.
S elkészülünk egyszer.
S akkor majd megdobban, bomlik és gyűr.
Csak maradjak még.
Vagy jöjjek vissza. Ha kell, kelletlenül,
de mindig és mindig.
Hívj. Mondd.
Nekem már hallgatni kell. Téged hallgatlak.
Mindig és mindig.
Ne engedj el.

Lutra Creative Commons License 2021.12.19 0 0 96725

Kemecsei Gyöngyi
 
Irgalom

Most olyan az életed,
hogy bár ébreszt a reggel,
de a holnapod féltheted.
Ma vetsz,
és tán aratni is fogsz
valami keserű étket,
ha mérgező magodban
valahogy mégis,
mégis
sarjadni bírna az élet.

Remélj hát
ahogy én is remélek.
Hogy az Isten akkor másfelé nézett
- talán a jót simította épp szelíd kezével -,
mikor a félelmet vetetted
sokágú ekéddel.

S ha látta mégis
minden vétkedet,
reméld,
hogy szelíd földjébe
ő mindig,
mindig
csak irgalmat vetett.

Lutra Creative Commons License 2021.12.19 0 0 96724

Csata Ernő

Európa peremén


…parafrázis József Attila
A város peremén című verséhez,
2020 karácsonyán.

Európa peremén, ahol élek,
ködös alkonyokon,
apró vírusokat köhög ránk
egy ördögi, sötét mammon,
ami tüdőnkre rakódik,
koronásan, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint józan kétkedés,
mi átjárja elménk zugait,
valós választ hiába remél –
e kétely szívünkben marad,
a média hiába beszél.

Moshatja az agyunk – ilyenek vagyunk.
Elbolondított a sok zaj.
Helytelenül mondjuk a szót s fejünkön
borzas a szivárványos haj.
Elfeledtük ki teremtett, de érezzük,
hogy a szén, vas és olaj,

biorobotokká alakít minket,
a szörnyű mammon
öntőformáiba löttyintve
korán, fiatalon,
hogy talpon maradjunk
az örök piacon.

A befolyásos elöljárókon kívül,
így maradtunk csak mi, hű
betartói a rossz törvényeknek;
pedig sok emberi mű
értelme még lelkünkben búg,
mint a mélyhegedű.

A Föld-anyát annyian,
mióta kialakult
a világegyetem, nem pusztították
eddig, bár távoli a régmúlt:
a világban sok éhínség, fegyver,
vakhit és vírus dúlt.

Élni kell! Senki, még annyira
meg nem gyalázott,
amennyire a csillagok alatt,
a pénz megalázott:
a földre sütjük a szemünk. Felnyílhat
a titok, mit a földön az ég megáldott.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a pénz!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán a vékonyabb jég,
városok vakolata omlik
zuhanó árfolyamnál, a tőzsde, ha lép.

Ki inti le – talán a politikum? –
a bankok vad ebét?
Már rég megszületett a pénz,
Gyerekkora a ködbe vész.
Százlábú állat. No, kiáltsatok rá!
Mindenki tudja a nevét.

És itt van már, hogy oltárainál
mind térdre omlunk
s imádkozunk hozzá, mi pusztán
a tulajdonunk.
De a pénz, csak a pénzhez húz,
ez a mi nagy gondunk…

Itt állunk, gyanakvón és együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl bérünket! Azé
a szívünk, aki fölemeli.
Mert erős, ma csak az lehet,
ki pénzzel van teli.

Föl a szívvel, az anyagi fölé!
Ennyi bánatos, nagy szívet
csak az látott, aki napot látott
a fogyatkozáskor fogyni el,
aki megismerkedett a pokol
bugyros mélységeivel!

Föl, föl! … E tönkretett földön
sír, szédül és dühöng
rövid pórázon az ember
s elkábítva dülöng.
Leheljünk rá! Föl a fejjel,
ragadjuk üstökön!

Míg megvalósul gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi,
hogy a teremtés szent
s a család, férfi és nő esküje odakint
s a szerelem ösztön, idebent…

Európa peremén, hiába zeng e dal.
A költő, a rokon,
csak bámulja bambán, ahogy hull
a sötét, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
vastagon, az agyakon.

A költő – ajkán hiába szép a szó,
mert ő, (egy rossz világ,
jó varázsainak a mérnöke),
fájón a jövőbe is lát,
de süket füleknek hiába zengi
az eljövendő diszharmóniát.

Lutra Creative Commons License 2021.12.19 0 0 96723

Szervác József
 
Kívül

Kívül magamon, mindenen
emlékeimet cipelem
keresztül üvegtájakon
kavicsos üvegdombokon
üveggyöngy-csillagkerteken
üvegszemű szerelmeken
üvegvilágok vándora
se istene se otthona
senki se tudja hova ment
számlálgatja a végtelent
keresi múltját jelenét
hazája kijelölt helyét
cipeli hátán a világ
vándorbotja az ifjúság
nem tudja mitől nyugtalan
nem hiszi el, hogy béke van

Nem béke ez csak úgy tűnik
csak csönd-ruhába öltözik.

Lutra Creative Commons License 2021.12.19 0 0 96722

Székely Máté László
 
 - Csak nekem

Minden szavad
Válogatott lényeg
Minden szavad
Leolvadó bélyeg

Minden szavad
Légnyomás a fronton
Minden szavad
Megsimítja combom

Minden szavad
Eldobom a fűbe
Minden szavad
Olaj máglyatűzre

Minden szavad
Őrködik a vártán
Minden szavad
Könnyen megtalálnám

Minden szavad
Felvésem egy fára
Minden szavad
Csend lesz nemsokára

Átvirrasztott éjjel búcsúzik a rend
Titkos jeligével változást jelent
Összetépett oldalt űz a kerge szél
Hallgat a csend, hallgat, csak nekem beszél

 

 

 

 

 

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.12.17 0 0 96721

Kisjókai Erzsébet

Gyertyaláng

Viasztestében rejlik az, mi él,
mi égni tud és fénytadó.
Csak őrzi azt fehér rudacska,
hogy tartsa, biztosítsa életét,
mint lelkünket a testünk zárja be
védelmezőn, akár rabot,
bár nyitva hagyott egy utat,
hogy fellobogjon ott az értelem,
és alkothassunk.
Viaszba öntve így vár benn a szál,
türelemre kényszerített ideg,
kanóc, mely lángról álmodik.
Ha tűzre kap, és teste olvadón
már fogyni kezd, ujjongva ég, lobog,
utolsó cseppig fényt ad, boldogan.
Ha szólni tudna, végsőt lobbanón,
ezt mondaná: Kár… Mert égni jó…

Ha kilobbanok, én is ezt súgom:
Kár… Mert élni jó…

Lutra Creative Commons License 2021.12.17 0 0 96720

Flórián Tibor
 
Ha majd

Ha majd reszkető kezeddel
tükröt tartasz szám elé,
és fényére nem száll többé pára,
ha majd ajkamat a némaság
örökre lezárta,
rád lehel a mélyből
és megszólal helyettem, fűzöld
hajával a föld.
a csend olyan nagy lesz,
hogy meghallod a kert neszét,
és a tücskök a hosszú, agát
éjben kizengik
utolsó versem dallamát.

Lutra Creative Commons License 2021.12.17 0 0 96719

Kemecsei Gyöngyi

Jó minden így

Jó minden így
és jó minden úgy is.
Az egyik most erre,
a másik meg arra visz.
Itt lágy lábam alatt
és puhán,
de forrón ölel a homok.
Ott talán
talpamba metsző kavics,
de hűs a víz,
ami köztük átcsorog.
Mind az én utam.
Ami van
és ami csak lehetne.
Ami lent van,
azt úgyis átírja a felette.

Lutra Creative Commons License 2021.12.17 0 0 96718

Kalász István

Gyerek lenni megint – Anyámnak

Éjjel arra ébredek
hogy reggel majd átmegyek hozzád
anyám és rájövök a sötétben hogy
nincs
akkor az éjszakában szeretnék
járdáról leugrani kukás autót
megbámulni a repülőre kiabálni
hogy …nézd…
zebrán csak a csíkra lépni
bogárnak enni adni buszon a
gombot jól megnyomni este
tenyérről morzsát nyalni az
őszt hajadban nem kérdezni
ágyból téged még megszagolni
magamnak titkot adni álmomban
a sötét elől elszaladni és hajamban
az őszt neked reggel megmutatni.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!